Várady Szabolcs

EGY RÖPKE VERSELEMZÉS

Radnóti Miklós: Koranyár

1

Kis réten ülök, vállig ér a fű
s zizegve ring. Egy lepke kószál.
S zizegve bomlik bánatom, a nap
felé az útról könnyü por száll.

Leül a fű is, fényes szél taszítja,
az égi kékség ráncot vet fölöttem,
apró neszek s apró szöszök repülnek
a fák közt, merre verset írva jöttem.

2

Szavak érintik arcomat: kökörcsin, –
suttogom, – s te csillogó, te kankalin,
Szent György virága, Péter kulcsa te!
hullámos folt az árok partjain!

S ha elvirítsz, majd jön helyedre más,
törökszegfű jön, apró villanás!

3

Fölállok és a rét föláll velem.
A szél elült. Egy kankalin kacsint.
Elindulok s a másik oldalon
a hullószirmu törpe körtefák
hirdetik, hogy úgysincs irgalom.

4

De jön helyükre más. Megyek
és jön helyemre más. Csak ennyi hát?
akárha vékony lába tűnő csillagát
a hóban ittfeledné egy madár… –

Micsoda téli kép e nyárra készülésben!
és szinte pattog ujra már a nyár.

*

Bokor mozdul s a fúvó napsugáron
egy kismadár megrémült tolla száll.

Attól fogva, hogy Radnóti rátalál a saját igazabb költő-önmagára, korai verseinek plakátszerűségét gyöngéd realizmusba fordítva át, ami egyidejű azzal, hogy a szabad versről áttér a kötött formákra, megjelenik verseiben a korai halálra ítéltség előérzete, sőt tudata, ahogy ezt már első érettnek mondható kötetének a címe is jelzi, 1936-ban: Járkálj csak, halálraítélt!
A világ apró rebbenéseinek számbavétele, a természet, a szerelem, egy szóval az idill védelem és ellenpont is a gyilkos világgal szemben, de állandó veszélynek kitéve – ezt jelzik az ilyen vers-zárlatok, már 1936 és 39 között:
„lassú szivemben ilyenkor lágyan / szenderg a folyton készülő halál”
„az utcán béke lengett s valami borzalom”
„a költő bokáig csúszós vérben áll már / s minden énekében utolsót énekel”
„s majd megfagy rajtad is, ne félj, a gyöngy verejték.”
„Olyan, kit végül is megölnek, / mert maga sosem ölt.”
És ez után következik a posztumusz kötetben, a Tajtékos ég-ben a Koranyár. Azért választottam ezt a verset, mert érdekelt, hogyan bontakozik ki benne, ezúttal sejtelmesebben, áttételesebben az idillt elkomorító rossz előérzet, és azért is, mert nem tartozik a közismert Radnóti-versek közé.
Tudjuk Radnótiról, hogy szerette a zenét, és nemcsak önmagáért, hanem ihletforrásnak is tekintette, a zene hallgatása közben támadt képzettársításokat felhasználta verseiben. Ennek a versnek a szerkezetében, a motívumok játékában érzek valami zenei párhuzamot, talán még indíttatást is.
A vers, számokkal elválasztva, négy részre (ha úgy tetszik, négy tételre) tagolódik.
Az elsőnek a jellegét talán így jelölhetném: árkádiai mikrorealizmus: „Kis réten ülök” – de egy átlelkesített, antropomorf tájban: „Leül a fű is, fényes szél taszítja” (mintha egy embert valaki mellbe lök, és az a fenekére huppan – ilyesféle képzeteink támadhatnak), „az égi kékség ráncot vet fölöttem” – mint egy ruha, és a röpülő szöszök egyaránt kapcsolódnak az erdő realitásához (hiszen eredhetnek a növényzetből, a fák terméséből) és a „ráncot vet” nyomán fölmerülő, mondjuk, varródoboz-képzethez.
A második réteg és színtér: a költészet. Az első rész utolsó sora pendíti meg a témát: „a fák közt, merre verset írva jöttem”, és ez veszi át a főszólamot a 2. részben: a táj elemei szavakként kerülnek a versbe (óhatatlanul felidézve a későbbi olvasóban a Tétova ódá-t: „Mert annyit érek én, amennyit ér a szó / versemben s mert ez addig izgat engem, / míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó”). Virágok nevei sorakoznak: kökörcsin, kankalin (másik neve: Szent György virága, de úgy is hívják, hogy Szent Péter kulcsa), törökszegfű – mind tavaszi, korán nyíló virágok.
A 3. rész címkéje ez lehetne: A lebegtetett baljóslat. Ahogy a 2. rész témáját az 1. rész utolsó sora pendíti meg, a 2. részben is fölbukkan egy elem, ami majd később bomlik ki: „S ha elvirítsz, majd jön helyedre más” (konkrétan: a kankalin helyére törökszegfű) – de ez késleltetve, csak a 4. részben valósul meg, amihez előbb hozzájön a 3. rész zárlata: „a hullószirmu törpe körtefák / hirdetik, hogy úgysincs irgalom.”
Látszólag nincs szó egyébről, mint a természet körforgásáról, de az „úgysincs irgalom” aránytalanul komor színezete baljós súlyt ad az amúgy banális tényeknek: hogy a virágok elhervadnak, és mások nyílnak majd helyettük. És máris egy újabb kis nyelvi elhangolás lop be a versbe egy mélyebb jelentésréteget. „Majd jön helyemre más” – ez nem egészen illik a helyzethez, hogy tudniillik leült egy kis réten, aztán fölállt, elindul, kiballag a tájból, de az nem marad soká üresen, előbb-utóbb arra jön egy újabb kiránduló. Jelenti ezt is, de sugall valami súlyosabbat, egzisztenciálisabbat, ami együtt hangzik az „úgysincs irgalom” szólamával.
De Radnóti itt nem engedi, hogy ennek a versnek a finom zenei szövetében patetikus túlsúlyra jusson ez a szólam. Megmarad a természet választott körében, a disszonanciát képileg csak az évszak váratlan idegensége jelzi, de maga a kép, amivel jelenlétének rövidre szabottságát döbbenten felidézi, rendkívül finom, lágyan lírai, és a csillag metaforája még enyhén kozmikussá is színezi: „akárha vékony lába tűnő csillagát / a hóban ittfeledné egy madár…”
És mindjárt siet is helyrebillenteni az egyensúlyt, mintegy kiszólva a versből, mintha önmaga olvasója volna: „Micsoda téli kép e nyárra készülésben!” És a vers világa helyre is billen: „és szinte pattog ujra már a nyár.”
De itt még nincs vége. Csillaggal elválasztva egy kétsoros kóda következik:

