Sopotnik Zoltán

TEMETÉSI GYAKORNOK

Barátom temetésén a
fű se nőtt. Valamelyik
elhagyott hónap első
hetében a nyikorgó
vaskaput és a gyász
nyikorgó közönségét
fújta közös ritmusban
a szél.

A temető inkább
vastelepre emlékeztetett:
egy biciklironcsot láttam
félig a földben.
Nem is bántam, hogy
később érkeztem, haveri
autóval, amiből ki volt
szerelve az összes
biztonsági öv. Gondolni
sem mertem rá, hogy
nem véletlenül.

Egy temetésen pontosan
megjelenni szadista
nagylelkűség, szuggeráltam
egy fejfára. Bocsánat.

A szertartás nem volt
egyházi. A vinnyogó nő
hangjából hiányzott is Isten,
meg az a többlet, amitől
reménykedünk, hogy azért
van túlvilág. Szegényről
a feljebb lévő biciklironcs
jutott eszembe, kegyelet-
sértően elszégyelltem magam.

A hozzátartozók, ha
béna körré állnak össze,
mindig tudnak üzenni
valami fontosat.
Leblokkoltam analitikus
kedvemet, s hallgattam a
magasztos mormolást,
amelytől még erősebbre
váltott az időjárás

Ki kellett volna kapcsolnom,
hogy író vagyok, de ki a franc
tudja azt. Minden félmondatomat
kiegészítették az előttem állók
úgyis. Súgtak, búgtak,
dvd-t és mozijegyet cseréltek.
Kacat hátán kacat.

Elindultunk aztán az urna-
lakótelep felé, hirtelen
mindenki zárt lett, és
fegyelmezett. Görnyedve
raktam le az olcsó koszorút,
meg borongós történeteinket,
például, hogy menyasszonya
abortuszára én loptam régen
anyáméktól a pénzt.

A családhoz már nem
mentem oda. Kizárt, hogy
tudtam volna mondani
valami érvényeset.
Akkor meg minek.
Kihez szólhattam volna
pontosan?

A baráti toron azért
elkapott egy belső monológ.
(Semmi komoly, csak a szeretetről.)
Azóta szól, azóta szaggat.