Tenigl-Takács László

SESTINA

1. stanza: „Ím, hajlik az óra, és tiszta, fémes ütése…”

Ím, hajlik az óra, és tiszta,
fémes ütése elér, felkavarodom.
Reszket a bensőm, „menni fog” – érzem,
s a domború napot megragadom.

Semmi sem teljes, míg meg nem láttam,
csendben állt mindenek létesülése.
Érett a szemem, s mint a menyasszony,
vágytárgya úgy lép mindenki elébe.

Semmi sem kicsi, mégis szeretem,
naggyá festem, aranyalapra fel,
magasra tartom, és azt sem tudom,
hogy lelkét kinek oldja el.

(Rilke: Das Stundenbuch)

*

Preveliben kicsike folyó torkollik a tengerbe. Alig tíz kilométeres. Jéghideg vizében seszínű halak élnek. Nem keverednek a brakkvízben hemzsegő, tarka halakkal. Rajuk öt-tíz méterre visszariad a sótól, és úszik újra a források felé. Aztán megint megfordulnak. Így élnek. Oda és vissza. A szakállban élő lapostetvek sem másznak a fejtetőre. Az a hajtetvek világa. Bonyolult helyzet, egyszerű metafora.

Sátraztam ott többször is. A lányokkal tavasszal jöttem össze, nyáron utaztunk egyet, év végére rendszerint ki is fújt az egész. Egyikük azt mondta, szántszándékkal veszítek el mindenkit, ez is olyan biztonság, mint amikor ragaszkodik az ember. Meg hogy olyan a sorsom, mint a villamos. Amikor csenget, a megállókban ki- és beszállnak az utasok. Jól tanított és ügyesen irányított, amíg el nem küldtem.

Táncterápiát tanult valami angol bohóctól. Nyírt hajú, nyálas idióta, naponta más színes inges. Egyszer „kancatáncot” gyakoroltak a lepusztult tornateremben. Habtól csatakosan jött haza, mint a megfuttatott paripák. Magányos könyvtárosok, ezoterikus kurzusokon teleírt spirálfüzetek, világzene, pszichotréning, tűzön járós tábor. Hízásnak indult kismamák, lekopott körömlakk, heti kétszeri kimenő este kilencig. Cserélt receptek, férjek és fogtömések. Van úgy, hogy olykor az ember idegenkedik az érzelmes szavaktól.

Haja a naptól és a tengeri sótól még jobban kiszőkült. Este tüzet raktunk az uszadékfából, hallgattuk a hullámverést, és egymás belébe töltöttük a lelkünk, mint a hurkát disznótoron. Felbukkant a gyermekotthon emléke, még kétéves koromból, apám halála után. Igaziból. Nem úgy, ahogyan anyám később mesélte. Éjjeli fentlét. Ütemes kopogás, ahogy álomba vertük a fejünket a párnán. A neon zizegése. Vasrácsos ágyakban aludtunk, mint a kutyák a menhelyen. Az egyik gyerek fekélyes kiütést kapott. Kezét gézzel kifeszítették a rácshoz, hogy fel ne vakarja a nedvedző hólyagokat. Éjszaka kiszöktünk. Köréje gyűltünk, néztük, ahogy vonaglik a kíntól, mint a sebzett vadak, és az járt a fejünkben, szigorú büntetés, biztosan nagy rosszaságot csinált. A legbátrabb nagyfiú kioldozta egy kicsit. Ránk pisszegett, hogy csendben maradjunk, fel ne ébresszük az éjszakás nevelőt. Levette a keresztről egy félórára.

*

Kibaszott árvaházi piéta. Múltjába szövődik, mint gombafonadék a ganéba. Nem tárul fel előtte, hogy mit kell tenni.

