HOLMI
HOLMI.org | A Holmi internetes vltozata |
  • A HOLMI postájából
  • Búcsú a HOLMI-tól
  • Figyelő
  • Fordítás
  • Interjú
  • Kotta
  • Legfrissebb
  • Levelezés
  • Napló
  • Nekrológ
  • Próza
  • Tanulmány
  • Uncategorized
  • Vers
  • Visszaemlékezés
  • Vita
  • Főoldal
  • Rendezvények, hirdetések
  • Kereső
  • Repertórium
  • PDF Archívum
  • Lexikon
  • Impresszum
  • Bejelentkezés


    Mihent az rk nyomtatsba egy egsz nemzet elt el kezdenek egymssal vetlkedni, azonnal meg indul a szp elmlkeds...

    Bodor Béla: DOLGAINK ISTENNEL (Takács Zsuzsa: Jaj a győztesnek!)

    Bodor Béla

    DOLGAINK ISTENNEL

    Takács Zsuzsa: Jaj a győztesnek!
    Vigilia, 2008. 250 oldal, 1900 Ft

    Két olyan feltűnő sajátossága van Takács Zsuzsa esszéisztikájának, amit akár kritikailag is szóvá lehetne tenni, de amit most elirigyelvén alkalmazni fogok: a személyes élmények aránytalan jelentőséggel való felruházása egy-egy gondolatmenet érvrendszerében, és a többszörös önismétlés, ami részint gondolatok, részint életrajzi események újra és újra történő előadásában jelenik meg, gyakran szó szerint azonos módon. Ezért bevezetésül és egyben gondolati kiindulás gyanánt egy gyermekkori személyes élményemet elevenítem fel, amit már számtalanszor elmondtam és meg is írtam: első találkozásomat Krisztus kereszthalálának jelenetével. Röviden arról van szó, hogy a Jézus szenvedéstörténetét megörökítő képsorozat egyik darabján, mely Krisztus megfeszítését ábrázolta, a festő összekeverte a vallásos ikonográfiát az életképével: a keresztre fektetett testet tempósan dolgozó, falusi asztalos szögelte a gerendára, aki mellett ott guggolt a kisfia is, és ő adogatta neki a szögeket. A festő nem művészi hatásra, hanem valószerűségre törekedett. Ennek a képnek a megszemlélése alapvetően meghatározta, hogy a szó szoros értelmében apró gyermekkorom óta (az eset idején hároméves voltam) nem hiszek egyrészt a történetek szerencsés befejezésének a lehetőségében, másrészt sem a bűnnek, sem a gonoszságnak a reális jelentőségében; úgy gondolom, hogy egyes emberekkel (vagy akár sokakkal) ok és cél nélkül szörnyűségek történnek, melyeket mások ugyanígy gonoszság és bűntudat nélkül követnek el. A bűn alaptípusa az, amit Móricz ír le az Árvácská-ban, mintegy mellékesen elbeszélve egy nevelőszülőknek kiadott állami gondozott gyerek halálát: „…mindenki elment hazulról, csak a kilencéves maradt otthon a kis államival. Azt mondja a kilencéves a kis államinak, mikor magukban voltak: Gyere csak, lesózlak. / Avval fogta a gyereket, levágta, mint az apja a disznót. Leszúrta, azután elvágta kezét, lábát, kihasította, és az egészet úgy, ahogy vót, lesózta”. Pontosan így, ezzel a gyermeki ártatlansággal, a nem odaillő technológia alkalmazásával követik el a világtörténelem legnagyobb szörnyűségeit. De pontosan a Móricz-idézet lényege, a művészi stilizálás hiányzott a templomi képről. Az esztétikum hiánya tette annyira közvetlenné, a művészi ábrázolás által teremtett távolság hiánya olyan hihetően gyakorlativá, hogy a benne foglalt igazság akadálytalanul áramlott gyermeki értelmembe. Ahogy felidézem a körülményeket, úgy emlékszem, tél volt, január-február, 1957-ben. A körülöttem zajló eseményekről nem tudtam, eltitkolták őket előlem, de talán éppen ez az elhallgatás közvetítette számomra az apokaliptikus készenlét állapotát, melynek mibenléte vált világossá előttem a keresztre szögelés jelenete láttán. Ezzel a vallásos hitnek még az elvi lehetősége is megszűnt számomra, míg az evangéliumi történetrendszer gyakorlati életem részeként nyílt meg előttem. És éppen ez az a pont, ahol rátérhetek írásom tárgyára, a (velem ellentétben) vallásos hitben élő Takács Zsuzsa esszéinek tárgyalására.
