Bolesław Leśmian

A LÁNY

Tizenkét álomhű fivér a fal mesés felét kutatta,
S egy hang sírt át a fal mögül, leányhang mélyen elhagyatva.

Lelkükben megragadt e hang, s ábrándja kedves képzetének,
És látni vélték ajkait, midőn gyász-mélybe hullt az ének.

„Zokog, tehát van” – mondta mind, s a szónak itt vetettek véget,
Búcsúztak ők s a nagyvilág, s a nagyvilág magába révedt.

Kemény kezük pörölyt fogott, romboltak zajjal, éktelennel,
Vak volt az éj, nem látta, hogy – melyik pöröly, s melyik meg ember.

„Előbb rontsuk le, mint a lányt a zord halál rozsdába vonná!” –
Tizenkettedszülött fivér tizenkettedmagának mondá.

Mégis hiába volt a kín, válluk hogy bírt roppant erőket,
Álmuknak adták testük át, álmuknak, mely kísérté őket.

Mellükbe roppan, csont recseg, kezük porlad, sápadnak egyre,
S egy lett haláluk napja is, s egyetlen éjük végtelenje.

De nézd a holtak árnyait – Uram! – szerszámuk egyre lendül,
S csupán csak más idő telik – s a vas kezükben máshogy csendül.

Előre csendül – vissza peng, ütéseik mind zúgva szállnak,
Vak volt az éj, nem tudta meg, melyik pöröly, s melyek meg árnyak.

„Előbb rontsuk le, mint a lányt a zord halál rozsdába vonná!” –
Tizenkettedhalt árnyfivér tizenkettedmagának mondá.

De most elgyengült minden árny – az árny nem bír a szürkeséggel,
Meghaltak újra mind, hiszen meghalni nem bírunk elégszer.

S eléggé, s úgy sosem, miként a haldokló epedve várja,
S lényük, nyomuk mind elveszett, s a számadás róluk lezárva.

A sok jó vas viszont – Uram! – nem adta át magát a gyásznak,
S maguk törték faluk tovább, nagy zajjal önmaguk csatáztak.

Átzúgtak fényt, sötétet és – emberverejtékben fürödtek,
Vak volt az éj, nem tudta, hogy láthat pörölyt, ha nem pörölynek.

„Előbb rontsuk le, mint a lányt a zord halál rozsdába vonná!” –
Tizenkettedsujtó pöröly tizenkettedmagának mondá.

S ledőlt a fal, hegy-völgy zaját ezerszer visszhangozva rengett,
S nem leltek – semmit! – rajta túl, sem lányt – sem egy teremtett lelket.

Szempár, ajak, mely senkié! S a semmi ágán árva szív ül,
Mert nem volt más, csupán a hang, és semmi más a hangon kívül.

Nem volt – csak könny, bánat, sötét s a tévelygőn enyésző káosz.
Milyen világ! nem jó világ! Mért nincs jogunk másik világhoz?

Nyíltan csalárd álmok nyomán, csodák elherdáltával szemben,
Lehullt a sok nehéz pöröly, fáradván méltó küzdelemben.

S váratlan csöndek réme kelt – s az égben nem lakott már senki!
S e senkin meg te mért nevetsz – az téged hogyha nem nevet ki!

Hajba Vince fordítása