Lewis Carroll

ALIZ CSODAORSZÁGBAN

Részlet

Varró Zsuzsa fordítása, a verseket Varró Dániel fordította

Tizedik fejezet

A HERING-KERINGŐ

A Hamis Teknősbéka nagyot sóhajtott, és az egyik úszólábát elhúzta a szeme előtt. Alizra nézett, és próbált megszólalni, de néhány percig csak csukladozott a sírástól.
– Mintha a torkán akadt volna valami – mondta a Griffmadár, és rögtön elkezdte rázogatni és hátba veregetni. A Hamis Teknősbéka végül újra meg tudott szólalni, és potyogó könnyekkel folytatta:
– Lehet, hogy nem sokat éltél a tengerben…
– Tényleg nem – mondta Aliz.
– …és talán soha nem is találkoztál személyesen heringgel…
– Szoktam enni… – kezdte Aliz, de gyorsan észbe kapott, és azt mondta: – Nem, soha.
–…úgyhogy fogalmad sem lehet róla, milyen csodás dolog is az a Hering-keringő!
–Tényleg nincs – mondta Aliz. – Az milyen tánc?
–Aszondja hogy – mondta a Griffmadár –, először is felsorakozunk a tengerparton…
–Két sorba! – kiáltotta a Hamis Teknősbéka. – Fókák, teknősök, lazacok és így tovább, aztán, amikor már minden medúzát eltakarítottunk az útból…
–Ami általában elég sokáig tart – szólt közbe a Griffmadár.
–…két lépés előre…
–Mindenki egy heringgel! – kiáltotta a Griffmadár.
–Természetesen – mondta a Hamis Teknősbéka –; két lépés előre, meghajlás a párunknak…
–…heringcsere, és vissza alapállásba – folytatta a Griffmadár.
–Azután pedig – folytatta a Hamis Teknősbéka – elhajítjuk a…
–A heringet! – rikkantotta a Griffmadár a levegőbe szökkenve.
–…ki a tengerre, amilyen messzire csak tudjuk…
–Utána úszunk! – ordította a Griffmadár.
–Szaltó a tengerben! – kiáltott a Hamis Teknősbéka, vadul körbeszökdelve.
–Ismét heringcsere! – rikoltotta a Griffmadár.
–Vissza a partra, és ez még mind csak az első figura – mondta a Hamis Teknősbéka, hirtelen leeresztve a hangját, és a két állat, akik eddig eszeveszetten ugrabugráltak, nagyon bánatosan és csendesen ismét leültek, és Alizra néztek.
–Nagyon szép tánc lehet – mondta Aliz félénken.
–Szeretnél látni belőle valamit? – kérdezte a Hamis Teknősbéka.
–Igen, nagyon – mondta Aliz.
–Gyerünk, próbáljuk meg az első figurát – mondta a Hamis Teknősbéka a Griffmadárnak. – Hering nélkül is megleszünk. Ki énekel?
–Ó, énekelj te – mondta a Griffmadár. – Én már elfelejtettem a szöveget.
Így hát elkezdtek ünnepélyesen körbe-körbe táncolni Aliz körül, néha ráhágtak a lábára, amikor túl közel mentek el mellette, a mellső mancsukkal vezényeltek, miközben a Hamis Teknősbéka ezt énekelte nagyon lassan és szomorúan:

„Tudna fürgébb lenni, kérem?” szólt a csigához a hekk,
„Lökdösődik itt a vidra, az nyom önnek egyre, nyekk.
Sorban állnak, látja, mind a rákok és a sprotnik ott,
Volna kedve csatlakozni, egy kis táncot ropni, hopp?
Volna nemde, volna nemde kedve táncot ropni, hopp?
Volna nemde, volna nemde kedve táncot ropni, hopp?”
 

„Nincs fogalma önnek arról, hogy milyen csodálatos
Mint hering a sós habokba lenni eldobálva!” „Nos,
Hogyha minket messze eldob, el ki minket dobni fog…”
Mond a csiga, nem megy akkor, kösz, de táncot ropni, hopp.
Kösz, de mégse, kösz, de mégse menne táncot ropni, hopp,
Kösz, de mégse, kösz, de mégse menne táncot ropni, hopp.
 

„Mit jelent a messze? Kérem, vállalok garanciát,
Hogy a túlparton közelnek hívják azt a franciák.
Mert a helyzet onnan nézve lényegében fordított”
Szólt a hekk, „hát volna nemde kedve táncot ropni, hopp?
Volna nemde, volna nemde kedve táncot ropni, hopp?
Volna nemde, volna nemde kedve táncot ropni, hopp?”

