Lator László

ZSINÓRPADLÁS

Nyárvég
Mind a ketten, Judit is, én is, bőrünkkel, húsunkkal, idegeinkkel, szenvedélyesen szerettük a Balatont. Én egyetemista koromban láttam először, Fodor Bandi vitt el bennünket, alföldieket, Domokos Matyit meg engem, a neki gyerekkorától otthonos vidékre, Badacsonyba, Fonyódra. Judittal, ha csak tehettük, mentünk le, bérelt szobákba, Szárszóra, Bélatelepre, Balatonvilágosra Kormosékkal, szakszervezeti üdülőbe, később Tihanyba, Szigligetre (Judit ott szeretett a legjobban), majd, a hetvenes évek elejétől, a magunk kis füredi nyaralócskájába, nemcsak nyaranta, hanem gombázni, ősszel is, ott pucoltuk, szárítottuk, savanyítottuk a Koloska-völgy felett gyűjtött sokféle gombát, de le-lementünk még télen is, mert negyvenkét négyzetméteres, kétszobás lakásunkat fűteni is lehetett. Az erkélyünkről, nagy félkörben, be lehetett látni az időjárással, napszakokkal, évszakokkal változó vidéket, a tihanyi félszigetet, a kettős tornyú apátságot, a túlpartot, Szántódot, a hol súlyosan anyagszerű, hol halványan ködlő-káprázó hegyeket, jobbra a sokféle zölddel foltos Balaton-felvidéket, Aszófő felé az emelkedővel hegyesszöget bezáró tornyot (ez a nem is tudom, miért olyan különös jelentéssel sugárzó kép lett egyik versem, a Sekély álomban majdnem biblikus-mitologikus zárlata: S a megművelt hegy s a tömör / templomtorony hegyesszögében / ártatlanul feltündököl / egy talpalatnyi éden. És a folytonosan színt és felszínt váltó nagy vizet. Alighogy, akkor úgy éreztük, valószínűtlenül hazárd kalandorok, füredi honosak lettünk, máris megtaláltam a nekem valót, használni kezdtem, hol hordozóanyagul, hol csak úgy, önmagukért, új környezetem kisebb-nagyobb darabjait. Nekem még az olyan, inkább közérzetet, testi-lelki állapotot közlő kép is, mint a Nyárvég kezdő soraié, a délies fény édes ikra- / kocsonya. Semmi rossz előjel, Füredhez kötődik. Az egymásba játszó, valahogy egynemű víz és levegő azért ikrás (ezt az ikrást, azt hiszem, Fodor Banditól vagy Takáts Gyulától vettem), mert szemcsésen-morzsalékosan remegő fénykáprázat. De úgy folytatódik, hogy izmát a test még nem lazítja, / még győzi kedvvel és erővel, s ebből máris kitetszik, hogy a kezdő képet nem meteorológiai jelentésnek, nem is egrys tájfestésnek szántam. Testi-lelki állapotunkra gondoltam, az öregedés (már közel jártam a hatvanhoz) előérzetében is édes érzékiséggel teljes hosszú napjainkra. Vagy inkább: a vers ezt is, azt is mondja, minden részletnek kettős jelentése van, legalábbis így szerettem volna, összecsúsznak, szétválnak, kioltják, átvilágítják egymást. Az ezek a gyönyörrel tetézett / órák, ezek a hosszú lángok lehetne majdnem figuratív, hátsó szándék nélküli rögzítése egy fényes-párás balatoni napnak, de a folytatás, a sötét bozót rejtette fészkek, / lágy gyantát izzadó suhángok, az asszonyi és a férfitestet is a versbe vonó erotikus képzeteivel, visszafelé is másféle feszültséggel tölti fel, másfelé mozdítja el a képet. És kétféle jelentéstartománya van, s nem kényszerít választani, a rá következő két sornak is: Túlérett gyümölcs sűrű nedve / tapad meleg parázna bőrre. Jó volna, ha a Nyárvég egyszerre mondaná a személyest és a személytelent, a világot, a világgal elkülönülten is egylényegű teremtményt átjáró teremtő princípiumot. Nem tudnám megmondani, miért következik, hogy illeszkedik a vers második fele az elsőhöz. Hogy kerülünk-kerülök vissza a nagyon is érett érzékiséggel játszó első rész után az anyaméhbe? Véletlenül, valami asszociatív vonzásnak engedve, mert valamiért azt találtam írni a hosszú nyári este mozgóképvillogásában, hogy a fény bugyborogva, sisteregve / visszahúzódik éjszakára / az áttetsző üregekbe? Az itt ilyenformán nem helyénvaló, legfeljebb a pszichoanalízissel magyarázható születés előtti állapot, az anyaméh, a magzatkor, a születés egyébként más verseimben is meg-megjelenik. Lehet, hogy ezúttal az egészet az áttetsző üregek indította el? Az hívta elő, sokféle élményt, valóságdarabot vonzáskörébe gyűjtve, talán a víz közele miatt is, ezt a regressziós, mondjuk, metaforát? Jelenthetne persze egyszerűen annyit, hogy este, a partról, hazamegyünk az áthevült kis lakásba. Vagy ott van mögötte erdei barangolásaink egy-egy odva, ürege, föld alatti barlangocskája? Az élőlények elcsigázva / bújnak a földalatti hővel / bélelt anyaméhforma házba. Több fészke, több iránya-rétege van a versbeli hajnalképnek is: De egykettőre átalizzik / az ingatag, világos éjjel. A következő sor csak első pillantásra természetelvű, tájfestő rajz. A ledobja vérerezte héját stilizált-átrendezett mása lehetne a vörös-sugaras kora hajnali égnek is, de visszakötődik az anyaméhformához is, lehet a magzatburok is, és úgy képzelem, hogy egyszerre kell emlékezetünkbe idézni mind a kettőt, nem is kell okvetlenül választanunk. Megkockáztatom, hogy a nagy medence peremén át / a reggel alászáll a vízig is különféle képzeteket gerjeszt, egyszerre idézi meg a külső és a belső történet színterét, a hegykarélyos tavat és a bibliai teremtés színpadát. Az átgázol majd a verítékes / alvó
is a felszínes álom / páráival pangó homályon egy-egy sokféle jelentéssel zsúfolt szavával többféle képzetsort is indíthat, egy megélt füredi nap filmkockáit villantja, fényt, homályt, vizet, verítéket, nyáréji álmot, és nyilván benne van, de semmiképpen sem kimódolt metaforája a születésnek. A zárósor, a megtér még eleven hitéhez zárja az áramkört, visszaköti a verset a kezdő képhez vagy hadd mondjam inkább: szólamhoz.

