Várady Szabolcs

„A KÉZIRATOKAT MEGŐRIZZÜK
ÉS VISSZAKÜLDJÜK”

Ezt beleírtuk az induló Holmi impresszumába. Akkoriban, 1989-ben, még írógéppel írtak az írók. Azok is, akikét nem vissza-, hanem a nyomdába küldtük, és persze az a tömérdek dilettáns is, akiknek a kéziratait más, tapasztaltabb szerkesztőségekben egy futó bepillantás után a szemétkosárba továbbítják. Ráadásul a visszaküldésbe azt is beleértettük, hogy megindokoljuk a döntésünket. Két példányban írtam a leveleket a Holmiba igyekvő költőknek, a másolatokat a verseket kísérő levelekkel együtt befűztem, ábécérendben, nagy irodai dossziékba. Amikor a hatodik ilyen dosszié is megtelt, akkor vettem egy számítógépet, 1996 nyarán.
Indokolni nem könnyű, különösen, ha a szerző egyenest a szerkesztőség szíve közepébe irányozza megjelenési kívánságát. Egy szerelmes fiatalember a verse mellé ezt a levelet küldte:
„Tisztelt Szerkesztőség!
Mivel lapjuknak rendszeres olvasója vagyok, ezért bátorkodom Önökhöz fordulni a kérésemmel. […] Nem tudom mennyire derül ki az ezen levélhez csatolt aprócska zsengéből, hogy milyen elszánt és makacs vágyakozással tekintek a számomra egyetlen lányra, de remélem elhiszik, hogy a szavak – bármennyire is hozzáértő módon zsonglőrködnek is velük – túl gyengék és erőtlenek, hogy kifejezzék érzéseim. Mivel szívem minden dobbanásával Neki élek, ezért arra szeretném kérni Önöket, hogy segítsenek örök emléket állítani a kedvesemnek. Számomra – és remélem számára is – elképzelhetetlen boldogságot jelentene, ha ebben a lapban láthatná, olvashatná, érezhetné, megérinthetné ezt a verset. Tudom, hogy nem a legcsodálatosabb, de kérem olvassák el, próbálják meg felfedezni benne, hogy ez a pár sor él, lélegzik és szeret, akárcsak én. Ha nagyon elnézőek velem szemben, akkor felfedezik a sorok mögött a szívemben csörgedező szerelem-patakot, azt az érzeményt, ami elvarázsol és megbabonáz mindannyiunkat.
Remélem, hogy kérésem nem talál süket fülekre és – de ezt csak félve merem bevallani – a lap többi olvasója számára sem lesz csalódás ennek a versnek a szerepeltetése. Hiszek benne, hogy a valódi művészet, ha nem is mindig a valóságról szól, mindig igazat mond. Ha másért nem, kérem ezért közöljék a versem. (Természetesen mivel Önök tesznek nekem szívességet semmiféle tiszteletdíjra igényt nem tartok.)
Megértő segítségüket és elnéző mosolyukat előre is köszönöm! A lap további szerkesztéséhez jó munkát kívánok, tisztelettel…”
Mit lehet erre válaszolni?
„Levele, higgye el, mély rokonszenvre hangolta és erősen próbára tette a szerkesztőség korántsem szőrös szívét, de végül is kénytelenek vagyunk pártatlanul ragaszkodni esztétikai normáinkhoz, különben nem tudnánk a szemébe nézni annak a sok-sok reménybeli költőnek, akiknek a nem kevésbé őszinte hevületben fogant és a megjelenés hasonlóképpen heves vágyával elküldött verseit vissza kellett utasítanunk. Verse mögött csakugyan kétségbevonhatatlanul ott lobog a szerelem – bízom benne – erős és kitartó lángja, de sajnos kegyetlen törvénye a költészetnek, hogy a legszebb érzelem is csak akkor kel benne életre, ha sikerül a megfelelő szavakat megtalálni hozzá, és a megfelelő formába rendezni őket. Ezúttal ez csak itt-ott és csak félig-meddig sikerült. De az a vers, amelyik legalább egy olvasót szíven talál, főként ha azt, akihez írták, már nem íródott hiába.
Önnek és szíve hölgyének a szerkesztőség nevében is sok boldogságot kíván, baráti üdvözlettel…”
Egy másik szerző viszont nem sokat teketóriázott:
„Kedves Réz Pál! Küldök verset azt akarom, hogy jelentesse meg!”
Aggályosabban fogalmazott az alábbi levél írója:
„Több dolgot is szeretnék tudni.
1. ha jónak találnak aversek közül, akkor van e lehetőség arra, hogy a Nostradamus (13-as), a Keljfeljancsi (33-as) és az Idegenek (14-es) című versek valahol megjelenhetnének, ill. valamelyik egyáltalán. Esetleg valamelyik másik.
2. Azt szeretném tudni, hogy az ilyen téma, mint a Védőliga című vers, vagy más pár közülük, szóval aminek a témája nem szép, csak igaz, azokkal mi most tulajdonképpen a helyzet.
3. Ha lesz egyszer 100 jó vers, akkor azt szeretném majd, ha 10 novellával együtt valahol megjelenhetne, de ez olyan nyár közepén aktuálissá váló téma lesz, remélem, most csak a fenti 2 pontban szeretnék érdeklődni. Nagyon szeretném, ha egyszer szentelnének nekem vagy öt percet és valamilyen kritikát mondanának róla, amit írtam, hogy Önök egyáltalán, hogy látják ezeket.
Melléklet 56 oldal”
Legbájosabb az a harmadikos gimnazista lány volt, aki így kezdte a főszerkesztőnek címzett levelét: „Szia Szerkesztő Úr! Szíves engedelmeddel tegezlek, így sokkal könnyebb fogalmaznom. Egyik barátom adta meg a címed, és azt mondta, ha küldök verseket, akkor megírod a véleményed róluk.”

