Domokos Mátyás

KÉT RÉSZLET EGY ÉLETÚTINTERJÚBÓL

Kérdező: Lakatos András

1993 nyarán és őszén az Országos Széchényi Könyvtár keretei között működő Történeti Interjúk Tára megbízásából hosszú életútinterjút készítettem Domokos Mátyással. Az Interjútár alapítója és vezető-
je, Hanák Gábor nem szabott szigorú terjedelmi határt, a rendelkezésre álló anyagi lehetőségeken, technikai feltételeken belül ránk bízta a beszélgetés időtartamát. Az interjút intézményesítő szerződés azonban egy igen kemény feltételt tartalmazott az elkészült anyag hozzáférhetőségére vonatkozóan: a visszaemlékező, a kérdező és az Interjútár együttes engedélyéhez kötötte a betekintést. Ez a közgyűjteményekben ritka korlátozás a személyiségi jogok védelmén túl azt a célt is szolgálta, hogy aki az Interjútár kamerája előtt beszél, ne egy televízió stúdiójában érezze magát, tehát ne befolyásolja az aktuális jelen, hanem a távolabbi jövőnek, patetikusabban fogalmazva, az utókornak tegyen tanúságot.
Domokos Mátyás a rá annyira jellemző erkölcsi komolysággal fogta fel az interjú célját, de nem az utókor felé fordult – önmagával készült számvetésre. Emlékeim szerint a felvételeket igen gyakran sűrű, feszült atmoszféra jellemezte, ami magából a beszélőből áradt, mert egymással némiképp ellentétes késztetések dolgoztak benne: részint minél többet szeretett volna átadni az emlékeiből rögzítésre, részint pedig arra törekedett, hogy kerüljön minden egyszerűsítést. A neki-nekilendülő történetmondást ezért sűrű közbeékelések, az előzményeket kiegészítő megjegyzések tarkították, ha lezárt egy nagyobb egységet, és valamilyen újba kezdett, de közben eszébe jutott, hogy a korábbi jobb megértéséhez még szükséges némi magyarázat, akkor habozás nélkül, új bekezdést sem nyitva tért vissza rá. Ez jellemezte akkor is, ha számára fontos gondolatok, az életét meghatározó alapelvek megfogalmazásáról volt szó; ritkán tartotta jónak az első kísérletet, s ilyenkor – nem törődve az ismétlésekkel – többször nekivágott a feladatnak. Röviden: az interjú folyamán mintha kevéssé ügyelt volna az esszéprózáját oly jellegzetesen átható eleganciára, a sodró lendületű előadásra, sokkal fontosabbnak látszott számára az életút hiteléért szavatoló részletek minuciózus feltárása, a magyarázatok, az árnyalatok lehető teljességet közelítő kibontása.
Nem sokkal a felvételek befejezése után mindkettőnk kézhez kapta az elhangzottak gépiratának egy-egy példányát. A lejegyzés bérmunkában történt, így célja nem volt, nem is lehetett más, mint a mechanikus rögzítés – az élőbeszéd minden esetlegességével. Eleinte azt hittem, hogy Domokos Mátyás hamarosan hozzákezd a szöveg rendbetételéhez, de ő félretolta a dossziékat, mondván: sokkal fontosabb munkái, súlyosabb lelkiismereti adósságai vannak annál, hogysem az önéletrajzával foglalatoskodjon. Később sem látott hozzá, és én egy idő után már nem akartam kérdezősködéssel zaklatni. Amikor élete utolsó éveiben néhány nagy, önéletrajzi fogantatású esszével jelentkezett, például Sárközi Márta portréjával vagy a Három lektor című kép elkészülésének és későbbi hányattatásainak történetével (mindkettő a Holmiban látott napvilágot), akkor megértettem, hogy az írásba foglalt memoárt más formájúnak tervezi, mint ahogy az interjúban élőszóval felidézte az emlékeit. Ami a történeteket illeti, azok az esszékben és az interjúban mozzanatról mozzanatra megegyeznek, még az anekdotikus elemek is ugyanazok, de az újraformált változatban dokumentumok kísérik az elbeszélést: Sárközi Márta portréjának esetében levelek, a Három lektor történetében korabeli kritikákból vett idézetek, hivatalos iratok, s ezzel a körítéssel az önéletrajzi fejezet mintegy általánosabb szintre emelkedik, emlékezésből példázat lesz. Örök veszteség, hogy e nagyszerűen indult szériának nincs – nem lehet – folytatása. (Egyébként 1993 után írt cikkeiben, tanulmányaiban Domokos Mátyás számos olyan témát kidolgozott, amelyekről az interjúban is beszélt, de csak ritkán, elvétve kölcsönzött valamit ottani megfogalmazásaiból, s akkor sem biztos, hogy tudatosan tette.) Ő maga nyilvánvalóan „nyersanyag”-nak tekintette az életútinterjút, ám most, hosszú szünet után újraolvasva a szöveget, én úgy gondolom, hogy ebben a furcsa, átmeneti műfajban is emlékezeteset produkált. Sok erénye közül kettőt emelnék ki: a „létezett szocializmus” szellemi életének rendkívül eleven, érzékletes rajzát és azt, hogy az egész beszédfolyam egy igen eredeti észjárás páratlanul becsületes dokumentuma, amelyik hírből sem ismeri a kendőzést-alakoskodást. Ezért is vállalkoztam arra, hogy két kis részletét közlésre előkészítsem.
