Beck András

HERCZEG FERENCNEK
TISZTELETEM JELÉÜL

Ezeket a szavakat nyomtatta Karinthy Frigyes Budapesti emlék című humoreszkgyűjteményének élére 1913-ban. Amikor ajánlását ma olvassuk, rég rögzült képzetek puhulnak föl bennünk, és értetlenkedve kérdezzük: Mire ez a nagy tisztelgés? Hát nem Herczeg Ferenc volt a Nyugat konzervatív ellentáborának vezére? Hát nem állapította meg érdemei között a Nobel-díjra jelölését szövegező Horváth János is, hogy „éles tollal, az erkölcsi józanság frappáns ítéletével nem egyszer lépett fel nyíltan is a dekadens irány ellen”, s hogy „az élő magyar írók közt nem is támad senkit oly gyűlölettel az említett irány tábora, mint Herczeg Ferencet”. Lehet, hogy mégsem voltak olyan engesztelhetetlenek az ellentétek és átjárhatatlanok az irodalmi frontok? Akárhogy forgatjuk is, nem világos, miképpen ajánlhatta könyvét Magyarország első számú hivatalos írójának Karinthy, ez a nem éppen tisztelettudásáról híres, ifjú szerző.
Csodálkozásunk csak növekszik, ha a Karinthy-irodalomhoz fordulunk segítségért, mely a hódolat vagy behódolás e különös gesztusáról mélyen hallgat. Ez az elfojtás tör magának mulatságosan utat Szalay Károly 1961-es Karinthy-monográfiájának abban a Herczeg korabeli tekintélyét nyomatékosító mondatában, miszerint „Gábor Andor egyenesen Herczegnek ajánlja egyik könyvét ez idő tájt!”. (A sokszoros Karinthy-kutató elszólását az tenné csak igazi freudista csemegévé, ha ilyen Gábor Andor-kötet nem is létezne. Én mindenesetre nem akadtam rá.) Nyilván belejátszik ebbe az amnéziába, hogy a szóban forgó Karinthy-ajánlást a legutóbbi időkig csak azok ismerhették, akik kezükbe vették a Budapesti emlék első kiadását. Míg ugyanis Karinthy összegyűjtött műveinek hetvenes évek végén induló (és hamarosan félbemaradt) sorozata feltüntette a Tanár úr kérem, az Esik a hó vagy az Így írtok ti Kosztolányinak, feleségének, Judik Etelnek, illetve Gábor Andornak szóló ajánlásait (még ha valami hiba mindig csúszott is a dologba), a Herczeg Ferencnek címzett meleg szavak valahogy elsikkadtak. Pedig ha e korabeli köteteket egymás mellé tesszük, mint valami szemléltető grafikonon az is kiugrik, hogy – miért, miért nem – az ő neve lényegesen nagyobb betűvel van kiszedve, mint a többieké. Karinthy ajánlását végül is csak legújabb keletű életműsorozata állította vissza a Budapesti emlék élére. A sorozat szerkesztője, a már emlegetett Szalay Károly immár nyugodt lelkiismerettel frissíthette fel négy évtizeddel korábbi homályos emlékeit, minthogy mostanra sikerült összebékítenie magában a két írót: Herczeg 2003-as sírkőavatási ünnepségén mondott beszédében a legnagyobbak közé emelte a hajdani írófejedelmet, és a magyar nemzeti géniusz szimbólumának nevezte. Ugyanakkor változatlanul tartja magát az a merev leosztás is, mely szerint a nyugatos írók és Herczeg két, egymással nem érintkező és nem összemérhető világhoz tartoznak. Így Kelecsényi László szerint „elképzelhetetlen, hogy például egy Herczeg Ferenc vagy egy Pekár Gyula neve előbukkanjon” azok sorában, akiknek „egy” Krúdy Gyula könyvet dedikált. Ráadásul ez a megjegyzése egy olyan író dedikációit összegyűjtő füzet előszavában található, aki nemcsak hogy nem tartozott a modernek szorosabban vett táborába, de rendszeresen publikált Tisza István és Herczeg lapjába, a Magyar Figyelőbe is. Éppenséggel tehát könnyen előfordulhatott az, amit Kelecsényi itt eleve kizár, és e kategorikusságra talán csak az ad alapot, hogy Krúdy által Herczegnek dedikált kötetek eleddig nem kerültek elő.
Karinthy ajánlását az teszi különösen figyelemre méltóvá és egyúttal zavarba ejtővé, hogy nem pusztán magánemberi, eseti körülmények kiszabta gesztus, hanem nyíltan vállalt, közszemlére tett és áruba bocsátott tisztelgés. A jótékony feledés pedig, amely övezi, alighanem annak köszönhető, hogy az eset a maga korában sem keltett visszhangot, vagyis éppenséggel nem vált esetté. Mindenesetre nehezen hihető, hogy Karinthynak – aki, mint egyik kortársa megjegyezte, „kigúnyolja az öreg Istent is” – ez a kihívó gesztusa ne keltett volna akkoriban megütközést. A kávéházi és az irodalmi világ hozzá közel és tőle távol álló tagjai bizonyára nem hagyták szó nélkül, és megvolt róla a maguk véleménye. De talán olyanok is akadtak, akik nem vették névértékén, nem a hírhedt gúnyolódó hirtelen megjuhászodásának tudták be, hanem ellenkezőleg, iróniát szimatoltak benne: a humoreszkgyűjtemény legjobb viccének tekintették, a hivatalos irodalom felé irányzott, merész fricskának. Minthogy a kortársak zavarát és tanácstalanságát, a megütközés és gyanakvás kis felhőit, melyeket nyomtalanul fújt el az idők szele, nem tudjuk rekonstruálni, és azt sem tudjuk, vajon zavartan magyarázkodott-e Karinthy, ha valaki kérdőre vonta, vagy inkább tréfával ütötte el a dolgot, csak e furcsa ajánlás előtörténetében kereshetünk rá valamilyen magyarázatot.
Herczeg Ferenc nevének csengése már nem a régi. Egyre kevesebben vannak, akik számára egy egész hajdani világot testesít meg, akik nem is annyira könyveket és irodalmi élményeket kapcsolnak hozzá, hanem egy korszakot és egy életforma rekvizitumait. Ennek letűntével Herczeg művei is kikoptak a köztudatból. Alighanem joggal írta a háború utáni évekre értve Nagy Péter, hogy „ehhez a világhoz írói mondanivalója már nincsen”. Ahhoz viszont már nem mindennapi cinizmus kellett, hogy hozzátegye: „jó ízlésére vallott, hogy elhallgatott”. Hiszen elhallgatását korántsem egy idős ember önkéntes és diszkrét visszahúzódása motiválta: a beköszöntő szép új világ kíméletlen gépezete darálta be.
Herczeg mint író és mint szimbólum azóta sem támadt fel. Számos könyvét még a nyolcvanas években, a rendszerváltás előtt megjelentették, de irodalmi újrafelfedezése akkor is, ezt követően is sikertelennek bizonyult. Visszafogott életműve, úgy tűnik, nem kínál olyan irodalmi felületet, és nem hordoz olyan politikai töltést, amely Máraihoz vagy Wass Alberthez hasonlóan vonzóvá tehetné az olvasók számára. És olyan műve sincs, mint Tormay Cecile 1918–19-es naplója, a Bujdosó könyv, amely minden rettenetességével együtt sem csupán szélsőjobboldali relikvia, hanem megrendítő dokumentum. Így aztán Németh G. Béla néhány tanulmányát leszámítva annak sincs számottevő jele, hogy az utóbbi évtizedekben különösebb irodalomtörténeti érdeklődés támadna munkássága iránt.