    Takács Zsuzsa ugyanilyen személyes érintettséggel és meglehetősen borúlátó hangulatban éli meg a maga vallásosságát. Ez azonban, legalábbis az olvasó pozíciójából szemlélve, nem fosztja meg őt a hit lehetőségétől. És ez nézetem szerint szorosan összefügg a testben létezés tudatosságával, ami csak látszólag tűnik ellentmondásnak. A keresztény önszemlélet nagyon is szorosan kötődik egyfajta érzékiséghez, testiességhez; csakhogy a keresztény testséma törékeny, gyermeki, ugyanakkor állatias és alsóbbrendű, amihez frusztrációkkal és fóbiákkal terhelt lélek tartozik. Kereszténynek lenni – bármennyire ellentmondásnak tűnik ez – végletesen intellektuális jelenség, ráadásul egy olyan intellektus ön- és világszemlélete, amely a hozzá tartozó test és lélek foglyaként látja önmagát. Égi szférákra és elvont ideálokra tekint, melyek elérésének legfőbb akadálya épp a saját létezése.
    De mielőtt folytatnám ezt a gondolatsort, mely evidenciaként kezeli, hogy Takács Zsuzsa Jaj
    a győztesnek! című kötete vallási tárgyú esszék gyűjteménye, tekintsük át a könyv tartalmát. Először is: egyaránt találunk itt esszét, tanulmányt, kritikát, önéletrajzot, vallomást, interjút, előadást, körkérdésre válasz gyanánt íródott publicisztikát, szépprózát. Másodszor: tematikusan az írások legtöbbje csakugyan feszeget vagy legalábbis érint vallási kérdéseket, de hasonló súlyt kap a szövegekben a művészi önkifejezés problémája. Úgy tűnik, hogy a művészi alkotótevékenység és a szakralitás Takács Zsuzsa gondolkodásában ikerfogalmak. Harmadszor: inkább válogatás ez, mint gyűjtemény, hiszen az írások első megjelenésének dátuma 1979-től 2008-ig terjed, de a könyv korántsem tartalmaz minden ez idő alatt publikált szöveget; még az egyértelműen esszének minősíthető darabok közül is hiányzik a Peter Handkéről, Arany Jánosról, Nemes Nagy Ágnesről szóló munka és sok más. Vagyis azt lehetne mondani, hogy a kötetben olyan nem szépirodalmi szövegek szerepelnek, melyeket a szerző egyfajta gondolati fonálra fűzhetőnek ítélt az összeállítás során.
    Mi ez a gondolat, mi ez a fonál?