A vélemény, az itt a bökkenő. Hogy az embernek folyton véleménye legyen, olykor hetente ötször-hatszor is, és ezt adja is írásba. Könnyebb volt a helyzet, ha a levélből nem a reménytelen, de elszánt költői becsvágy sütött. Az előbbi kedves lánynak az ötödik levelemben már ezt írhattam: „Az is tetszik, hogy úgy látszik, megtaláltad a vers szerepét az életedben, az önelemzés játékos eszközeként. Nagyon sokan vannak, akik költőnek hiszik magukat, és a meg nem értett zseni szenvedő pózában sínylődnek egész életükben, pedig csak rossz irodalmi klisékből próbálnak fogyatékos eszközökkel és szenvelegve Költészetet előállítani.”
Mindamellett az igazi, tőrőlmetszett dilettáns tulajdonképpen ritka, vagy legalábbis ritkán ismerszik meg már a kezdeteknél. Az olyan túlbuzgó újonc, amilyen én voltam a versrovat élén, pláne hajlamos fölfedezni a beérkező kéziratban a tehetség megcsillanását, ami talán idővel és kellő szorgalommal tartós ragyogássá nőhet. Hosszan elnyúló és gyakran kölcsönös csalódásba torkolló levélváltásokba bonyolódtam emiatt. De szerencsére akadtak fontos kivételek is. „Az én próféta lelkem!” – kiálthattam fel időről időre Hamlettel, csak sokkal kedvezőbb értelemben, mint ő, amikor a sokadik versküldeményben végre megjelent az a minőség, amire önmagammal fogadást kötöttem az első, még korántsem Holmi-képes anyagok láttán. De nem minden szorongás nélkül.
Egyszer azt álmodtam, hogy a pályakezdő Szabó T. Annát kell bevezetnem Eliot
és Petri lírájába, de úgy, hogy megkíméljem ennek életveszélyes és romboló hatásaitól. A romboló hatások egy igen konkrét metaforában jelentkeztek. Ami versnek indult, az egy súlyos kocsikerék formáját öltötte, amit valahogy elgurítottunk (hogy melyikünk vagy együtt, már nem emlékszem) egy kanyarodó kis néptelen utcában, az aztán gurult, gurult, és az utca egyszer csak véget ért, de olyasformán, mint egy ház korlát nélküli erkélye, alatta egy másik utca vagy tér húzódott, tele emberrel, és a kerék közéjük esett le, mi meg jobbnak láttuk elmenekülni a várható következmények elől.
Holott a valóságban inkább csak metrumról meg rímtechnikáról volt szó, stíluskérdésekről, szerkezetről. Pedagógiai hevületemben néha – mint az Arany egyik bírálatában emlegetett vén cigány – kiragadtam a nyirettyűt a játszó kezéből, mutatni igyekezvén, hogyan lenne szerintem jobban csinálva. Vagy mint egy házsártos megrendelő a szabónál, akadékoskodtam: itt szűk, itt bő, itt ráncot vet, mi lenne, ha ide betoldanánk egy kötőszót, amonnan meg kivennénk azt a jelzőt. De akit lehetett (és akit érdemes volt), azt inkább elirányítottam Lator László szemináriumára, megtanulni a mesterséget.
Ezek a könnyebb gondjai a versszerkesztőnek. A nehezebbek túl vannak a technikán, és nem szeretnék most elmerülni bennük. Inkább mutatnék egy-két dokumentumot: levélváltást néhány azóta ismertté vált költővel abból az időből, amikor először jelentkeztek, még ismeretlenül, a Holminál.

Imreh András

Tisztelt Szerkesztőség!
Tisztelt Várady Szabolcs!
Versekkel fordulok Önökhöz, és kettős kéréssel: jó lenne, ha véleményt mondanának róluk, és – amennyiben úgy ítélnék – a legjobbakat közölnék.
Kb. egy éve hasonló kéréssel fordultam két-három nagyobb irodalmi folyóirathoz, de választ csak egy ízben kaptam, mégpedig azt, hogy az elküldött versek nem illenek az illető lap profiljába.
Ez a lehető legrosszabb válasz volt: kevés ahhoz, hogy az embernek teljesen elvegye a kedvét, ahhoz viszont éppen elég, hogy elbizonytalanodjon.
Főleg azért, mert szükséges lehet tudni, hogy mihez tartsa magát az ember. Ezt viszont ez esetben csak hozzáértők, szakmabeliek mondhatják meg. Nekem pedig, bevallom, fogalmam sincs, hogy a folyóiratok szerkesztőségein kívül hol vannak ilyen szakmabeliek.
Így hát arra kérem Önöket, hogy írják meg a véleményüket. Az Önökhöz való fordulást az könnyítette meg, hogy szerkesztőségük három tagja nemrégiben a televízióban lapjuk többi célja közt egybehangzóan kiemelte a fiatal pályakezdők támogatását. (Ez pontosan az, amire nekem szükségem lenne. Egyetemista vagyok, és az előzményekből következően természetesen még nem publikáltam sehol.)
Lapjuk első számát átnézve persze kitűnik, hogy a magyar irodalmi élet olyan alakjai tartják fontosnak és megtisztelőnek az Önöknél való megjelenést, akikkel ezek a pályakezdők valószínűleg kevés eséllyel vehetik fel a versenyt. Úgyhogy én már azt is hízelgőnek tartanám, hogyha ilyen gyakorlati szempontok miatt nem jelenhetnének meg a mellékelt versek a Holmiban. Ha így volna, tisztelettel kérném tanácsukat arra nézve, hogy hová lehetne fordulni megjelenés végett. Ha pedig a versek rosszak, kérem közöljék ezt, mert ha nem is örvendetes, azért ez is fontos információ. Mindkét esetben megköszönném, ha a kéziratokat visszaküldenék. (Az, hogy erre a Holmi első számában általános ígéretet tettek, volt a második ok, amely megkönnyítette az Önökhöz fordulást.)
Ha pedig a versek valamelyikét a közeli vagy távolabbi jövőben mégiscsak megjelenésre alkalmasnak ítélnék, kérem, ezt is közöljék.
Budapest, 1989. november 4.
Köszönettel
Imreh András

