Takács Zsuzsa

A ROSSZ IRÁNY

Kalkuttai Teréz emlékének

Űzz ki

Mint félig kiszáradt sáskák, rongyfátylukat
emelgetik a Blaha Lujza téren a koldusok.
Ha nem hallanám a kerekek surranását,
az árusok rikoltásait, a talpak csattogását,

a sátrak mögül a megkorbácsolt tolvaj jajgatását,
azt hinném, egyetlen kórteremmé változott,
haldoklik India. De kérlek, ne hagyd abba,
ha nekiláttál, fejezd be működésed bennem,

vedd el utolsó reményem, Istenem! Holnap
is fölkelek, holnap is megyek engedelmesen
mosolykörutamra, koldusaid közé, ha engeded.

Mi mást kezdenél velem? Nincs bennem hit,
se szeretet. Ne hagyd, hogy hajnali négynél
tovább aludjak, űzz ki az utcára közéjük.

Carambolinban

A nővérek már elkezdték a szegényekért
vállalt munkát Carambolinban. Csodálatosan
bátrak. Valahányszor magukra hagyom őket,
eleven testként szakadnak ki belőlem.

De ne törődjetek, mondom, az érzéseimmel!
Itt mind a távol levő Isten rabnői vagyunk,
és mit számítanak egy rab gondolatai? A járda
szegélyén haldoklók, igen, a kunyhók bűze,

az elfertőzött sebek ellátása számít. Az utcára
kitett szülő asszony szemünkbe égett tekintete
azonban kikezdi majd az idegrendszerünket.

Késznek kell lennünk mégis arra – ahogyan
kész volt a Fiú is –, hogy föletessük magunkat
velük. Csak Isten kérhet tőlünk ilyen áldozatot.

Fölajánlom

Fölajánlom a Hozzád tartozás megtapasztalását,
vak engedelmességemet, elköteleződésemet
elkárhozásom terhe alatt, ha bármit megtagadnék
Tőled. Süketségemet a szitkozódás, kéregetés

lázító hangjaira, a gyanakvás légkörében
elvégzett néma cselédmunkát, az azonnali
cselekvés szorgalmazása kiváltotta vád
elfogadását, hogy ostoba vagyok. A levélírás

gyötrelmes feladatát, a beszélgetések terhét.
Elöljáróim tiltását, hogy nyomorultjaimra
gondoljak szüntelen. A nagy tömeg arcán

a nagy szomorúság visszatérő látomását.
A négy rúpiával elkezdett vállalkozás kalandját.
Fölajánlom sötét odúkba hazatérésemet.

A darjeelingi vonaton

Lehetnek kétségeim, ugye? A darjeelingi
vonaton negyvenhat szeptember tizedikén
elhangzott szavakat ugyanis nem hallom
többé. Megteszed ezt Nekem? – szó szerint

ezt kérdezted tőlem akkor. És én megtettem,
amit engedtél tennem. Úgy beszélek most is,
mintha az öröm velem volna, de nem imádkozom
többé. Elmondom az ima szavait, de édességük

nem érint. Torkomból siralmas, száraz és fagyos
szavak törnek elő. Szenvedésem nem vezet
eksztázisra. Csak feltorlódik gondolataimban

mint bontási hulladék, és lerakódik
a Hozzád vezető keskeny úton. Mosolyom
köpeny, mely ürességemet betakarja.

A rossz irány

Nem tudom kifejezni többé magamat.
Isten összetört bennem mindent. Próbálok
szabadulni egy tehertől, amit vinnem kellene.
Talán egy kisgyereket egy mázsás rongy-

kupacban, akitől felfordul a gyomrom
– bár a szagokat már nem érzem –, akit
szeretnék átadni egy ápolónak, hogy ne halljam
vinnyogását, mert megül a fülemben, és vádol

Téged, akit szeretnék szeretni a változatlanságban
megrekedt időért, s azért, hogy elfordítottad tőlem
az arcodat. Az engedelmesség öröme és

szomorúsága vacogtat. Nővéreim, ne
higgyetek el mindent, amit leírok. Én rossz
irányba megyek. Én félrevezetlek titeket.

 

Mint mocsári lázban

Mint mocsári lázban szenvedő beteg,
olvasok eged éjszakai hullámaiban,
s ha megérkezik a Nap, máris felejtek.
India szeméről a trachoma hegei leesnek,

lecsüngő szemhéja feszes lesz ilyenkor.
Rendelkezésedre állok, Istenem, tégy,
amit akarsz velem. Tüntesd el nyomomat,
legyek elfelejtett! Megsemmisítettem én is

a verseimet. A hidegrázás, a lázroham
szüneteiben Kalkutta palotakertjeiből bíbor-
kék nyakú pávák sétálnak elő. Elözönlik

a sikátorokat. Begyükön szem alakú rajzolat,
akárha Te néznél engem, s el-eltűnődnél,
mire használj. Hallom közelítő lépéseidet.