Szegő János

BESZÉLNI ARANY

Géher István: Polgár Istók
Kalligram, 2008. 106 oldal, 1700 Ft, 220 Sk

Érdemes kívülről közelíteni Géher István Polgár Istók című lírai művéhez. A kisalakú, zsebre tehető kötet borítóján (Hrapka Tibor munkája) egy falióra áll, régi, polgári darab, amelyen természetesen megállt az idő, de a rápillantónak könnyen lehet olyan sejtése, hogy nem a fénykép fékezte le az órát, hanem azon az idő eleve meg lenne állva. Ráadásul így mutatja a pontos időt, a mindenkori pontos időt. Továbbá a borító közepén elhelyezkedő állóóra körül elmosódott órafogaskerekeket láthatunk. Az idő lehetséges, belső mértékegységeit. Ha továbblapozunk a könyvben, akkor a belső borítón a szerzőt, Géher Istvánt pillantjuk meg, amint íróasztalánál ül. Sötét színű pulóver, alatta ing. Körülötte könyvek mindenhol. Mögötte, előtte, jobbra-balra – könyvek, dossziék, kéziratok, lexikonok, feljegyzések, rogyadozásig pakolt polcok, és középen ül őszintén érdeklődő mosollyal a szerző. Mintha ebből a szöveghalomból és az órák fogaskerekeiből bomlana ki Géher Polgár Istók-ja.
A Polgár Istók többféleképpen is olvasható. Olvasható elbeszélő költeményként, lírai versciklusként, és olvasható gyorsan. Ráadásul ezek nem egymást kizáró olvasatok, inkább egymást erősítik. Géher István könyvénél a műfajválasztás, pontosabban a formaválasztás világnézeti kérdés is. Géher byroni–aranyi stanza strófákban írta meg egész művét (ráadásul egész műve voltaképpen teljes értékű töredék, azaz egész töredék), egy olyan klasszikus dikciójú versnyelven, amely ma már anakronisztikus, de még mindig ugyanolyan ironikus, mint amilyen Arany János keze alatt volt. Sőt, még ironikusabb, hiszen Géher reflektált korszerűtlensége másodfokra emeli Arany eredeti iróniáját. Amiképpen Arany számára a Bolond Istók, pontosabban Bolond Istók az önéletrajz figurája volt, az a szabad terep, ahol a szerepkényszereknek és kortársi elvárásoknak nem kellett mindenáron megfelelnie, úgy lesz Géher Polgár Istókja is a szerző alakmása, azzal a csavarral, hogy Polgár Istók karaktere reflektáltan íródik rá Bolond Istók élettörténetére.
Géher István szubjektív önéletrajzához eleve ironikus szerkezetet választott. Amint maga írja a kötet hátán (érdemes a kötetet akár hátoldaláról is elkezdeni) található kisesszében: „Ami prózában panaszkodás lenne, versben »erőjáték« is lehet. Ezért vonzódik a modern élmény a hagyományosan kötött formához: mert keresi benne az erőterét. Vagy inkább mozgásterét? A kettő egyet jelent. Nekem azt jelenti, hogy mozgékonyan otthon érzem magam a byroni–aranyi strófában.” Érdemes először megvizsgálni közelebbről a modern élményt, hogy aztán megnézhessük a hagyományosan kötött forma rugalmasságát, flexibilitását és reflexivitását. Azt az eleve ironikus folyamatot, ahogyan az eredeti tagok felcserélődnek, és a hagyományosan kötött élmény megtalálja a maga modern formáját.
Géher István szakaszosan előadott önéletrajza mélyen be van ágyazva a magyar társadalomtörténetbe. A Polgár vezetéknév referenciájára többször is kitér a szöveg: „értelemszerűen / bolond, mert itt él, sőt értelmiségi / pályát fut be”, „neki nem újság: mellőztetve volt már. / most is mellőzik, pedig mintapolgár” (10.); „a közhely színpadán én helyet nem találok – / balról a veteránok, jobbról a polgárok…” (18.); „mármost istók polgári származék, / a pedigréje kifogástalan: / bíró volt apja, s ha ez nem elég, / nagyapja püspök, és még mennyi van / a családfán tanító, pap, derék / tisztviselő – fedezetnek arany… / oké. de élni mit segítheti, / hogy urak voltak halott ősei?” (19.); „csikorgó télben sem reménytelen / a melengető, polgári jövő” (32.); „istók polgár. nem arisztokrata” (76.). Ebből a helyzetből indul Géher István, pontosabban Polgár Istók élettörténete.