– Köszönöm, igazán eredeti tánc – mondta Aliz, aki nagyon örült, hogy végre vége –, és nagyon tetszett ez az érdekes dal is!
– Nos, ami a sprotnikat illeti – mondta a Hamis Teknősbéka –, ők… gondolom, láttál már sprotnit?
– Igen – mondta Aliz –, sokszor látom őket a konzerv…ban – gyorsan elhadarta a mondat végét.
– Nos, ha együtt jártok konzervatóriumba – mondta a Hamis Teknősbéka –, nyilván tudod, hogy néznek ki.
– Azt hiszem – felelte Aliz elgondolkozva. – A szájukban van a farkuk… és olajosak.
– Az olajjal kapcsolatban tévedsz – mondta a Hamis Teknősbéka –: az lejönne róluk a tengerben. De tényleg a szájukban van a farkuk, mégpedig azért… – itt a Hamis Teknősbéka ásított, és becsukta a szemét. – Mondd el neki, hogy miért, meg minden – mondta a Griffmadárnak.
– Azért – mondta a Griffmadár –, mert nekik volt kedvük táncot ropni a heringekkel. Úgyhogy kihajították őket a tengerre. Úgyhogy sokat kellett esniük. Úgyhogy erősen
a szájukba fogták a farkukat. Úgyhogy többet aztán már nem is tudták kivenni. Ennyi.
– Köszönöm szépen – mondta Aliz –, ez nagyon érdekes. Eddig alig tudtam valamit az olajos halakról.
– Mondhatok többet is, ha akarod – mondta a Griffmadár. – Tudod, mire használjuk például a szardellapasztát?
– Nem tudom – mondta Aliz. – Mire?
– A lábbelik karbantartására – felelte a Griffmadár nagyon komolyan.
Aliz teljesen elképedt. – A lábbelik karbantartására! – ismételte meg álmélkodva.
– Miért, a te lábbelidet mivel tartják karban? – kérdezte a Griffmadár. – Úgy értem, mitől ilyen fényes?
Aliz lenézett a cipőjére, és elgondolkodott egy kicsit, mielőtt válaszolt volna. – A cipőpasztától, azt hiszem.
– A lábbeliket a tengerben – folytatta zengő hangon a Griffmadár – szardellapasztával tisztítják. Most már tudod.
– És milyen lábbelit viselnek a tengerben? – kérdezte Aliz nagyon kíváncsian.
– Természetesen csukát – felelte a Griffmadár kissé türelmetlenül –, ezt még egy ebihal is tudja.
– A hekk helyében – mondta Aliz, akinek még mindig a dalon járt az esze – én azt mondtam volna a vidrának: „Ne tessék tolakodni, már éppen elegen vagyunk!”
– Egyetlen jól nevelt hal sem mondana ilyet – mondta a Hamis Teknősbéka. – Az nagyon meghekkentő viselkedés volna.
– Azazhogy „meghökkentő”? – kérdezte Aliz.
– Akkor azt mondtam volna – felelte a Hamis Teknősbéka sértődötten. A Griffmadár pedig hozzátette: – Gyerünk, most halljuk a te kalandjaidat.
– Elmesélhetem a kalandjaimat… ma reggeltől kezdve – mondta Aliz kissé bátortalanul –, de nincs értelme visszamenni tegnapig, mert akkor valaki más voltam.
– Ezt tessék megmagyarázni – mondta a Hamis Teknősbéka.
– Nem, nem! Először a kalandokat – mondta türelmetlenül a Griffmadár –, a magyarázatok olyan rémesen sokáig tartanak.
Így hát Aliz mesélni kezdte nekik a kalandjait onnan indítva, hogy meglátta a Fehér Nyulat. Először kicsit izgult, mert a két állat olyan közel ment hozzá, egyik az egyik, másik a másik oldalára, és olyan nagyon tágra nyitották a szemüket, és eltátották a szájukat, de mesélés közben aztán felbátorodott. Teljes csendben hallgatták, amíg ahhoz a részhez nem ért, hogy elmondta a „William papá”-t a Hernyónak, és hogy máshogy szólt az egész, és akkor a Hamis Teknősbéka nagy lélegzetet vett, és azt mondta: – Ez roppant különös.
– A legroppantabbul különös – mondta a Griffmadár.
– Máshogy szólt az egész! – ismételte meg eltűnődve a Hamis Teknősbéka. – Szívesen meghallgatnám, ahogy most megpróbál elszavalni valamit. Szólj neki, hogy kezdje. –
A Griffmadárra nézett, mintha úgy gondolná, hogy valamiféle befolyással bír Alizra.
– Állj fel, és mondd el az „Új győzelmünk zengem”-et – szólította fel a Griffmadár.
– Milyen parancsolgatósak itt az állatok, és folyton felmondatják a leckét! – gondolta Aliz. – Akár az iskolában is lehetnénk. – Azért felállt, és elkezdte mondani a verset, de a feje annyira tele volt a Hering-keringővel, hogy alig tudta, mit mond, és a szavak igazán nagyon furcsán jöttek egymás után:

„Túlfőztetek engem” mondta a rák,
És sértetten bevajazta magát.
Ingét kacsamód kikefélte, mikorra
Lábujjait elrendezte az orra.