Domokos Mátyás az interjúban eleinte a kronológia rendjét követte, egészen az egyetemi tanulmányai befejezéséig, a felnőttkor kezdetéig. Amikor azonban életútján ahhoz a fordulóhoz ért, hogy könyvkiadói lektor lett, változtatott az emlékek felidézésének módján.
Külön-külön vette sorra a számára fontos szellemi kapcsolatokat, s ezek felelevenítése közben sok-sok évet lépett előre vagy hátrált vissza az időben. Nagy tömbök keletkeztek így, különösen a Szabó Lőrinchez, Németh Lászlóhoz, Illyés Gyulához fűződő viszony emlékeiből kerekedett ki szinte önálló egység. Ugyancsak sokat beszélt a nemzedéktársaival kialakult kapcsolatairól, előbb Juhász Ferencről, aztán Nagy Lászlóról, és ebbe a sorba illeszkedik a Kormos Istvánról őrzött emlékeinek fölidézése is. (Úgy tudom, haláláig az „adósságlevelei” között tartotta számon, hogy minél hívebb képet rajzoljon erről a költői pályáról, de „nehéz Kormosról írni, nagyon nehéz” – mondogatta.) A Holmiról az Illyés Gyulához fűződő viszony elbeszélésének legvégén esett szó. E történet záradékául ugyanis Domokos Mátyás elmondta, hogyan alakult annak a folyóirat-alapításnak a sorsa, amelyet Illyés mintegy rá testált, s amelyből végül az 1988 őszén megjelent Hitel lett. Közvetlenül ez után – kérdésre nem is várva – kezdte el kifejteni, hogy milyen reményekkel, milyen meggyőződéssel vett és vesz részt a Holmi szerkesztésében.
A közlésre előkészítés során maximális tartalmi hűségre törekedtem, de igyekeztem megfelelni a folyamatos olvashatóság kívánalmának is. Főként egymástól messze került mondatrészeket hoztam közelebb, változtattam a lejegyzés interpunkcióin, és kiszűrtem a töltelékszavakat (na most, ugye és társaik). A Kormos Istvánnal kapcsolatos emlékek kezdetén Domokos Mátyás egy kiegészítés erejéig visszakanyarodott Juhász Ferenchez és Nagy Lászlóhoz. Ezek a mondatok az előzmények ismerete nélkül nem nagyon érthetők, vagy ami még rosszabb: félreérthetők, így kihagyásuk mellett döntöttem, s ezt a szokásos módon, szögletes zárójelbe tett három ponttal jelzem. Ugyancsak szögletes zárójelben szerepel az a két-három szó, amit a mondatszerkezetek szervesebb illeszkedése érdekében, a könnyebben érthetőség kedvéért én iktattam a szövegbe.
L. A.

 

Kormos Istvánról

– Kormos költői föltámadását Te baráti közelségből kísérhetted figyelemmel.