    Azt hiszem, a kötetbe kerülés kritériuma az lehetett, hogy a kiválasztott szöveg gondolatilag végigfusson egy sajátos körpályán. Ennek a körutazásnak a programját a könyv élére állított esszé így írja le: „Weöres Sándor Kazamatában című rövid verse egy falusi kovácsról szól, aki kisfiát agyonveri részegen. Ahogyan a versbeli gyermek
    a gyilkosnak a gyilkost panaszolja, úgy panaszolja Istenének Istenét a költő. Ha Isten és a versbeli kovács személye nem hozható is párhuzamba, az emberi kiszolgáltatottság pozíciója igen.” Az ember totális kiszolgáltatottsága, halálra ítélt volta, az élete során rá váró szörnyűségek egyfelől és a közelebbről meghatározatlan, alig tapintható és csupán sejthető, szavakkal csupán körülírható remény vagy inkább csak(?) vigasz másfelől alkotja az írásokból kivehető gondolkodásrendszer két szélső értékét, ellenpontját. Ennek a két szempontnak az egymáshoz kapcsolt megjelenését kutatják a kötet írásai a költő életének különböző szféráiban, különböző témákról szólva és különböző műfajokat választva. A kibontás teljességének részben a költő erre fordítható kapacitása, részben a kötet terjedelme szab határt. Tehát ha úgy tűnik, hogy sok a kötetben a nemcsak terjedelmében, de gondolatiságában is rövidre fogott darab, az nyilván az első okra vezethető vissza; a feltűnő hiányok, mint a Keresztes Szent Jánosról szóló emlékezetes darabok mellőzése bizonyára a másodikra. (A kötet tervében ezek az írások még szerepeltek.) Ugyanakkor azt is logikusnak tartanám, ha a kiadó ezeket a munkákat a fordításokkal együtt tematikus egységnek tekintené, és nem szeretné megbontani, vagy ha végül maga a szerző gondolta volna így. Keresztes Szent János ebben a kétsarkú világban talán már a túlsó, az égi szférához tartozik szervesebben, míg Takács Zsuzsa (ehhez kétség sem fér) az ittenihez.
    Ez a merev bipolaritás azt az érzést kelthetné az emberben, hogy a kötet meglehetősen monoton olvasmány. Ez azonban nincs így, erről a tematikai és a műfaji sokszínűség gondoskodik. Az első ciklus írásai nagyobb lélegzetű, tanulmányba hajló esszék. (A ciklusoknak nincs címük, a szövegben üres lap, a tartalomjegyzékben csillag választja el őket.) Az első, Takács Zsuzsa saját A megfosztás rítusa című verséből kiinduló értekezés a költő és istene közti viszonyt tárgyalja, Jób és Krisztus példája körül szeszélyesen csapongó logikával, de nagy költői erővel. A következő írás rövid verselemzés, mely szintén személyes természetű: a Takács Zsuzsa Utószó című kötetének Befejezés című ciklusát alkotó egyetlen versnek az elemzése ez. A Camus-t idéző cím – Ma meghalt anyám vagy talán tegnap – izgalmasan teremt távolságot a mélyen személyes téma (a költő édesanyja holttestének ügyét intézi a boncmesterrel) és a megírás módjával esztétikai tárggyá tett szöveg között. Erről a sajátosságról szól az esszé, ami nem először jelenik meg. Ugyanolyan emlékezetes darabja volt A bűnök számbavétele című, vegyes műfajú vers-, próza- és esszékötetnek, mint a következő darab, a Háló és hal. A magyar költészet haláltematikáját tárgyaló írás szintén személyes, gyermekkori emlékekre épül, építkezésében követi a szerző életútját, amikor édesanyja kedvenc olvasmányaitól a tárgy történeti áttekintésén
    át (tehát az iskolás metodikát követve) jut el a költőtársak munkáinak áttekintéséig és addig a gesztusig, hogy mindezt édesanyja emlékének ajánlja. A gyászkorszak lezárása, a további élet vállalása és az a bátor női gesztus, hogy a szakszerűségre törekvő értekezést a tárgyba vágó álmának leírásával fejeli meg, egyértelműen a költő üzenete olvasóinak. Ezzel szemben a negyedik darab, a Szóra bírni az álmot – Álom és látomás az irodalomban című/alcímű akadémiai székfoglaló előadás tudatosan eltávolítja beszélőjét a költőszereptől (ahogyan csak a Nagy László Lorca-fordításait elemző