– Én nem így ismertem gyermekkoromban – mondta a Griffmadár.
– Hát én ezt még soha életemben nem hallottam – mondta a Hamis Teknősbéka –, de páratlan sületlenségnek hangzik.
Aliz nem szólt semmit: leült, a kezébe temette az arcát, és azon gondolkozott, vajon történik-e még bármi is a megszokott módon valaha.
– Tessék megmagyarázni! – mondta a Hamis Teknősbéka.
– Nem tudja megmagyarázni – mondta gyorsan a Griffmadár. – Mondd a második versszakot.
– De mi ez a lábujjaival? – makacskodott a Hamis Teknősbéka. – Hogyhogy elrendezte az orra?
– Ez az alapállás a táncban – mondta Aliz, de az egész dologtól szörnyen össze volt zavarodva, és nagyon szerette volna másra terelni a szót.
– Mondd a második versszakot – ismételte meg a Griffmadár türelmetlenül –; így kezdődik: „Hisz látni való”.
Aliz nem mert ellenkezni, pedig biztos volt benne, hogy nem lesz jó vége, és remegő hangon folytatta:
Hisz látni való, nem kétes ez itt:
A bagoly meg a párduc rétesezik…

– Mi értelme ennek a sok szavalásnak – szakította félbe a Hamis Teknősbéka –, ha közben nem magyarázol meg semmit? Ez messze a legzagyvább dolog, amit valaha hallottam!
– Igen, azt hiszem, jobb lesz, ha abbahagyod – mondta a Griffmadár, amit Aliz nagyon szívesen meg is tett.
– Megpróbálkozzunk egy másik figurával a Hering-keringőből? – folytatta a Griffmadár. – Vagy szeretnéd, ha a Hamis Teknősbéka énekelne neked valamit?
– Ó, igen, énekeljen a Hamis Teknősbéka, ha volna olyan kedves – válaszolta Aliz olyan gyorsan, hogy a Griffmadár azt mondta kicsit sértődötten:
– Hm! Ízlések és pofonok! Énekeld el neki a „Teknősbékaleves”-t, rendben, öreg harcos?
A Hamis Teknősbéka nagyot sóhajtott, és olykor a sírástól megbicsakló hangon énekelni kezdett:
Hogy illatozik, hogy zöldeleg
A leves, mit a tálba töltenek!
Ki nem kanalazna még bele se?
Gyönyörű leves, ó, mai nap levese!
Mai na-ha-ha-ha-haaap leveseee!
Mai na-ha-ha-ha-haaap leveseee!
Gyönyö-hö-hö-hö-hö-rűű leves, ó,
Mai nap, mai nap levese!

Ki áhítozik más táplálékra?
Zeller, te kinek kellel? Vagy répa?
Ki nem áhít, ó, forrón, hevese-
Nha meg is fuj előbb, mai nap levese?
Ha meg is fuj előbb, mai nap levese?
Gyönyörű leves, ó, mai nap levese!
Mai na-ha-ha-ha-haaap leveseee!
Mai na-ha-ha-ha-haaap leveseee!
Gyönyö-hö-hö-hö-hö-rűű leves, ó,
Mai nap, mai naaap leveseee!

– Újra a refrént! – rikkantotta a Griffmadár, és a Hamis Teknősbéka épp belekezdett, amikor kiáltás hallatszott a távolból: – Kezdődik a tárgyalás!
– Gyerünk! – kiáltotta a Griffmadár, és kézen fogva Alizt elviharzott, meg sem várva a dal végét.
– Milyen tárgyalás? – zihálta Aliz futás közben, de a Griffmadár csak azt felelte, „Gyerünk!”, és még gyorsabban futott, miközben egyre halkabban és halkabban jöttek a távolból, a nyomukban keletkező szellő hátán, a bánatos szavak:

Gyönyö-hö-hö-hö-hö-rűű leves, ó,
Mai nap, mai nap levese!

Tizenegyedik fejezet

KI LOPTA EL A KEKSZET?

