Szvoren Edina

KORÁN FEKÜDTEK AZNAP

A nagyobbik fiú már összekészítette a legszükségesebbeket, amikor csöngettek. Az ágy sarkába halmozott tárgyak között volt iránytű, nagyító és négynyelvű társalgási szótár. Hagyta, hogy kisöccse érjen elsőként az ajtóhoz: másszon a kicsinyített tonettszékre, nézzen a kukucskálóba. A kukucskáló fölfújta a rendőrök arcát, mint a dülledő békatokát. Az öcs nézte volna még őket, de vissza kellett ugrania a földre. Nem mondott semmit a bátyjának. Bátyja az előszobafalra akasztotta a gőzöléssel készült bükkfa széket, apjuk ajándékát. Anyjuk megjelent a folyosó végén, és a nappali ajtajába kapaszkodva kérdezte, ki az. A kisfiú hallgatott. Mikor a báty rászánta magát, hogy ajtót nyisson, az anya végignézett magán, a fanszőrzettől mellig megnyílt meztelen, lepedőnyomatos sávon. Amíg kezével a kék pongyola frottíröve után tapogatózott, el kellett hogy engedje az ajtófélfát, s kissé megtántorodott. Elrendezgette a haját, aztán a pongyola minduntalan szétnyíló szárnyait öv híján kézzel fogta össze. Meleg, sajtszagú tenyere lassú kifordításával hívogatta a kisfiút, de az inkább a kibelezett antik pianínóba bújt.
A rendőröknek be kellett jönniük egészen a nappali ajtajáig, ha nem akartak a lépcsőházból kiabálni rossz híreket. Egyikük civil ruhát hordott. Az ajtót erőltetni kellett, föltornyozva álltak mögötte tavalyi, tavaly előtti újságok. Sötét volt az ablaktalan előszobában. A civil ruhás rendőr jött elöl, a cipők közt lábfejjel csinált helyet. Még az ebédlőasztal alatt is bakancsok, szandálok meg zoknik hevertek. Az anya kénytelen volt hátrébb húzódni, hogy mindannyian elférjenek, s most a tejüveg ajtószárnnyal takarta magát. A másik rendőr, az egyenruhás, a csillárra nézett, de a nő nemet intett. Kiégett, mondta rekedten, s nyelvével körbenyalta a fogsor és az ajak közti rossz szagú árkot. A kisfiú sebhelyes lábszára kilógott a pianínóból, a báty a rendőrök háta mögött, mellkasán összefont karral támasztotta a falat. A kisfiú pengetni kezdte a pedálból kiinduló vashuzalt.
A civil ruhás jelentette be, hogy a holttestet megtalálták. Azzal kezdte, hogy részvétem, s csak később mondta, hogy miért. Tapintatosan és mindvégig feltételes módban az egyenruhás beszélte el a részleteket a remíz fölötti dombról meg az apánál talált tárgyakról. A dombon tövisbokrok nőttek. A kisebbik fiú felhagyott a vashuzal pengetésével, a báty leeresztette a kezét. Az anya ajtóba kapaszkodó hosszú, barna ujjai megrándultak, a körömágy rózsaszín húsa fölizzott. Valamelyikük az orrán vett levegőt. A tapasztaltabb, civil ruhás rendőrnek volt bátorsága a félmeztelen nőhöz lépni, puhán az ajtószárny mögül kilátszó vállra tenni a kezét, s megérinteni a kék frottír arasznyi hasadását. A nő hátrált, és lazán összezárt ujjaival végigsimította sötétbarna szemöldökét. Az ujjbegyére került hideg izzadmányt nem tudott mozdulattal a pongyolába törölte.
A rendőrök ismertették, mi a teendő, és a nő előbújt az ajtó mögül. Akkor átöltözöm, mondta. Az idősebbik fiú rezzenéstelen tekintettel követte anyja bizonytalan lépteit. A kisfiú a pianínó húrládájából nézte anyja ki-kivillanó rozsdabarna szeméremdombját. Nincs két hete, hogy bátyjával a Tündérszikláról néztek le a Zugliget halmára. A rendőrök látták, hogy a pongyola kifordult zsebe beleakad a hálószoba ajtókeretéből kiálló szögbe, s a nő a térdére esik. A kisfiú kinézett a pianínóból, a rendőrök lesütötték szemüket. Úgy illett, hogy a báty a hálószobába siessen, s a hóna alá nyúlva, derekát átkarolva húzza föl anyját az apja eltűnése óta vetetlen ágyra. A hálószobaajtót nemsokára sarokkal berúgta, de az üvegajtón át látni lehetett a lassan mozgó, hirtelen rebbenő árnyakat. A fiú ruhákat keresett, felöltöztette anyját. Pofon csattant.
A kisfiú a rendőrök lábszárát nézte, meg a pedált nyomogatta. Megkérdezte, mire való az agnoszkálás. A civil ruhás volt, aki leguggolt, hogy válaszoljon, s a farmerben szétlapuló óriási comb trágárabb látvány volt bármely nemi szervnél. A kisfiú kénytelen volt a húrláda pókhálós sarkába lapulni, ha nem akarta, hogy a rendőr simogatása elérje. A fiúnak zöld, élettelen tekintete volt, mint egy hüllőnek. Nyílt a hálószobaajtó.
