Kőrizs Imre

ÖREGEK

Lassacskán eltűnik itt egy világ:
kapuiban évtizedekig álltak
egymáshoz megtévesztően hasonló,
ráncrácsos arcú, kiflicsücsök kontyú
öregasszonyok, egyenruhaként
viselve flanelotthonkáikat.
Többnyire mind özvegy X. Y.-nék
voltak, de olyan rég, hogy senki sem
emlékezett az X. Y.-okra.
A leggyakoribb volt a macskás özvegy:
temetői avagy padlási macskás.
Az ő legközelebbi rokona
nem a kutyás volt, hanem a nyulas;
kutyás és nyulas nem élt meg egy házban.
Portások, konyhások, takarítónők:
ezek voltak fiatalabb öregként.
Volt, akit unoka utaztatott
a Szentföldre, Bécsbe, és volt, akit
a részeg szomszédja terrorizált:
titokban bejárt hozzá a kredenc
zsírpapír bélése alól ellopogatni
az aranyfogát, mérgezni a sóját.
Befőztek, kibeszéltek és kihaltak:
egy zsírszagú kompótország lakói.

*

Egy helyiség volt az egész lakása,
egy ablak, ajtó: az utcára nyíltak;
a komfort vaskályha és falikút.
Piszkosan járt, egyszer rászólt az egyik
szomszéd, hogy Ilonka, vegyen fel új
pongyolát. Fel is vett. A régire.
A ház lakóit valósággal össze-
kovácsolta a lakás nagyszabású
közös kihipózásának a terve.
„Hisz olyan vagyunk, mint egy nagy család!” –
mondta egészen elérzékenyülve
a lakógyűlésen egy nő, és tényleg,
a közös képviselő fia éppen
pisilte le a jobbik farmerom.
Egyszer feltörték a lakást, azt hitték,
hogy meghalt, pedig csak vécére ment,
be az udvarba. Később azután
tényleg meghalt, váratlanul, ha nem
is ilyen rajtaütésszerűen.

*

„Uccuccu, riad a ló!” – mondogatta
Iboly néni, tévézgetve anyámnál.
„Hát ez nem mindennapos!” – így a férje,
izgalmasabb fordulat esetén.
Ha ott voltak, amikor megjelentem,
következetesen bementem a
fürdőszobába, és csak amikor
ők elmentek, akkor jöttem elő.
Egyszer valahonnan lett két nyuluk,
a többi meg már értelemszerűen.
Egy másik szomszédnak épp két whippetje
– amolyan törpeagárféle – volt.
De mégse lett vérfürdő, valahogy
sosem engedték őket egy időben
az udvarra. Aztán meghalt a férj,
és vége lett a nyúlszaporulatnak.
Maradt az öreg, eredeti kan.
Iboly nénivel lakott a szobában,
felugrott a fotelba, székre, ágyra.
Amikor végül megdöglött, Iboly
néni betette egy ládába, de
a tél abban az évben elhúzódott,
a fagyos földbe nem tudta elásni,
úgyhogy sokáig a sufniban állt,
mint valami nyúlmauzóleumban.

*

Az öreg férfi visszavonul, és le-
köszön tudományos rangjairól:
már csak a tanulmányírásnak él.
Vagy leteszi a fanglit, és kerít
egy talicskát: feleségével együtt
hulladék papírra, fémre vadászik.
Van, aki egészen odáig elmegy
a visszavonulásban, hogy mikor
eladja a műhelyt szoláriumnak,
elbújik, és csak kilencven után
vezetteti elő magát az egyik
lányunokájával, de akkor aztán
séta közben az összes köszönőre
rádicsekszi mind a kilencven évét.
Az igazán öreg férfi lefogy,
előreküldi azt a pár kilót.
Nadrágtartót visel, és ha leül,
bő pantallója a mellére csúszik,
csak feje lóg ki, pelikánszerűen.
Az öreg férfi drukker. Hogyha meccs van
a tévében, beriglizi az ajtót,
felgumizza a fejére a szem-
üveget, és letakarja a pintyet.
„Tiszteletem, Lajos bácsi, jó napot!
Kevesen vagyunk, mindenki fasiszta!” –
üdvözli a fiatal szomszéd drukker,
mármint ha épp nem ül előzetesben.
Az öreg férfi közlékeny, olyan,
mint az öreg nő. Mindegyik gyanútlan
új arcnak elmondja a Don-kanyart,
és megmutogatja a képeit:
két unoka és egy vérkép között
Losonczi Pál épp átnyújtja neki
a Munka Érdemrend valamelyik
fokozatát. A fogságért kapott
tételes nyugdíjkiegészítést
nem tudja elkölteni, pedig télen
is rendszeresen főz lecsót magá-
nak kaliforniai paprikából.
De az is lehet, hogy alig van pénze,
úgy járnak el, feleségestül, inni.
Elegánsan lestrapált tweedzakó,
alatta vadrózsaszín nejloning,
amin átüt Bart Simpson sziluettje.
Az öreg férfi nem kopasz, ha mégis
kopasz, akkor is csak ninikopasz:
a fején van egy körbefutó hajsáv,
de ha taplógombából kalapált
sapkáját (azt a drapp velúr hatásút,
a vadászrelieffel) leveszi,
akkor – nini, kopasz! Vagy épp sötét
Rodolfó-haja van, olajozottan:
„Egyedül ezt örököltem apámtól,
ezt is minek, azt hiszik, festetem,
mondja meg őszintén, fiatalasszony!”