*

Kedves Imreh András!
Habár ezeket a verseit most visszaküldöm, nagyon kérem, hogy ne veszítse el a kedvét. Magából még nagyon jó költő lehet! Nagyon rokonszenves az a visszafogottság, kis dolgoknak az a póztalan, eszköztelen „odatevése”, amivel itt próbálkozik, de nagyon nehéz is, mint feladat. Az efféle versekben különösen sok múlik a formán, ráadásul valamilyen rangrejtve működő, csöppet sem hivalkodó, ennélfogva nagyon kiérlelt formaművészeten, a nyelvi eszközök nagyon biztonságos birtoklásán. Érezni kell, hogy minden szó pontosan és elmozdíthatatlanul a helyén van, és ettől olyan erőtér képződik körülöttük, ami megemeli, megsokszorozza a versben közölt, minden szokványos költőiségtől lecsupaszított szikár tényeket. Ha az áramkör nem jön létre, marad a csupasz tényhalmaz, élettelenül. És ez sokszor nagyon apró nüanszokon múlik. Kifinomult hallás kell ehhez. Például a Víz és fa című versben apró formai kisiklások rontják a hatást. Álltam – vártam: rímnek kicsit suta; aztán egy eléggé prózai sor után hirtelen nagyon határozott ritmusba lendül, de ez idegen testnek hat a vers egészében (5–8. sor), pláne hogy az utolsó előtti sor meg szinte teljesen ritmustalan. A Szerelemben indokolatlanul rímel a 2–3. sor, és nem szerencsés a „papucsa, csak” hanghatás. A „nekitámasztva” is valamiféle bizonytalan rímhelyzetbe kerül. Ilyen kis területen minden egyes hangnak megnő a súlya.
Nem szeretném semmi hajlamaitól idegen dologra rábeszélni, de azt hiszem, érdemes volna tudatosan fejleszteni a verstechnikáját. A kötetlen formát az tudja igazán jól használni, aki a kötött formákat is biztonsággal kezeli. Pusztán műhelymunkaként próbálja meg például egy-egy versét átírni különböző formákba, mintha műfordítana, jambusba, trocheusba, anapesztusba, és kivált hasznos lenne a görög formák elsajátítása is, nem azért, hogy aztán ilyenekben írjon, hanem mert az így megszerzett tudás a szabad versben is bőven kamatozik. Berzsenyinél például jól megfigyelhető, hogyan hoz létre ez a forma olyan sajátos grammatikai kötéseket, amiktől a prózában lapos mondat szinte robbanásig telítődik erővel. Nem tudom, melyik egyetemre jár, mindenesetre felhívom rá a figyelmét, hogy a bölcsészkaron van Lator Lászlónak egy elvileg versfordító szemináriuma, ahova azonban kezdő költők is járnak, és ha valakitől, tőle meg lehet tanulni a szakmát.
Ha a Holmit még nem tudom is fölajánlani a közlésre, azért van ebben az anyagban nem egy vers, amit már lehetne publikálni, mondjuk, a Mozgó Világban. Én a következőket választanám erre a célra: Ashland, Kentucky; Háromsoros; A szabadulóművész; Visszajöttek (ez nagyon tetszik, csak kár, hogy az utolsó sor, hogy úgy mondjam, verstanilag fölhígul, bár magam sem tudom, hogy lehetne ezen segíteni).
Feltétlenül várom újabb jelentkezését.
Szeretettel üdvözli
Várady Szabolcs
1989. november 10.

Jónás Tamás

Tisztelt Szerkesztőség!
Kissé bátortalanul írok már. Több alkalommal küldtem már verseket más lapokhoz. Eddig senki válaszra sem méltatott. (19 éves múltam, talán ez épp elég, hogy figyelmen kívül hagyjanak?)
Mivel – természetesen(?) – melankolikus alkat vagyok, igen kellene, hogy valahonnan többé-kevésbé rendszeres visszajelzést kapjak arról, amit írogatok. Nincsenek sem kezdő, sem befutott költő barátaim. Nem követek iskolákat, nem tartozom közösségbe. Pedig szeretnék. Nagyon hiányzik az állandó kritika, a légkör, amelyben érezhetném, hogy nem vagyok egyedül, és amit írok, nem hiábavaló. Nagyon hiányzik nekem egy NYUGAT. Így nem vagyok azzal sem tisztában, mennyire vagyok tehetséges, milyen jók a versek, csak valami ködös benyomásaim vannak; amit írok, őszinte – anélkül, hogy őszinte akarnék lenni –, nem lehet tehát annyira rossz.
Azzal sem vagyok tisztában, milyen formai követelményeknek kell megfelelnie egy levélnek, amelyben felajánlom a verseimet. Hosszúságra, személyességre lehet, hogy mértéket tévesztettem.
Amennyiben választ kaphatok, kritikát is várnék, talán javaslatot: merre tovább.
A teljes igazság az, hogy otthont szeretnék a gondolataimnak, azoknak a környezetem számára idegen kétségeknek, amelyek úgy érzem, elvezetnek valami minőségileg új, részleteiben konzervatív, csillogásmentes, letisztult egyszerűséghez, egy nem túlterhelt szépség-körhöz, amely vigasztalhat. Elsősorban engem. De mindenkit, aki részt vállal a világomból. Nem érzem magam kiválasztottnak. Sőt azt hiszem, senki sem az. Kiválasztódni szeretnék. Ez kényszerből már sikerült is. Cigány származásomat én szégyellem leginkább. De ezentúl is – úgy érzem –, egyáltalán nem fontos ez. Annyira nem, hogy kifejezetten élmény-romboló hatást tulajdonítok annak, ha a versem olvasásakor tudnak a származásomról. A származásom már úgyis csak formai, csak a testi jegyek jelzik még, de ezek is lassan eltünedeznek egy-két nemzedék múltán, hogy majd 100-150 év múlva valaki szégyenkezve, (jó lenne, ha) büszkén fedezze fel ezt a tényt.
Egy hónapig várom válaszukat.
Köszönettel:
Jónás Tamás
Szombathely, 1992. szeptember 13-án.