– Kísértem is, mert ő maga közölte velem sokszor, hogy – van egy ilyen kártyás mondás –: „a halott felül, és enni kér”. Benne a halott költő folyton figyelmeztette a barátait, hogy feltámadóban vagyok, fiúk, bár ti nem hiszitek. Nem is hittük, mert nem láttuk a dokumentumait. […] Én egyébként Juhász Ferit Kormoséknál ismertem meg, a Báthory utcában, azt hiszem, 1951-ben. Egy alkalommal ott volt Juhász Ferkó soványan, feketén, bajszosan, elragadó kedvesen, Erzsikével – ott találkoztam vele életemben először, tehát Kormosnak köszönhetem tulajdonképpen ezt az ismeretséget, majd barátságot. Kormossal akkor kerültem közelebbi kapcsolatba, amikor, hogy úgy mondjam, már nem volt gyakorló költő, mert a Dülöngélünk megjelent, de aztán annak folytatása nem volt, nem lehetett. Kormos elnémult, mindenféle néger- és mellékmunkákkal igyekezett pénzt keresni, válságba került a házassága Klárival, elvált, változatos színtereken, ágyakban és albérletekben folydogált tovább az élete. Voltam válásnál is, házasságkötésnél is tanúja, el se tudnám már sorolni az ilyen alkalmakat. Életének forgószínpadát egy fantasztikusan találó mondatba foglalta össze az első felesége, Klári. A hetvenes években egyszer Réz Pali szobájába (Kormos után Klári Réz Palinak volt haláláig jó felesége) benyitott Csanádi Imre, akiről viszont tudni kell, hogy ő meg Kormos második feleségét, Rab Zsuzsát vette el. Ott, a szobában kiderült, hogy Klári és Csanádi Imre nem ismerik egymást, és valaki elvégezte a bemutatás szertartását. Mire Klári azt mondta: „Várjunk csak! Hogy is van ez? Ja, igen! Szóval maga az én első férjem második feleségének a harmadik férje.” Ez a mondat a Kormos körül kavargó örvények nélkül nem képzelhe-
tő el, ilyen volt ő ebben a vonatkozásban. Mindig úgy volt, hogy összehoz valamit, egy házasságot, vele egy könyvtárat, s akkor az nagy robajjal összedől. Mire összehordja, már elkezd inogni, tehát nemcsak felépíti, hanem beindít valami földrengést kiváltó gépezetet is, amelyik ezt összerázza és összerombolja. A csődbe jutott házasságainál ennek szemtanúja is voltam.
A jellem és egyáltalán az „emberi tényező” bonyolultságát mutatja, hogy Kormost a világ – főleg az anekdotái révén – amolyan derűs kópénak képzelte, és a viselkedésében tényleg sok olyan elem volt, ami ezt igazolta. Én akkor fogtam gyanút, amikor még Pestlőrincen élve egy vasárnap kora délután be kellett jönnöm Pestre, és a Corvin mozi előtt fölszálltam a 12-es buszra. Szórakozottan bámultam ki az ablakon, és egyszer csak látom, hogy baktat Kormos egyedül a Körúton, mélyen a mellére horgasztott fejjel, fájdalmas, űzött, dúlt, tragikus arckifejezéssel. Alig ismertem meg, mintha más ember lett volna. Arra gondoltam, talán nem bennünket akar megtéveszteni, inkább önmagát, amikor olyan vidám, derűs, játékra kész arcot mutat, holott belül egészen más. Attól fogva éreztem és tudtam, hogy Kormos is – mint mindannyian – bizonyos értelemben kettős lélek, benne is jár a belső inga mánia és depresszió vagy eufória és depresszió között. Tökéletesen tisztában volt életének a tragédiáival, sőt a semmibe ágyazott létnek a tragédiájával is, hogy ilyen filozófiai nagyképűséggel éljek, de így van, így igaz. Tudott nagyherceg lenni, nagyvonalú, nagylelkű barát, és ugyanakkor egy bon mot-ért, egy jó viccért, egy bemondásért, pillanatokra ugyan, de el is tudta árulni ugyanazt a barátot, s egyik véglet sem volt jellemző rá igazán.
Abszolút érzéke volt a költészethez; neki végül is sikerült – nem könnyen! – kibányászni magából azt a hangot, ami csak az övé. Ez egy mély merülésben történt, amibe bele kell kalkulálni azt, hogy olyasvalaki bukott le a víz alá, aki nem tudott úszni. Természetesen ezt most metaforikusan értem, valahogy úgy, ahogy egyik korai versében van: „Kibuktam a víz alól / ott éltem én eddig / nem hoztam föl a tenyéren a / hullámokból semmit.” Még a Dülöngélünk-ből való ez a vers, és arra a korszakra sem érvényes, de ő így érezte, elhallgatásának a politikai helyzet mellett a másik oka és magyarázata valószínűleg ez. Egyik nekem írt levelében „felelőtlen csilingelés”-nek nevezte, amit addig csinált, s ehhez járult egy kritika, méghozzá költőé, Szabó Lőrincé, aki elutasítóan beszélt az induló Kormos verseiről. Azt mondta róluk, hogy vad szürrealizmus – valami ilyesmi van a naplójában erről –, nem tetszettek neki, s utólag tudom is, hogy miért nem, mert akkorra már Szabó Lőrinc leszámolt az avantgárd modernizmus hidrájával…
– Úgy rémlik, népi szürrealizmusról írt a naplóban. Csak azért hozom szóba, mert ezt a kifejezést később gyakran emlegették Kormos költészetével kapcsolatban.