*

Ismertem egy embert, alig múlt negyvenéves. Sose volt semmije. A kertvégi kunyhót is úgy bérelte egy módosabb családtól. Lakbér fejében kapálta a kertet, fát vágott, etette az állatokat. Amolyan házi csicska, akit mindenki lenéz. De titokban bankokba járt, és egyszer csak hitelhez jutott, több mint egymillióhoz. Senki sem értette, miképpen kaphatta, munkahely, ingatlanfedezet nélkül. Biztosan elnéztek valami papírt. A sorsok nem villamosok.

Ünnepet tartott, ahogy illik ilyenkor. Lefürdött, fehér inget húzott, fehérre terítette az asztalt, meghívott néhány cimborát. Négyen-öten dorbézoltak a földpadlós, kicsike házban. Alig beszélt. Csak feszített büszkén, mint a vőlegény, akit már vár a felajzott menyasszony odaát. A nem várt szerencse csendje kortyolni való, mint a források a verőfényes ciheresben. Se fizetése, se segélye. Nem is törődött azzal, miből lesz visszafizetve. A mulatság végén félrebillent a feje, és megállt a szíve. Bukott a bank, nem volt kin behajtani. Hiába jött és ágált a szakember a nagy autóban. Se kezes, se nyoma a pénznek. Mindenki ezen röhögött.

Néha feltárul előttünk, hogy mit kell tenni. Egy másik ismerősömnek – kicsit a nővéremre hasonlít – egy vén paraszt az alkalmi bikája. Görnyedten jár az öreg, mint a gonosz intrikus egy alkalmi müzikelben. Tehenet tart, kettőszáz literje. Készpénzzel fizet, és nem smucig. Lehetett volna biológia-tanárnő. Dolgozott azelőtt kocsmában, kuplerájban, de bebukott az is, amikor leváltották a helyi rendőrkapitányt. A menet előtt lefürdik, megfésülködik, sminkel, kicsípi magát. Viagrát vesz az öregnek. Utána bevásárol, almoz, sepri az udvart. „Csokis banán” az extra, ezért külön kell fizetni. Szégyenlősen mosolyogva magyarázza, mintha nem tudná, hogy pontosan értem. Amikor hazajön, kiszáradt, rőt szárú bogáncs. De pénz van a zsebében. Szalad vacsorát venni. A férje tudja az egészet. Mégsem csap palávert.

2. stanza: „Nem csap palávert, ha néha a gazda…”

Nem csap palávert, ha néha a gazda
nem adja ki a bért: „Nincs engedély,
jött a hatóság, a bírság kétszázezer.”
Lisztet kér kölcsön, ha elfogy a segély.

Ősszel diót szed. Négyszáz kilója.
A nagyobbik gyerekkel pucolja este.
Az asszonyra gondol, egy némettel él,
nem telefonál, nem küld esemest se.

Ő az idő. Nem fárad. Már nem is unja.
Újra meg újra lecsap kapája fémes ütése.
Hajlik a soron, mint az óra mutatója.
Lehajol. Továbblép. Örök. De mégse.

*

A folyócska partján pálmaliget. Azt mondják, őshonos. Szerettem beúszni éjjel az ezüsthídon, amíg csak bírom. Ittam a távoli kikötők lámpasorát, hallgattam, ahogy halkul a parton a kiabálás: „Ne csináld, gyere vissza!” Alattam-felettem végtelen feketeség. Néha hozzám ért valami a vízben édesen-félelmesen. Lebegtem. Elpattanó, felszíni buborék volt a testem, azután el kellett indulni visszafelé.