A báty maga elé engedte az anyát. A félhomályban nem látszott, ki pofozott meg kit. A nőn most nemcsak szövetszoknya és blúz volt, hanem karkötő meg fekete nejlonharisnya. A pofontól, bárki kapta is, kissé kijózanodott, és sem a cipőtengerben, sem a kisfia pianínóból kilógó lábában nem botlott meg. Azt hitte, képes lesz állva belebújni a lábbal talpra fordított szandálba, ha közben az egyik rendőr előzékenyen felé nyújtott karjába fogódzkodik. Az idősebbik fiú leemelte a fogasról a kicsinyített tonettszéket, és az anya feneke alá rakta. Az anya ráhuppant, és hagyta, hogy a fia húzza rá a jobb lábra való bordó cipőt meg a szintén jobb lábra való barnát. Amikor a fiú túl szorosra húzta a szandál pántját, az anya felszisszent, és megdörzsölte a bokáját.
A báty egyelőre nem engedte, hogy az anyja fölálljon. Alpári volt a mozdulat, ahogy visszanyomta a székre. Hozta a műbőr retikült, és ellenőrizte, hogy benne van-e az igazolvány meg a pénztárca. Kivett a táskából egy levél gyógyszert, és két szemet az anyja nyirkos tenyerébe nyomott. Vizet is hozott. Amíg az anya ivott, s kétszer félrenyelt, a rendőrök indultak, hívták a liftet.
A nő önállóan tápászkodott föl az alacsony székről, pillantása a kisfiát kereste. Itt a lift, emlékeztették a rendőrök. A nő a nagyobbik fiúra nézett, aki a szobája küszöbén állt, farzsebre tett kézzel. A lépcsőházból beeső fény sárga porszőnyeget terített a bejárati ajtótól a nappaliig, s a nő pihés arcán most már meglátszottak az ujjnyomok. Ugye mégsem utazol, kérdezte hiába. A szemét lilás félkörben duzzadt, puha hús kerítette. Nem teheted ezt velünk. A szemöldökét alkotó szőrszálak fegyelmezetten elvékonyodva követték a szemöldökcsont ívét. Az egyenruhás rendőr a nő lábszárát nézegette, a fekete harisnyát, amin két sávban is fölfutott a szem, az egyik ágon térdhajlatig, a másikon szoknyaszegélyig. Aztán az anya újra körbenyalta a fogsor és az ajak közti árkot, behúzta maga után az ajtót, és felemás cipőjében sántikálva távozott.
A fiatalabb fivér lélekszakadva sietett a kukucskálóhoz, de már nem talált senkit a lift előtt, csak a dülledő levelű fikuszt. Csalódottan a bátyja szobájába kullogott, és leült a mindig mindenhova magával cipelt tonettszékre. Hátradőlni nem mert, mivel az apa, akinek az arcát összeszabdalták a remíz fölötti domb csipkebokrai, elfelejtett merevítőt szerelni az ülőfelület és a gőzöléssel meghajlított támlaív közé. A báty nem zavarta el az öccsét. Jegyzettömbbel és napelemes számológéppel egészítette ki az ágy sarkába készített kupacot. Megkereste az útlevelét, amit anyja elől a fehérneműs fiókba rejtett, s a kék frottírpongyola kezébe akadó övét, amire pár évvel ezelőtt apjának mégsem sikerült magát fölakasztania, rémülten tömködte vissza az alsónadrágok közé. Öccse elkérte az útlevelét. Odaadta neki, hadd lapozgassa. Ahogy sötétedett, kezdett barnára színeződni az öccse pupillája. Az idősebbik fiú katonai vászonból varrott hátizsákot vett elő ágya alól, és beledobálta a ruháit. A társalgási szótárat, az iránytűt, a nagyítót, egy színes útikönyvet. A számológépet, a jegyzettömböt és egy csomag kotont dél-amerikai kurvákhoz. Már csak a tizenhat funkciós svájci bicska hiányzott, de azt az apja vitte magával, hogy legyen mivel fölbontani élete utolsó üveg borát.
A báty megfürdött, átöltözött. Meglocsolta a virágokat, elzavarta immár barna szemű öccsét fogat mosni. Nem várjuk meg anyát, kérdezte az öcs. Mondta a báty, hogy nem, és a fiú szájüregébe fújt allergia elleni szerrel. Fölkapcsolta öccsének az akvárium neonlámpáját, ágya mellé készítette a kicsinyített tonettszéket, apjuk ajándékát. Ellenőrizte az indulás pontos idejét, a pályaudvart, még egyszer utoljára a vágány számát. Ágyba bújt. Éppen az ébresztőórát állította be, mikor az öccse benyitott. Az ágya szélére ült, s kérlelte, hadd aludjon vele. A báty nem mondhatott nemet, de kikötötte, hogy ma nem lesz behugyozás. Óvatosan magához ölelte az öccse testét. Éppen elfért a mellkas és térd közti öbölben. Megpróbálta maga elé képzelni a remíz feletti dombot, ahova mások anyák napi orgonát járnak lopni, amikor öccse alig hallhatóan azt kérdezte: apa miért nem kíváncsi rá, hogyan gyászoljuk őt?