*

1992. október 3.
Kedves Jónás Tamás!
Ezek még nem érett versek, de érezhető bennük a formaérzék, és ez biztató a jövőre nézve. Végtére is a költő elsősorban nem attól költő, hogy mélyebben érez és gondolkodik, mint mások, hanem attól, hogy különleges, mondhatni érzéki viszonyban van a nyelvvel, számára a szavaknak teste is van, nemcsak jelentése. Amit költői szándékairól ír, az nagyon rokonszenves, bár egy kicsit szokatlan egy 19 éves fiatalembertől, hogy konzervatív, letisztult egyszerűség lebeg a szeme előtt. A természetes sorrend az lenne: előbb lázadás, szertelenség, akár még hebehurgya nagyotmondás is, aztán a letisztulás. Ebből annyi talán meg is fontolandó, hogy a letisztulás feltételezi, hogy van miből letisztulni. Hogy hogyan lehet fiatalon eljutni a konzervativizmus programjához, arról nagyon izgalmas és tanulságos leírás olvasható Vas István nagy önéletrajzi – sajnos befejezetlenül maradt – regényfolyamában, a Nehéz szerelemben. Ismeri? Ha nem, feltétlenül érdemes elolvasni, ne riassza a nagy terjedelem (Nehéz szerelem, A félbeszakadt nyomozás, Mért vijjog a saskeselyű, Azután). A helyzetében is van némi rokonság a Magáéval: ő is értetlen környezetben nőtt fel, és a származása neki is megnehezítette a költői és emberi útját. Nekem annak idején ő bírálta el az első verseimet, és nagyon sokat tanultam tőle. Én is konzervatív voltam, és azt mondta, jól van, de nem lehet ezzel kezdeni. Meg kell bizonyosodni róla tapasztalatból, hogy számomra ez a járható út, illetve hogy a modernség nem járható út. Mert a konzervativizmus csak akkor jó, ha személyes hitele van, különben könnyen válik elhasznált eszközök, kifejezésmódok másolásává, egyszóval epigonizmussá. De persze ez nemcsak formai kérdés. Ha azt mondom, hogy ezek még nem érett versek (ami ebben az életkorban egyáltalán nem meglepő), akkor elsősorban arra gondolok, hogy sok még bennük a kamaszos világfájdalom, a kétségkívül őszintén átérzett, de a költészet szempontjából nem termékeny túláltalánosítás, a túl nagy, „végső” kérdések feltevése. Ezek az örök közhelyek persze mindig is témái a költészetnek (az élet értelme, a halál stb.), de hogy a közhelyből közkincs legyen, ahhoz már tényleg nagyon kiérlelt költői eszközök és tapasztalat szükséges. Kezdetben jobb a konkrétság, a szűkebb körre összpontosított figyelem, hogy megtalálja a saját, személyes hangját és költői világát. Ha például így kezdi a verset: „Nagyon aggaszt ez az élet, / hisz az érték tovatűnő” – akkor egyrészt méltányolom a hibátlan antik metrumot (mintha ez a minta sejlene mögötte: „A halánték deres immár, / a haj őszül koponyámon”), másrészt azonban az érzékletes egyediséget hiányolva rosszallom a túl hirtelen túl sokat markolni akarást, ami bizony közhelyet eredményez. Meggondolandó az is, hogy a szókészlet költői értéke változik, bizonyos szavak elkopnak, használhatatlanná válnak, legalábbis egy időre, vagy csak nagyon speciális szövegkörnyezetben támaszthatók életre. Ilyen szavak például a felleg, bánat, és bizony csínyján kell bánni a halállal is. Metszetek című tanulmánykötetében nagyon érdekes és tanulságos dolgokat ír erről Nemes Nagy Ágnes.
Azt javasolnám, próbáljon ki minél több versformát, afféle műhelymunka gyanánt. Még az olyan játék is hasznos lehet, ha az ember vesz egy ismert verset, és átírja egy másik versformába – egyrészt gyarapítja a szakmai tudását, másrészt érdekes ismereteket szerezhet a vers természetéről. És persze sokat kell jó költőket olvasni, például Weörest, Vast, Kálnokyt, Nemes Nagyot, Pilinszkyt, a legújabbak közül Rakovszky Zsuzsát, Ferencz Győzőt, meg természetesen a régieket is. Az se nagy baj, ha átmenetileg valakinek a hatása alá kerül, később úgyis kinövi, valami hasznos anyag pedig beépül belőle a saját költői szervezetébe. Mindenesetre keserves pálya, annyit mondhatok. Mindennap azzal kell szembenézni, hogy talán soha többé nem tudok egy ép sort se leírni. Rilke szerint csak akkor szabad folytatni, ha őszintén úgy érzi, hogy belehalna, ha abbahagyná. Ez talán túlzás, de azért olvassa el a Levelek egy fiatal költőhözt, ha teheti. Talán megtalálja könyvtárban Rilke válogatott műveinek kétkötetes kiadását, 1961-ben jelent meg.
Kívánok sok türelmet, erőt és szerencsét, mert az is kell.
Barátsággal üdvözli
Várady Szabolcs

Ha majd jónak látja, küldje el az újabb verseit.

Fischer Mária

Kedves Szerkesztő Úr!
Köszönöm júliusban írt kedves és megnyugtató levelét. Önön kívül még két ismert költő a szerkesztőségben – – – Bizony megbicsaklik az ember önbizalma.
Írásaimat eddig a Népszava és az Új Forrás közölte. Van néhány közlésre besorolt versem két lapnál.
Azt hiszem, ez most az a „későbbi időpont”, amikor megpróbálok újra jelentkezni. Nem valószínű, hogy szerencsés leszek, előlegezett jóindulatát viszont őszintén megköszönöm
és szeretettel üdvözlöm:
Simon Pálné Fischer Mária
Hh. [Hosszúhetény] 1991. I. 3.