Amikor odaértek, a Kőr Király meg a Kőr Dáma a trónusukon ültek, és nagy tömeg vette őket körül: mindenféle kis madár meg állat, akárcsak az egész pakli kártya; előttük a Bubi láncra verve, akit katonák fogtak közre, a Király mellett pedig ott állt a Fehér Nyúl, egyik kezében harsona, a másikban egy pergamentekercs. A bíróság közepén egy asztal állt, azon pedig nagy tál keksz: annyira jól nézett ki, hogy Aliznak összefutott a szájában a nyál. – De jó lenne, ha hamar végeznének a tárgyalással – gondolta –, és felszolgálnák a frissítőket! – De úgy látszott, erre nem sok esély van, így hát Aliz nézelődni kezdett, hogy valamivel eltöltse az időt.
Még soha nem volt bíróságon, de könyvekben olvasott róla, és nagyon örült, hogy majdnem mindennek tudja a nevét.
– Az ott a bíró – mondta magában –, a nagy parókájából ítélve.
A bíró egyébként a Király volt: a paróka tetejére vette föl a koronáját (nézzétek meg a képet a könyv elején, ha látni akarjátok, hogy festett), ami nem látszott valami kényelmesnek, és előnyösnek sem volt éppen mondható.
– Az ott a tanúk padja – gondolta Aliz –, azok ott tizenketten pedig (kénytelen volt azt mondani, hogy „azok”, ugyanis némelyik állat volt, némelyik pedig madár), gondolom, a vádesküdtszék. – Ezt az utolsó szót kétszer-háromszor is elismételte magának, annyira büszke volt rá, mivel úgy gondolta – egyébként helyesen –, hogy nagyon kevés vele egykorú kislány tud erről ilyen sokat. Mindazonáltal az „esküdtek” is éppúgy megfelelt volna.
A tizenkét esküdt szorgosan írogatott a palatáblájára.
– Mit csinálnak? – súgta oda Aliz a Griffmadárnak. – Nem lehet írnivalójuk, mielőtt a tárgyalás elkezdődött volna.
– Felírják a nevüket – súgta vissza a Griffmadár –, nehogy elfelejtsék a tárgyalás végéig.
– Micsoda ostoba jószágok! – kezdte Aliz hangosan és ingerülten, de gyorsan elhallgatott, mert a Fehér Nyúl azt kiáltotta: – Csendet a tárgyalóteremben! –, a Király pedig felvette a szemüvegét, és idegesen pislogott körbe, hogy lássa, ki hangoskodik.
Aliz olyan jól látta, mintha csak a hátuk mögött állt volna, hogy az esküdtek mind felírták a táblájukra: „micsoda ostoba jószágok!”; és még azt is látta, hogy az egyikük nem tudta, hogy írják azt, hogy „jószágok”, és a szomszédjától kellett megkérdeznie.
– Jó nagy összevisszaság lesz a táblájukon a tárgyalás végére! – gondolta Aliz.
Az egyik esküdtnek csikorgott a krétája. Aliz ezt persze nem tűrhette: a termet megkerülve a háta mögé állt, és hamarosan szerét ejtette, hogy elvegye tőle. Olyan gyorsan csinálta, hogy a szegény kis esküdt (Vili volt az, a Gyík) egyáltalán nem értette, hová tűnhetett a krétája, így hát miután mindenfelé kereste, kénytelen volt egész nap az ujjával írni, aminek nem sok értelme volt, mivel nem hagyott nyomot a táblán.
– Herold, olvasd fel a vádat! – mondta a Király.
Erre a Fehér Nyúl háromszor megfújta a harsonát, majd kitekerte a pergament, és felolvasta a következőket:
A Kőr Dáma máma kekszet kelesztett,
A legszebb kekszeket, ám a
Kőr Bubi orvul orozta el eztet
A kekszet, és ezt kiabálta:
„Jól eloroztam a legszebb kekszet,
Most ti nem esztek kekszet, nesztek!”