Még olyan felemás halhatatlanság sem jut neki, amilyenben Szabolcska Mihályt részeltették az Így írtok ti torzképei, pedig őt is tollhegyre tűzte Karinthy. Kettejük irodalmi kapcsolata A munka diadala vagy a megtért főúr című paródiával kezdődik, mely a Fidibusz 1909. február 19-i számában jelent meg, két héttel az előképéül szolgáló Herczeg-darab, A kivándorló vígszínházi bemutatója után. Karinthy paródiája tehát a darab első kritikáival egy időben született, de vajon tekinthetjük-e kritikának ezt is? Az, hogy a Karinthy-paródiáknak, legalábbis egy részüknek kritikai éle van, minduntalan hangot kap az Így írtok ti kapcsán, ugyanakkor az irodalmi paródia későbbi művelőinek esetében ez a kérdés fel sem merül. Kinek jutna eszébe, hogy Darvas Szilárd, Benjámin László, Tímár György, a Tarján–Reményi páros vagy Király Levente paródiáit ebből a szempontból tegye mérlegre? Karinthy esete azonban más, és nem feltétlenül azért, mert eleve más súlycsoportot képvisel, mint utódai. Döntőbb, hogy fellépése egybeesett a magyar irodalomban éppen zajló nagy átrendeződéssel, a Nyugat íróinak jelentkezésével, az irodalmi frontok formálódásával. Mint ismeretes, Kosztolányi egyenesen azt írta, hogy Karinthy „nálunk a rendszeres bírálat hiányát pótolta”, amivel leginkább az új irodalom népszerűsítésében játszott szerepét kívánta hangsúlyozni.
Ha viszont az Így írtok ti darabjai elszakíthatatlanok az esztétikai, irodalompolitikai csatározások korabeli közegétől, kézenfekvő, hogy valamilyen különbséget tegyünk a baráti és a bíráló kritikák között, s az is, hogy ezt a különbséget az irodalmi táborok körvonalai rajzolják ki. Ez a következtetés szinte önkéntelenül adódott a kortársak számára, és mai napig ezt visszhangozzuk.
A paródiák kritikaként való értelmezését Kosztolányi azzal egészítette ki, hogy szerzőjük olyan szerepet töltött be korának irodalmi életében, mint régen az udvari bolondok: „Így mondhatott olykor Karinthy is igazságot az író- és költőfejedelmeknek.” Mindezt 1933-ban írja, amikor az írófejedelem szóösszetétel Herczeg Ferenc nevével fonódott össze. Noha torzképének első kötetbeli megjelenésekor ez az összefüggés talán még nem ilyen egyértelmű, az áthallás aligha véletlen. Mint ahogy ha ekkoriban beszélhetünk költőfejedelemről, az csakis Ady lehet. Kettejük kitüntetett helyzetét és helyzeti hasonlóságát jelzi, hogy az Így írtok ti 1912-es kiadásában a költőparódiák sora Adyval kezdődik, a Magyar próza rész pedig Herczeggel. E párhuzam ellene dolgozik az irodalmi frontokról alkotott sémáknak, éppúgy, mint a kötetszerkezet bevett értelmezésének, mely szerint a paródiák mindkét csoportja egy hanyatlástörténet görbéjét követi. Csakhogy a sémák és az értelmezők ezzel mit sem törődnek. Igaz, a Karinthy-paródia születése előtt nem sokkal történt, hogy Ady egy balul sikerült és sokat hánytorgatott cikkben nagyúri gesztussal rúgta el magától harcostársait és barátait, és tette mindezt épp Herczeg lapjában, az Új Időkben. Beletelik egy kis időbe, amíg a Nyugat és a holnaposok megrendült tábora rendezi sorait. Ennek demonstrációjaképpen születik meg fél évre rá a Nyugat Ady-száma, melyben a lap munkatársai, Hatvany Lajos szavaival, „szívesen ragadták meg az alkalmat, hogy Adynak egészen külön pozíciót teremtsenek, majdnem azt mondhatnám, hogy hódoljanak előtte” – ahogy az egy költőfejedelemnek kijár. Mindezt csupán azért elevenítem fel itt, hogy érzékeltessem, az irodalmi frontokat – minden átláthatóságuk ellenére – nem szerencsés mereven kezelni. Annál is inkább, mert az említett, nagy jelentőségű Ady-számban van egy írás, mely igencsak kilóg a hódolatteljes kórusból – történetesen épp a Karinthyé. A kezdő író, akinek ez az egyik első jelentkezése a Nyugatban, azon értetlenkedik, miért beszél mindenki forradalomról Ady kapcsán, miért van a költőnek ekkora tábora. Mintha nem találná a maga helyét a hadoszlopban.
Karinthy a forradalom helyére a karriert állítja, mint mozgósító erejű képzetet, és ezzel rámutat, mi az, amiben Ady és Herczeg összetalálkozik: az írói siker és e szimbolikus siker csoportképző ereje. Ennek révén emelkednek ki társaik közül, ez teszi költő-, illetve írófejedelemmé őket. De amikor az Így írtok ti ugyanazt a szerepet osztja rájuk, az nemcsak zavarba ejtő, hanem kölcsönösen kompromittáló is. Különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy Karinthy leginkább Ady fejedelmi írópózától idegenkedett, a zseni túlhabzó, szüntelen hangoztatott, mámoros és monomániás öntudatától, mellyel mintegy folytonosan saját társtalanságának harci riadóját fújja. „[T]ulajdonképpen nem is versek azok, amiket ő ír, hanem (szigorúan véve) arról szóló rapszódiák, hogy ő milyen nagyszerű és új verseket írhatna, azzal a zsenivel, melyet magában érez” – írta az Ady-számba.
A saját modorosságából stílust kovácsoló Ady ezért első számú vagy ideális célpontja a paródiáknak, míg erre a fajta stíluskritikára Herczeg kínálja a legkisebb felületet: az ő visszafogott, minden stiláris különcködéstől vagy kolonctól mentes, előkelő tartózkodása, írásmódjának könnyed és száraz egyhangúsága. Tőle távol áll mindenféle zabolátlan önkifejezés, mintha sohasem köteleződne el saját szavai mellett, nem engedi, hogy rá valljanak, róla magáról eláruljanak bármit is. Herczeg, az író olyan úr, akinek előkelősége abban áll, hogy megtartóztatja magát a saját egyéniségétől. Azt is mondhatnám, hogy az Így írtok ti-ben karikírozott írók közül talán ő áll legközelebb Karinthy azon eszményéhez, miszerint a nagy irodalomnak nincs stílusa. Lehet, hogy a végén még kiderül, Karinthy valóban Herczeg írásművészetének őszinte tisztelője volt? Akárhogy is, Ady és Herczeg egymás mellé rendelése az Így írtok ti koordináta-rendszerében fölülírja a korabeli irodalmi frontokat és a mai közvélekedést, mégpedig úgy, hogy az semmiképpen sem az utóbbira nézve kedvezőtlen.