NYÁRVÉG

A délies fény édes ikra-
kocsonya. Semmi rossz előjel.

Izmát a test még nem lazítja,
még győzi kedvvel és erővel.

Ezek a gyönyörrel tetézett
órák, ezek a hosszú lángok,
sötét bozót rejtette fészkek,
lágy gyantát izzadó suhángok!

Túlérett gyümölcs sűrű nedve
tapad meleg parázna bőrre.

Sokáig tart a fény apálya,
míg bugyborogva, sisteregve
visszahúzódik éjszakára
az áttetsző üregekbe.

Az élőlények elcsigázva
bújnak a földalatti hővel
bélelt anyaméhforma házba.

De egykettőre átalizzik
az ingatag, világos éjjel.
Ledobja vérerezte héját,
s a nagy medence peremén át
a reggel alászáll a vízig.

Fehérre ír fehérrel.

Átgázol majd a verítékes
alvó is a felszínes álom
páráival pangó homályon,
megtér még eleven hitéhez.

1985

 

Mikor kormozva csonkig égnek
Ha nem is ilyen közvetlenül, szembeszökően, Füredhez kötődik egy tíz évvel korábbi versem, a Mikor kormozva csonkig égnek is. Csak én tudhatom, hogy szinte egész anyagát, ide-oda járó áramait abból a kisvilágból vettem. Hol egyszerűen csak leképezése a nekem önmagában is valami (néha homályos) jelentést kínáló mintának, hol átrajzolása egy-egy látványdarabnak. A láthatóan-foghatóan anyagszerű és az elvont-anyagtalan határvidékén emelkedik-ereszkedik. Így is indul, kettős természetűen. A mikor kormozva csonkig égnek / gyertyái a bitang határnak nem kitalált félmetafora. Ott van mögötte a látvány. A már enyészettel bélyeges, vöröslő-sárguló lombú fák, leginkább csakugyan gyertyaláng formájú jegenyék. A bitang határ nem csak a gazdátlan őszi tájat idézi, a veszélyeztetett teremtmények elhagyatott színpada is. A harmadik-negyedik sor, a mikor az édes semmiségek / szétzüllenek s új rendbe állnak félig-meddig tájfestés. Akár rá is tudtam volna mutatni az édes semmiségekre, bokrokra, fákra, virágokra, füvekre. De elvontabb, általánosabb sugallatuknak is kellene lennie. Az édesnek érzékien ember-érdekű tartalmat szerettem volna adni. De vajon így hat-e a versben? Mit szólna hozzá Nemes Nagy Ágnes, aki villámló kisesszékben magyarázta, hogy vannak az élő költészetben már használhatatlan szavak? A rózsa, a csillag. Mert tónusuk egy elmúlt korszakhoz kötődik. Nem ilyen-e az édes is? Én a vers széthúzó-összefonódó szólamaiban fájdalmasan szép hangzatnak képzeltem. A semmiségekkel együtt kétszónyi visszhangos egzisztenciális érvényű polifóniának. A szétzüllenek, ha így nézem, nem csak az élők átmeneti őszi vereségét mondja, hanem az egész, születése pillanatától halállal fertőzött drámai, tragikus és katartikus hangoltságú mindenséget. Az új rendbe állnak a pusztulás képlete, az váltja fel, az élet íve végén, egy időre vagy véglegesen, a sarjadásét-születését. Szóval az első négy sor félig valóság, félig absztrakció, bizonytalan fogalmiságot közvetítő bizonyosnak tetsző matéria. A strófa második fele viszont fényképszerű rögzítése egy köznapi történésnek. Vagy inkább csak valami egészet célzó vázlata. Kora ősszel, egy-egy nyáriasan forró napon, hirtelen támadt forgószél kapta fel, kavarta, sodorta a port, szemetet. (Bennem ráadásul a forgószélhez sásvári, gyerekkori emlékek, babonás hiedelmek társultak.) Azt meg aligha kell magyarázni, miért hályogos, kivált a Balatonnál, a hajnali égalj, legfeljebb azt tehetem hozzá, hogy ebben az antropomorf jelzőben a felettünk való világ közönye-részvétlensége is érzik. Az egyetlen-test seregélyraj mondhatni természettudományosan hiteles. Második emeleti erkélyünk alatt, nyugatnak, szép szőlőskert húzódott, azt szállták meg, valószínűtlenül nagy csapatban, a mohó seregélyek, és