Móricz Zsigmond

GAEA

Közzéteszi Cséve Anna

A fiú a vízből csobogva rohant ki, mint egy ifjú mén, mintha valami kergette s valami vonzotta volna.
Forróan sütött a nap, s egyedül volt a folyó partján. Kiterjesztette a karjait, s boldogságában nagyot kacagott, mint a madár csattog az ágon.
Erős volt és fiatal, és a nyári melegben a víz pergett róla, ahogy táncolt ősi szökellő szatírugrásokkal.
A parton az agyag kövér és buja, a talpát melegen simogatta, selymes volt és ruganyos a tapintása. Belehevert s elnyúlt a napfényben, kitárta magát illetlenül a napsugaraknak, úgy odaadta magát, mint egy lány.
Ficánkolt, mint a hal, nagyokat szökött, fel-feldobta magát, s tovább esett, s boldog volt, mint a csecsemő az anyaölben: a teste, az izmai játszottak s tomboltak, a napsugarak lebegtették, mint a repülő szirmot.
– Gaea! Gaea! – kiáltotta. – Gaea! Gaea!
És a tenyerével kéjesen tapintotta az ősanya, a föld emleit, kimeredt s elnyúlt – Gaea! Gaea! –, s felszökött, és rohant be a vízbe.
A folyó kedvesen hűs volt, tágas és nagy, tele örvényekkel, nagy forgókkal, s mint a hal futkározott benne, úszott, mint a sirály, lebukott, meg feljött, s a forgókat úgy metszette át, mint a csík. Jaj, jaj, legfőbb jó, elérhetetlen boldogság: megszűnni: vesszen el a ma és a tegnap és a holnap és a minden.
De a karjai eveztek, s a teste siklott, mint az ángolna, lubickolt a mély halál fölött, s a forgók szirénjei kacagva nyitogatták rá csőrüket.
– Gaea! Gaea! – hörögte vágyban, s eleresztette magát. Izzadság öntötte el, s izzadságának parányi csöppjei szaporították a folyó végtelen árját: meghalni, meghalni most, szűzen s boldogan! Jaj!… zuhanni lefelé a végtelenbe, de a karjai egyenletes tempóval szelték a habokat, s a forgók tátogatták csodálkozva kacagó szájukat. És ő messze nagyot került a víz medrén, hogy visszatérjen szökellve a partra, a füzesbe, ahol ruhái az élet parancsoló jelei, várták.
Most nagynak érezte magát és erősnek!
És most vad erő veri ki, most megverekedik a világgal!
S hogy újra földet ér a talpa, vicsorgó foggal és vizet verő térddel rohanja meg az ős szüzet, az ősbuját, és lihegve vetette le magát reá.
– Gaea! Gaea! – suttogta, és lehunyta szemét, s belesimult, belefúrta magát a forró agyagba, belekuporodott a szent Földanya emlős testibe.
– Gaea! Gaea! – suttogta, és sóhajtott, és lehunyt szemmel merevedett belé.
Elhelyezkedett, belevájta magát az istenanya, a minden istennek szülője, a szűz föld ölébe, s teknősen vánkost vájt magának a remegő puha agyagban.
– Gaea! Gaea! – sóhajtott, s kincsek voltak e sóhajban, a sóhaj-talicska kincseket viselt, sűrű aranyat, az érzékek iszapos, sárig aranyát, és ragyogó fénysugarak verődtek bíborsugarakban szeméből lezárt pilláin át a nap felé, és egyre jobban, egyre szerelmesebben ölelték karjai, s tíz körömmel marták, vájták, gyűrték maga alá a szent föld emleit.
S most, most! hirtelen őrülettel belevágta magát az anyába! gyötrelmes boldogan fúrta bele magát!
Óh a türelmes, édes, nehézillatú végtelen test, hogy adta szent magát, s hogy betöltötte agyag puhaságaival mindenét, hogy befogadta, tűrte, hagyta, szívta, óh kimondhatatlan szent boldogság, egész testén, végig lihegő gerincén, föl az agyig, a meredő lábujjaktól a halálig dermedt, elbutult gondolatig egyetlen nemző szörnyűséges kéj.
Gaea befogadta, s magát odaadta, és boldoggá tette drága szülöttét.
És egy rithmusban lüktetett most az egész mindenség, az ég és a föld és a vizek és az istenek, és bekövetkezett a végtelenség örök explóziója, és lőn nagy lobbanás az Univerzumon át, és fényben égett egy pillanatban az egész világ.
És utána édes lankadtság öntötte el a világegyetem teljes körét.
S csak sokára, nagyon sokára támadt annyi eszmélet és erő, hogy felpattanjanak a nehezült szempillák.
Akkor feltápászkodott, s az üdvözültek lágy mosolyával nézte magát, s életének negatívját lelte a meggyúrt anyag hátán.
S végigremegett egész teste, ahogy felismerte. Alakja helyét a kékagyagban, óh meghajlott boldog alak, igen, még a kis szálakat is, a bongyor nyomát és a sötét kutat, mely a föld mélyeibe visz, mélyebbre a Föld középpontjánál: a Mindenség Teremtő elvéig…
Most egy kis madár elcsiripelte magát, s arra Gaea megmozdul és megvonaglott, és ő felriadt, felrobbant, s halálos szégyenben rajtakapottan menekült, és berepült a vízbe, a bűnön fogott: mintha a Természet ellenőrzése máris pálcát tört volna az incestuson, vagy csak Gaea? Gaea? csak ő rúgta el, a kielégült Gaea?
Be a mélybe, a mély vízbe, a víz megtisztít, és a víz újraszül.
És úgy lebegett, oly gyöngén s erőtlen, karjai oly lankadtan kavartak, feje, mint a fejsze, lesüllyedt a mély felé…
S hirtelen megérezte az örvényt, és megérezte, hogy erejét elvette a Föld… jaj, minden erőt kiszívott Gaea. Egyet fordult lába a forgóban, és a két karja nagyot kalimpált, tétován és tehetetlen. Szája tágra nyílt, s már rémülten köpködte s fújta a vizet: késő, hogy ordítson, hangot a fellegekig: már a szürke víz ömlött belé, s szeme előtt opálos lett a hullám, s a forgó vitte kacagva, rémült, jaj, lefelé a mélybe…
És Gaea, örök szűz, kéjeknek ágya, kis mosollyal, lustán nézett utána boldog nyoszolyáján…