De fussunk neki a dolognak még egyszer, megint csak Kosztolányit idézve: „Az egyéniség közel van a modorhoz, a modor pedig a modorossághoz. A legnagyobbakat is fenyegeti ez a veszély… Ezért hasonlít az ő [ti. Karinthy – B. A.] torzképeiben a lángelme a fűzfaköltőhöz. De csak látszólag hasonlít. Az egyikben az írás általános hiúságán, szinte emberi lehetetlenségén mulat, a másikban az egyéni becsvágy silányságán. Aki avatott, az nyomban látja, hogy kit becsül és kit nem.” Ebből a perspektívából tehát Karinthy paródiáiban a lángelme alig választható el a fűzfapoétától, s minthogy az Így írtok ti célpontja maga a írói formateremtés szükségszerű tévútja, torzulása a valóság objektívebb megragadásához képest, vagyis az írás, Kosztolányi szavával, „emberi lehetetlensége”, igazából mindegy is, hogy a költőt Adynak hívják vagy éppen Szabolcska Mihálynak. De Kosztolányi azt is mondja, hogy akinek füle van hozzá, az mégiscsak disztingválni tud közöttük. Míg az Így írtok ti általános művészetkritikai karakterét csak lassan és még mindig nem eléggé tudatosítjuk, az, hogy a paródiák különböző értékítéleteket hordoznak, olyan általános vélemény, mely szinte kiirthatatlannak látszik. Fráter Zoltán szerint például világosan kirajzolódik, hogy Karinthy kiktől „határolja el magát”, és kivel vállal közösséget, és még Dolinszky Miklósnál, Karinthy talán legkoncepciózusabb értelmezőjénél is felhangzik a régi nóta, miszerint a Szabolcska-, Eötvös Károly-, Pósa- vagy Szomaházy-karikatúra „a torzított szerző vagy mű irodalmi silányságát veszi célba”. Csakhogy a paródiák kétfajta – az irodalom lényegét, illetve az egyes művek értékét érintő – kritikai dimenziója nehezen egyeztethető össze. Ha Dolinszkyval egyetértve azt gondoljuk, hogy Karinthy szerint a lehetséges mű mindig fölülírja a formát öltött művet, vagyis a műalkotás megvalósításának „aktusa már eleve magában foglalja a romlás és korrupció mozzanatát”, akkor annak méricskélése, hogy melyik a kevésbé romlott vagy korrupt művészi forma, nem tűnik túlságosan épületes foglalatosságnak. Ráadásul az effajta méricskélésben nem a paródiák szövegére hagyatkozunk, hanem Karinthy egyéb kritikai megnyilvánulásaira, a paródiák szerzőinek a kor irodalmi életében elfoglalt helyére, kapcsolatrendszerére, vagyis mindarra, amit a paródiáktól függetlenül tudunk. Ha tehát nagyjából világos is számunkra, hogy Karinthy kitől „határolja el magát”, ez a világosság nem magukból a paródiákból fakad, hanem kívülről érkezik. Nem kell mondjuk a Pekár- vagy a Szabolcska-paródiákat ismernünk ahhoz, hogy biztosan tudjuk, Karinthy nem velük, hanem mondjuk Babitscsal vagy Kosztolányival állt azonos irodalmi platformon.
Hát ebben bizonytalaníthat el bennünket Ady és Herczeg egymás mellé rendelése! És ettől a párhuzamtól aligha függetlenül a Herczeg-paródia megítélése is ambivalens a szakirodalomban: míg Fráter azok közé sorolja Herczeget, akikkel Karinthy nem vállal közösséget, Dolinszkynál nem szerepel a silányságuk miatt célba vett írók között. Kiss József pedig előbb leszögezi, hogy az Így írtok ti „a hivatalos fórumoktól képviselt és védelmezett konzervatív értékrend ellenében a század eleji modern magyar irodalmi törekvéseknek tett felbecsülhetetlen szolgálatot”, majd felsorolja azokat a szerzőket, akik a „félreérthetetlen elutasítás szándékával kerültek az összeállításba (mint Pekár, Pósa, Szomaházy s talán a drámaíró Herczeg Ferenc)”. A paródiák kritikai szempontú megközelítésének külsőlegessé-
gét, támpontnélküliségét és tartalmatlanságát semmi sem leplezi le jobban, mint a kategorikusságnak és az elbizonytalanodásnak ez a ritka és öntudatlan együttállása, az, ahogy a „félreérthetetlen” itt minden gond nélkül a „talán”-nal társul.
De bármilyen használhatatlan legyen is ez a szempont, nem tudunk egykönnyen szabadulni tőle. Nézzük meg tehát közelebbről A munka diadala vagy a megtért főúr című paródiát, hátha segít választ adni, mit is gondolt Herczeg darabjáról Karinthy, hogy az udvari bolondságnak milyen rejtekútjai vezettek néhány évvel később az írófejedelemnek címzett ajánlásához, s hogy ezzel a gesztussal magából vagy Hercegből csinált-e inkább bolondot.
A Herczeg írásmódjáról fentebb mondottaknak megfelelően talán ez a paródia az egyetlen, ahol Karinthy nem a stílust veszi célba, nem stíluskritikát művel, vagyis ahol a legkevésbé tudja a karikírozott stílust szabadon, a saját nyelvi invenciójával újrateremteni. És kevés darabja van a kötetnek, amely ilyen szorosan követné előképét. De míg a Mint aki halkan belelépett című Kosztolányi-paródiában vagy a Kemény Simon-torzképekben a gondolatritmust és a képalkotást imitálja, hogy aztán vaskos stiláris ficamokkal, mintegy kisiklassa, egészen más síkra, sínre terelje, valamiképpen tromfolja, egy efféle fordulat a Herczeg-paródiából teljesen hiányzik. Herczeg drámáján alig kellett változtatnia, torzítania ahhoz, hogy paródiává váljon, vagyis a darabot az tette a paródiára alkalmassá, hogy megtévesztésig olyan, mintha önmaga paródiája volna. Eszerint A kivándorló-ról rajzolt irodalmi karikatúra mégiscsak kritikai élt kap, ami annál is valószínűbbnek hat, mert Herczeg drámáját mai szemmel nehéz komoly képpel olvasni, és egybevág a Nyugat korabeli kritikusának, Hegedűs Gyulának az ítéletével is, aki szentimentális és hiteltelen, rossz darabnak mondja. A dolgot el is intézhetnénk ezzel. De ha megnézzük, hogyan ír Kosztolányi ugyanerről a darabról, megint bonyolódni kezd a kép. Ő ugyanis azt mondja, hogy Herczeg „egy érett, kész író komoly tekintetével néz a problémák legfenekére”. Továbbá az író emelkedő útjáról beszél, aki „egy helyen már az új művész erős készségével és az új filozófián edzett gondolkodó logikájával beszéltet két rabot az értékek átértékeléséről”. S hogy az utalást Nietzschére semmiképpen se érthessük félre, hivatkozik egy régi körkérdésre, melyben Herczeg a Zarathustrá-t mondta legkedvesebb könyvének. Az ember némiképp hitetlenkedve olvassa ezeket a szavakat, olyannyira, hogy felmerül a kérdés, vajon nem csupán saját Nietzsche-élményének mámorító érzését vetítette rá Kosztolányi a darabra?
Bár első hallásra merésznek hangzik a feltevés, és nehéz is az említett hely nietzschei indíttatását tetten érni, Kosztolányi jól emlékezett. Herczeg a Gyalui Farkas által szerkesztett Legkedvesebb könyveim című kötetben valóban az alábbi meglepő kijelentést tette: „Utolsó irodalmi szenzációm Nietzsche volt. Igen nagy élvezetem telt az olvasásában, sokat is foglalkoztatott, bár meg kell jegyeznem, hogy pillanatig se győzött meg.” Gondolhatjuk, hogy Nietzsche említésével mennyire egyedül állhatott vallomása ebben a Jókait, Mikszáthot, Rákosi Jenőt, Tóth Lőrincet és másokat megszólaltató könyvben. A német filozófussal való alapos foglalkozásáról tanúskodik egyébként az is, hogy könyvtárában Nietzsche összegyűjtött műveinek számos kötete volt megtalálható (ezeket ma a PIM őrzi).
Persze Herczeg, mint azt idézett szavai is elárulják, távolról sem a jó és a rossz morálján túllépő radikális szemlélet szószólója, és drámájában sem mutatkozik annak.
A maga módján azonban az is merész gondolat lehetett, hogy egy gyilkosságot elkövető munkásembert az élet tanítómestereként állít elénk, még ha ebben nem is az élet veszélyes mélyeibe való lemerülés örvényes vonzása kap kifejezést, csupán az a kegyes gondolat, hogy a lelke mélyén mindenki – a kokott és a züllött úr, sőt még a kőszívűségig korrekt arisztokrata is – valamiféle tisztaságra sóvárog, s ennek a sóvárgásnak egy ponton mindnyájan hangot is adnak. „Egész valómat emésztő vágy tölti el a jóság és a tisztaság után” – mondja a hozományvadász Pálfalvy, a paródia megtért főurának modellje, rideg menyasszonyának. „Ön azért is szakadt el tőlem, mert honvágy gyötörte, honvágy a tisztesség után” – mondja a herceg egykori kitartottjának, akinek tisztességét éppen most készül megvásárolni, elszakítva Pálfalvytól, hogy aztán ő se tudja tovább türtőztetni belülről feszítő nemeslelkűségét, és így fakad ki: „Tulajdonképpen engem is a tisztesség után való honvágy vonzott maga felé.”