mikor a gazdák salétromos puskával riogatták őket, úgy csaptak fel, fordultak erre-arra, mintha egyetlen test, egyetlen célszerűen működő szervezet lettek volna, a sötét tömeg nem zilálódott szét, egy madár sem vált ki belőle, mintha egy értelmes központi akarat irányította, fogta volna össze őket. Egy légi hangyaboly szervezetten működő társadalma. Kétféle természete van a második versszak anyagának is. Első fele elválik a modelltől, a környezet elemei ott vannak ugyan mögötte, de körvonalaik bizonytalanok, versbeli rendjük önkényes. A Horváth Mihály utcán, Tihanyból, Tihanynak, szezonvégi késő estéken, jöttek-mentek az éneklő, kurjongató részegek, de a vers írásakor aligha hívtam elő emlékezetemből azokat a jeleneteket, ködös egyidejűségben, kiszámíthatatlanul, szeszélyes mintázatokba rendeződve sejlenek a vers erőterében. Így, elválva körülrajzolható hátterétől, a mikor rekedtre vált az ünnep / részeg kedve másféle képzeteket indít. Úgy van-e, ahogy én érzem: visszhangos tere támad? A vásott szövedék nyüvődésének, kopásainak, szakadásainak sem voltak azonosítható mintái (a sorok alakításába a kínálkozó rímek is belejátszhattak), egyszerűen csak innen-onnan vett félemlékeimmel próbáltam testet adni valami elvont tartalomnak, szorongásaimnak. A szakasz második felében viszont megint közvetlenül, nyersen, stilizálatlanul, hangjával, színével, szagával jelenik meg a világ. Ősszel Füreden mindenfelé érzett a cefreszag. (Ez is életem egy-egy korszakát hozta vissza, Szőlőst, a feketehegyi szüretidőt, bár ott inkább a kipréselt szőlő, a mont szaga érzett, Medgyesegyházát, egy osztálytársammal egy nagy gyümölcsösben ott dolgoztuk át a nyarat, hordókba gyűjtöttük a hullott, már a földön is rothadó szilvát, barackot, egyebet, a cefre szagával keltünk, feküdtünk.) A valami jármű darabos dohogással ott járt el a ház mellett, ki ne ismerné a traktorok csakugyan görcsösen köhögő hangját? De ha a kép természet után készült is, megrendezetlenül is többet mond puszta önmagánál. Mert előhív valamit, akár ködösen, emlékezetünkből. Feltöltheti a versbeli helye is, mert valamilyen szerkezetbe kerül, egy sokfelől sokfelé ágazó hálóba. A szép szemét amúgy is kétlényegű, nemcsak a visszavonuló tenyészetre vonatkozik, hanem, úgy képzelem, emberi állapotunkra is. A foltokban érdes pikkelyekben láthatóvá, foghatóvá kellene hogy tegye az elvont jóvátehetetlent.
Kétféle lehető jelentése, erre-arra képzeteket indító homályos tartománya van (kellene hogy legyen) a folytatásnak is, nézhetem hagyományos természetlírának, évszakversnek: s a szeszélyes mintájú forma / felfedi az élesre ajzott / tekintetnek gyorsan romolva / a pontos vékony szálú rajzot, de nyelvhasználata, a minta fölé emelt képei, a megformálás technikája, félig természetelvű, félig nonfiguratív rajza egy másféle lírai tartományba helyezi. Nem is tudom, egyáltalán érthető-e első olvasásra, s ha érthető, hogy érthető ez a négy sor. Mert úgy ír le közeget, tárgyakat, hogy hagyományos nevüket nem ejti ki. Lehet, csak én tudom, hogy a szeszélyes mintájú forma nekem akkor leginkább a fák lombtestét jelentette, nyáron, kora ősszel ismerős formájukat, a nem romlandó vázat, törzset, ágakat-bogokat takaró változatos alakzatokat. De mert semmit sem nevez meg hagyományos nevén, a szöveg alatt egy tágabb világ van. A tárgyak, a lények erre-arra terjeszkedő közössége. Egyébként, és ezt nem kell tudni a vers megértéséhez, ebben a strófában hajdani kollégiumi tanárom, Fülep Lajos szelleme kísért. Ő mondott egyszer a Széher úton sétálva valami ilyesmit: szorongató pillanata az életnek, mikor a valószínűtlenül pazarló formák alól ősszel egyszer csak előtűnik a zöld testét vesztett dísztelen váz. Talán nem egészen így mondta, azt meg aligha tette hozzá, hogy az időszakos növényhalál az ember végső lecsupaszodását példázza, fenyegető foglalata, érvényes képlete nemünk nem ideiglenes vetkezésének. Arra viszont emlékezni vélek, hogy lenyűgözte a kopár váz tiszta szerkezete.