– Népi szürrealizmusról… igen! Kormos mélyen átérezte, hogy ebben a kritikában lehet valami: túl közel van Gellért Sándornak, Sinkának és némileg Erdélyi Józsefnek az erőtere az ő költői erőteréhez – és akkor alábukott. A történelem sötét vizeiben senki sem tud úszni, egyéni sors, predesztináció kérdése, hogy ki mit hoz föl. Nem ok nélkül mondom ezt. Vas Pista, akit már nagyon sokszor emlegettem, élete vége felé beszélt arról, hogy ha ő regényt tudna írni, akkor olyat írna, amelynek a főszereplője, hőse Kormos Pista volna. Számára Kormos alakja körül gyűlik, gyűrűzik, örvénylik mindaz, ami a létezett szocializmusnak nem a politikai történetét, hanem a szocializmus által kialakított életformák kuszaságait, összevisszaságait, izgalmait, bolondságait, tragédiáit jelképezi. Mindez – tehát hogy Kormos mélyről jött, aztán a tehetsége, az alakváltozásai, az emberi kapcsolatai, a hihetetlen történetei, amelyek önmagukban is azok voltak, de ő még átszínezte őket és így tovább –, szóval mindez kincsesbánya lehet, mondta Vas Pista, egy olyan regényírói toll számára, amilyen például a Tersánszky Józsi Jenőé. Ez valóban így van.
– Közelről látva az életét, mennyire igaz az a lassan irodalomtörténeti megállapítássá szilárduló vélekedés, hogy költői magára találása franciaországi kint tartózkodása idején kezdődött?
– Filológiailag ez nem ellenőrizhető. Nekem nagyon sok levelet írt kint tartózkodása idején, de inkább azzal kell kezdenem, hogy találkoztunk is Párizsban, 1963-ban. A találkozás módja és mikéntje nagyon jellemző volt Kormosra. Pontosan tudtam, hol lakik, az Alésia Hotelben (ez a neve egyébként a metróállomásnak is), rue d’Alésia, nem tudom, hány szám. Írtam neki, hogy itt vagyok Párizsban, de választ nem kaptam. Az ottani magyarok mind azt mondták, hogy ne menjek el oda, nem találom meg, mert ha azt mondta, hogy ott lakik, akkor szinte mérget lehet venni rá, hogy nem lakik ott. Én ezt meguntam, és egy üres délelőttömön mégis kizarándokoltam az Alésia metróállomáshoz, megtaláltam a hotelt, bementem – vedd hozzá, hogy nem tudok franciául! –, s a patronnal, aki sültfrancia sovinisztának látszott, nem beszélt németül, a süketnémák módján sikerült megértetnem, hogy möszjő Kormost keresem. Hát, möszjő Kormos itt lakik, de most nincs itthon, s fölbökött a kulcstartó táblára, hogy az a szobaszáma. Akkor hagytam neki üzenetet, hogy öregem, írjál vagy jelentkezz, de egy ideig nem történt semmi. Aztán néha jött üzenet, csakhogy még mindig nem találkoztunk. Egy alkalommal éjszaka ugyanezen a metróvonalon mentünk haza – talán az utolsó járattal. Én a rue Jacobon laktam, és egyszer csak az egyik állomáson kinyílik az ajtó, majd belép térdig lógó pulóverben Kormos. Attól kezdve a maradék párizsi időmben végig együtt voltunk, éjjel-nappal, de arra éppúgy nem találtam magyarázatot, hogy korábban miért nem jött, mint arra, hogy a véletlen találkozás után meg miért jön. Elbűvölően kedves volt, elvitt Chartres-ba, ide-oda-amoda.