*

Kedves Asszonyom!
Köszönöm az újabb küldeményt. Ezek mind figyelemreméltóan érdekes versek. Egyvalamit azonban nem értek bennük, és ez a formájuk. Van benne egy furcsa ellentmondás: ha a szememnek hiszek, akkor ezek – többségükben – szonettek; ha a fülemre hallgatok, akkor viszont prózaversek. Hiába vannak a sorok végén többnyire szabályos rímek, maguk a sorok olyannyira nem alkotnak érzékelhető ritmikai egységeket, hogy a szöveget csak a mondathatárok tagolják, és mivel ezek többnyire nem esnek egybe a sorhatárokkal, a szándékoltnak látszó és a valóságos forma nem esik egybe, sőt, igen távol esik egymástól. Azon tűnődöm, hogy ez vajon szándékolt művészi effektus-e, vagy egyszerűen verstechnikai fogyatékosság. Lehet, hogy az én konzervatív ízlésem az oka, de hajlamos vagyok inkább az utóbbira gyanakodni. Ha néhány apróbb módosítással jambikussá igazítom ki a sorokat, tehát a valóságos szonett irányába mozdítom el a szöveget, úgy érzem, nem teszek kárt benne, sőt. Lássuk csak:

Száz éve alszik, nézd, semmit se tud.
Árvája nincsen, nem is halt bele
semmibe. Rózsaszín párnán feje
múmia már. – Hallod, eszembe jut:

elvénült királyfiak gyűjtik a
mézes csókokat, mind tavaszt tanul,
indul maholnap, hogy fogatlanul
elcsócsálja majd minden taktika

lényegét. Rég fel kellett volna rázni
a lányt. Az álom végzetes lehet.
Azt mondod te is, el kell innen menni

végleg? Számolom a lépéseket
innen oda. – Így nem érünk haza.
Állunk ketten… két fáradt rózsafa –

További apró technikai probléma az első terzinában a „rázni – menni” rímpár, amely nagyon kirí a vers egészének szabályos rímrendszeréből. Egy kicsit zavarosnak látszik a „feje múmia már” kitétel: egy testrész külön nemigen lehet múmia. Másrészt ha „nem is halt bele semmibe”, akkor hogyan lehet múmia? Hiszen a múmia éppenséggel bebalzsamozott, el nem porladt holttestet jelent. Végül nekem egy kicsit homályos értelmű ez a rész: „elcsócsálják… minden taktika lényegét”.
Efféle aggályain merültek fel olvasás közben, de szeretném hangsúlyozni, hogy mindegyik versben van valami erős vonzóerő, egy önálló költői világ sugallata. Csak valahogy az a benyomásom, hogy a választott edény, amibe az anyagát beletölteni igyekszik, nem ehhez az anyaghoz van szabva, tartalom és forma nem olvadnak össze megbonthatatlan egységgé; a vers elemei nem mozdíthatatlanok, inkább arra ingerelnek, hogy megpróbáljam kedvezőbb helyükre mozdítani őket. Például egy ilyen kísérlet is elvégezhető:
Elfekszenek a másnapok.
Mágneses áramkör és szívtáji stressz
rángatja széjjel az izmokat, harántcsíkolt
a tér az aurán belül. Ha megkeres
ebben a foltban a fény,
még csillogok is néhanap.
Nézem a holtpontokat álarcom alatt.

Lehet, hogy elfogad
egy napon az Úr,
s látja, még megvagyok általa.
Most összegombolom magam,
éjszaka lesz, denevér csimpaszkodik
ágyam fölé:
lélegzetem céltalan imbolyog.
Lebeg a lélek reggelig. Azt hiszem,
újra álmodni kellene –
Fészkelődik bennem az álmok helye.

Ezzel csak jelezni próbálom, hogy a szöveg belső ritmusa más egységekbe kívánkozik, mint amelyeket a külső forma megszabott neki. Nehogy félreértse: nem „kijavítani” akartam a verseit, csupán azt próbálom indítványozni, hogy dolgozzon még rajtuk. Érdemes. De az is lehet, hogy nincs igazam, vagy nem tudtam eléggé kézzelfoghatóvá tenni a mondandómat. Ez esetben ne hallgasson rám. Mindenképpen kíváncsian várom legközelebbi jelentkezését.
Szeretettel üdvözli
Várady Szabolcs

Szakács Eszter

’90, IX. 25.
Tisztelt Szerkesztőség!
Örülnék, ha módom lenne megjelenni lapjukban, ezért bemutatkozóban elküldöm néhány versemet. 26 éves vagyok, földrajz–rajz szakon végeztem a pécsi Tanárképző Főiskolán. Két éve dolgozom ugyanitt, az Egyetemi Könyvtárban. Publikációim: EF-lapok, Universitas (megszűnt), Stádium néhány száma. Nemrég értesítettek, hogy a Partium Irodalmi Társaság által kiadandó „Új hangok” c. antológiában meg fog jelenni néhány versem. Kérem, értesítsenek döntésükről.
Üdvözlettel,
Szakács Eszter

*

Kedves Szakács Eszter!
Magából idővel – talán nem is sokára – igen jó költő válhatik. Némelyik versénél már most is erősen haboztam. Hogy végül mégsem merem őket a Holmiba javasolni, annak az enyhe múltba rögzültségük az oka. Nem a tematikára gondolok, hanem a költői eszközök használatára. A nyelv magába építi a költői hatásmechanizmusokat, s ezek idővel belekövesednek. Szépek, tetszetősek, de már nem hatnak igazán, nem érik el azt az ingerküszöböt, amely fölött a vers megfogja az olvasót. Látom, szereti Rilkét, én is szeretem. De ma már nem lehet Rilke-verset írni, „egy-az-egyben”. (Emlék; Gaia ébredése.) Nemes Nagy is sokat merít Rilkéből, de beleadja a maga későbbiségét is.
Egy apró verstechnikai probléma. Ha már Rilke, és ha már szonett – nem tudom, szándékosan kezeli olyan nagyvonalúan a jambust, vagy esetleg nem idegződött be a hallásába ez a versmérték. Hiszen könnyű lenne kijavítani a jambus-szándék esetén hibás sorokat: Ha elnyúlt a rőt délután / fölényesen, domb oldalán. És a 10. sor mindenképp jobb lenne így: …mint izlandi hegyre. A 11. és 14. sor már nehezebben kurtítható meg egy szótaggal. Az egyik legszebb vers itt a Mítosz; az éj születése – de talán itt is érdemes lenne egy kis verstani retusálást végrehajtani. Talán úgy fest, hogy ellentmondok önmagamnak, mert épp a hagyományt kérem számon, amit másfelől megújítani javaslok. De az újítás nem ezen múlik. Illetve: lehet fellazítani a jambust, és lehet megtartani – a fő, hogy a forma koherens legyen. Itt azonban az első sor hangsúlyos, felező tizenkettes, a második viszont jambus, és ez – legalábbis engem – elbizonytalanít a szándékot illetően. Mit szólna ehhez a változathoz:

Maga alá húzza árnyát a cserje.
Ráül a sötét, kék héjú tojásra.
Ül rezzenetlen, befelé figyelve
az embrió első mozdulatára.