Idáig a vers, sorról sorra, egyébként személytelen, képsorai természete szerint egyre komorabb tartományokba ereszkedik. Nem tudatosan, inkább a versanyag, a szerkezet félhomályos rendezői utasítására, megtörtem a lefelé tartó, valószínűleg folytathatatlan versívet: a sötét alapdallamot a negyedik versszakban egy fényes-himnikus szólam váltja fel, a visszavonulóban is hatalmas teremtőerőé, a mindenfelől előtörő romlással feleselő, egyébként irracionális és-mégis. A bekerítve és fenyegetve ránk, magasabb rendű lényekre is vonatkozik, végérvényesebben, a szín, a fény az árnyék a mi nevünkben is mondja, megejtve érzékeinket, konok ellenérveit. A strófa második felében az a fák még lobbanékony / hevükben megmeredve állnak és ikerképe: a nyirkos hasadékon / minden az érett magra árad szándékosan emberszabású erotikus képzeteket gerjesztenek, bár nem kell okvetlenül beleérteni őket. Az első a férfi, a második a női testet vonhatja a vers körébe, a halállal szembeszegülő szexuális ösztönt. Mert nem tud ellenállni a halálnak / élve-halni menekül test a testbe – jó harminc évvel későbbi versemnek ez a két sora az erotikának ezt a halált hárító jelentését próbálta megfogalmazni. A negyedik strófától, ettől az elragadtatott töredék rapszódiától lett a Mikor kormozva csonkig égnek, kedvem szerint, két- vagy talán inkább többszólamú, mert ennek visszafelé is hatnia kellene, valahogy szólnia a komor strófák hátterében is. De még az első olvasásra legkomorabbnak, az utolsónak is módosítania a jelentését. Lehet, csak én képzelem úgy, hogy az egyedit magába ölelő egyetemes halál valami megmagyarázhatatlan megkönnyebbülést kínál. Ha többre nem is, legalább egy versnyi időre.
Mi minden teremti meg egy vers dinamikáját, sodrát és feszültségét? Az anyag, az elemek, a képek, a fogalmak célszerű rendje, társulása. A különféle formai, akusztikus késztetések, nemcsak a kötött idomokban. A Mikor kormozva csonkig égnek egy-egy rímnek is köszönheti alakulását. Ha nincs az égalj, a seregélyraj talán kimaradt volna belőle, az ajzott és a rajzot, a vásott és a szakadások a forma és a romolva véletlen találkozása egyszer csak tervrajza, szigorú törvénye lett a versnek. Vagy a szintaxis: a mondatok szerkezete, rendje, tagolása, a mértékhez igazodó vagy a mértékkel ellenkező futása mindig beleszól a versbe. Véletlen volt, hogy a Mikor kormozva csonkig égnek a mikorral kezdődött. Mert úgy adódott, kényszerűen, hogy újra és újra megismételjem, szerencsés hullámverést indított a versben. Meglódulásaival, áthajlásaival, szűk helyre szorított részleteivel, lezáratlan tagmondatai lebegő feszültségével követi is, gerjeszti is a képek, a fogalmak hol széttartó, hol összecsapó mozgását. Az egész versen végigfutó nyitott mondatsor valami várakozást támaszt: várjuk a főmondatot, de a hosszú körmondat végül is befejezetlen marad. Az utolsó, a legnagyobb terű mellékmondat, az amikor álmában az állat / megérzi közelét a teste / éjszakájában tévedezve / az övénél nagyobb halálnak főmondat-természetű. Ehhez az is kellett, hogy az amikor megtörje a mikorok monotóniáját.