„Mikéntha gyermekkorom jutna eszembe merengve” – ezek már Karinthy könnyelmű főúrának szavai, amire nem késik a könnyelmű lány kontrája: „Ah, most jut eszembe, az én szívemben is épen él még a nemesebb érzelmek tiszta glóriája. De hajh! – mindegy. (Hirtelen fojtó zokogásban tör ki, majd legyőzi magát, és cinikusan néz.) Ám tobzódjunk tovább, mint a felsőbb tízezernél szokás, és rejtsük el nemesebb érzelmeinket.” Látható, Karinthynak valóban alig kellett elrugaszkodnia a darab szövegétől ahhoz, hogy lelepleződjön a bábként mozgatott szereplők élőségének illúziója, a züllöttség és a nemesebb érzelmek gépies váltógazdasága.
Úgy tűnik, hogy a bemutató után Kosztolányi maga is túlzásnak érezte cikkének nietzschei hangolását, úgyhogy A Hét következő számában még egy írást szentelt A kivándorló-nak, amelynek egészen más az akusztikája. Itt a darab történetét, a váltóhamisító főhős börtönbeli megtérését és lelki kivándorlását „a felső tízezer mondvacsinált kaszinóerkölcséből egy füstös kovácsműhelybe”, erkölcsi mesének és idillnek mondja. Igaz, a börtönben játszódó harmadik felvonást ezúttal is dicséri, csakhogy a nietzscheánus filozófusból most „falu bölcse” lesz, akinek „minden szava a magyar ész józan esprit-jétől lelkesedik át, s humorában… az elmélkedő, egészséges paraszti agyvelő reális bölcsessége vibrál”. Kosztolányi mintha megint elgaloppírozná magát. Mindenesetre furcsa szembesülni azzal, milyen távlatokat tud nyitni egy mélyen látó író, bármilyen szövegben, s ehhez elegendő egy homályos emlék vagy könnyed gondolatgimnasztika. És azon is elgondolkodhatunk, hogy mitől lesz hitele az írói szónak, és mennyire érdemes túlbecsülnünk egy-egy villanásnyi ötlet heurisztikus értékét. Mert az mégiscsak gyanús, hogy a kalapácsos filozófus baljós gondolatai egyik napról a másikra átválthatók egy egészséges lelkületű kaszakovács bölcselkedésére, még ha emberünket gyilkosságért ítélték is börtönre. Meg az is, hogy Kosztolányi a paraszti agyvelő esprit-jéről beszél – figyeljük, hogy ennek a párosításnak micsoda zamata van, micsoda szédület kavarog ebben az egymás mellé rendelésben, s hogy milyen ingerkedve kapják föl a fejüket az ilyesmire a paródia nemtői?
Talán ennek a Kosztolányi-társításnak köszönhető, hogy a Herczeg-paródia becsületes munkása amolyan franciás „Jau napot”-tal köszön, mielőtt így okítja a könnyelmű főúrat: „Nem kell kétségbeesni. Dolgozni kell menni. Dolgozni jó. Elcsüggedni nem illik. Én is dolgozom. Sintér vagyok. Fáradtságunknak gyümölcse leend. A munka nemesít. Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát. Bíbor, bársony, vendégség, jobb egy napi egészség. Mindnyájan emberek vagyunk. Legjobb szakács az éhség. Kihajolni veszélyes. Zabrenjeno je na pod kola pljuvati.” Ez a bölcselemzuhatag, mely az utolsó horvát nyelvű intelem – A padlóra köpni tilos! – crescendójában a monarchiabeli vonatkupék többnyelvű feliratát idézi, az élet új távlatait nyitja meg a paródia megrendült főúra előtt. Az itt kifigurázott zagyva és közhelyes mélyértelműség azonban nemcsak a mintául szolgáló dráma felé vág, hanem Kosztolányi kritikai kettősügynökösködésének is szól, aki Herczeg börtönben megbölcsült mesteremberéből előbb nietzscheánus filozófust, majd a magyar paraszt józan esprit-jét megcsillantó falubölcsét faragott.
A munka diadala avagy a megtért főúr az Így írtok ti legjobb paródiái közé tartozik, és akár gyilkos kritikának is nevezhetjük, mely a dráma „silányságát” veszi célba. Karinthy ítélete mégsem olvasható ki világosan magából a paródiából. Egy ilyen leolvasásnak már maga a műfaj is ellentmond, mert a paródia mindig bizonytalanságban hagy, mindig kettős játékot űz, az azonosulás és az elhatárolódás, a tisztelet és a kritika, a másodlagosság és a fölülírás csiki-csukiját, mely lehet leleplező, és nevetést is kiválthat belőlünk, de sohasem egyértelmű. A paródiából tehát nem tudjuk meg, hogy mit gondolt Herczegről Karinthy, azt viszont tudhatjuk, hogy mit köszönhetett neki.

*

Az öngyilkosság „a szív csöndjében érlelődik, akárcsak a műalkotás”, mondja Camus. Herczeg dzsentri hőseinek világában azonban ez nincs így, az öngyilkosság gondolata itt az úri becsület vértezete, afféle ultima ratio, mely nem csöndben érlelődik, hanem mondhatni állandóan ott lebeg a levegőben, könnyű teher, amellyel az urak folyton dobálódznak. A váltóhamisításon rajtakapott Pálfalvy is tudja, mi a kötelessége, ami annyit jelent, hogy időről időre jelentőségteljes pillantásokat vet a revolverére. Az öngyilkosság fixa ideája, kezdetben még a börtönben sem megy ki a fejéből, itt a torkát próbálja elnyiszálni – a biztonság kedvéért egy papírvágó késsel.
Lukács György ragyogó fiatalkori esszéje, az Esztétikai kultúra gondolatmenetének egy pontján a tragédiára való folytonos művészi ráhangoltság frivolitásáról beszél, és Herczeg Ferenc Gyurkovics főhadnagyára hivatkozik, „aki el van tökélve nyomban főbe lőni magát, mihelyt inkorrekt viselkedés látszatában áll a világ előtt”. Éppen ezért teheti mindig azt, ami jólesik neki. „Az öngyilkosság heroikus elhatározása… ahelyett, hogy meggátolná ebben, még támogatja is: ha ez megtörténik – mondja – úgyis főbe lövöm magamat. De természetesen nem kerül erre sor soha. A permanens tragédia – ez az igazi mélysége ennek a kitűnő megfigyelésnek – a legnagyobb frivolitás… az örök tragikusság érzése abszolúciót ad minden léhaságért.”
Karinthy paródiájában ugyanezt a kítűnő megfigyelést kamatoztatja, mégpedig úgy, hogy a sorozatos öngyilkossági kísérletek léhasága, mindenre felmentést adó frivolitása vaskos komikumot eredményez: „Ugyan, nagyságos úr, már megint főbe tetszik magát lőni? Minek az?” – mondja Jean, az inas. Mire a könyelmű főúr: „Ne járjon a pofád, Jean… Én egy előkelő arisztokrata vagyok, és engem Herczeg Ferenc írt, és én, ha kártyázom, főbe lövöm magam, pont. Hát ne járjon a pofád.”
De az obligát öngyilkossághoz A kivándorló-ban társul még egy mozzanat, amelyet a paródia nem pécéz ki. Az összeomlott Pálfalvyt, aki tudja, hogy mi az úri kötelessége, felkeresi Jesszi, akivel előző nap találkozott, de biztosan érzi, hogy ő az egyetlen nő, akit „nagy, tiszta és örökös szenvedéllyel” tudott volna szeretni. Csakhogy már késő:
„PÁLFALVY (az óráját nézi): Délig szabad vagyok. De aztán dolgom lesz.
JESSZI: Itthon?
PÁLFALVY: Itthon. Ön akkor nem lehet velem.
JESSZI: Sokáig tart?
PÁLFALVY: Röviden fogok végezni.