Sokáig vár. Halvány jel érkezik;
kikel, mint egy halott, gézbe csavarva.
S mert arca nincsen, ráereszkedik
a Hold fakó, óegyiptomi maszkja.

A pókért szerintem nem kár, sőt. De a világért sem szeretném rábeszélni semmi alkatától vagy szándékától idegenre. Csupán egy verstani változatot próbáltam jelezni.
Másként jelentkezik az elődökhöz való viszony a haikukban. A haikunak a lényegéhez tartozik, hogy eredeti: hiszen egy mozzanat az egész, amit rögzít. Szóval itt nem szerencsés dolog, ha olyan képet idéz fel, amiről egy másik, korábbi vers jut eszünkbe. Ebből a négyből kettő ilyen. A másik kettő jó.
Szóval sok jó és biztató van ezekben a versekben – rosszabbakat is jócskán közöl a legtöbb lap. Hadd legyen a Holmi nagyralátóbb: ezeket most visszaküldöm – de számítok az újabb, érett, már minden ízükben saját verseire!
Szeretettel üdvözli
Várady Szabolcs

Szabó T. Anna – Várady Szabolcs

E-mail-szemelvények 2000. december 11. és 2001. január 16. között

Kedves Anna,
[Mesterházi] Mónikától úgy értesültem, hogy csodálatos új verseket írt. Izgatottan várom őket.
Szeretettel üdvözli
Szabolcs

*

Kedves Szabolcs!
Nahát, ez a Mónika…! Nagyon köszönöm a figyelmet, és küldöm is a verseket nyomban. Kicsit sok van belőlük egy csomóban megint, de azért odaadom mind – most egészen biztosan válogatni fognak…
Réz Pálnak már odaadtam egyébként, mert őrá nagyon is tartozik (a mesteres vers, mert panaszkodott a múltkor, hogy a mai fiatalok nem kötődnek a hagyományhoz. Na, én talán túlságosan is.)
Szaladok a postára, mert fellelkesített.

*

Kedves Anna,
megjöttek a versek. Majdnem visszaírtam az emailjére, hogy ne fáradjon a postázással, mert ha Palinál már ott vannak a versek, akkor úgyis megkapom őket, de most mégis örülök, hogy nem tettem, mert ez több, méghozzá néhány nagyon széppel több. Főhet a fejünk! De hadd főjön. Gratulálok, és majd jelentkezem.

És persze össze is tegeződhetnénk egyszer, ha Maga is úgy gondolja.