hosszabbik tanulmányban tette évtizedekkel ezelőtt). Takács Zsuzsa itt ismét a költészetben jártas irodalomtudós szerepét ölti magára, hosszasan és szisztematikusan elemzi a költészet képiségét, tudatosan eltávolodva annak ma megszokott értelmétől, amikor is a retorikai alakzatokat tekintjük költői képeknek, és a költészetet a képzőművészetek kontextusába állítja, azok elsődleges ábrázolási lehetőségeit köti össze a költészet megidéző lehetőségeivel. Kép, látvány és látomás természetes módon alkot egységet ebben a gondolatmenetben, és ez (hogy én is privatizáljak egy keveset) nagyon közel áll ahhoz, ahogy én magam gondolkodom a költőiségről. Annak alapján, amit az értelem működéséről tudunk, kijelenthetjük, hogy az elme szinte kizárólag azokkal az emlékképekkel dolgozik, amelyeket érzékszervei bejuttattak. Nem létezik reális, egyidejű megértés. Ebből pedig az következik, hogy mindegy, melyik érzékszervünk közvetítette a műalkotást eszméletünkhöz: a látott és az elképzelt kép egyaránt az elme konstitúciója. Takács Zsuzsa mintegy természetes gesztussal kapcsolja ebbe a körbe az álmot és a víziót is, és az írás záró bekezdésében ezt mondja: „Filológusi munkám mellett […] elsősorban az álmaim segítettek” (mármint az előadás megírásában). Az építkezés töredezettsége (amit nem bíráló hangsúllyal mondok, egyszerűen csak a szerkezet jellemzőjeként) és a gondolati egység ebben a mély személyes érintettségben alkot egységet. Egyébként, hogy tárgy és interpretáció tökéletesen összekapcsolódhasson, az előadás folyamán a szerző mindvégig diaképeket vetített, és ezek másolatát a könyvbeli változat is tartalmazza.
    A második ciklus írásai irodalmi elemzések, illetve filmekről szóló írások. A filmek alatt kizárólag Ingmar Bergman filmjeit kell érteni, az irodalmi elemzés Ady Sappho-fordításáról, García Lorca egy korai, posztumusz közzétett színművéről és Álvaro Mutis egy verséről szólnak. A Bergmanról szóló szövegek a rendező egzisztenciális gyötrelmeit, világba vetettségét, árvaságát, azt a kímélet és szemérem nélküli feltárulkozást emelik ki, ami azonos benne és például Pilinszkyben vagy olykor Dosztojevszkijben. (Bár ezúttal Takács Zsuzsa nem hivatkozik rájuk, de az alkalmazott fogalmi apparátus munkássága rájuk utaló helyeit idézi.) García Lorca A közönség című, azóta is ritkán emlegetett darabjáról szólva Peter Szondit idézi, aki szerint a régi korok drámáiban az „…emberek közötti viszony, a dialógus, a kérdés-felelet nem volt egyúttal fájdalmasan problematikus, ellenkezőleg, formális, magától értetődő keretet adott, amelyen belül az aktuális téma mozgott”. Ennek megváltozásában látja Takács Zsuzsa az abszurd, a groteszk lényegét, úgy látja, hogy az „elidegenedés irodalmának ez a fő témája”, és elsősorban ezért tartja érdekesnek a darabot. Az Álvaro Mutis-vers pedig azért keltette fel az érdeklődését, mert tárgya a gonoszság elfogulatlan, ítélkezéstől és elutasítástól mentes ábrázolásának lehetősége. A bipoláris programnak megfelelően a költő elkészíti a vers fordítása után annak ellentétpárját is. Az első sor ott: „Szóljunk a gyilkosok éjszakájáról végre”, míg az ellendarabban: „Szóljunk az ártatlanok hajnaláról végre.” Olyasféle vállalkozás ez, mint Platónnál a palinódia, a „visszaéneklés”, de a költő célja most nem az, hogy a gonoszság dicsőítését visszavonja, ellenkezőleg. Azzal, hogy mindkét vers katartikus hatást tehet olvasójára, azt akarja bizonyítani, hogy „szentség és szentségtörés lelkünk egyazon húrját szólaltatja meg”. Igen, „pusztán a tartalmas szavak cseréje révén a Jó apoteózisává válhat a gonoszt dicsőítő eredeti”. Egyfelől azt dokumentálja ezzel, hogy a polemizáló nézeteket konzisztens diskurzusrendbe foglalja maga a nyelv, a beszéd egysége. Másfelől aláhúzza, hogy egy művészi kijelentés nem állásfoglalás, hanem játékos próba.