JESSZI: Utána visszajöhetek?
PÁLVALVY: Utána igen… sőt kérem is.
[…]
JESSZI: …De akkor, ugye, nem lesz már ilyen izgatott?
PÁLFALVY: Nem, akkor egészen nyugodtnak fog találni.”

A naiv és nemeslelkű teremtés láthatóan nem veszi a lapot, nem sejti, milyen baljós jelentése van annak, hogy Pálfalvy „röviden fog végezni”, tudniillik magával, s hogy amikor Jesszi újra látja, már egészen nyugodt lesz. Jesszinek fogalma sincs arról, mit forgat Pálfalvy a fejében, mire készül, nincs érzéke a homályos utalásokhoz és a jelentőségteljes elhallgatásokhoz. Egyszóval Jesszi olyan ember, akinek abszolúte semmi érzéke sincs a szimbolizmushoz. Mint ahogy az a szóhasználatomból kiderül, úgy vélem, Herczeg drámája nem csak a paródia megírására ösztönözte Karinthyt: ebből merítette az Egy ember, akinek abszolúte semmi érzéke a szimbolizmushoz című jelenetének ötletét, alapszituációját is, amely nem más, mint A kivándorló idézett párbeszédének képtelenségig srófolt, groteszk túlfeszítése a várható és mindegyre késleltetett végig. Bár a humoreszk, melyben A Mindennel Leszámolt Degenerált és Az Ember, Akinek Abszolúte Semmi Érzéke a Szimbolizmushoz kerülgeti a forró kását, jól ismert, nem tudok ellenállni annak, hogy ebben a kontextusban hosszabban idézzem:

„AMLD (tompán): Igen. Én nemsokára belépek valahová…
EASÉSZ (vígan): Na végre, látod, ez már egyszer egy helyes elhatározás! Kaptál valami állást?
AMLD (tompán): Igen. Egy végleges állást. Egy véglegeset. Egy véglegeset.
EASÉSZ (vígan): No, hála istennek. Mindig mondom, hogy az ember foglalja el magát valamivel. Itt van a városban?
AMLD (tompán): Nem, messze van. Nagyon messze.
[…] Ahová én utazom, oda poggyász nélkül utaznak.
[…] Azon a vasúton csak egyetlen ételt osztogatnak… azt is vastányérból… (Mereven ránéz)
EASÉSZ (vígan): Ugyan. Na, az nem valami előkelő, hallod. Vastányér? Nagyon jó. Hehe! (Nevet)
AMLD (tompán): Abban a vastányérban ólomgombóc van… szegény fiú. (Mereven ránéz)
EASÉSZ (vígan): Ólomgombóc? De hiszen azt nem lehet megenni. Milyen vicces vagy, hehe!
AMLD (kicsit türelmetlenül): Azt nem is kell lenyelni… az magától nyelődik le… az az ólomgombóc… a vastányérból…
EASÉSZ (vígan): Magától? Hogy lehet az? Valami automata?
AMLD (kicsit epésen, de még elég tompán): Mert az a vastányér egy vascső… szegény, szegény barátom.
EASÉSZ (vígan): Csőből tányér? Nagyon jó. Milyen az?
AMLD (pikírozva): Az egy hosszú cső, amiben ólomgombóc van… ha tudni akarod…
EASÉSZ (vígan): Csőben gombóc? Milyen az?
AMLD (kicsit forrva a dühtől, de mérsékelve magát): Vagy ólomgolyó, ha akarod…
EASÉSZ (vígan): Ólomgolyó. (Szünet után hangosan nevet) Ja úgy! Most már értem! Az revolver! Nagyon jó. Hehe! […] Gondolkozva. Ja, de hát te azt mondtad, elutazol… Na és ott kapod a revolvert?
AMLD (ránéz): Nem… a revolver nálam lesz… nálam…
EASÉSZ (vígan): Nálad? Minek?
AMLD (fogait csikorgatva): Minek? Hagy mmagaamm feelé fordítsam!!! Tudd meg!!!
EASÉSZ (vígan): Miért fordítod magad felé a revolvert?
AMLD (feláll, kétségbeesetten ordít, hadonász): Hogy elsüssem a revolvert, lehúzzam a kakast a revolveren, kilőjem a revolverből magam felé a golyót!! Nem érted?!! Nem érted?!!!
EASÉSZ (vígan): Ja úgy, szóval főbe akarod lőni magad a revolverrel! Hát mért nem beszélsz világosan?! Akaszd föl magad. Szervusz. (Vígan el)”

Karinthy a Herczeg-darab melodramatikus párbeszédét briliánsan kiforgatva vibráló nyelvi energiát pumpál a vértelen jelenet bábjátékába, úgyhogy a végén a teljes letargiába esett öngyilkosjelöltbe még az élet is visszatér. Mindez, a humoreszk rekeszizmokat komoly próba elé állító hatásán túl, összhangban van az irodalmi formának azzal az általános és radikális kritikájával is, amit az Így írtok ti egésze példáz. De Az ember, akinek abszolúte semmi érzéke a szimbolizmushoz nem csak az irodalmi konvenció kritikája, reflektál a férfias tett, az egyenes beszéd, az öngyilkosságra hivatkozó heroikus póz társadalmi kiürülésére is, az úri becsületkódex érthetetlenné válását, dekódolásának talajvesztését regisztrálva. S bár humoreszkjének ötletét Karinthy A kivándorló-ból merítette, ezért az írói ösztönzésért legfeljebb hálás lehetett Herczegnek, tisztelni aligha tisztelhette érte.

*

Úgy tűnik, Karinthy tisztelgő ajánlásának értelmezéséhez nem sokkal jutottam közelebb. Vagy talán mégis? Annyi ugyanis már az eddigiekből is kiderült, hogy Herczeg Ferenc megítélése 1910 táján korántsem volt olyan egyértelműen negatív és merev a nyugatosok körében, mint azt az irodalmi táborok hagyományos szembeállítása alapján várnánk. Igaz, hogy a Figyelőben, majd a Nyugatban Fenyő Miksa rendületlenül és harciasan bírálja, arról azonban meg szoktunk feledkezni, hogy a két lap nagy tekintélyű szerkesztője, Osvát Ernő a századfordulón, rövid kritikusi tevékenységének idején milyen megkülönböztetett figyelemben részeltette Herczeget, mint a hétköznapok kimért szavú, tökéletes elbeszélőjét. (Lukács György 1945 után a fejére is olvassa.) Akárcsak arról, hogy Ignotus nemcsak megvédi a dilettantizmus vádjától Fenyővel szemben, hanem egyenesen „abszolút írónak”, „kiváló megfigyelőnek” mondja, s a vele folytatott vitát politikainak, nem pedig irodalmi jellegűnek tekinti. És még egy 1910-es, immár politikai pengeváltáskor is „erős írói egyéniségnek” nevezi. Kosztolányi idézett kritikáinak egymást kioltó megjegyzései színtén erről a Herczeg értékelése körüli ambivalenciáról tanúskodnak, akárcsak az Így írtok ti kötetszerkezetében ráruházott, Adyénak megfeleltethető pozíció. És ha így van, miért ne ajánlhatná neki Karinthy a kötetét őszinte tisztelettel? Ezek szerint a Karinthy-dedikáció jó alkalmat kínál a XX. század eleji irodalmi mozgások, viszonylatok és kapcsolatrendszerek finomszerkezetének újragondolására, az ideológiai sémákon immár túllépő feltérképezésére és elemzésére, mely sok tekintetben átértelmezi a korszakról alkotott korábbi képünket.
Nos, ezek után hideg zuhanyként érhet bennünket, hogy Karinthy a Nyugat 1910. augusztus 1-jei számában kritikát közöl Herczeg Szelek szárnyán című könyvéről, melyben egyetlen szó, egyetlen jelző sem enyhíti gúnyos hangját és lesújtó ítéletét. Ha úgy gondoltuk, hogy Karinthy ajánlásának kontextualizálása jó alkalmat kínál arra, hogy megküzdjünk az irodalmi közvélekedés bemerevült, ideologikus ítéleteivel, történetünk ezzel új fordulatot vesz.