Annál is inkább együtt voltunk, mert Kormos, a szenvedélyes játékos fölfedezett egy eszpresszót, ahol valami különlegességgel lehetett játszani. Akkoriban kerültek át Európába ezek az amerikai játékok; volt ott egy biliárdasztal-szerűség, amin autót lehet vezetni, és egy kis kijelző mutatja, hogy hol halad éppen az autód, mert különböző akadályok vannak. Nyerni nem lehet rajta, csak még egy menetet, ha az ember hiba nélkül teljesíti a távot, de ez nagyon nehéz, mert minden fel van gyorsítva. Ott voltunk a Café Tournonban, a rue Tournonon, és vagy ezt játszottuk, vagy sakkoztunk, mert volt sakk is. Velünk tartott Szendi Karcsi, egy kedves, disszidens fiú, aki Lévy-Strauss szemináriumára járt állítólag. Néha Pilinszky is beült oda, nem sakkozni, hanem elmesélni borzongató élményeit, hogy a szállodában, ahol lakott (nem tudom, melyikben) ment föl a lépcsőn, és jött lefelé egy néger. Mondtuk: no és? Hát, ahogy jött lefelé! Nyitástól zárásig nagy volt a forgalom, mindenki bele volt őrülve ebbe az autóvezetős játékba, jártak oda hivatásos autóvezetők, taxisok is, kockáztatva a munkaidejüket, a pénzüket, leálltak, játszottak és fogadásokat kötöttek egymással, hogy ki tud végigmenni a pályán. Úgyhogy mi ebből kiszorultunk, hál’ istennek, mert egy menet 1 vagy 2 frank volt, és akkor maradt a sakkozás.
Mindehhez még: az OAS-idők vége felé jártunk. A franciák nem nagyon szemérmesek, amilyen nyíltan csókolóztak az utcán, olyan nyíltan jelezték azt is, hogy terror van, és harcolnak a terror ellen. A szenátus épülete körül géppuskaállások, befűzött hevederrel, mellettük a katonák rohamsisakban, ugyanígy az Élysée-palotánál és mindenfelé. Az Élysée-palota oldalában van a rue du Faubourg Saint-Honoré, az ékszerek és luxusholmik utcája. Én életemben először voltam Franciaországban, s csak bámultam, mint valami bennszülött, mert ott ki voltak rakva csillagászati áron briliánsok meg ilyesmik. Engem az ilyesmi nem nagyon izgat, de azért úgy elnéztem. Abban a pillanatban, ahogy megálltam, mögém sorolt egy hatalmas, ballonkabátos pasas, keze a zsebében, és nem is nagyon rejtegette, hogy dudorodik a revolver. Ilyen volt akkor az örök Párizs, megkeverve a magyar emigránsokkal, ebben a miliőben töltöttem hat hetet.
– Turistaként voltál ott?
– Turistaként voltam, és a hatból két hetet egyvégtében Kormossal. Láttam azt is, hogy ez a magyar emigráció, még frissen, nem sokkal ’56 után, máris hogy töredezik, szakadozik, hogyan ütköznek ki a jellegzetes emigránsbetegségek: mindenki tud valakiről valami rosszat, diffamálót mondani. Vagy egy másik, impressziószerű, furcsa élményem: a Danton-szoborral szemben volt egy presszó, ahol – akkor még újdonságként – rendes, jó, olasz eszpresszókávét adtak. Mire a jó magyarok odajártak, és jó magyar szokás szerint [fogyasztottak], leültek, rendeltek valamit, aztán egy óra múlva megint valamit. Franciaországban az volt a rend, hogy ha kértél valamit a presszóban vagy bárhol, akkor blokkal együtt hozták, s amikor fizettél, a blokkot visszavették. A magyaroknál azonban folyton gyűltek a blokkok, amiből aztán konfliktusok támadtak, és a pincér rohant be a Madame-hoz, a tulajdonoshoz, hogy a magyarok zsebre rakják a blokkok egy részét.