A sziklás partokat szerettem, ahová senki se jár. A rekkenő melegbe ki se mentem. Olvasgattam, főként odesszai és kaukázusi irodalmat. Tolsztojt faggatták, miért lökte Annát a vonat elé. Mentegetőzött, ő próbálta megmenteni, de nem volt mit tenni, már ment, szántszándékkal a maga végzete után. A sorsok villamosok. Egy kiszáradt, rőt szárú bogáncs látványa ihlette a Hadzsi Muratra. Azt írja: az ötlet pillanatában „egyszerre feltárul előttünk, hogy mit kell tenni”. Pausztovszkij szerint az irodalom odakint van, csak észre kell venni. Úgy gyűlik össze a látvány, mint az aranyszemcsék az ötvösműhely porában. Egyszer sarjerdőben sétálgatott. Öreg barátja, erdei ember, maga is szeretett eljátszogatni a hasonló csengésű szavakkal. Szégyenlősen mosolyogva magyarázta: „a forrás – forradalom”. A zsombékok közötti tócsákban csillogott az ég. Ablakoknak nevezte.

*

Két ember két égbolt között beszélget. Odakint van a sokadalomban. Csupa látvány, mint a csillogó tócsák, égre nyíló ablakok a ciheresben.

*

Van itt egy barátom. Nem tud úszni. Senki se tud. Kamaszkorában beszakadt a homokpad alatta. Sokáig lent volt. Nézett a folyóvíz barnászöld üvegébe, és az járt az eszében, vajon mi lehet odaát. Azután meghalt. Kihalászták, és újraélesztették a mentőautóban. Mindenkinek azt meséli, hogy a mélyben egy szörnnyel találkozott. Alakját horrorfilmekből rakta össze. Már tíz éve erős nyugtatókon él. Dúlt napjaimban én is bekaptam egyet. Úgy kínálta, mint a cukorkát, „tessék, vegyél egy szemet”. Kiütött vagy tíz órára. Ha néha kihagyja, begorombul, átkozódik, szidja a szenteket, felborogatja a műanyag kerti székeket, valami ezüstláncot emleget, ami ott maradt a folyó fenekén. Egyszer a szélvédőt is betörte. Szeretik. Senki se bántja.

Egy másik ismerősöm rokkant anyjával él egy szoba-konyhás házban. Gyakran megszorulnak. Ilyenkor az asszony végigbicegi a szomszédokat, apránként gyűjtöget össze egy levesre valót. Itt azt mondják erre: szomszédol a vacsoráért. Néha orvosi rendelésekre jár, és kórházba utaltatja magát. Ott fűtenek, és kap enni. Ha felkelhet, söpröget a kórházudvaron, a nővéreknek és takarítónőknek is besegít. Mégse legyen ingyen. Volt agyvérzése. Aránylag olcsón megúszta. Lassan beszél, vigyáz a szavakra, úgy szopogatja, csócsálja őket, mint a kölykök a gumicukrot. Egy rosszakarója azt híreszteli, mióta összedőlt a kerti budijuk, a padlásra jár szarni. Nem igaz, persze. Tényleg sokat van a padláson. Csoda, hogy mászik fel. Nem csinál semmit, csak üldögél. Néha szót értek vele, ilyenkor kitisztul a tekintete, és azt mondja, lent az utcán már unalmas lenni. Semmi fontos vagy emlékezetes nem történt, és nem is fog történni vele. Sors-villamosa lassan döcög a végállomás felé. Egyszer meglátogattam. Épp a Csillagok háborúját adták a tévében. Egy kukkot sem értett belőle.

3. stanza: „Tévéből integet éjjel a kislányra…”

Tévéből integet éjjel a kislányra,
a túli világban autót vezet,
taxiban suhanó, pártás menyasszony
kopogtatja a szélvédő üveget.

Mosópor, bankhitel, instant levesek.
Reklámszlogenek öntözik álmát.
Égi menyegző minden sorozatban.
Felsóhajt, fészkel, öleli a párnát.

De rosszat is álmodik néha.
Kukoricások, szétdobált óvszerek,
kuncsaftok, parancsok, fémes ütések,
és felriad arra, hogy sír a gyerek.