    A következő ciklus öt darabja egy igazi, montaigne-i értelemben vett esszé, olyan fogalmakat jár körül a tűnődés csapongó logikáját követve, mint a veszteség, a remény, az áldozat, a szenvedés.
    A negyedik ciklus egészen személyes szövegeket, önéletrajzi vázlatokat tartalmaz. Ezekben a legfeltűnőbb az a sajátosság, amit bevezetőben említettem, hogy Takács Zsuzsa rendületlenül híve az önismétlésnek. Egy teljes élet milliónyi eseménye közül mindig ugyanazokat a mozzanatokat mondja el. Azt a jelenetet például, amikor kislányként azt hitte, hogy felügyeletére bízott öccse elveszett, és ezért a Dunába akarta ölni magát, de egy férfi kézen fogta és hazavezette, számos alkalommal elmondta már, melyek között nem több az érdemi különbség, mint hogy A gyerekkor vége című költeményváltozatban az illető férfi perlonzoknit viselt; prózában erről nem esik szó. Nem figyelmetlenségről vagy témahiányról van szó. Takács Zsuzsának ez a több szövegváltozatban párhuzamosan kanonizált önéletrajza a művei mellé állított paratextusként vagy talán „nagy elbeszélés”-ként működik. Ebben a minőségben áll az esszék után – és az interjúk előtt. A két sorozat között álló rövid történet, egy román bérkoldusnak adott alamizsna átadásának elbeszélése visszailleszti az írások füzérét abba a közegbe, melyben az évezredek múlásának nincs jelentősége. A jeruzsálemi sziklasírból feltámadó Krisztus és a pesti metró kéregetője ugyanazt a tanácstalanságot váltja ki a rátekintő asszonyból.
    A kötetet záró interjúk egyfelől műhelybeszélgetések. Mindhárom kérdező jártas a költő munkásságában, és fogékony problematikája iránt. Így inkább vezetett önvallomások ezek, nem igyekeznek próbára tenni Takács Zsuzsa mentalitását, még kevésbé törekszenek arra, hogy provokálják. Ugyanakkor lehetőséget adnak arra, hogy a költő legfontosabb tételgondolatait dialógushelyzetben mondja el, illetve ismételje meg. Vagyis, bármennyire paradoxnak tűnjék is ez, ezek a szövegek nem a válaszokat, hanem a kérdéseket teszik hozzá a korábbiakhoz. Nota bene: a költő felel, hogy ezt a talán nem magától értetődő, de mindenképpen ideillő Illyés-frázist idézzem. A beszédhelyzet mintegy szembefordítja a szerzőt könyve addigi szövegével, és alkalmat teremt arra, hogy jótálljon érte.