– Hozzátok meg a döntéseteket – mondta a Király az esküdteknek.
– Még nem, még nem! – vágott közbe gyorsan a Nyúl. – Addig még sok minden van hátra!
– Szólítsák az első tanút – mondta a Király; a Fehér Nyúl háromszor megfújta a harsonát, és azt kiáltotta:
– Első tanú!
Az első tanú az Eszelős Kalapos volt. Amikor bejött, egyik kezében teáscsészét tartott, a másikban egy darabka vajas kenyeret.
– Bocsánatáért esedezem, Felség – kezdte –, hogy behozom ezeket: de még nem fejeztem be a teázást, amikor értem küldtek.
– Be kellett volna fejezned – mondta a Király. – Mikor kezdted el?
A Kalapos a Pünkösdi Nyúlra nézett, aki utána jött be a terembe a Vombattal karöltve. – Március tizennegyedike volt, azt hiszem – mondta.
– Tizenötödike – mondta a Pünkösdi Nyúl.
– Tizenhatodika – tette hozzá a Vombat.
– Vegyétek jegyzőkönyvbe – mondta a Király az esküdteknek, az esküdtek pedig buzgón felírták mindhárom dátumot a táblájukra, azután összeadták, majd az eredményt átszámították shillingre és pennyre.
– Vedd le a kalapodat – mondta a Király a Kalaposnak.
– Nem az enyém – mondta a Kalapos.
– Lopott! – kiáltott fel a Király az esküdtekhez fordulva, akik ezt rögtön jegyzőkönyvbe vették.
– Azért van, hogy eladjam – tette hozzá a Kalapos magyarázatképpen –; nincs saját kalapom. Kalaposmester vagyok.
Erre a Királyné föltette az okuláréját, és méregetni kezdte a Kalapost, aki elsápadt, és idegesen toporogni kezdett.
– Halljuk a vallomásodat – mondta a Király –, és ne idegeskedj, különben itt helyben lefejeztetünk.
Ez láthatólag egyáltalán nem nyugtatta meg a tanút: folyton egyik lábáról a másikra állt, aggódva pillantgatott a Királynéra, és zavarában nagyot harapott a teáscsészéjéből a vajas kenyér helyett.
Ebben a pillanatban Aliz valami nagyon furcsát kezdett érezni, amitől teljesen zavarba jött, de aztán ráébredt, mi az: megint nőni kezdett, és először arra gondolt, feláll, és otthagyja a tárgyalást, de aztán meggondolta magát, és úgy döntött, ott marad, ameddig elfér.
– Mit kell úgy tolakodni – szólalt meg a Vombat, aki mellette ült. – Alig kapok levegőt.
– Nem tehetek róla – mondta Aliz nagyon szelíden –: növök.
– Itt nincs jogod nőni – mondta a Vombat.
– Ugyan már – mondta Aliz valamivel bátrabban –, a vombatok is nőnek.
– Igen, de én ésszerű mértékben növök – mondta a Vombat –, nem ilyen lehetetlen módon. – Ezzel felállt, és duzzogva átvonult a terem másik végébe.
Eközben a Királyné végig a Kalapost fixírozta, és épp akkor, amikor a Vombat átment a termen, azt mondta az egyik törvényszolgának: – Hozd ide az énekesek listáját a múltkori koncertről! – amire a szerencsétlen Kalapos annyira elkezdett remegni, hogy leesett a cipő a lábáról.
– Halljuk a vallomásodat – ismételte meg a Király mérgesen –, különben le leszel fejeztetve, akár ideges vagy, akár nem.
– Szegény ember vagyok, Felség… – kezdte a Kalapos remegő hangon – és még nem kezdtem el teázni… még vagy egy fertály hétig… és mivel a vajas kenyér úgy megfogyatkozott… és úgy táncolt a téa…
– Táncolt a mi? – kérdezte a Király.
– Téával kezdődött – felelte a Kalapos.
– Hát persze, a tánc té-ával kezdődik! – mondta a Király élesen. – Tökfilkónak nézel bennünket? Folytasd!
– Szegény ember vagyok – folytatta a Kalapos –, és azután már majdnem mindenek táncolni kezdtek… de a Pünkösdi Nyúl azt mondta…
– Nem mondtam ilyet! – vágott közbe gyorsan a Pünkösdi Nyúl.
– De igenis hogy mondtál! – mondta a Kalapos.
– Tagadom! – mondta a Pünkösdi Nyúl.
– Tagadja – mondta a Király –, hagyd ki ezt a részt.