Írásában Herczeg „előkelő” stílusát világszemléletként értelmezi, majd e szemlélet megsemmisítő kritikáját adja azon az alapon, hogy az író éppen a világtól tartóztatja meg magát: „az előkelőség fehér jachtokon, boldog és vidám szigetek mellett suhan el, s izzó, tengeri napfényben barnára edzi sima bőrét. Ez a felfogás szükségképpen nem ismeri a szenvedést! […] Aki csak úri bőrét akarja felfrissíteni a tenger vizében: annak az óceán fürdőkád, s a fölébe boruló csillagos ég legfeljebb ízléses dekoráció, ebben a szép nagy fürdőszobában, amit a jó ízlésű istenke nekünk előkelőknek berendezett. […] Herczeg Ferenc könyvében tiszta és szuggesztív képet kapunk mindenről – csak arról nem, amiről a könyv beszél: az Adriáról. […] Az az Adria, amelyben a »Sirály« úszik: kék vattából lehetne s a hegyek papírmasséból – s nem vennénk észre a változást. […] Merőben költőietlen ez a világfelfogás, és éppen ez az, amit előkelőnek nevezünk: az írót, ki csak a körülzárt embert figyeli. […] S e pár szóval csak jelezni akartam, mekkora tévedést s mily üresen kongó frázist írt le az Új Idők kritikusa, amikor azt mondja: az Adriát, melynek eddig nem volt költője: Herczeg Ferenc meg tudta szólítani”.
Karinthy voltaképpen nyitott kapukat dönget, de ezt igen hangosan és erőteljesen teszi. Az előkelő jelző már Gyulai Pál 1892-es kritikájában felbukkan, aki Herczeg első, „nemigen sikerült” regényében leginkább az elbeszélő „előkelő hangját” dicséri, mely ellentétben állt az akkor induló írók „diákos humorával vagy komázó hetykélkedésével”, de még ugyanitt megjegyzi, hogy a Mutamur című novelláskötetben, mely Gyulai bírálatának voltaképpen tárgya, „ez előkelő hang néha egykedvűségbe látszik átcsapni, melyből éppen úgy hiányzik a rokon-, mint az ellenszenv”. Az előkelőség emlegetése ettől kezdve a Herczegről írott méltatások állandó tartozéka egészen az Így írtok ti tartalomjegyzékében szereplő Herczeg, az előkelő-ig. Ugyancsak Gyulai hívta fel a figyelmet Herczeg műveinek gyengéjére, a szereplők pszichológiai motivációjának hiányára, arra tehát, hogy alakjainak jellemzésében, Kerecsényi Dezső későbbi, kiélezettebb megfogalmazása szerint, „pusztán csak »az írói becsületszó« elhitető erejére” hagyatkozik. Ez a hiányosság szorosan összefügg az író diszkréciójával, előkelő szenvtelenségével, vagyis azzal, hogy alakjait kívülről mozgatja. Ez az előkelőség nemcsak Herczeg stílusának szembetűnő vonása, hanem egyszersmind legfőbb írói és emberi korlátja is. „Herczeg a maga előkelő hidegségében szinte játszik az alakjaival, mint sakkozó a figurákkal” – írja Karinthyval egy időben Oláh Gábor is, aki szerint Herczeg „soha nem merül be egészen egy-egy szenvedélynek a széttagolásába, mintha jó ízlése tiltaná”. Úgy is mondhatnánk, hogy Herczeg azért képtelen az emberi cselekvés mélyebb mozgatórugóinak elemzésére, mert benne magában van tabu alatt a szenvedély, a saját természete mélyebb boncolásának igénye. Karinthy mindössze azt teszi ehhez hozzá, hogy ugyanez az úri tartózkodás, világszemléleti előkelőség eredményezi, hogy nála a természet is elveszti minden valóságos mélységét, kétdimenzióssá válik, puszta nézegetni való képpé.
A kérdés csak az, hogy Karinthy kritikusi hevülete vajon nem aránytalan-e a könyv ambíciójához képest? Nem választott-e magának túl könnyű célpontot? Nem túlságosan könnyű-e az Új Idők hazabeszélő kritikusát tromfolni, aki Herczeget az Adria költőjének nevezi, s nem túldimenzionált-e költészetet számon kérni attól a könyvtől, melyet emlékirataiban szerzője is csak afféle „nyári könyvként” emleget? Ráadásul, ha jobban megnézzük, Karinthy eljárásával kapcsolatban komoly kétségek merülhetnek fel.
Először is a Szelek szárnyán-t senki sem gondolta a Herczeg Ferenc-i életmű mérvadó vagy akár csak jellemző darabjának, olyannak, amelyen az íróról alkotott ítéletünk megfordulhatna. Másodszor, a könyv, amelyről Karinthy ír, még csak nem is új mű, hanem egy korábbi opus új kiadása. A Szelek szárnyán öt évvel korábban, 1905-ben jelent meg először, mint az Újság előfizetőinek ajándék kötete. Ez a korábbi kiadás egyébként valóságos könyvészeti remekmű, nem is annyira ódivatú, egész oldalas illusztrációknak és a beragasztott nyomatoknak, hanem a változatos szövegközi rajzokkal szabadon bánó Basch Árpád rendkívül merész és dekoratív tipográfiai megoldásainak köszönhetően. A Karinthy által kipécézett mű mindenfajta illusztráció nélkül jelent meg, ezért is hatnak telitalálatnak a következők: „szinte látni véljük a kép aljába illesztett papírszeletkét, melyen a táj címe olvasható: Cattaró, Kék barlang, Raguza, Alkonyat a Qarnerón. Herczeg Ferenc a természetet nem maga foglalja be képbe: hanem már kész képnek látja és leírja”. Ám a fentiek ismeretében elmondható, hogy Karinthy meglátásához voltaképpen a könyv első kiadása szolgált mintául, ahol a képek valóban kiegészítik, egy dimenzióval kibővítik Herczeg szövegét. Vagyis Karinthy mintha kétszeresen is igazságtalan lenne a könyvvel szemben: nemcsak ambícióját becsüli túl, de az egyik kritikai szempontját is mintegy annak korábbi, teljesebb kiadásából kölcsönzi.
Kritikájának túldimenzionáltságához tartozik az is, hogy lesújtó ítéletét a korabeli irodalompolitika kontextusában artikulálja, vagyis nem egyszerűen a véleményét fejti ki a Nyugatban, hanem szembeállítja azt az Új Idők kritikusának szavaival. Írása ily módon egyfajta forszírozott konfrontáció terepévé válik. Végül e konfrontáció erőltetésé-
hez tartozik az is, hogy az Új Idők korabeli számait átlapozva nem találtam olyasmit, ami a Karinthy idézte állításához hasonlítana, ilyen hangsúlyú mondat nincs a könyvről az 1910. június 19-i számban megjelent névtelen ismertetésben, mely láthatóan nem támaszt Herczeg könyvével szemben különösebb művészi elvárásokat: „ebben a könyvben a vitorlás sportember naplóját írja meg”. A helyzet tehát az – hacsak nem kerülte el a figyelmemet az inkriminált passzus –, hogy Karinthy még csak nem is valóságos véleménnyel, hanem az irodalmi hadállások rendje szerint megképzett fantommal száll szembe.
Kritikája így minden kiélezettsége mellett is némiképp célt tévesztett. Létezik ugyan a dolognak egy olyan nézete is, amely szerint Karinthy éppenséggel Herczeg életművének vagy inkább életproblémájának, ha szabad így mondanom, kellős közepébe talált. Ez azonban már nem kettejük kapcsolatát, csakis Herczeg művészetének értelmezését érinti, s mint ilyen, egy másik írás tárgya. De akár így van, akár nem, nehéz elképzelni, hogyan ajánlhatott néhány év múlva az itt kíméletlenül megbírált írónak bármit is „tisztelete jeléül”.