    Az interjú műfaja voltaképpen arra teremt lehetőséget, hogy a kérdező észrevételeire támaszkodva az olvasó hosszmetszetben tekintse át az interjúalany gondolkodásának folyamatát. Vagyis ez a ciklus a kötet egészének is a képét adja. Követhetővé teszi azt a bizonyos fonalat, amit az elején emlegettem. Persze talán helyesebb lenne, ha láncnak nevezném, mert anyaga is kétféle: ahogy a láncban egy álló szem kapcsolódik egy fekvőhöz, úgy kötődik Takács Zsuzsánál egy személyes mozzanat egy transzcendenshez. Ez teszi egyrészt erőssé ezt a kötést, másrészt ezért tartom én, aki a hitnek minden formájától (tehát nem tárgyától, hanem magától a hittől mint mesterségesen redukált mentális állapottól) idegenkedem, elfogadhatónak, érdekesnek, már-már rokonszenvesnek. A hitben általában véve az a leginkább taszító, hogy nagyon kevés szempont totális érvényesítésével minden elképzelhető gondolati műveletet egyetlen irányba fordít, tehát elég az alaptételt kérdésessé tenni, és az egész gondolati rendszer összeomlik. Amint a horror vacui beidegződését volt erőnk megkérdőjelezni, semmi sem támasztotta alá többé azt az elgondolást, miszerint a világűrt éter tölti ki; a kozmosz fizikájának egy évszázadnyi erőfeszítése vált nem egyszerűen meghaladottá, de nevetségesen érvénytelenné. És a vallásos tételekre alapozott gondolatrendszerek ugyanilyen labilisak, melyeket kizárólag a gondolkodók tekintélye és a hívők tömege tart meg a helyén. Takács Zsuzsa esszéisztikájában – és egész gondolkodásmódjában – ez a dolog úgy működik, hogy gyakorlati erkölcsi szegmensek és ezek működésének személyes tapasztalatai erősítik egymást, és ezek mellett az Isten létébe, illetve az általa megjelenített világrendbe vetett hit csak mint ennek a tapasztalati láncolatnak a kivetülése, absztrakciója van jelen. Ezért kezdtem azzal ezt az okfejtést, hogy a privatizálás és az önismétlés akár hibája is lehetne Takács esszéisztikájának. Lehetne, de nem az; ellenkezőleg, éppen ez a metódusa és gondolati középpontja.
    Takács Zsuzsa hitétől-vallásosságától teljességgel idegen mind a fatalizmus, mind a szolgalelkűség. Éppen ezért nagyon érdekes, hogy hogyan építi fel ezt a bizonyos vallásosságot mint gyakorlati életelvet, és hogy hogyan szembesíti lehetséges alternatíváival: a fanatizmussal, a misztikus elragadtatással vagy éppen a benne foglalt legfontosabb értékek tagadásával. De a lényeg mégsem ezekben a szembesítésekben van, mert ez a lényeg egyáltalában nem elvszerű, nem megfogalmazásokban ragadható meg. Ahol tételszerű megfogalmazásokkal találkozunk, azok szinte mindig valaminek a meghaladásáról vagy valamifajta lefokozásról szólnak. „Hosszú időn át hittem azt, hogy önmagunkat szeretni szégyen.
    A verseimet szerettem önmagam helyett…”, mondja az Életrajz-változat-ban. A Szymanowska-interjút így zárja: „Szívesen vagyok idióta, hogy ne kelljen okosnak lennem. A költészet túl van az ésszel beláthatón.” (Ez bonyolult kettős utalás Pilinszkyre és Dosztojevszkijre.) Ezzel szemben azt látjuk, hogy egyrészt nagyon szívesen gondolkodik, másrészt éppen arra törekszik, hogy segítsen olvasóinak a versek „ésszel való belátásában”. Esszéi közül több is foglalkozik verselemzésekkel, és azt is megkockáztatja nem is egyszer, hogy saját versét vagy az abban foglalt képet, jelenetet értelmezze, elemezze, megmagyarázza. Nagyon nagy terheket hajlamos rakni olykor esetlegesnek, lényegtelennek tűnő nyelvi elemekre, egy-egy megfogalmazásra, és ezek a vers rendjében meglepően erőseknek bizonyulnak. (Az esszékbe átemelt versfragmentumokról, prózává szétmesélt részletekről ugyanez nem mindig mondható el.) Ez a bizalom a nyelv iránt vezet oda, hogy szükségesnek érzi az említett Álvaro Mutis-vers kifordítását, „jóvá tételét”, és ezzel magyarázható az a (beszélgetésekben megerősített) életrajzi tény, hogy verseinek egyik gyűjteményét évekre visszavonta a kiadótól, mert érzése szerint megtagadta a reményt olvasóitól. (Nota bene: Takács Zsuzsa soha életében nem írt le egy sort sem, ami minden keserűsége ellenére ne sugározta volna az életbe vetett reményt. De éppen aggályos felelősségtudatából adódóan sohasem lehet biztos ebben. És persze ez a bizonytalanság adja írásainak emberi esendőségben kifejeződő fedezetét.)