A Madame azt mondja, őt ez nem érdekli, mert ott olyan elszámolási rendszer van, hogy a tulajdonos tartja nyilván az összfogyasztást, amit a pincér kifizet, a többi pedig az ő dolga. Tehát minden a pincér zsebére megy. Egyszer a pincér Erdély Mikiékkel keveredett heves konfliktusba (én Erdély Mikit Csernus Tibor révén ismertem), ami már-már hadüzenetté fajult, a társaság sértetten kivonult egy időre a presszóból. Az egész jelenetet a bárpultnak támaszkodva nézte végig egy furcsa figura, aki mezítláb volt, pizsamában, a pizsamakabát rosszul gombolva, a haja kócos, torzonborz, az arca borostás, ahogy az ágyból kikel az ember. Már nem tudom, kitől, azt hiszem, Szendi Karcsitól kérdeztem, hogy ki ez a furcsa pasas. „Ja – mondja –, itt lakik a házban, ez Adamov, a drámaíró. Hallottál már róla?” Valamit hallottam róla harangozni, abszurd drámákat ír, olyan, mint Ionesco. „Őrült – mondja még ő –, éjjel-nappal ír, nem mozdul ki a házból, minek következtében nem is öltözik föl, néha lerohan ide cigarettáért vagy kávéért.” Ez a jellegzetes párizsi kisvilág a nagy Párizson belül, vannak emberek, akik arra büszkék, hogy egész életük során nem léptek ki a Quartier Latinből, nem mentek át egyik kerületből a másikba, sőt vannak olyanok, akik azt mondják, az utcát sem hagyták el még soha. Adamov is ilyen különc figura volt, de ott egyébként is mindenki ismert mindenkit. A Madame, a tulaj szerette a magyarokat, tudta róluk, hogy hontalanok, emigránsok, olyan ellágyultan nézegette őket, nyilván az anyai ösztöneit is borzolták az Erdély Mikiék, és neki anyagi kárt nem okoztak, mert a pincér vitte el a balhét. Ebben a presszóban is igen gyakran megfordultam Kormossal.
Visszatérve a kérdésedre, hogy mit láttunk a tetszhalott költő feltámadásából…, erre azért nagyon nehéz válaszolni, mert Kormos olyan természet volt, hogy ha írt egy verset vagy bármit, nem állta meg, hogy meg ne mutassa – ami általános költői szokás. Viszont amikor nem mutatott semmit, akkor is folyton arról beszélt vagy levelezett, hogy írt verset, de ezt nem láttuk. Volt néhány körülmény, ami azonban megzavarta, hogy egyszerűen fordítva értsük a dolgot, tehát ha azt mondta, hogy írt verset, de nem mutatta, akkor biztos, hogy nem írt, mert nem volt ilyen egyértelmű a helyzet. Amikor 1963 nyarán hazajöttem Párizsból, utána Kormos elég sok levelet írt nekem. Részint azért, mert kérte a segítségemet, hogy küldjek neki verseket egy antológiához, amelyet a Magyar Műhellyel karöltve akart megjelentetni a kortársi, illetve a huszadik századi magyar költészet bemutatása érdekében. Ez aztán nem valósult meg, de évtizedekkel később Parancs Jancsitól megtudtam, hogy csakugyan csinálta, és véresen össze tudott veszni Nagy Pállal meg Papp Tiborral azon, hogy Jékely költő vagy nem költő, mert ezek a non plus ultra avantgardisták fumigálták Jékelyt vagy Dsidát. Kormos ölre menő csatákat vívott ilyesmikért, és ehhez kért anyagot. Mivel egyedül volt, rengeteg ideje volt, pénze viszont nem vagy nemigen, néha unalmában is megeresztette a tollát, és igen hosszú leveleket írt. Ezeket én nemrég odaadtam Villányi Lacinak, és a győri Műhely közli őket változtatás nélkül. Van közöttük harmincvalahány oldalas levél is, s igaz, hogy Kormos verébfej nagyságú betűkkel írt, de mégis, akkor is. Ezekből a levelekből össze lehet rakni Kormos franciaországi életének a hiteles dokumentumfilmjét, ami azonban költészettel van színezve egyfelől, másfelől monda és valóság ugyanúgy keveredik bennük, mint az itthoni életében. A levelekben többször említi, hogy verset írt, de nem küldte el. Kivételt talán egy alkalommal tett, akkor mellékelte is a vers kéziratát, úgyhogy nem lehet megmondani, a többi esetben mi volt az igazság. Amikor visszajött Magyarországra (kétszer vagy háromszor időzött hosszan Franciaországban), akkor közölte, hogy most már a kötete összeállításán dolgozik. Mi ezt természetesen nem hittük el, de azt se mondhatom, hogy belül olyan nagyon kétségbe vontuk volna, mert tudtuk, hogy Kormos kiszámíthatatlan. Van az asztrológiában egy kifejezés, úgy mondják, hogy áthatolhatatlan személyiség, szuverén, ám áthatolhatatlan. Nem lehet átvilágítani, valami elnyeli benne a fényt, tehát nem azért áthatolhatatlan, mert jól őrzi a titkait, hanem mert így van megcsinálva. Végezetül azt mondhatom a kérdésedre: fogalmam sincs, és, azt hiszem, Magyarországon senki sem tudja, hogy azokat a verseket, amelyekkel aztán a Szegény Yorick-
kötetben jelentkezett – beállítva ezzel a hallgatás világcsúcsát, hiszen a Dülöngélünk és a Szegény Yorick között majdnem negyedszázad telt el! –, ezeket mikor hozta létre. Isten tudja, vagy az Isten se tudja. Az is lehet, hogy képzeletben. Igaz lehet az is, hogy amikor azt mondta, „írtam egy verset”, valójában nem írta meg, de igaz lehet az is, hogy elkészült a vers, csak nem írta le.
