Mesterházi Mónika

„BELTERJES, REJTELMES,
REJTELEMMELTELJES”

Havasi Attila: Trifladisznó.
Nyugat-európai versek magyarul
Alexandra, Pécs, 2008. 182 oldal, á. n.

Jó versmondat ez?

„Amennyivel apróbb egy kis kölesszem,
mint a legeslegmagasabb hegy orma;
amennyivel jobb pár arany a zsebben,
mint ha egy árva buznyákod se volna;

amennyivel az új seb élesebben
fáj, mint a régi: hogy gyötrelme-gondja
ilyen mértékben túltesz a szerelmen,
azt sose hittem volna, bárki mondja.”
(Cecco Angiolieri: Amennyivel apróbb egy kis kölesszem…)

Bizony jó: egyszerűen indul, majd a szonett második quatrainjában másfél sor erejéig megfordítja a mechanikusan ismétlődő hasonlatok szerkezetét, aztán a negyedik sorban megint kisimítja. Szép. Aki egy ilyen körmondatot elegánsan megold, az nagyjából mindent tud a verselésről. Vagy említhetném Petrarca két sestináját (Ahány teremtmény él színén a földnek…; Teremtett lényt nem rejt a tenger árnya…), illetve magát a versformát. Itt az eredeti vers is kitűz egy formai feladatot – ugyanazt a hat sorvégi szót (az Ahány teremtmény-ben például: „terra”, „sole”, „giorno”, „stelle”, „selva”, „alba”) kell hétszer (hat hatsoros strófában és egy háromsoros félsoraiban) elérnie, más-más elrendezésben, a mondatok megfelelő alakításával –, és ezt az intarziát kell a versfordítónak is kiraknia magyarul. Ráadásul a magyar nyelv ragjai is megkötik a kezét, jó előre el kell döntenie, hogy melyik szót milyen raggal fogja még hatszor leírni (pl. „földnek”, „csillag”, „vadonban”). És ha még kellene harmadik példa: Guilhem de Peitieus versét Havasi két egyenrangú változatban is lefordította. (Ennek talán a hármas rím lehetett az oka: olyan harmadik sor kínálkozott, amely nem akart az első kettőre rímelni, de jobban illett a vers jellegéhez, mint egy semlegesebb, és ebből indulhattak ki a párhuzamos versszakok. Persze nem biztos.)
Havasi Attila a versforma könnyűkezű mestere, a szövegei magyar versek, sosem zavaros az értelmük, nincs mögöttük erőlködés, nincs „így sikeredett” érzésünk. Tudatos döntése az is, hogy ezek a szövegek (mint afféle kortalan darabok) mai magyar nyelven szólnak, gyakran alkalmaz szlenges kifejezéseket („buznyák”), teremt egyéni szavakat (egyik kedvencem a „szőrhedt”) – és nem akar korhű sorokat írni, archaizálni. Illetve egy bizonyos verscsoportban, a XV–XVI. században lejegyzett, kasztíliai eredetű spanyol románcok fordításakor mégis visszatér az Arany János-i balladához, illetve abból is inkább a gondolatritmushoz:

„Fölkel akkor nagy sietve,
ruháit kapkodja sorban,
szalad egy nagy ház elébe,
szeretője lakik ottan.
– Nyisd ki ajtód, fehér rózsa,
életem, eressz be gyorsan!”
(A szerelmes és a halál,
Régi spanyol románc)

A mondathajlítás mellett Havasi másik erénye a szójáték. Rendkívül leleményesen játszik az eredeti vers adta lehetőségekkel (különösen álikerszavaiban, amilyen a „szerzetes” – „szőrzetes” vagy a „kotkodák” – „kétkedők” pár). Ugyanakkor az eredetivel összevetve nem egy esetben kiderül, hogy szellemességben hozzátesz, rárak egy réteget. Edward Lear Csirkék! Csibék! Testvéreim!… című (tyúk vagy a tojás) versében, ez áll angolul:

„And since we cannot understand,

May it not seem to me,
That we were merely born by chance,

Egg-nostics for to be?”

Hát, kissé doggerel, ahogy az angol mondaná. Havasinál ugyanez:

„Tudhattyuk-e? Vagy így leszünk,

lévén mindez titok,
mi kotkodák mind kétkedők,

örök agnosz-tikok?”