*

Loutro tenyérnyi halászfalu, valójában csak három sor ház, felragasztva a sziklafalra, mint a fecskefészkek. Csupa látvány. Közútja sincs, kompon lehet odamenni. A kikötőtől még pár kilométeres kaptató egy dombon át a kétbarlangos öbölhöz. Riogattak a halászok, hogy az egyikben egy nagy kígyó lakik. Kerestem, de nem volt benne semmi. Tényleg a világvége. Öt napig ittam ott egy iraki arabbal. Szünetekkel. Motoros futár volt stájerországi pizzériákban, éppen két munkahely között. Mókás németséggel, homályos tudással vitattuk a szúfit és Isten természetét. Tapogatott, simogatta a hajam. Csak barátságból, náluk ez a szokás. Éneklős hangon ismételgette: „Mejn Frónd, ich líebe die Filozofí.” Akkor volt, talán, a második háborújuk. Az egész családja Bagdadban rekedt.

Úgy berúgtam a végén, hogy senki sem értette, hogy tudtam visszamászni a táborhelyhez a sziklafalon. Abu Bekr, hasis és vörösborok. Rizst főztünk, meredten néztük a tengert, próbáltunk úgy ízlelni és nyelni minden falatot, hogy magunkhoz vegyük a szentséges egészet, mint az úrvacsorát. Épp hogy csak nem énekeltünk, mint két idióta egy gejl rock-müzikelben. Őszintén hittük, a végén feltárul előttünk, hogy mit kell tenni.

*

Egyszer úgy alakult, hogy ráértem és eljöttem hazulról, aztán már vissza se mentem. Alig múltam negyven.

*

Álmokat gyűjtöttem itt és Budapesten. Reméltem, kijön belőle valami. Nem jött ki semmi. Egyformát álmodunk. Talán a tévé, talán a lelkünk. Sokat álmodok, néha a faluról, néha csak úgy magamnak, összevissza. A múltkori álmomban fiatal voltam, tagbaszakadt, arcom vad, bárdolatlan, fogaim csorbák, ápolatlanok, a ruhám meg amolyan laza, lobogó vándorgúnya, az orosz muzsikok gimnasztyorkájához hasonló. Igazi giccses, tolsztoji népi hős, aki Istenről beszél, és mindenkit sólymocskám-madaracskámnak becéz. Az ember már a könyv elején tudja, hogy ő a megoldás.

Mentem. Az utak elágaztak, betértem mindenhová. Egy bérkaszárnya-lakásban fiatal anyám meszelt. Fémvödörben kislánycsecsemő hevert, langyos vízben, hogy meg ne fázzon. Kivettem a vízből, féltem, hogy belefullad. De nem tudtam vele mit kezdeni, így hát visszatettem. Cigánkám megfejtette az álmot. Azt mondta, el akarok menni valahová (no, ezt én is tudtam), lehet, hogy másik országba, ami túl van a tengeren, vagy vissza a halálba, vagy a születés előttibe. A lánycsecsemő pedig egy testvéremet jelenti. A rosseb tudja, honnan találta ki, sohasem beszéltem róla. Még születésem előtt meghalt, én mégis úgy gondolok rá, mintha a kishúgom lenne, sőt, egyre inkább a lányomként, aki meg sem született.

Ahogy felidéztem az álmot, az jutott eszembe, talán nem is úgy van odaát, ahogyan hisszük. Isten nem büntet. Igaz, nem is követel már. A Sátán se gonosz. Csak egy rossz arcú csapos, szétvert orrú, kivénhedt bokszoló. Rozsdás stukkert rejteget a bárpult alatt, de már csak megszokásból, nincsen szüksége rá. Az alázatossá pusztult angyalok sors-villamosok. Nem csapnak palávert, hitelbe isznak, és fizetésnapon mindig szó nélkül törlesztenek.