    A Takács Zsuzsa hite és istene tehát nem elvi, nem vallható, nem absztrakt. Számára ezeknek az elveknek a gyakorlati megjelenése, a mindennapokban, az emberek lényében és életében megmutatkozó ereje, hatása számít igazán. Ezért tartom legfontosabb hitvallásának a már novelláskötetében is megjelent Ajánlás-t. A szeretetnek az emberi személyiségbe való beépüléséről szól ez a rövid szöveg, és olyan mozzanatokra helyezi a hangsúlyt, amelyek a tételes vallásokból aligha olvashatók ki. Így kezdődik: „Ha apám, mint a város polgármestere, nem áll a textilbolt kifosztására összeverődött nyilasok elé, jobb kezében szolgálati pisztolyát, baljában pénztárcáját tartva, hogy vegyék el tőle azt, de ne merjék feltörni a boltot, mert akkor lőni fog, mert neki kötelessége megvédenie a város munkára elvitt polgárainak tulajdonát, elmenekültem volna a családi házból, hogy az elbeszélésekből ismert szebb időkre emlékeztessem magamat, amikor még tiszteletben állt a római jog a szakma előtt és az emberek között.” A megfelelés paradox: a beszélő azzal érvel az embertelen viszonyok között az egymás iránti hűség mellett, ami annak ellentmond, hiszen apja éppen elhagyta a bajban családját, halálveszélynek tette ki magát, hogy idegenek iránti kötelességét teljesítse. Ez az érv ugyanilyen erővel állna a helyén akkor is, ha a diktatúrából való kilépést támasztanánk alá vele, hiszen az emberi közösség, a jog, a törvény melletti kiállást ez tenné lehetővé. És a következő mondat? „Ha anyám nem hajol gyerekei fölé, hogy testével fogja föl a lövedék nyomán betört ablak szilánkjait: – Milyen sötét van itt! – mondtam volna betegágyához lépve a bukóablakos lakótelepi szobában.” Egyáltalán mit akar mondani ez a mondat? Mi lenne a rossz az esetleg elhangzó mondatban? A jelenetet célszerű képként elgondolni: az anya teste sötéten hajol gyerekei fölé, hogy testével védje őket a szilánkoktól. A gyermek személyes, szeretetteli kapcsolatba került a sötétséggel, mint előbb a látszólagos hűtlenséggel, és megtanulta szeretni. Vagy lejjebb: „Ha apám fogságának idején válltömés-varrásból nem tart el minket; ha 57 márciusában elfogadja az ávós kinyújtott kezét, és szépségét méltató bókjai hallatán önkéntelenül el is mosolyodik, mielőtt apámat lefüggönyzött ablakú Pobedájukba terelik, mint utolsó falatot az éhező, megmarkoltam volna a folyót az utcánktól elválasztó korlátot, hogy átlendüljek rajta.” Nem a nyomort és a szenvedést idillé hazudó kegyességi irodalom émelyítő toposzai ezek, hanem a reális kegyelem állapotának mindennapi bizonyítékai: „De így, az irántuk érzett hála és szeretet súlya alatt fehéren és pirosan ültem a világ mutatványos sátrának kakasülőjén, és tekintetemet a vézna műlovarnőre szegeztem, akit az ostort pattogtató, kegyetlen direktor a ventilátorok, a zenekar és a közönség tapsviharának szüntelen zúgása közepette a porondon körbehajszol. Mintha bizony nem az én verejtékem és vérem csöppjeit itta volna be a telhetetlen homok, tapsoltam a gyerektestű hölgy mutatványának, hogy ne rontsam el szórakozásunk örömét.” Szörnyű, vádnak is beillő mondatok, melyekből a szeretett lényektől való idegenkedés éppúgy érződik, mint a még ezen is felülemelkedő összetartozás.