1911 januárjától Herczeg már nem csak az Új Idők szerkesztője, hanem Tisza Istvánnal együtt ő áll az ellen-Nyugatként létrehozott Magyar Figyelő élén is. És egy pillanatra úgy tűnt, hogy Karinthy szolgáltatja a gyúanyagot a két lap, a két tábor összecsapásához. Nihil című versét ugyanis Osvát Ernő a Nyugat 1911. évi első számában közölte, noha még a modernek háza táján is voltak olyanok, akik a versben időzített bombát, Osvát gesztusában pedig nyílt provokációt szimatoltak. Ignotus és Hatvany Lajos attól tartott, hogy a Nihil minden kritikát kihív maga ellen, mégpedig – a véleményüket tolmácsoló Móricz szavaival – „éppen akkor, mikor a »Magyar Figyelő« megindul, annak bizonyítására, hogy a »Nyugat« egy minden magyar istenektől elrugaszkodott valami, tehát meg kell ölni”. A várt reakció azonban elmaradt, Herczeg nem írta meg az Ignotus szerint már készülő, Nyugat elleni kirohanását a Magyar Figyelőbe, csupán az Új Idők éles nyelvű Horkaynéjeként gyúnyolódik – de nem Karinthyn vagy Osváton, hanem, minő igazságtalanság – Hatvanyn, a pénzemberen.
Kétségtelen viszont, hogy amikor a következő évben Karinthy első kötetei megjelentek, a Magyar Figyelő feltűnő ellenszenvvel emlékezett meg róluk. A lapnak egyébként nem volt kritikai rovata, és az első évben egyáltalán nem közölt írást irodalmi művekről. A következő években is csak szórványosan, számonként egy, legfeljebb két kritika olvasható benne, és ez a változás Kemény Simon nevéhez kötődik. Miképpen került ez a Nyugatban publikáló költő, akinek első kötetét is a Nyugat adta ki, első számú kritikusként a Magyar Figyelőbe, mit keresett, mit talált ott, és miért kopott ki belőle néhány év múlva? – olyan kérdések ezek, melyeket tudtommal eddig senki sem firtatott, és én sem tudok itt megválaszolni. Csupán megjegyzem, hogy Kemény pályájának ez a vargabetűje is a konzervatívok és a modernek közötti határvonalak korabeli képlékenységéről tanúskodik, és önmagában is megérne egy tüzetesebb tanulmányozást. Az átpártolt költő először a Nyugat belső, Osvát és Hatvany közt folyó, irodalompolitikai viszályáról ír, s miközben megjegyzi, hogy az utóbbinak sok igazsága van abban, hogy a Nyugat „zöld kezdők, ravasz utánzók és irodalmi svindlerek csárdája lett”, mégiscsak az Ady, Babits és Móricz irodalmi forradalmának propagálásán buzgólkodó bárótól, a konzervatívok kedvenc céltáblájától vitat el minden érdemet és anyagi áldozatot, cáfolva egyúttal azt is, hogy Ady, Babits és Móricz fellépése forradalmat jelentene a magyar irodalomban. Egy másik írásában pedig mintha saját kritikai programját körvonalazná, amikor a komoly, a baráti összefonódásokon és érdekszövetségeken felülemelkedő irodalmi bírálat hiányáról ír, „egy nagy rovancsoló eljövetelét” követelve. Erre a szisztematikus rovancsolásra mégsem vállalkozott, és irodalmi tárgyú kritikái némiképp esetleges választásról tanúskodnak. Az 1912-es évfolyamban Krúdy első Szindbád-könyve, valamint Molnár Ferenc, Nagy Endre, Benedek Marcell és Béldi Izor darabjai szerepelnek a listán. Karinthy az egyetlen nyugatos szerző (Krúdy többet publikál a Magyar Figyelőben, mint a Nyugatban), akiről ír – róla azonban kétszer is! Vajon mi az oka ennek az aránytalan és kitüntető figyelemnek? Van-e része benne az írói hiúságában megsértett Herczeg Ferenc főszerkesztői sugalmazásának? Vagy inkább Kemény Simon magánbejáratú irritációjáról van szó, aminek még a korrektségre kényesen ügyelő Herczeg sem állt az útjába? Lehet, hogy Kemény Simonban az Így írtok ti szerzőjének róla írt torzképei óta gyűlt a harag, és most talált alkalmat a levezetésére? Mindenesetre mindkét kritikája arról tanúskodik, hogy Karinthy írásai elemi és fékezhetetlen utálkozást váltottak ki belőle. Novelláskötete, az Esik a hó kapcsán mondja, hogy „Karinthy testileg, fizikailag és patológikusan kellemetlen”. E zaklatott ütemű, lázálomszerű, szaggatott elbeszélések stílusa és témája – a halál, az öngyilkosság, az őrületbe hajló monománia – egyaránt elborzasztja: „Ez csak elmeorvosok szaklapjaiban lehet művészet, de irodalom ott sem.” És a Görbe tükör humoreszkjeitől sem azt kapja, amire olyannyira vágyik: vidám és szívbéli nevetést. Beállításában a humoreszkek világa megtévesztően hasonlít a novellákéhoz, nincs bennük semmi kedvesség, könnyedség és báj. Vértolulásos humor ez, melynek nem az elnéző, szeretetteljes mosoly, hanem a torz grimasz a védjegye: „Az inkvizíció minden rafinált kegyetlenkedésével végiggyötri a témát, megrág, megforgat minden szót, alája néz, föléje néz, minden értelmét megvizsgálja, gyömöszöli, pofozza, míg végre úgy helyezi bele a mondatba, hogy a szóból az értelem kigázolt belei lógnak ki.” Ami azt illeti, ez a jellemzés pontos és plasztikus, Karinthy humoreszkjeit valóban ez a fajta dúltság, vérre menő agresszivitás különbözteti meg a humor korabeli mestereitől, csakhogy Kemény számára ez nem egy karakteres és filozofikus életszemlélet hajtása vagy túlhajtása, hanem szimpla ízlésficam.
A Nihil megjelenésekor bejósolt irodalmi pofozkodást tehát jókora csúszással Kemény Simon kezdi (kicsit a jól ismert vicc mintájára: azzal, hogy visszaüt Herczeg Ferenc helyett). Karinthy válasza viszont nem sokat késik. Zárt magánlevél Kemény Simon úrhoz, a ’Magyar Figyelő’ munkatársához címmel jelenik meg Franyó Zoltán rövid életű lapja, az Új Revü 1912. november 1-jei számában. Kemény igazolva érezhette magát, mert ez aztán tényleg kellemetlen, tenyérbe mászó és vállveregető írás, mely olyannyira rájátszik erre a modorra – hogy egyszersmind a nyegleség és fölényeskedés paródiája is, nehezen helyretehető stílusbravúr. Szinte lehetetlen elválasztani benne a sértő hangot a féktelen és ingerkedő mókázástól: a valóságos indulat a stílusimitáció maszkjában hetvenkedik, a játékosság pedig valódi kioktatást takar. Karinthy a maga teremtette hangok kulisszái között cikázik, olyan perlekedő dialogikusságot hozva létre, melyben minden kimondhatóvá válik, mert mindennek megvan a humoros ellensúlya. Minthogy Kemény a Görbe tükör ízléstelenségeinek példáit a kötet stílusparódiáiból emelte ki, Karinthy teljes joggal és hallatlan pimaszsággal tromfolhatott: „Hát nézd fiacskám. […] észrevehetted volna aztat, hogy ezek a mondatok nálam nem elsődleges humor gyanánt szerepelnek, hanem karrikatúrái régi és rossz stílusoknak, szóval általános filozófiai és kritikai szempontok vezettek, mikor írtam őket – érted fiacskám? – na, mondd utánam szépen: általános filozófiai és kritikai szempontok, ál-ta-lá-nos fi-lo-zó-fi-a-i és kri-ti-ka-i szempontok – érted?” Majd kellően kifigurázva a neki szentelt figyelmet egy olyan lapban, „mely kritikát ritkán közöl”, ezt tanácsolja: „ha legközelebb megint könyvem jelenik meg, vagy viccet csinálok a New Yorkban, vagy füttyentek egyet, és te írsz erről, álnév alatt írj és kérdezd meg tőlem… milyen szempontból volna a legalkalmasabb lerántani – nem hencegni akarok, én ehhez jobban értek”. És hogy a végén minden világos legyen, és minden végleg összezavarodjon, nyílt „zárt magánlevelét” így fejezi be: „(Ez is csak karikatúra, nem komoly.)”