„Bokor mozdul s a fúvó napsugáron
egy kismadár megrémült tolla száll.”

Különös, mondhatni, rafinált zárlat. Mintha ennek a bukolikus változata volna: „az utcán béke lengett s valami borzalom”. De belül marad a vers világán, ami, emlékszünk, azzal kezdődött, hogy „Kis réten ülök, vállig ér a fű”. Hiszen mi történik? Megmozdul egy bokor, egy kismadár ijedten felröppen. Ennyi az egész? Nem, ez csak a kép mögöttes valósághitele. De ahogy ezt Radnóti verssé formálja, abban, bújtatva, más is megszólal. Mert a vers ugyebár szavakból készül (ahogy ezt a 2. rész még tematizálja is). És a „madár” szó már elhangzott nem sokkal előbb, ha csak hasonlatként is, és annak a hasonlatnak volt (ahogy próbáltam jelezni) egy mélyebb, messzebbre utaló jelentése is, amelyben a verset indító kis rét kitágult a költő fenyegetően végesnek rémlő életévé.
Egy ijedt madár fölrebben – de a jelző túl erős: megrémült. És nem is a madár, hanem a tolla: „egy kismadár megrémült tolla száll.” Méghozzá a fenyegetően fúvó napsugáron!
A rémület a madárról a tollra helyeződik át, valamire, amitől ez az élőlény meg van fosztva, amit éppen elveszített. Ennek is adhatjuk kézenfekvő reális magyarázatát: beleakadt a bokor ágába, mondjuk, onnan száll tovább. De nem ezt visszük magunkkal a versből, hanem – a szépséggel együtt, amin átsugárzik – a rémületet.