Báthori Csaba

MELANKÓLIA

I

Nekem utam nincs, úgy mosolygok.
Nálad szeretnék megszületni.
Álmomat mesélik a bolygók,
s nem ér véget bennem a semmi.

Hűlt homokot rágó szelekben
meghallani ősöm, utódom:
árnyék voltam és ember lettem,
idő az üres óramutatókon.

Kék vagyok, zöld és villámsárga,
tündér visz el a faluvégen,
szeszlángom nem fér a világba,
nincs átadható szenvedélyem.

Életem nincs, csak három tajték
ért el velem a barna földre,
miután arcom elfűtötték,
akik létrehoztak ledőlve,

döglött hal szemekkel, seholban
ringó sás közt, fényes folyóknál.
Pedig mézes, lágy illatom van:
párolgok, mint a csecsemőnyál.

Dallamok csilló pókfonálán
folyton ismétlem túlvilágom:
lassan halálom is megállnám,
semmit vennék a tisztaságon.

Vagy repülnék, hallgatag halként
szám végén egy beszédes ó-val,
mint akivel új élet történt,
és mégsem bír el most a jóval.

Tűz körül gyűlik a hűvösség,
tengert beoltja a magasság,
így vagyok együtt füst és emlék:
aki nincs, vagy reménytelen lát.

II

Nem egy vagyok, sokadmagammal
gördülök, mint a szekérkerék.
Egy eszemre nem fér a hajnal,
egyetlen földre nem ér az ég.

Mint egy halmos dunai hullám,
vetődöm vakon tenger felé.
Vagyonom a sok hosszú nullán
gyarapszik, és mégis senkié.

Értelmes volnék, mint egy nyárfa,
mint bőr szemellenzős lófejek,
vagy karsztok sötét nyargalása,
vagy se-élt-se-halt Melkisedek.

Kincs volnék, mint a fele fésű,
mint holtnak vonatzakatolás,
vagy mint utánam elenyésző
édes élet vagy kései nász.

Csoda, mint kőlépcsőn a korlát,
vagy éjjel egy fehér minaret,
vagy idő torkában az órák,
vagy halál utáni csodatett.

Csuda, mint tűbe fűzni cérnát,
mint vízben látni csillagot,
rejtély, mint egy lejtős mammuthát,
vagy kinyitott nők, vakablakok.

Jobb visszatérni a mosolyhoz
míg van idő-tér mindenkinek,
ha senkié vagy, semmi nem hoz
csak alvást és bánatos eszet.

Ez-az csak önmagának ízlik,
de én nem vagyok csak önmagam.
Sokszorozz meg hát hetedízig,
ne legyek égi világtalan.

III

Megbékül, meghal, ez a sorsa
aki fenn száll, vagy aki fennjár,
vagy egyszerűen sorba fogja,
amit mutat s elfed a leltár.

Beszélni kezd a csend, az ínség
a múlásról, bukás okáról,
s bár embert irt a végtelenség,
egyre feljebb is van a távol.

Most sötét van, vasszögek éje.
Zümmög egy tücsök madrigálja.
Alhambrazöld fröccsen az égre,
vastag álmot gőzöl a párna.

Gyűlik a hársak nagy türelme,
fehérre gyúlnak az akácok,
üresre síródik az elme,
megroppan minden, ami átfog.

Sárga égi tajtéklovacskák
robognak keletről nyugatra,
vízszintben felvon a magasság
s mintha a mélység mosolyogna.

Álmodni, hahotázva sírni,
sötétben megszokja az ember,
férfinak saját mesét írni
megtanul a nő türelemmel.

Sötétet követni vagy álmot,
csak ehhez kellenek a léptek,
mert aki üres csonttal látott
világot, semmit meg nem értett.

A nap nem tetszik örömömnek,
de örül fájdalmam az éjnek,
nem elfeledni a kegyelmet,
még a holtak is ezért élnek.