*

Kedves Szabolcs!
Lehet, hogy kicsit összevissza fogok gépelni, mert tegnap zugetetés közben (kétszeresen is zug: egyrészt, mert a lakógyűlés kimondta, hogy tilos, másrészt, mert pont ennek következtében egy lépcsőzugban folyt) mohóságában véletlenül belekarmolt az egyik ujjamba az oltatlan macska, és én, hipochonder lévén, agyonfertőtlenítettem, és most kímélem, csakhogy gépelés közben ez kissé nehéz. Épp ennek a folyománya az is, hogy a Holmin és a Petri-köteten a legnagyobb utálatomra (szeretem a tiszta könyvet) halvány kis jódfoltocskák éktelenkednek, mert én is mohó voltam, és rávetettem magam a végre megszerzett (Írók boltja – amióta nem ott lakunk, mindig késésben vagyok a lappal) decemberi számra (na tessék, mennyi zárójel, úgy látszik, egyszerre akarok elmondani mindent. Így szoktunk Mónival is beszélgetni: csapongva és rendszertelenül, de azért mégis mindig valamiről). (Le a zárójelekkel!)
Addig nem akartam írni, amíg el nem olvastam a lapot, de most mégis, pedig még nem fejeztem be teljesen. Nagyon jó szám, és nagyon megrázó, mert én alig ismerem ezt az időszakot és ezt a nagyon zárt, nagyon összetartó baráti társaságot, egyrészt nyilván a korkülönbség miatt, másrészt pedig azért, mert Erdélyben kicsit más volt a helyzet, a heroizmus szinte kötelezőnek számított, és a korszak mocska nem puhán gyüledezett (már megint a zug meg a macska! és megint egy zárójel!), hanem ott tornyosult és bűzölgött előttünk, egész nyilvánosan, és mindig pontosan lehetett tudni, hogy mi ellen vagyunk. Nem langyos állóvíz, hanem a pokol füstölgő bugyrai, Duna-csatorna, csengőfrász mindvégig. Persze nekem ez a gyerekkorom volt, boldog korszak, nem pokolbugyor,* éltünk, mint mindenki, vidám társaséletet, de azért a félelem máig is ott van a csontjaimban, pedig közvetlen atrocitás nem ért. Tudom, hogy a Kádár-rendszernek is csak egy része volt a „körülírt zuhanás” furfangos megoldása, de énhozzám nagyon sokáig inkább Szilágyi Domokos állt közelebb – ők, akik egyszerűen csak „zuhantak, bukórepülésben, íves vinnyogással”. Amikor kijöttünk, és megtaláltam magamnak Szilágyi Domokost, egyszerűen nem tudtam letenni: a filozófia, az irónia és a tragikus pátosz keveredése teljesen betöltött, rengeteg versét tudom máig is, kis puskázással, kívülről, addig nem tudtam, hogy így is lehet beszélni, ilyen szemtelen kíméletlenséggel és öntépő, öngyilkos biztonsággal. Megváltás volt látni akkor, a kamaszkor legfogékonyabb időszakában, hogy nemcsak Reményik stílusában lehet beszélni arról, ami történt velünk. Később Bodor Ádámra találtam rá ilyen boldogan, és jól emlékszem, amikor Margócsy egyik óráján hosszasan bizonygattam, hogy a hely, amit leír, tényleg létezik, vagy ha a hely nem is, a helyzet biztosan.
(* íme, a demonstrált pátosz és heroizmus)
Petri verseit később fedeztem fel, és rögtön tudtam, hogy nagyon jók, pedig akkor még eléggé távol állt tőlem ez a fajta versbeszéd. Most, ahogy újra végigolvastam az akkor vett kötetet, látom, hogy minden egyes versre nagyon élesen emlékszem. Igaz, az egyetem alatt végigolvastam még jó párszor, Fodor Géza könyvével együtt. A Mónival való beszélgetésekből jöttem rá, hogy neki azt az életérzést, helyzettudatot és gondolkodásmódot jelenti Petri, amit nekem Szilágyi Domokos. Erős a kettejük párhuzama. A Holmi olvastán ugyanazt az izgalmat éreztem, mint amit annak idején a Kántor-féle „A költő életei” gyűjtemény olvasásakor: azzal biztatott, hogy most végre meg fogok érteni valamit, valami olyat, ami erősen érint, de nem éltem át. A „korhangulat, némi belterj”, és a „morálisan elítélem Petrit” föloldása. Különösen mulattató volt a kettőtök levelezését olvasni, a vicces és kevésbé vicces versek és magyarázataik miatt különösen, és végre megtudhattam, hogy mi rejlik A rímszálak elkötése mögött, ami az álom nélkül is nagyon ütős vers, és láthattam, hogy Petri tényleg megfogadta a javításra vonatkozó tanácsokat.
Gyurinak felolvastam az álmaitokat, görcsösen röhögtünk, mert nagyon ismerősek a motívumok, pár napja például azt álmodtam, hogy Romániában vagyok, egy leégett, füstölgő nyaraló-telepen, amit puszta szórakozásból gyújtottak fel (a kutyaházakat is, fő a módszeresség), és azután hosszan nézek egy Ceausescu-képet, próbálom felfedezni rajta a gonoszság egyértelmű vonásait, de a fiatal, agyonretusált mosoly mögött sehogyan sem tudom meglátni a gyilkost. Hát, ennél az álomnál nem sok minden lehetne egyértelműbb. Gyuri ma reggel jött rá, hogy valószínűleg Ceausescu képét néztük életünkben a legtovább, mert ott függött minden osztályban, hullámos hajjal, kicsattanóan egészségesen.
56-os csatorna egy bécsi hotelben, de nincs rá készülék.
A két záróvers párhuzama tényleg hátborzongató, nincs mit hozzáfűzni. Tény, kész. Ha az ember nem akar Yeats-féle okkult fejtegetésekbe bocsátkozni, akkor csak ennyit lehet róla mondani, de ezt nagyon.
Azt hiszem, még sokáig téma lesz nekem ez a Petri-szám. Az egész életetek, ami nagyon nehéz volt, és nem kevésbé, csak kicsit másként, mint az erdélyieké. Vagy tévedek, és ugyanolyan volt? Ezt azért is nehéz megítélnem, mert én főképpen apósom festő-, színész- és íróbarátairól tudok sokat, az én szüleim baráti társasága jobbára nem-művész értelmiségiekből állt. Talán könnyebb volt ott, mert az egész szennyet jól rá lehetett fogni a diktatúrára, és az emberek, főként a magyarok, inkább érezték magukat áldozatnak, mint résztvevőnek. A fene tudja.

És [köszönöm] a tegezést is: látod, egészen megtáltosodtam tőle. Régebben alig tudtam kipréselni magamból pár értelmes szót. Megvallom: a ti levelezésetek bátorított fel, mert kiderült belőle, hogy szeretsz levelet olvasni („én csak várom egyre az ígért hosszú, részletes episztolát”.) Vagy tévedek?

*

Hidd el, semmi ok szabadkozni, örültem a levelednek, és csak azért nem tudok rá kedvem szerinti terjedelemben válaszolni, mert nagyon a körmömre égett egy kiadói munka, és voltaképpen éjjel-nappal azt kéne csinálnom, de közben persze egyéb teendőket is el kell végezni. Furcsa egyébként, hogy a gép szerint 14-én küldted el a levelet, de csak 16-án este ért ide. Rejtélyesek az emailek útjai. Bár ez semmi ahhoz képest, hogy a Mónikának küldött legutóbbi emilemre egy Lorand Ambrus Lakatos nevű ember válaszolt. Méghozzá igen enigmatikus szöveggel: „Ez egy nagyon finom ember, L.” Na de csak fecsegek itt összevissza, holott, l. fent.