De a poénra épülő, abszurd versben épp azt soha nem épp ott lehet visszaadni, és ha egyik helyen elveszünk, a másikon – saját anyagából – hozzá lehet tenni. Hogy többet is lehet-e, azon Karinthy Micimackó-fordítása óta állandóan vitatkoznak, az olvasó azonban biztos nem tiltakozik. Úgyhogy ne legyünk dogmatikusok épp egy ilyen kötet esetén.
Ha valaki azt mondaná, hogy akár a konvencióba simuló, akár az ennyire tágan értelmezett fordítás túlzottan nagy teret hagy a fordítói szabadságnak, nézzünk egy dalformát, Blake-től. A dalban éppen az egyszerűség visszaadása a nehéz: itt ráadásul kevés elem korlátozott variációjából kellett (az eredeti szövegnek megfelelő) görcsmentes, evidens szöveget alkotni.

„Önzetlenség a szeretet,
gyönyört a másikban talál,
örömben így lel örömet,
s a pokolból mennyet csinál.

[…]

Hitvány önzés a szeretet,
gyönyöre börtönébe zár,
más kínjában lel örömet,
s a mennyből poklot csinál.”
(A Rög és a Kavics)

A szó szerinti összevetés azt mutatja, hogy a fordítás – talán egy közbülső fogalmi átértelmezés által – a maga anyagából építi fel újra a szöveget.
Végül hadd mutassak egy példát a költői hang intonálására. Ha jól sejtem, Robert Gernhardt Sirám-a Rilke hangjára játszik. Havasinál szintén megszólal a (Nemes Nagyon átszűrt) Rilke-hang:
„Akkor szíved térdére ül
valami súlyos állat.
Azt mondja: Kelj föl, légy komoly.
Slussz a poénkodásnak.”

