Tandori Dezső

KINEK-MINEK

Még mindig, jaj, a halálba szabdalt
Kosztolányinak

Kinek-minek hogyan meséljem ezt el.
Hogy egyszer.
A kis ascoti állomástól
felmentünk a gesztenyesor-platánsor
enyhe lejtőjén,
senki te, ő, én
egyedül, én magam,
mindegy, hogy élt még Queen Mam,
mindegy, hogy éltem még-akkori-én,
semminek végén, semmi elején.

Semminek elején, semmi a végén.
A befutás hatalmas.
Fogadtam 6-7 ezer futamot,
Angliában, ír földön, francián,
volt nyertesem, hogy Encián,
német, hogy Gergenot,
nevek a Parszifálból, vagy Cézanne,
Utrillo, Modigliani után, s
befutók, mondom. Mégis, álltam
Ascot jelentéktelen, őszi sarában,
enyhe gesztenyelevél-taposásban,
platánfákéban, árnyban,
a hirtelen ki-ki-szürke-ragyogó
napfényben, kiértékelve éppen
a futamot,
a sárdagasztás miatt Veronese Romeót
reményteljes második helyre megtéve
Sparafucile ellenében.
S milyen hatalmasak
a lovak,
ahogy eldübörögnek a korlát túlján,
ah, ha én azt tudnám,
mondani bírnám.
Lett befutóm. Már-mikorom.

S gondolom is gyakran, Birkapiac
a Piccadillyn, a fő út felett,
portugál rozék, feslett fellegek,
előlegbe kortyolom boromat,
vesztem tíz fontokra tíz fontjaimat,
míg végül az elhagyatottság,
a magam-vétke szakadtság
meghozza angyalát,
bemegyek legalább
a kis fogadóirodára,
és látom a szakadtpályás lista alján,
hogy Senki A Barátja, tíz-per-eggyel,
és elkezdem visszanyerni pénzem,
folytatom ugrólóval, ismerőssel,
Lord Byront veri így Bierce Előjel,
és pár apró kisiklás után
Glaston Birkája – !!! –
felteszi a pontot birkaságom diadalára,
távozom dús erszénnyel, ezer-
huszonöt plusz fonttal.

Mindez már a másik oldal.
Amonnan, bár eminnen, jóval,
átmegyek 6-7 ezer futam után,
110 könyv után, talán
életem 115 780 rémálma után,
még mindig életemben, mely egy
– vagy több – rémálom volt, ha mondom,
átkelek, nem a háború utáni ponton
hídon, nem égett birka- és lótetemek,
felkoncolt, tankkal agyonlapított emberek,
kibiccent útszegélykövek
közt, átkelek,
mi lehet mondója ennek, mondóm,
bedobok hét deci vöröset
hét helyen,
csak hogy olyan egyedül ne legyek.

A körülmények zajok.
Elülnek,
fájok életemre: fotelben, gépelve elült
hátulnak, és köbreemelésnek
érzem a kb.-t, a körülbelült,
és az ascoti gesztenyésnek,
az ír roscommoni alkonyatnak
ajánlom, ahogy mások fagylaltot nyalnak,
számlákat ellenőriznek,
gyereket nevelnek,
sorsuk kötelezőjének nekidőlnek.
Én nem vagyok az elioti tengermélye-listán.
S ha lennék is, unnám, nem tudnám,
mit kezdjek vele.

Medvék, madarak értelme, szelleme?
A verebek szellemi képességeit
kezdik, elemzik ki ma „itt”.
De nincs „itt”. Az „itt”, például,
még első világháborús,
ahogy a filmekből látom,
hullatölteléknek küldik a jónépet hazafiádákon,
vagy egyszerűen átverve, kényszerbe.
A világnak nem volt semmi értelme. Sosemre.
Az anyakirálynő bármi fái
borulnak rá, agyam lombja,
csak a nem kívánt tenger alatti csodákra látni,
és bakák s lovak belei látszanak kiomolva.
Mindenkit, aki, akárki,
bármi szerepet vállal a világban,
nem azért ahogy az angol katonákban
természetesség volt, hogy a skót uralkodó
tisztjeit – ah, Katýn előtt! – egy csűrben
elevenen kell faszénnek megcsinálni,
nem is, hogy ennyire, de akinek bármi szerepe
bizsereg vágyként, állig vízbe kéne állítani, s aztán,
mondja a skót ismerősöm,
pár nap vagy egy hét múltán…

Majd megbeszélgetnénk velük.

Én nem megyek többé Ascotba,
se nem akarok egy kiadóba,
székfoglalóra, díjosztóra
menni már, én nem,
én nem megyek már sehova, sőt,
annál is tovább megyek,
csak lezárom a híreket,
miket – miféle mélyből – önszaván hoz
miféle önszavam, volt, az ellőtt;
és nincs „magam”, mely míg a világ
ily veszett, irgalmas magához,
nincs egyikét, mert nincs másikát,
nincs másikát, mert nincs egyikét,
és minden az álom előtt
beálló…

…világosság? sötét? Ah, közelét
szilvalekvárnak álcázza a Távol Álló,
és minden törekvésed csak a merítőháló,
melyből a Nemlétezésnek
soha semmi nem elég.

De én, mint a veréb,
akárhányat is lépek,
ebből, és akármi sántán,
csak félremáshováznám
a – sajnos – helyet, mely lehetőség lett.

S a porban,
hol emlékek közt, emlék se, már nem botoltam,
csak viccnek tekinthetem, hogy
„holtan”.
S közben időm oly időtlen fogy. Fogytán.

Örökbefeledném, ha élve tudnám.