Néha az Isten is betér. Elvált, nyírt hajú, szemüveges értelmiségi. Kopottas kordbársony zakó, reszkető, nikotinsárga ujjak. Láncdohányos és magányos földrajztanár a proletárnegyedben. Mikor a táblára rajzolja és magyarázza a röghegységeket, senki sem figyel rá, ő pedig lopva az óráján lesi, mikor lesz kicsengetés. Esténként olcsó és rossz szeszekként issza a népek nyomorát. Zárórakor gyűrt bankókkal és aprópénzzel fizet. Hazabotorkál, hideg főzeléket és mirelit fasírtot vacsorázik, állva kapkodja be a hűtő előtt. Nyugtalanul alszik, álmában motyog, és csikorgatja a fogát. Másnap kezdődik minden elölről. Az ima hiába. Rőzsét nem cipel, kívánságot sem teljesít. Nem vasorrú bába.

4. stanza: „Mint vasorrú bába a mesében…”

Mint vasorrú bába a mesében,
szedte a gallyat, hogy legyen tűzifa.
Nem nagyanyó, csak egy öregasszony.
A cementgyárban halt meg a fia.

Egy éjszaka ellopták az egészet,
gumirádlis kocsin tolták a tolvajok.
Mondták, a szembeni szomszéd csinálta…
Kiült a porba, sírt, rontott és átkozott.

Volt adományosztás. Meglett az ünnep.
Szenteste főtt tésztát evett és nevetett.
Kondult a harang fémes ütése,
hívta a Kisjézus, megszületett.

*

Az északi partot kerültem, mert ott sok az ember, mindig hullámzik a tenger, és zavaros a víz. Tele szeméttel. Halak se nagyon. Egyszer Iraklion környékén rekedtem, mert akkori útitársam a kényelmes szálláshoz ragaszkodott. Ráadásul szar volt az idő is. Ha elállt az eső, kószáltunk a bevásárlóutcán, koktéloztunk az ócska, áltrópusi lokálban, mint a többi nyírt hajú szőke, bámulgattuk a dézsába ültetett pálmát, installált műanyag papagájt, majmot, alligátort. Küzdött a nemekkel. Mindent megtettünk, hogy összehozzuk a pincérgyerekkel. Nem jött össze a dolog. Beszólt valaki, de leintettük.

Korábban mentős volt, amíg abba nem hagyta. Hallom, azóta elvégezte az egyetemet, és most biológiatanár. Telente ők szedegették össze Pesten a kihűlt hajléktalanokat. Pár napos kontroll és némi felerősítés után újra az utcára kerülnek, mert kevés az ágy. Mesélte, néhányon úgy próbáltak segíteni, hogy szállítás közben eltörték a kezüket. Egy vasládát használtak erre a célra a mentőkocsiban. Érteni kell hozzá, hogy le ne bukjon az ember, és ne is okozzon nagyobb galibát. Gyors feszítés, reccsenés, a páciens nem is érzi, mert eszméletlenre fagyott, vagy önkívületig itta magát. A csonttörés többhetes kórházi ápolás. Ott fűtenek, és kap enni az ember. Néha így kihúzza tavaszig. Élhet még egy évet. Két ember két égbolt között beszélget.

*

Ahogyan közelít a napsütötte falhoz, árnyéka egyre kisebbedik. Mikor közvetlenül előtte áll, már csak egy testnyi belőle a hazugság.

*

Lett itt egy családom. Cigánkám fiatalasszony. Tizenkét éves kora óta napszámba jár, akkor hagyta abba az iskolát. Elverték a tanárt. Megérdemelte. Ennek már tizenöt éve. Azóta próbálkozott ezzel is, azzal is. Mikor összeálltunk, úgy lengte körül a rossz hír, mint a jófajta szivar füstje. Beleszagoltam, és édesnek találtam. Néha veszekszünk, tartjuk a szokást. Kést fog rám: „a síradat ásad”, én meg elveszem tőle, elpáholom egy kicsit, utána jót röhögünk az egészen. Sikolya felajz, idegensége megigéz. Lassan megszokom ezt is.