    Úgy gondolom, hogy ezeket az érveket keresi Takács Zsuzsa a kereszténységben, az életben és a művészetekben. Figyeljük csak meg az utolsó mondatot: „A kisgyerek, akinek a kezét fogtátok ti ketten, szimatolva, mint a kutya az ismerős kapualjat, vékony nyakán egy bölcs talányoktól súlyos fejét tartva, tág szemébe itta a gazdag és félelmetes világot.” Szó sincs békéről, hűségről, szeretetről. Pontos, elkenésektől és hazugságoktól mentes világismeretről van szó. A megfosztás rítusa című vers nem a vallás, nem is a hit elvesztéséről szól. Ellenkezőleg: tagadó formában sorakoztatja fel azokat az értékeket, amelyek mégis, a pokol horizontján is elviselhetővé teszik az emberi életet. Az Álvaro Mutis-parafrázis sem a rossz kimondásának borzongásából fakad, hiszen Takács Zsuzsa tudja és mondja is, hogy „a Rossz elfogulatlan irodalmi ábrázolása […] felkelti olvasójában […] az erkölcsi világrend helyrezökkenésére irányuló vágyat”. Többről (vagy pusztán erről) van szó: megőrizhető-e a szöveg ereje, ha elhagyjuk belőle a gonoszság borzongató szavait, és jó ellentétükkel váltjuk fel őket.
    Takács Zsuzsa bizonyos többlettudást tulajdonít a bűnösöknek, és ezzel ellentmond saját állításának (amit bizonyítani szándékozott), hogy „szentség és szentségtörés lelkünk egyazon húrját szólaltatja meg”. Az a gyanúm, hogy ennek az ellentmondásnak az oka a szerzőnek Pilinszky és más misztikusok iránti feltétlen tisztelete. Természetesen megértem, hogy a végletes helyzetek poétái, Simone Weil, Pilinszky, Dosztojevszkij és persze Keresztes Szent János csodálatot váltanak ki Takács Zsuzsából. Nem áll szándékomban munkájukat kisebbíteni. De szeretném leszögezni, hogy van valami, amit ők nem tudnak, Takács Zsuzsa pedig igen; és ez az önmaga szeretetéhez, saját teste iránti gyengédséghez, testként, lélekként és szellemként való létezése hármasságának egységéhez, illetve ezek és egészében véve önmaga elfogadásához vezető út megtalálásának ambíciója és erre való képessége. Egészséges, realista önértékelése megóvja attól, hogy különböző óriások fölé helyezze magát. Irántuk érzett csodálata persze megzavarja olykor gondolkodását, de éppen az Ajánlás-ból kiemelt mondatok értetik meg velünk, hogy saját életét nem téveszti össze amazok szellemi játékterével. És költészetében sem az ő példájukat követi. Azt viszont természetesnek kell találnunk, hogy esszéisztikájában – kísérleteiben – az ő végletes, nemcsak kompromisszumot, de sokszor mérlegelést sem ismerő szélsőségeikkel jelöli ki gondolkodói horizontjának végpontjait.

     

    Holmi 2005 | Tervezte a pejk
    Valid CSS! Valid HTML 4.01!