Örülök, hogy tetszik a Petri-szám. Mások is mondták, hogy alig bírták letenni. Hiába, „mű” ritkán jön össze annyi jó egy számba, hogy ilyen vonzerővel bírjon.
Érdekes, amit Szilágyi Domokosról írsz – hogy ennyire fontos volt neked, és hogy a verseiden ez mennyire nem érződik. Bár én nem ismerem őt igazán alaposan. Olvastam, de valahogy nem épült be. Talán az a közös életalap hiányzott hozzá, amiről írsz, és ami Petrinél persze erősen megvolt. Azt hiszem, nem kicsit, hanem nagyon más volt a mi helyzetünk. A tietekhez nálunk csak az ötvenes évek voltak hasonlók. Én persze már akkor is éltem, sőt át is éltem egyet-mást, apám – mint ún. kapitalista – börtönben volt másfél évig, egyik nagybátyám csak 56-ban szabadult, de gyerekfejjel ez azért más. Ki nyeri a gombfocibajnokságot, az az igazi kérdés. És csak a gimnáziumban, 57 és 61 között kerültem olyan közegbe, ahol politika, világnézet, effélék elméletileg is fontossá váltak. Ez viszont egybeesett azzal az életkorral, amikor az ember hajlamos fellázadni a családja, neveltetése stb. ellen. Én akkori barátaim hatására, akikből aztán később fontos ellenzéki figurák lettek, éppen marxistává igyekeztem átképezni magam – nem túl nagy sikerrel. Végül is fontosabb volt, hogy szerelmes voltam, meg verseket írtam, és olyan szerencsém volt, hogy még gimnazistaként megismerkedtem Füst Milánnal, Pilinszkyvel, Vas Istvánnal. A rendszer érdes felületét voltaképpen csak abban tapasztaltam meg, hogy eleinte nehéz volt megjelenni magamfajta kezdő és, akkor úgy mondták, „egzisztencialista” költőnek. A lázadozás később kezdődött, az egyetemen, főleg 68 körül és után. De azt a fenyegetettséget, amit Erdélyből ismersz, itt a legaktívabb ellenzékiek sem ismerték, vagy csak nagyon kevesen. De nem, annyira azok sem.

*

Kedves Szabolcs!
Ez a jó az emilben: hogy az ember egyet mond, kettő lesz belőle – bármilyen rövidnek is ígérkezik egy levél, biztosan túlfut a megjósolt néhány soron, mert a majdnem-beszélgetés hevében az ember teljesen megfeledkezik az időről. Köszönöm, hogy tetemes teendőid között mégis válaszoltál, nagyon vártam is a leveled – nem tudom, a mienk hogyan késhetett meg, azt pedig végképpen nem, hogy ki az, aki Móni helyett írt neked, hacsak nem tréfának szántad az egészet; az első sokk után nagyot nevettem rajta, annyira abszurdan hangzott. Szilágyi Domokos hatása csak azért nem érződik a verseimen, mert utána az Újhold-hatás kioltotta, vagy eltakarta. „Korai költészetemre” azonban teljességgel rányomta a bélyegét, de ezek a művek szerencsére nem váltak publikussá, hanem egy nagy zöld füzetben lapulnak, amit olyan ügyesen eldugtam, hogy ha akarnám, sem találnám meg, ellentétben a gyermekkori verseimet tartalmazó csodaszép népi kínai gyártmányú emlékkönyvecskével, amiben csak úgy nyüzsögnek a természetről szóló költemények, és néhány vers az öregkorról, amelyekbe belezsúfoltam tizenhárom esztendőm minden tapasztalatát.
Ennyit a költészetről, egyelőre. Most pedig következzék apolitika. Hoppá, helyesbítek: a politika. Látszik, hogy mennyire apolitikus alkat vagyok… Vagyis szeretnék lenni – ha éppen hagynak. Amikor Gyurinak felolvastam a leveled vonatkozó részeit, csak annyit mondott, hogy persze, neki is a gombfoci volt a legfontosabb a gyerekkorában, azzal a különbséggel, hogy senki se mert magyar csapat lenni.
Már kicsi korában jól eszébe vésték, hogy nem szabad semmit elmondani abból, amit otthon hall, mert akkor „apád, anyád börtönbe, te a javítóba!” Remek egy mondóka. De neked tényleg börtönben volt az apád, ellentétben a mieinkkel, akiket csak kihallgatásokra citáltak folyton, úgyhogy te sokkalta jobban tudod, mit jelent ez. És azért a kisgyerekkorunk lényegesen vidámabb volt, mint később, lazább volt a légkör valamivel, a nagyja csak később következett. És azt a pokolbugyor-hasonlatot azóta is szégyellem, jellegzetesen erdélyi pátosz, Isten őrizz, hogy még egyszer használjam, de karácsonyra megkaptam Szilágyi Domokos feleségének, Hervay Gizellának az összegyűjtött verseit, és hirtelen visszahozta a hely szagát, a félelemét, amit ők éltek meg helyettem, és ilyeneket írtak tőle, hogy „bombatölcsérbe zuhantál csupaszon / szögesdróttal kivert ég fölötted / örökös éjszaka naptalan / testeden törmelék téglaroncs // mássz ki négykézláb a földre / állj lábra ne félj van erőd / emeld magasra fejedet / tiéd itt minden fájdalom” – kamaszkoromban ilyen versekbe kapaszkodtam. Nekünk annyiban volt egyszerűbb a dolgunk, hogy egyáltalában nem volt kérdés a világnézet, a marxizmus mint alternatíva szóba sem jöhetett, akkor már – világosan tudtuk, hogy vagyunk mi, és van  a román állam, illetve a rezsim, és bármit mond, az mind hazugság – nem kicsit: nagyon és teljesen. Ez néha egészen abszurd helyzeteket eredményezett, hiszen volt, ami egyszerűen muszáj volt, például a pioníravatás, ám az élelmes tanítónéni valóságos Ady-ünnepséget kerekített belőle: engem Csucsán avattak pionírrá, és az Értől az óceánig-ot szavaltuk a nyakkendő ünnepélyes átvétele után. Íme a pártállam és a magyarok. És egy másik helyzet, ami kívülről szintén humorosnak tekinthető – csak épp belülről volt rossz látni az osztályfőnöknőm halottsápadt arcát, aki szinte suttogva magyarázza, hogy nem és nem szabad vajas kenyérrel dobálni Ceausescu (már említett) fényképét.
Nekünk valahogy mindig volt hova visszanyúlni biztatásért: a magyar kultúrához. És Magyarországot valami édeni helynek képzeltük – jellemző momentum például, ahogy az egyik osztálytársam a szünetben elsuttogja magának a kérdést: „Mi leszel, ha nagy leszel?” és meg is válaszolja rögtön és lelkesen: „Magyar állampolgár!” (tudtuk róluk, hogy már beadták az útlevélkérelmüket). Ilyen életcéljaink voltak. Aztán csak néztem nagyokat, amikor kiderült, hogy Magyarországon egyáltalán nem is olyan tiszták a viszonyok, mint hittem.