Móricz Zsigmond naplójegyzetei szerint a Gaea című novella 1925. március 27-én keletkezett. Ekkor az író házasságának válságával és Simonyi Mária iránt érzett szerelmével szoros kapcsolatban alakuló, vágyott alkotói imázsváltása már tizennégy hónapos múltra tekintett vissza, az élethelyzet és alkotói patthelyzet veszélyeztette a család épségét, és felkínálta az írói pálya kettétörésének fenyegető alternatíváját is. Szokás szerint a publikálásra szánt írásokat Móricz először Holics Jankának mutatta meg, aki mint írófeleség meg tudta akadályozni, hogy a számára idegen témavilágban és stílussal születő írásokat Móricz Az Est-lapok vagy a Nyugat szerkesztőségébe juttassa. Móricz védeni igyekezett írói kompetenciáját, kéziratait összecsomagolva tartotta, vagy Elek Artúrnál helyezte el, mint például az Ámor és Psyché-t. A születő művek megmentése volt a tét. Ismeretes, hogy számos művét Móricz mégis elégette, pedig a kritikus szavak nem az írói „teljesítményre” vonatkoztak, hanem a felfedezett vagy felfedezni vélt modell-vetélytárs iránti féltékenységből fakadtak. A Gaeá-t is – bár Janka „jónak” és „szépnek” tartotta – hasonló indokokkal „cenzúrázta”. Móricz először össze akarta gyűrni a papírt, aztán meggondolta, mégsem tépte szét. Elment otthonról, majd a London Szállodában szobát vett ki, és másnap reggel 6-kor, április 1-jén, szokása szerint dolgozni kezdett. Holics Janka 1925. április 2-án harmadik öngyilkossági kísérletébe belehalt. Móricz a novellát Gellért Oszkárnak és Elek Artúrnak is megmutatta, akiknek véleményét az író naplójából idézem: „mindenik a görög kultúra nagyszerű feldolgozását ismerte fel benne, és legtávolabbról sem álmodták, hogy személyi élmény volna. Minthogy nem is volt”.
A novella gépiratos fogalmazványa autográf tintaírású törlésekkel, javításokkal és betoldásokkal a Petőfi Irodalmi Múzeum Móricz különgyűjteményében található, jelzete M. 100/3959/285.

Cs. A.