– Hát mindenesetre a Vombat azt mondta… – folytatta a Kalapos, és idegesen körülnézett, hogy az is tagadni fogja-e, de a Vombat nem tagadott semmit, mivel mélyen aludt.
– Azután – folytatta a Kalapos – szeltem még egy kis vajas kenyeret…
– De mit mondott a Vombat? – kérdezte az egyik esküdt.
– Az nem jut eszembe – mondta a Kalapos.
– Muszáj, hogy eszedbe jusson – jegyezte meg a Király –, különben lefejezés lesz.
A szerencsétlen Kalapos elejtette a csészét meg a vajas kenyeret, és fél térdre ereszkedett.
– Szegény ember vagyok, Felség – kezdte.
– A szókincsed a szegény – mondta a Király.
Erre az egyik tengerimalac éljenezni kezdett, de a törvényszolgák nyomatékosan rendreutasították. (Mivel ez elég nehéz kifejezés, elmagyarázom, hogyan csinálták. Volt egy nagy vászonzsákjuk, amit a szájánál össze lehetett kötni madzaggal: ebbe beledugták a tengerimalacot fejjel előre, azután ráültek.)
– Örülök, hogy láttam, hogyan csinálják – gondolta Aliz. – Sokszor lehet olvasni a bírósági tudósításokban, hogy „néhányan tapsolni próbáltak, de nyomatékosan rendreutasították őket”, és eddig soha nem értettem.
– Ha ez minden, amit tudsz az ügyről, leléphetsz – folytatta a Király.
– Nem tudok lejjebb lépni – mondta a Kalapos –, már így is a földön állok.
– Akkor leülhetsz – felelte a Király.
Erre a másik tengerimalac kezdett éljenezni, de nyomatékosan rendre lett utasítva.
– Na, ezzel vége a tengerimalacoknak! – gondolta Aliz. – Most már jobban fogunk haladni.
– Inkább meginnám a teámat – mondta a Kalapos, nyugtalan pillantást vetve a Királynéra, aki az énekesek listáját olvasta.
– Elmehetsz – mondta a Király, és a Kalapos sietősen otthagyta a bíróságot, még a cipőjét sem vette föl.
– …és mindjárt csapják is le a fejét odakint – fordult a Királyné az egyik törvényszolgához, de a Kalapos már eltűnt, mire az az ajtóhoz ért.
– Szólítsák a következő tanút! – mondta a Király.
A következő tanú a Baronesz szakácsnője volt. Nála volt a borsszóró, és Aliz már azelőtt rájött, ki az, hogy belépett volna a tárgyalóterembe, mivel az ajtónál egyszerre mindenki tüsszögni kezdett.
– Halljuk a vallomásodat – mondta a Király.
– Majd ha fagy – mondta a szakácsnő.
A Király idegesen a Fehér Nyúlra nézett, aki halkan azt mondta:
– Felségednek muszáj szigorú vallatásnak alávetnie ezt a tanút.
– Hát ha muszáj, muszáj – mondta a Király borúsan; keresztbe tette a karját, és olyan sokáig nézett összevont szemöldökkel a szakácsnőre, amíg már alig látszott a szeme, azután dörgő hangon azt kérdezte: – Miből készül a keksz?
– Főleg borsból – felelte a szakácsnő.
– Melaszból – szólalt meg egy álmos hang a háta mögött.
– Fogják meg azt a Vombatot! – süvöltötte a Királyné. – Fejezzék le azt a Vombatot! Vezessék ki azt a Vombatot a teremből! Utasítsák rendre! Csípjék meg! Csapják le a bajuszát!
Néhány percre az egész bíróság felbolydult, amíg a Vombatot elvezették, és mire lecsillapodtak a kedélyek, a szakácsnő eltűnt.
– Annyi baj legyen! – mondta a Király megkönnyebbülve. – Szólítsák a következő tanút. – És alig hallhatóan odaszólt a Királynénak: – Angyalom, a következő tanút inkább önnek kellene kivallatnia. Nekünk nagyon megfájdul tőle a homlokunk!
Aliz figyelte, ahogy a Fehér Nyúl a listát böngészi, és nagyon kíváncsi volt, milyen lesz a következő tanú: – Mert egyelőre nem sok bizonyítékuk van – mondta magában. Képzelhetitek, mennyire meglepődött, amikor a Fehér Nyúl felolvasta a következő nevet, és éles kis hangján teli torokból azt kiáltotta: – Aliz!