Boszorkánybiznisz a legújabb vállalkozása. Gyertyákat gyújt, illóolajokat éget és füstölőket. Hazalopkodta az iskolából az összes ezoterikus pépörbek ponyvát. Főként a színeseket. Ájurvéda, táltoskönyv, kínai asztrológia, tarot, vicca-praktikák, a tudatállapotok szivárványa. Amikor jósol, Krúdy Álmoskönyve van legfelül. Az a legvastagabb. Tudálékosan fikázza: „ez a könyv érdekes, de elavult már”, és a kliensek elbűvölődnek az efféle szavaktól. Folyton rohangásznak hozzám, mondjam meg, mi az a csakra, asztráltest, telekinézis.

Két éve aláírást gyűjtöttek, hogy menjek el innen, de legalább ne írjak. „Ne vizslassak, és ne hazudozzak.” Nem volt mit tenni. Mutatták, itt kell aláírni a papírt, mint a bankban vagy a hivatalban a szemüveges irodista. Ha hozzák, aláírom én is. Valahol megvan a lista. Néha vért gyűjt a Vöröskereszt. Sokan adnak. Senki se kér pénzt érte, pedig lehetne. Összegyűjtik a mentőautóban, és elviszik valahová.

Beszélgetünk is néha. Egy barátom tavaly a kocsmában egy törött üveggel felvágta homlokán az ütőeret. Semmi verekedés, csak nem figyeltek rá, amikor valami fontosat akart mondani. Akkor láttam, hogy a vér végig tud folyni a testen, a fejtetőtől egészen le a lábfejig, és végül összegyűlik a cipőkben. Lucskos pólóját lengetve rohangált fel s alá a faluban, akár egy forradalmár valami gejl, nemzeti operában. A vérnyomokat követve találtam rá, mint a sebzett vadakra. Mondtam, vessen le mindent, alsógatyáig, úgy szálljon be, hogy ne vérezze össze az autót. Olykor az ember idegenkedik az érzelmes szavaktól. Ettől egy kicsit megnyugodott. Összevarrattuk az ügyeleten. Azután pörköltet ettünk a hűtőből, olasz vörösbort ittunk, elmagyaráztam, miért tűnik frissebbnek a bor szalmafonatos palackból, miért szomjas az ember nagy vérveszteség után, hogyan és hol képződik a testben a vér. Nyáron közmunkás, télen az erdőre jár.

5. stanza: „Télen csak a konyhát fűti…”

Télen csak a konyhát fűti.
Húsz éve egymaga alszik az ócska
díványon. Csúnyán cikákol, pereskedik,
nem rímel róla költőcske-manócska.

Tüdeje szortyog, fekete szemetes-zsák.
Nem éri meg a nyarat. Gyertyát gyújt érte
majd a rokonság, és néhány rönköt
éget a kertben. Közelít sorsa fémes ütése.

De marad utána nyom. Ahol támaszkodott
a székkel, kicsit lekopott a mész a falon,
bóbiskolt hajnalban munkába menet,
lehelet-virágot hagyott a buszablakon.

*

Hora Sfakion apró kikötő. Néhány utca és két taverna az egész. Napernyő alatt, műanyag kerti székben haldoklott egy német. Már rég túlélte magát. Kopaszodó tojásfej, beteges-sápadt, homlokán, arcán ribizlipirosra égett a bőr. Szégyenlősen mosolygott, ahogy a saját haláláról beszélt, és arról, hogy úgysem lesz semmi odaát. Jólelkű Volkshochschule-tanár. Amolyan kollégaféle. Scholl-papucs, visszér, tüdőrák, elzászi dialektus. Min-
dig imádtam. Az utolsó hónapokban zen buddhizmussal próbálkozott. Mondtam, hogy mondjon le róla. Bólogatott. Azt hitte, az életről vagy a túlvilágról beszélek. Van, hogy az ember, olyankor, idegenkedik az érzelmes szavaktól. Se fájdalmak többé, se tervek, se okoskodások. Se pikszis.