Hogy Géher és Polgár egymás alteregója, az valahogy a szöveg elejétől kezdve világos. Az elején megelőlegezi: „az a baj, / hogy sose vagyok azonos magammal”. (18.) A vége felé erre pedig külön ki is tér: „nélkülem istók nem is létezik. / ahogy mint mondtam, én se létezem”. (87.) Ezt a kapcsolódást azonban Géher elegánsan és szellemesen lazítja időről időre és strófáról strófára. Szabadon keveri az egyes szám első személyt és az egyes szám harmadik személyt, ezzel is jelezve, hogy a megkettőzött szubjektum mögött egyetlen történet lappang. A távolítás-közelítés rugalmas dialektikája az egész művön keresztül szavatolja az irónia retorikáját. Az egyik strófa külön szemügyre veszi a szemüvegek kérdését: „istóknak két új szemüvege van, / az egyik távolra, másik közelre. / nézheti világát világosan – / vagy mások munkáját: belefelejtve, / hogy hol él most. az élet elsuhan / fölötte, ültében észre se vette, / hogy nem az már, akinek ismerik… / szemére üveg kell. mikor melyik”. (85.)
Ugyanilyen ironikus eszköz a késleltetés, a várakoztatás is. Géher István (az irodalomtörténész és a költő) kiválóan ismeri Arany János elbeszélő művészetének köznyelvi kelléktárát. Gyakran veszi elő a másodlagos szófajokat, a kötő- és a határozószavakat, az olyan kifejezéseket, amelyeknek pragmatikai és nem szemantikai jelentése van. Találó metaforával Géher egy helyütt ezt úgy írja le, hogy „ellúdtalpasul a versmondat”. Szintén Aranyat lel Géher, amikor a soráthajlásoknak nem azt a modern funkcióját aknázza ki, amit példának okáért Szabó Lőrinc nevéhez kötünk a leginkább, és amely az idegesség és az idegenség, a zaklatottság és a rögzíthetetlenség nyelvi jelölője, és mintegy a gondolatok aritmikus ritmikusságát demonstrálja; ellenkezőleg, Géher amikor az enjambement eszközével él, akkor azzal a poént, a rímet készíti elő. A csattanót rögzíti. Ezt az eljárást, hogy továbbfolyatja a szöveget, a verssoroknál nagyobb egységekben is alkalmazza Géher. Vannak olyan szöveghelyek, ahol az előző strófában feltett, deklaráltan költői jellegű kérdésre áthúzódik a költői válasz a következő szakaszra. Géher tehát mozgékonyan belakja ezt a kellemesen kötött nyelvi teret, gúzsba kötve táncol a legszabadabban.
Géher egész művén érződik a megírás elemi öröme. Az alakítás, a formálás, a kiemelés, a satírozás, a szerkesztés nem műhelymunka, hanem műhelyjáték lesz Géher keze alatt. Ebből is fakad – szintén aranyi (és tehetjük hozzá akár, hogy anyegini) előzményekkel – hogy a lírai elbeszélő időről időre megszakítja az élettörténet színrevitelét, és arról tájékoztatja az olvasót, hogy most éppen újra kezdi az elbeszélését, vagy hogy ma már a hetedik strófát írja rendületlenül. Géher eleve a töredékességből indul ki. Arany Bolond Istók-ja is töredékes maradt. Csakhogy e kétféle töredékesség között nagyon nagy, mondhatni egész különbségek vannak. Arany János többször is nekifutott, hogy továbbírja egyik legkarcosabb és ekképpen legszemélyesebb történetét, mely modalitásában, bátorságában és szabad játékosságában A nagyidai cigányok méltó rokona. Fennmaradt töredékek, jegyzetek bizonyítják, hogy merre terelte volna tovább hősét. Ebből az a lényeges, hogy tovább akarta írni történetét, mint annyi más művét. Arany szövege, alkalmi terminológiával, nyitott töredék. Ezzel szemben Géher művét deklaráltan fragmentumként kezeli. Ellentétben a Bolond Istók-kal a Polgár Istók zárt töredék. Géher műve voltaképpen nem is kisepikai alkotás, nem elbeszélő költemény. Sokkal inkább lírai ciklus. Életjegyzetek, gondolatcédulák, közérzetstrófák gondosan szerkesztett, pontosan összefűzött sorozata, s e produktum mögött felsejlik az életrajzi narratíva kontextusa, kiegészítve az Arany János-i középúttal. Annak ígéretével és bölcsességével.