– Fodor András és Lator László is említi, hogy van egy verse, a Citerázó asszonyok, amelyről már az ötvenes években beszélt, sőt még azt is megmondta, hány soros. Telt-múlt az idő, már mindenki lemondott róla, amikor egyszer csak megjelent a vers, és tényleg annyi sorból állt, amennyit ő sok-sok évvel korábban megadott.
– Ezért mondom én azt, hogy versei datálása Kormos életének a megfejthetetlen titkai közé tartozik.
– Harmadik kötete, az N. N. bolyongásai a Mikrokozmosz füzetek sorozatban jelent meg, amelynek Te voltál a sorozatszerkesztője.
– Ez a sorozat nagyon tetszett Kormosnak. Rögtön megérezte, sasszemével észrevette, hogy ez valamilyen esztétikai, költői értelemben is elit sorozat a szocialista könyvkiadás viszonyai, körülményei között. Tehát nem annyira a kiállítása, szépsége teszi azzá, hanem a benne szereplők névsora, amihez egyfajta kuriozitás is társult. A sorozat nyitódarabja Illyés Abbahagyott versek-je volt, s ebben jelent meg Nagy Laci Ég és föld című oratóriuma, de volt benne próza is, ami azonban a költészettel igen szoros, mondhatnám tragikus kapcsolatban állt, Radnóti utolsó hónapjainak krónikája.
– Fodor András Kettős rekviem-je is ebben a sorozatban jelent meg.
– Igen, Fodor Bandi Kettős rekviem-je, és így került sor az N. N. bolyongásai-ra is. Én ezt a sorozatot – éppen azért, mert elenyésző részt képviselt a kiadó nagy volumenében – oroszlánként védtem mindenfajta protokolláris behatolás ellen, ami azért nem volt könnyű. Mert a költőkről aztán kivétel nélkül elmondható, a legnagyobb lángelméktől a legagresszívebb dilettánsokig, hogy érvényes rájuk a Szentivánéji álom híres mondata: „Ide nekem az oroszlánt is!” Vagyis semmi sem elég, igenis abban kell megjelenni, mert ha még nem volt benne, de fölkínálják alternatívaként, hogy inkább kiadják a művét kecskebőrbe kötve több százezer példányban, akkor is ezt választja, már csak azért is. Tehát sokan kérték, sőt követelték. Később egy Zelk-kötet is jelent meg a sorozatban, meg Vas Pistától az Önarckép a hetvenes évekből.

 

A Holmiról

A lényegesebb ok [amiért viszonylag ritkán publikált az 1988 őszén indult Hitelben – L. A.], ami nem jelent feltétlenül pártállást vagy politikai állásfoglalást, hogy megindult közben egy lap, amit inkább gondoltam szellemi, irodalmi természetű vállalkozásnak. Ez a Holmi, ahová engem alapító szerkesztőnek hívtak. A Hitel a Magyar Demokrata Fórum mozgalmának lett a hordozórakétája, csak, véleményem szerint, nem szállt elég szépen és gyorsan, ez az új irodalmi vállalkozás [viszont] valóban azzal a céllal indult, hogy – mint egykor a Nyugat – megpróbáljon minden arra érdemes tehetségnek teret biztosítani, függetlenül a világnézeti különbségektől. Ez sok mindenben kifejeződött – leginkább a lap tartalmában – , és volt valami radikalizmus az indulásában, amivel nagyon rokonszenveztem: az ’56 emlékéhez és, ami ennél is fontosabb, az ’56 eszményeihez való ragaszkodás. Emlékezz vissza, hogy a Holmi első számában Németh László, Weöres Sándor és Vas István, tehát a magyar szellemi élet három, egymástól is kardinálisan különböző, ugyanakkor meghatározó személyiségének a vallomását közöltük 1956-ról, a lap élén.