Nem csoda, hogy Kemény Simon irritációja ezután sem csökken. 1913 nyarán szinte kérkedve jegyzi meg, hogy Somlyó Zoltán verseskötetéről csak azért ír, hogy megindokolja, miért nem engedelmeskedik az előszót író Karinthy „parancsának”, és miért nem szereti ezt a lírát. (Közben egy másik kritikájában egyszerűen elcseni Karinthy Füst-paródiájának bevezetéséből azt a tréfát, hogy a modernek szabad versének hosszú sorait spulnira kell csavarni, és ellenük fordítja.)
De ez már a Budapesti emlék és benne Herczeg Ferencnek, a Magyar Figyelő főszerkesztőjének szóló ajánlás éve. Ehhez kapcsolódó történetemnek lassan a végéhez érve, nem tehetek mást, mint hogy ezúttal Karinthy szavaival teszem fel ismét a kérdést: vajon ez az ajánlás is „csak karikatúra, nem komoly”? A válaszom azonban ezúttal kurta, határozott és már-már kijózanítóan egyszerű, nincs benne semmi bizonytalanság. Bármilyen furcsán hangozzék is az előzőek fényében, Karinthy dedikációja valóban őszinte tiszteletének adott kifejezést. Pontosabban hálás köszönetének. Az írófejedelemhez írt későbbi leveléből tudjuk, hogy 1913 elején a Herczeg közbenjárásával elnyert kultuszminisztériumi ösztöndíjból bútorozta be élete első polgári lakását. Ahogy ő fogalmazott: „lakást és bútort és feleséget és gyereket abból a pénzből vásároltam magamnak”.
Ezzel minden homály szertefoszlik, egyszerre mindent értünk, felesleges a további magyarázat, sőt feleslegessé váltak az eddigiek is. Kiderült a pőre igazság, az, amire titokban és félve talán számítottunk is. Esetünk egészen egyszerű és hétköznapi, semmi köze irodalmi kérdésekhez, elvekhez és táborokhoz, a dolog irodalmi oldalának boncolgatását mindenestül felülírta a pénzkérdés és a protekció körül forgó, kiábrándítóan prózai történet.
Ismerem ezt a csalódott hangot, és megértem – az előző mondatokat mégsem én mondom. Ha ezt gondolnám, eleve nem kezdtem volna bele ebbe az írásba, hiszen én természetesen kezdettől fogva tudtam, hogy ez lesz a vége. Csakhogy ettől még épp elég hely marad a kérdéseknek és a magyarázatok kívánalmának. Amiképp csodálkozásom sem apadt el – legfeljebb irányt változtat. Írásom hallgatólagos előfeltevése az volt, hogy a Herczeg Ferencnek szóló dedikáció, akárcsak Karinthy többi említett kötetajánlása, a lehetséges olvasók névtelen tömegéből kiválasztott közeli, számára különösen kedves vagy fontos olvasónak szól, a könyv ideális olvasóját nevesíti, s ekképpen egyfajta életközelség nyomatékos jelzése is. Ez furdalta a fantáziámat, hiszen Herczeg nevéhez igencsak nehezen tudtam a fenti attribútumokat hozzákapcsolni. Nem csak azért, mert ez a név hagyományosan éppen azt testesíti meg számunkra, ami a XX. század eleji irodalmi modernizmus és progresszív gondolkodás gyökeres ellentéte, hanem mert jól ismertem Karinthy nem sokkal korábbi kritikáját a Szelek szárnyán-ról. Most azonban egyszerre világossá vált, hogy az ominózus gesztus egy másik ajánlástípus mintáját követi, azt, amelyet, nem annyira a szellemi és életbeli közösség, hanem az életfenntartás gazdasági kényszere motivál, amikor az író támogatójának kegyét keresi, vagy pártfogójának, mecénásának fejezi ki háláját: a királynak, a fejedelemnek, a hercegnek.
Azon viszont immár irodalmi kapcsolatuk bevilágítása után sem győzök csodálkozni, hogy Herczeg ilyen készségesen és nagyvonalúan segített egy fiatal írón, aki nemcsak hogy egy tőle teljesen idegen irodalmi irány képviselője volt, nem csak egy egész világ választotta el tőle, de akire személy szerint is neheztelhetett volna. Karinthynak tehát minden oka megvolt a tiszteletre, még ha az nem is annyira az írónak, hanem a kicsinyes irodalmi pártharcokon, a személyes sértettségen felülemelkedő úriembernek szólt.
De ha jobban belegondolunk, ebben a történetben Karinthyra nézve sincs semmi komprommitáló. Lehet, hogy először csalódottságot kelt a rejtélyesnek tűnő helyzet banális feloldása, látnunk kell azonban, hogy Karinthy rá következő gesztusa korántsem volt kötelező, megjósolható vagy szükségszerű. Megköszönhette volna az írófejedelem segítségét magánlevélben vagy bármilyen más, nem nyilvánossá tett módon is. Ő azonban valami miatt mégis e kirívó, sőt sokakban bizonyára visszatetszést vagy értetlenséget keltő irodalmi formát választotta. S ha az ajánlás indokának kiderülése, lelepleződése elsőre keserű vagy kaján mosolyt válthat ki belőlünk, Karinthy közszemlére tett tiszteletadása éppolyan rendkívüli, tiszteletre méltó és bizonyos tekintetben éppolyan megmagyarázhatatlan marad a számunkra, mint Herczeg önzetlen közbenjárása.
Különben Karinthy esete aligha volt egyedi. Talán épp barátja szerencséjén felbuzdulva 1914 januárjában Kosztolányi is hasonló ügyben fordult Herczeg Ferenchez: „Újra szívesen kérem önt arra, amire múltkor bátor voltam kérni: említse meg a nevem és a kérvényem a kultuszminiszter úr előtt, akinél a pénteki audiencián tisztelegtem. A kérvényem sorsa és – talán – a sorsom is az ön értékes és nemes közbenjárásától függ.” S bár nem tudjuk, Herczeg minden bizonnyal ezúttal is megtett minden tőle telhetőt. Annál is inkább, mert Karinthyval ellentétben Kosztolányi sokszor és nagyobb hajlékonysággal, sőt bizonyos respektussal írt Herczeg darabjairól, és még 1912-ben is, mintegy önmagát biztatva, ezt találja mondani: „Állandóan tudatunkban van, hogy Herczeg Ferenc tiszta csúcsok felé törekszik.”
Epilógusként mindehhez két dolgot teszek hozzá, s most már ki-ki gondoljon róluk azt, amit akar. Az egyik az, hogy Karinthy, mint arról már idézett, majd’ húsz évvel későbbi levele tanúskodik, megfeledkezett ajánlásáról, így aztán röstelkedve írja Herczegnek, hogy annak idején „egyetlen szóval sem köszöntem meg Önnek azt a bizonyos »egy szót«”, amit az írófejedelem az érdekében szólt. A másik pedig az, hogy ajánlás ide, tisztelet oda, amikor 1914-ben Karinthy kiadta kritikáinak gyűjteményét Írások írókról címmel, eszébe sem jutott, hogy kiemelje belőle a Szelek szárnyán-ról írt, nem éppen hízelgő bírálatát. Vajon ebben Karinthy karakánságának újabb bizonyítékát kell látnunk, vagy egyszerűen az a helyzet, hogy a hírhedten szórakozott író már egy év múlva elfelejtette Herczeg felé tett, tüntetően kinyomtatott s ekképpen az örökkévalóságra hagyományozott gesztusát?