A kívülálláshoz, a kívülről figyeléshez és a permanens, már-már automatikus önreflexióhoz Géher művében egy sajátos ideológiakritikus, sőt ideológiaellenes ideológia is társul. Amit Géher retorikailag remekül működtet, ahogyan eltávolodik saját szövegétől, ahogyan elegánsan teszi viszonylagossá a rögzített értékeket, az ideológiailag néha zavarba ejtően modoros és üres lesz. Polgár Istóknak, mint szubjektumnak az élettanulsága ugyanis az, hogy jobb, szerencsésebb sztoikus nyugalommal kimaradni a dolgokból, ahogyan maga írja magáról, a „sehol-létben” élni: „volt idő, amikor az ellenzékbe / betagozódhatott volna: a három / félig-barát aláírását kérte / félig veszélyes ívre – ezen az áron / helyét foglalhatta volna. miért ne? / de nem. (így láttam jobbnak. ma se bánom. / mert mi lett abból… mi lehetett volna? / csak az, ami van. láthatjuk, azóta.)” (39.) A strófában keveredik az egyes szám első személy és a harmadik személy paradigmája, a zárójel stabil tekintélye pedig próbálja még reflektáltabbá és közvetettebbé tenni a beszédhelyzetet. Nem azt kérem számon, hogy Géher István aláírta-e azt az ellenzéki ívet vagy sem; egyedül az a zavaros ebben a fajta apológiában, hogy indoklás nélkül állít egyértelműen olyan dolgokat, amelyeknek kizárólagos igazságértékét amúgy az egész mű ironikus retorikája permanensen megkérdőjelezi. „ki lehetne ő? hamlet vagy yorick?” (93.) – veti fel a mű vége felé eldöntendő kérdés formájában a nemzetközi hírű Shakespeare-kutató a dilemmát, ami egy percig sem dilemma a számunkra. Yorick lesz. Csakhogy Yorick alakját, személyét, jellemét nem egy másik Yorick idézte meg, hanem a dán királyfi. Ezzel a kérdéssel pedig megint csak az irónia közelítő-távolító optikájánál vagyunk. Ez az a része a Polgár Istók-nak, ahol hiányzik az ellenpont. Ahol nem lesz párbeszéddé az önmagával folytatott dialógus. Sőt, minél látványosabb az önmegszólítás, annál inkább lesz monológ az egész. Persze vannak ebben az óriási és szaggatott monológban nagyon szép részek. Tisztességesen végigvezetett részek, okosan felépített részek, nagyszerű megoldások. A személyesség hitele is megjelenik a mű lapjain. Például azoknál az epizódoknál, ahol a mából, az időskorból szólal meg: „nyújthat-e többet a vén szivaroknak / a sors, mint hogy a füstjüket sokáig / megtűrik”. (74.) Ez a kérdés túl azon, hogy a kérlelhetetlen önirónia hitelesíti a szöveget, a kötet egyik legjobb poétikai megoldása is. A vén szivar elvont metaforáját egy füst alatt referencializálta és tette mozgó szóképpé, megszemélyesítéssé. Ezeken a lapokon, anélkül, hogy folyton-folyvást Aranyhoz kellene mérni ezt a kis könyvet, Géher az öregkori líra legszebb hagyományait eleveníti fel. A nézőpontváltások, a bátor önleírás, a lényeges és a lényegtelen dolgok felcserélése és megkülönböztetése – mind-mind a Polgár Istók nagy erényei közé tartozik.
A kötet hátsó borítóján ismételten Géher István íróasztalos fényképével találkozunk. Ez a két kép (mely ugyanaz a kép) fogja össze a kötetet. A könyv végére valahogy Géher István arca még ismerősebb lesz. Hiába ugyanaz a kép, személyesebbek a vonások. És mintha egyenesen ránk nézne. Őszinte, érdeklődő mosollyal.