 

Tizenkettedik fejezet

ALIZ TANÚSKODIK

– Jelen! – kiáltotta Aliz, aki a pillanat hevében egészen megfeledkezett róla, milyen nagyra nőtt az elmúlt néhány percben, és olyan hirtelen ugrott fel, hogy a szoknyája szélével feldöntötte az esküdtek padját, amitől az esküdtek mind a közönség fejére potyogtak, aztán kiterültek, ami Alizt erősen az aranyhalakra emlékeztette, melyeket a múlt héten véletlenül kiborított az akváriumból.
– Jaj de sajnálom! – kiáltotta rémülten, és elkezdte fölszedegetni az esküdteket, amilyen gyorsan csak tudta, mert az aranyhalas baleset járt a fejében, és volt valami homályos érzése, hogy azonnal össze kell szedni őket, és visszarakni az esküdtek padjára, különben elpusztulnak.
– A tárgyalás nem folytatódhat – mondta a Király nagyon szigorúan –, amíg az esküdtszék valamennyi tagja nincs ott, ahol lennie kell… valamennyi tagja – ismételte meg nyomatékosan, és szúrósan nézett Alizra.
Aliz az esküdtek padjára pillantott, és észrevette, hogy sietségében fejjel lefelé tette vissza a Gyíkot, és szegényke bánatosan billegette a farkát, mivel egyáltalán nem tudott megmozdulni. Aliz kivette, és megfordította; – Nem mintha sokat számítana – mondta magában –, szerintem ugyanannyi haszna van a tárgyaláson így is, úgy is.
Amint az esküdtek valamelyest magukhoz tértek a felboríttatás megrázkódtatásából, megkerültek a tábláik és a krétáik, szorgalmasan elkezdték feljegyezni a baleset krónikáját, a Gyíkot kivéve, akit láthatólag túlságosan felkavartak az események, és csak arra volt képes, hogy tátott szájjal a plafont bámulja.
– Mit tudsz erről a históriáról? – kérdezte Aliztól a Király.
– Semmit – mondta Aliz.
– Egyáltalán semmit? – erősködött a Király.
– Egyáltalán semmit – mondta Aliz.
– Ez nagyon fontos – mondta a Király az esküdtekhez fordulva. Épp kezdték leírni a táblájukra, amikor a Fehér Nyúl közbeszólt:
– Nem fontos, nyilván azt akarta mondani Felséged – mondta nagyon tiszteletteljes hangon, de közben összevonta a szemöldökét, és fintorgott.
– Nem fontos, nyilván azt akartuk mondani – mondta erre gyorsan a Király, és halkan tovább mondogatta maga elé: – Fontos – nem fontos – nem fontos – fontos… – mintha azt próbálgatná, melyik hangzik jobban.
Az esküdtek egy része azt írta le, hogy „fontos”, egy része pedig azt, hogy „nem fontos”. Aliz látta, mert elég közel volt hozzájuk, hogy belelessen a táblájukba; – De egyáltalán nem számít – gondolta magában.
Ekkor a Király, aki egy ideje szorgosan írogatott valamit, azt kiáltotta: „Csendet!”, azután felolvasta a jegyzetfüzetéből:
– Negyvenkettes számú perrendi szabály. Minden egy mérföldnél magasabb személynek el kell hagynia a tárgyalótermet.
Mindenki Alizra nézett.
– Én nem vagyok egy mérföld magas – mondta Aliz.
– De igen – mondta a Király.
– Majdnem két mérföld magas – tette hozzá a Királyné.
– Hát akkor sem megyek el – mondta Aliz –; különben is, ez nem igazi szabály: most találták ki.
– Ez a legrégebbi szabály a füzetben – mondta a Király.
– Akkor az Egyes Számúnak kellene lennie – mondta Aliz.
A Király elsápadt, és gyorsan becsukta a füzetét.
– Hozzátok meg a döntéseteket – mondta az esküdteknek fojtott, remegő hangon.
– Kérem, Felség, vannak még bizonyítékok – mondta a Fehér Nyúl, és gyorsan felpattant –; most találtuk ezt az írást.
– Mi áll benne? – kérdezte a Királyné.
– Még nem nyitottam ki – mondta a Fehér Nyúl –, de úgy tűnik, egy levél, a vádlott írta… valakinek.
– Bizonyára valakinek írta – mondta a Király –, vagy esetleg senkinek, ami viszont nem túl gyakori, mint tudjuk.
– Kinek van címezve? – kérdezte az egyik esküdt.
– Egyáltalán nincs megcímezve – mondta a Fehér Nyúl –; sőt, kívül semmi sincs ráírva. – Eközben széthajtogatta a papírt, és hozzátette: – Nem is levél, hanem egy vers.
– A vádlott kézírása? – kérdezte egy másik esküdt.
– Nem – mondta a Fehér Nyúl –, és ez a legkülönösebb az egészben. (Az esküdtek zavarba jöttek.)
– Biztosan utánozta valaki másnak a kézírását – mondta a Király. (Az esküdtek ismét felderültek.)
– Kérem, Felség – mondta a Bubi –, nem én írtam, és nem lehet rám bizonyítani: nincs rajta aláírás.
– Ha nem írtad alá – mondta a Király –, az csak ront a helyzeteden. Biztos, hogy valami rosszban sántikáltál, különben aláírtad volna, ahogy rendes emberhez illik.
Erre mindenki tapsolni kezdett: ez volt az első igazán okos dolog, amit a Király aznap mondott.
– Ez bizonyítja a bűnösségét – mondta a Királyné.
– Egyáltalán nem bizonyítja! – mondta Aliz. – Hiszen még azt sem tudjuk, miről szól a vers!
– Olvasd fel – mondta a Király.
A Fehér Nyúl feltette a szemüvegét. – Mit kíván, Felséged, hol kezdjem? – kérdezte.
– Kezdd az elején – mondta a Király nagyon komolyan –, és folytasd, amíg a végéhez nem érsz: akkor hagyd abba.
Ez volt a vers, amelyet a Nyúl felolvasott:

„Ő akkor tudta már – előbb
Jutott a hír ide –
Mért mondták nálunk rólam ők,
Hogy nem tudsz úszni te.

Ezért üzent azoknak ez
(S mi tudjuk: így igaz)
Ha ennek ő keresztbe tesz,
Mivé silányul az?

