Charles Leconte de Lisle

A VÉGSŐ EMLÉK

Éltem, s halott vagyok. – A végeláthatatlan
mélységbe süllyedek, nyitott szemmel, vakon,
lassan, mint a halál, száz testnél súlyosabban.

Dermedten, tétován, sötét tölcsérfalon
csúszom le, perc telik percre, és év az évre,
a Hallgatást, a tört Hiányt tapinthatom.

Álmom érzéstelen. Eljött a próba vége.
Élni? Élet? Mi az? Ifjú voltam? S ha vén?
Nap? Szerelem? – Ugyan. Test, kinek kellenél te?

Pörögj, merülj, zuhanj! Űr van szemed helyén,
tágul a feledés, és fölszívódsz te benne;
ha álmodnék! De holt vagyok. Bánom is én.

De kin tátong e seb, és ki üvölt a csendbe?
Ami történt, tudom, régen történt velem.
Éj, semmi éje, fogj, ragadj csak el! – Hitemre:

fölfalta valaki szívem. Emlékezem.

Bárdos László fordítása