Egyszer még korábban betéptem itt egy alkalmi cimborával, és kigondoltuk az irodalmi pálinkafőzdét. Már öt éve Krétán élt, szőlőt, olívát szüretelt, gagyi ezüstsmukkokat árult a piacon a turistaszezon idején. Grappáztunk, brénsztormingoltuk a tervet. A könyveket hagyatékból, lomtalanításból szereznénk. Bezúznánk őket, a vizes pép lenne a cefre. A cellulózból keményítő, cukor, abból meg alkohol. Aztán jönne a lepárlás. Pikszis nuku, csakis a legjobb minőség. Jäger-Wilhelm-Meister. Móricz-kisüsti. Kóser-Zarathusztra, az 1934-es évjárat, gót betűs, papírkötéses. Vakok és igényes analfabéták törzshelye. Csupa tántorgó, gajdoló, hajléktalan Milton és Homérosz. És hogy fanyalogna az a sok nyírt hajú, szemüveges irodista! „Rossz hírű csehó…” Mondattalan, égre nyíló tócsák a ciheresben.

*

Ha együtt nevetsz velük, ők is veled nevetnek. Ha elsiratod őket, lesz, aki elsirasson.

*

Pár hete halt meg az egyik diákom édesanyja. Összeesett, infarktus. Nem volt mit tenni. Velem egyidős volt. Fia egy haverral próbálta újraéleszteni, kihúzták a torkába szorult nyelvét, levegőt fújtak a tüdejébe. Két riadt gimnazista meg a halovány életmentő tudomány, amit az iskolában tanultak. Két órával később jött ki a mentő. A fiú húszéves. Apja is meghalt már régen. Egyedül maradt a házban. Keménykötésű gyerek, azt mondják, nemigen sírt, még kicsi korában sem. A temetésen se tudott igazán, csak vonított, mint a megsebzett vadak, és összecsuklott. Mentőt hívtak, és leszedálták. Kijött filmezni a pesti cigány tévé. Úgy tudták, népszokás van ilyenkor. A fiú napok óta iszik. A szeme kifordult, csak a bevérzett fehérje látszik. Rossz jel. Égre nyíló ablakok.

Halnak az anyák. Egy másik tegnapelőtt, harminchét évesen. Az apa magára maradt a négy gyerekkel. Halk szavú ember. Idegenkedik az érzelmes szavaktól. Mondta, nemigen tudja, mit fog most csinálni. Gyors temetési segély. Összedobtunk némi téglát, meszet, cementet. Másnapra meglett a sír. Ők úgy mondták: „a lakása”. Kéthavi megélhetés egy valamirevaló temetés. Csak a holttest hazaszállítása harmincezer. Számlával negyven. Gumirádlis szekéren toltuk a virrasztásra a tűzifát. A legkisebb gyerek – úgy hároméves – a bakon ült, kocsist játszott. Mi voltunk a lovak. Azt hitte, valami ünnep a nagy tűz meg az a sok ember. Sokáig szaladgált, bújócskázott a többi gyerekkel. Néha kérdezte, hogy hol van az anyja. Mondtuk, elutazott a vonaton, de majd visszajön. Azután elaludt sírdogáló nővére ölében.

6. stanza. „Odafent zárt vonaton villódzó laptopokon…”

Odafent zárt vonaton villódzó laptopokon
pereg az élet. Itt állnak a sorsok, csak cserepek.
Koldul az ünnep, hiábavalók a szavak
fémes ütése zörgeti meg az ablaküveget.

Felszíni hab a vágytárgy, rajta kakaószórzat.
Krémessé tömörül hiánya körül a dac.
Szégyen, szentség és szemét ülepszik
le az alján, mint csészében a zacc.