Én hármat adtam, ők ötöt,
Ebből kettőt nekik,
Ki végül mind nálad kötött
(Egy nála volt pedig).

Ez ügyben hogyha köztetek
Van érintett egyén,
Fontos, hogy ezt az összeget
Megkapja ő vagy én.

Bár azt hittük mi, hogy te állsz
Közéd, közém s közé,
Most hogy kitörte őt a frász,
Ez voltaképp izé.

Ott meg ne tudják, az hogy itt
Amarra vett irányt!
Hisz másra ez nem tartozik,
Csak rátok és miránk.”

– Ez eddig a legfontosabb bizonyíték – mondta a Király a kezét dörzsölve –, úgyhogy az esküdtek most…
– Aki meg tudja magyarázni – mondta Aliz (olyan nagyra nőtt az elmúlt néhány percben, hogy egyáltalán nem félt félbeszakítani a Királyt) –, az kap tőlem hat pennyt. Szerintem szemernyi értelme sincs.
Az esküdtek mind felírták a táblájukra: – Szerinte szemernyi értelme sincs –, de egyikük sem próbálta megmagyarázni a verset.
– Ha nincs értelme – mondta a Király –, az rengeteg fáradságtól megkímél bennünket, mivel nem kell kihámoznunk belőle. Ámbátor – folytatta, kiterítve a verset a térdén, és fél szemmel nézegetve –, mintha mégiscsak látnánk benne valami értelmet. „Hogy nem tudsz úszni te”… márpedig nem tudsz úszni, igaz? – kérdezte a Bubihoz fordulva.
A Bubi szomorúan megrázta a fejét.
– Úgy nézek én ki? – kérdezte. (És tényleg egyáltalán nem úgy nézett ki, minthogy teljes egészében papírból volt.)
– Eddig stimmel – mondta a Király, és tovább mormolta magának a sorokat: – „S mi tudjuk: így igaz” – ez természetesen az esküdtekre vonatkozik… „én hármat adtam, ők ötöt…” nyilván ezt csinálta a keksszel…
–De úgy folytatódik, hogy „ki végül mind nálad kötött” – mondta Aliz.
–Hát itt is vannak! – mondta a Király diadalmasan a tál kekszre mutatva. – Napnál is világosabb. Ugyanakkor: „most hogy kitörte őt a frász”… nem szokta önt kitörni a frász, ugye, Angyalom? – fordult a Királynéhoz.
–Soha! – válaszolta dühösen a Királyné, és egy tintatartót vágott a Gyíkhoz. (Szerencsétlen kis Vili már felhagyott azzal, hogy az ujjával írjon a táblára, mert észrevette, hogy nem hagy nyomot, most azonban gyorsan újra hozzáfogott, az arcán lecsorgó tintát használva, amíg kitartott.)
–Ezt kitörő örömmel hallom – mondta a Király, és mosolyogva szétnézett a teremben. Síri csend volt.
–Vicceltünk! – tette hozzá sértett hangon a Király, és mindenki nevetni kezdett. – Az esküdtszék hozza meg döntését – mondta a Király, aznap már huszadszorra.
–Nem, nem! – mondta a Királyné. – Előbb hajtsák végre az ítéletet.
–Ekkora ostobaságot! – mondta Aliz hangosan. – Még hogy előbb hajtsák végre az ítéletet!
–Elhallgass! – kiáltott rá a Királyné ellilulva.
– Nem hallgatok! – mondta Aliz.
– Csapják le a fejét! – kiabálta teli torokból a Királyné. Senki nem mozdult.
– Ki törődik veletek? – mondta Aliz (aki mostanra a rendes méretére nőtt). – Csak kártyalapok vagytok!
Erre az egész pakli a levegőbe emelkedett, és Alizra repült: a kislány felsikoltott, félig ijedten, félig dühösen; megpróbálta elhessegetni a lapokat, és a folyóparton találta magát, a feje a nővére ölében, aki finoman lesöpörte róla az arcára hulló száraz faleveleket.
– Ébresztő, Aliz drágám! – mondta a nővére. – Nahát, milyen sokáig aludtál!
– Jaj, olyan furcsát álmodtam! – mondta Aliz, és elmesélte a nővérének, amennyire csak fel tudta idézni, ezeket a különös kalandokat, amelyekről most olvashattatok; és amikor befejezte, a nővére adott neki egy puszit, és azt mondta:
– Tényleg furcsa egy álom, húgocskám, az már igaz; de most siess haza uzsonnázni, már későre jár.
Így hát Aliz fölkelt, és hazaszaladt, és útközben arra gondolt – amiben egyetérthetünk vele –, milyen csodálatos álma volt.