MIKOR KORMOZVA CSONKIG ÉGNEK

Mikor kormozva csonkig égnek
gyertyái a bitang határnak
mikor az édes semmiségek
szétzüllenek s új rendbe állnak
mikor a forgó porgomolyból
a hatkor még hályogos égalj
lapján egy hangra visszafordul
az egyetlen-test seregélyraj

mikor rekedtre vált az ünnep
részeg kedve mikor a vásott
szövedéken már szembetűnnek
a kopások a szakadások
mikor komorabb napra készít
a reggel s görcsösen köhögve
valami jármű elenyészik
a rothadt cefre szagú ködbe

mikor még szinte észrevétlen
foltokban érdes pikkelyekben
kiütközik a szép szeméten
valami jóvátehetetlen
s a szeszélyes mintájú forma
felfedi az élesre ajzott
tekintetnek gyorsan romolva
a pontos vékony szálú rajzot

mikor a szín a fény az árnyék
az anyag szaga íze nedve
bekerítve és fenyegetve
csak mondja mondja a magáét
mikor a fák még lobbanékony
hevükben megmeredve állnak
mikor a nyirkos hasadékon
minden az érett magra árad

mikor vékony álmában odva
melegében mindenre éber
érzékeivel ösztönével
figyel a készülő zajokra
amikor álmában az állat
megérzi közelét a teste
éjszakájában tévedezve
az övénél nagyobb halálnak

1975