*

Trifladisznó. Nyugat-európai versek magyarul: azt hiszem, a kötet címe és alcíme kiválóan megvilágítja a szerző-fordító törekvéseit. A cím (Robert Gernhardt versének abszurd lénye) meghökkent, az alcím kiegészít és magyaráz. Ahogy a lefordított korpusz is gyakran meglep, míg a jegyzetanyag megvilágítja, elhelyezi a szövegeket a nyugat-európai irodalomban. – Ezt a kettős célt illusztrálja a szép kiállítású, kézbe kívánkozó borító is (a kötetet Müller Péter tervezte): itt egy sertés (dombormíves!) hentesanatómiáját látjuk, de a különböző hústájak helyett a lefordított szerzők arcképe tekint ránk, és a meglepő kép – ahogy kell – kiegészül a magyarázó felirattal, csak épp „tarja” helyett például Fernando Pessoa nevét olvassuk.
Havasi Attila a meglévő kánon(ok) elhanyagolt (könnyedebb, vaskosabb, kevésbé ismert nyelvű, szóbelibb, komolytalanabb stb.) másik felét, ellenköltészetét fordítja (latin, olasz, provanszál, francia, galego-portugál, portugál, kasztíliai, spanyol, angol, német és holland nyelvről-nyelvjárásról), és ezekhez közöl jegyzetet. A kötet voltaképp a kánon alulnézetből, illetve olyan puzzle-darabok sorozata, amelyek nagyobbrészt a hivatalos felfogásból kimaradó anyagból állnak, de itt-ott (Blake, Burns, Poe, Larkin, Rilke, Pessoa stb.) betüremkednek a fölöttük lévőkbe. „Jelen könyvben szándékosan túlreprezentáltam ezt a vonulatot” – írja például a trubadúrköltészet személyesebb ihletettségű válfajáról Havasi.)
A kötet végén A fordító jegyzetei személyesek és szellemesen okosak. Végigkalauzolnak a kronológián, ám nincs bennük fölösleges tananyag: a közismert szerzőkről, akár antik költők, akár huszadik századiak, legfeljebb egy-egy műhelymegjegyzést találunk, minél ismertebb a szerző, annál rövidebben. Aztán ezek a verselésről, nyelvről, konvencióról, fordítói megoldásokról szóló megjegyzések időnként – ott, ahova a hivatalos kánon vakfoltjai esnek – esszébe rejtett irodalomtörténetté állnak össze, különösen a középkori részben. Itt már műfajokról, századokról, teljes hagyományokról olvashatunk.
A kötet hangsúlyai az antik epigrammára, a középkor számos műfajára (beleértve az ekkoriban lejegyzett népballadát-románcot is), a reneszánszra-barokkra és az újkorra (innen elsősorban a nonszenszre és ennek előzményeire) esnek. Különösen gazdag a középkori és a modern-nonszensz anyag. Olyannyira, hogy kicsit úgy érzem, ez inkább két kötet, mint egy – legalábbis erősen húz kétfelé. A középkori résznél, ahol a jegyzetanyag bővebb, bizonyos szövegek mintha a teljesség, az illusztráció kedvéért szerepelnének („felbukkanó érdekes toposz miatt közlöm”, 154.; „a magas hölgy közhelyszerű dicsőítése éppúgy vonatkozhat a költők patrónájára, Szűz Máriára is”, 155. – és bevallom, ezek némelyikét én kicsit untam, bár itt is kárpótolt néhány hirtelen humorú, olykor vaskos darab, mint az Apátné asszonyom, kegyednek…). Nyilvánvaló, hogy ez az a korszak, amivel Havasi Attila a legbehatóbban foglalkozott (a versek zöme egyébként megjelent az Udvariatlan szerelem című középkori antológiában). Ugyanakkor a könyv másik vonulata lehetne a light verse története, méghozzá az antik epigrammákkal együtt (hiszen az Edward Learről szóló jegyzetben Havasi is összekapcsolja „a mainstream limerick”-et az epigrammával – szemben Lear groteszkjeivel). Ebbe a sorba ráadásul bizonyos középkoriak is illeszkednek, „már-már nonszenszbe hajló elemek”-et (156.) Havasi is említ (például a Balkézzel szabott ének-ben). A kötet végén külön jegyzetből tudjuk, hogy ezek a light verse darabok (Edward Leartől, Morgensterntől, Lewis Carrolltól és másoktól) szinte mind újak (és egyenként, önmagukért kerültek be a kötetbe). Talán egyszer még egy bővebb válogatás részei lesznek, esetleg egy nonszensz-abszurd-groteszk-light verse-limerick stb. tematikájú esszé kíséretében.
A széttartó anyagot a kötetkompozíció fogja egybe. Ez Petrarca „korszakalkotó találmánya”:
„A szerkesztett versgyűjtemények azóta akarva-akaratlanul a Petrarcáéhoz mérik magukat (ez is)” (161.). A Trifladisznó hozzávetőleges időrendjét rögtön megtöri a keret: a könyv elején és végén a két nyilvánvalóan meghatározó alak, Petrarca és Pessoa versei állnak. Ha Petrarca a művészi tökéletesség mintája, Pessoa (illetve mindketten) a személyességtől való megszabadulásé, a kötet élén olvassuk Havasi által kölcsönvett ars poeticáját: „Érezni? Arra jók / a tisztelt olvasók” (Ez). Más versek tematikusan mozdulnak ki kronologikus helyükről (pl. Janus Pannonius epigrammája Martialiséi mellé); vagy ellenpontként állnak egymás mellett, mint Morgenstern és Rilke álomversei. Másutt Havasi a hagyományt, a hatásokat kívánja bemutatni, így a középkori spanyol románcok után – elég meghökkentő módon, még García Lorca előtt – „az ausztrál fenomén” Nick Cave modern kori balladája következik. Nick Cave beszúrása nem az időrend miatt furcsa, de az ő esetén szervesebb kapcsolat is kínálkozott volna, más hagyománnyal. Ahogy a spanyol románcok Lorcára, úgy Nick Cave-re felismerhetően az angol (skót, ír) balladák hatottak, melyeknek gazdag tárháza, a Child-féle gyűjtemény, ma már az interneten is hozzáférhető. Illetve intellektuális-balladai előzmény lehet még W. H. Auden néhány verse (közülük volna pár, amelyik örülne hasonló könnyű kézzel és aggyal végzett újrafordításnak).

*

Eddig evidenciaként kezeltem, hogy Magyarországon a huszonegyedik században egy költő-fordító külön kötetben publikálja válogatott, illetve épp e kötetbe készült versfordításait. Valójában hatalmas szerencséről is beszélhetünk. Manapság arra is nehéz rávenni a könyvkiadókat (tisztelet a kivételnek, a Jelenkornak, a Kalligramnak, egy-két másiknak), hogy klasszikus vagy rangos kortárs külföldi költőtől fordíttassanak, nincs értelme ennyire vékony olvasói réteg kedvéért kockáztatni. Az Európa Könyvkiadó hajdani sorozatait – a Napjaink költészetét, az Európa-emblémás köteteket – már csak antikváriumban lehet megtalálni, a Lyra Mundiban is alig jelenik meg valami. Úgyhogy csak üdvözölhetjük az Alexandra Könyvkiadó vállalkozását.