Semmi se teljes. Se menyegző, se carpe diem,
nem reccsen az idő, csak hajlik az óra.
A kutya ugat, ő gondolkodik.
Bonyolult helyzet, egyszerű metafora.

*

Az egykori krétai hipszterek mára terebélyes asszonyok lettek és morc öregemberek. Néhányan nosztalgiázni járnak vissza. Páran itt maradtak a szigeten, bár a legjobb helyekről kitiltotta őket a hatóság. Azokat most helyi vállalkozók üzemeltetik gebinben. Reggel érkeznek a turistabuszok. Főként kispénzű nyaralók, helybeliek, magyarok, lengyelek, csehek, az utóbbi években már románok, szerbek is. Grillezés, hűtött üdítők, pöfögő aggregátor a műanyag bódé mellett. Toi-toi vécék. Legalább nem szarják össze a partot. Ha telik rá, vízibiciklizhet, dzsetszkizhet az ember. Este vissza a panzióba.

Matalában egész barlangváros van a hegybe vájva. Pár tucat sziklaüreget még laknak.
A bejáratra ajtót szereltek. Ha elmennek valahová, lelakatolják. Eltűnik ez-az, amióta idejár a sok kelet-európai turista. Marmonkannák az édesvíznek, műanyag lavórok, grínpíszes pólók és alsógatyák a szárítókötélen. Az egyikük szóba állt velem. Készült a Rainbow-fesztiválra. Azt mondta, tizenötezren is összegyűlnek majd az egész világból. Szívnak, naptáncolnak, világbékéznek, nem gyötrik magukat azzal, mit is kell tenni. Tudatállapotok szivárványa. Bullshittelt, szidta a globalizmust. Valami nyugdíjat vagy segélyt kap otthonról, de sokkal rosszabbul jön ki, amióta itt is áttértek az euróra.

*

Tanulok buzgón rosszmagyarul. Kikoptatok egyes szavakat, mert nincs semmi értelmük errefelé.

*

Nemrégiben szociofotózni jöttek a faluba. Hulladékfát fűrészeltünk éppen egy havernak. Szerveztünk egy kalákát, együtt csinálunk ezt-azt, mindig másik családnál. Visszatanultam a kőművesmunkát. Valamikor értettem hozzá egy kicsit. Bontott téglából ólat is építettünk. Elég girbegurba lett az egyik fala. Sebaj. Legfeljebb imbolyog egy kicsit a disznó, amikor hozzádörgölődzik. Addig se unja. Már ha lesz disznó egyáltalán. Megdumáltuk, hogy a végén telegraffitizzük belülről. Az egyik oldalán lesz majd a hentesáru-pokol, nyolckarú böllérrel, sonkával, kolbászkarikákkal és egy Pilinszky-idézettel, de ezt az utolsó poént elharaptam, mert senki se vette. A másikon a disznó-mennyország, vega üdvözültekkel, makrobiotikus elíziumi mezőkkel, röfi-angyalokkal. Ide meg jöhetne egy posztmodern kesergő a falra: „nem sérti sertéd a sertém, neonsikolyok fénye a késen, túrok hiányod után, vércseppjeid holdfényhiganyába dermedt ólhideg magány…” satöbbi.

Söröztünk, röhögtünk. Csupa látvány. Kortyolgattuk a stílusokat, mint a forrásvizet a ciheresben. Tanár úrnak hívnak, és megszolgálok a nevemért. Tudják meg a malacok idejében, hogy nem babra megy a játék. Az a sok táp meg a moslék. Meg aztán, nehogy már csupa tanulatlan lógjon a füstön egymás belébe töltve! A letiport drótháló kerítés felett bemosolygott ránk a sporthátizsákos, nyírt hajú egyetemista. Mellette állt a szőke csaja. Lekapta, ahogy a pudvás rönköket dobáljuk. Beszólt valaki, de leintették: „Hagyd őket, érdekesség ezeknek a szegénység.”