Egy-két szóval megmagyaráznám, hogy miért olyan fontos ez nekem. Ebben a ragaszkodásban vagy hűségben nem annyira az ’56-os közvetlen emlékeim játszanak szerepet, hiszen én 1956 forradalmának nem voltam – hogy úgy mondjam, mikroszkopikus méretekben sem – tevékeny szereplője, bár átéltem egy nem remélt csoda rövid ideig történő megvalósulásának az eufóriáját, mámorát, és nagyon sok személyes szállal kötődtem olyanokhoz, akik viszont részt vettek (óriási kockázatokat vállalva, sőt az életüket is kockáztatva) 1956 mozgalmaiban. A személyes emlékeken, kötődéseken túl ragaszkodásom inkább meggyőződéssé vált élettapasztalat, hogy azok az igazságok, amelyeket, mondjuk, a Hegyi Beszéd is megfogalmaz a Biblia nyelvén, vagy, más szempontból, amelyek testet öltöttek – ha torz formában is – a szocializmus történetének mondott mozgalmakban, tehát a többi ember szociális helyzete iránti érzékenység és felelősség kiirthatatlan az ember gondolkodásából, idegrendszeréből, életéből. Csakhogy mindenki, akiben ez az érzékenység munkál, egy súlyos történelmi tapasztalattal is szembesül. Nagyon egyszerűen szólva azzal, hogy a szegénységet nem lehet megváltani, nem lehet megszüntetni. Igen ám, de ez a prózai, történelmi tény nem oldozhatja fel az embert az alól a lelki elkötelezettség alól, amit e problémával szemben érezni kényszerül, mert ez az érzékenység szinte velünk született módon működik, valahogy úgy, ahogy Kant elképzelte – olyan örökség ez, amelyet nem tudunk, de nem is szabad levetni. 1956 – függetlenül a végeredménytől – számomra ezt is jelképezi, és azt gondolom, hogy ez az érzékenység nem csak személyekben nyilatkozik meg, nélküle az irodalom és a művészet is szárnyaszegett vagy csonka. Ami nem azt jelenti, hogy ennek az érzékenységnek a művészet és irodalom minden elemében, minden mondatában jelen kell valahogy lennie. Nem, nem azt jelenti, de azt igen, hogy azokról, akik létrehozzák, akik megteremtik – a legkülönbözőbb módokon és stílusokban, a legkülönbözőbb világnézetek talaján és nézőpontjából – , éreznem vagy sejtenem kell: nem idegen tőlük ez az érzékenység. Mert az élet teljességének ez az érzékenység alapvető része, és az élet teljességét nem lehet ábrázolni az alapvető rész nélkül. Jelenléte olyan, mint a levegő – láthatatlan. A művekben is láthatatlan, de ha nincs bennük valamiképpen, akkor számomra nem lehet igazi.
Ennek az érzékenységnek az ígérete volt a Holmi indulásában. Hozzá kell még tennem, hogy biztosan sokféle megfontolás, politikai elképzelés és hátsó gondolat is közrejátszott az egészben (hiszen másfelől ez a világ legtermészetesebb dolga), de, azt hiszem, a Holmi sem akkor, sem azóta nem szállt le azokba a politikai arénákba, napi politikai küzdelmekbe, amelyek alapján egyértelműen azt lehetne mondani, hogy idetartozik vagy odatartozik. Tehát egy rossz, napi könyvelés szerint sem lehet azt állítani – legalábbis azt hiszem –, hogy a lap ennek a törekvésnek, ennek az irányzatnak, ennek a politikai elképzelésnek a kizárólagos fóruma. Ha igazam van, akkor ezt azért sikerült így megőrizni, mert valóban irodalmi és filozófiai, esztétikai meg mit tudom én milyen kérdésekkel foglalkozó folyóirat tudott lenni, és meg is tudott annak maradni, ahol a legkülönbözőbb nézetek kaptak és kapnak hangot. Egy alapelve van – s ez a kohéziója –: a minőség, ami nem azt jelenti, hogy minden írása zseniális, minden szereplője zseni, de magából az igényből nemigen engedtünk.