Sántha József

HÍD A DUNÁN

Balázs Attila: Kinek Észak, kinek Dél –
vagy a világ kicsiben

Palatinus, 2008. 557 oldal, 2900 Ft

Az 1848-as országgyűlés egy „mellékhelyiségében” Kossuth vitába keveredik a szerb képviselőkkel, és ott hangzik el az a súlyos és elhamarkodott kijelentése, hogy ha a délvidék népei nem hajlandók elismerni a magyarok egyetlen államalkotó nemzetiségéről szóló elképzeléseit, akkor „döntsön köztünk a kard”. (122.) A történelem menetét befolyásoló rossz döntések ritkán ennyire látványosak, legtöbbször alig kikutatható vélekedések láncolatán keresztül jut el a politika addig a pontig, amikor már visszavonhatatlanul megromlik, ami pedig még előtte működőnek, netán idillinek látszott. Másrészt Kossuth mondatának is megvoltak az előzményei, a magyarság hosszú évszázadokra visszamenő szabadságharcaiban csak ritkán tudta maga mellé állítani a határain belül élő nemzetiségeket. Így válhat egy-egy kijelentés, majd az ezt magyarázó, értelmező szövegegyüttes maga is valósággá, mégpedig visszavonhatatlanul, és arra serkent másokat is, hogy a maguk igazságát mindenféle formában és fórumon egyre nyíltabban hangoztassák.
Balázs Attila Újvidék és tágabban a Vajdaság, még tágabban a Monarchia és a Balkán történetével foglalkozó művében ez azonban csak egyetlen apró epizód. Sok más szállal, vélekedéssel és színes vagy tragikus eseménnyel együtt lesz csak értelmezhetővé.
Inkább egy nehéz sóhajtás ez. A történelmi tények mégoly ironikus és groteszk ismertetése mellett hamar megüli lelkünket az emberi kegyetlenség, szűklátókörűség miatti szorongás és a sors kiismerhetetlenségéből fakadó tanácstalanság érzése. Még a könyv műfaját is nehéz lenne pontosan meghatározni. Leginkább olyan memorandumként olvasható, amely egy tájegység, egy város érdekében íródott, ahol
a nagyhatalmak, történelmi személyiségek, az emberi tulajdonságok együttesen és egymást gerjesztve fejtették ki romboló hatásukat e tájon, s ami arra hivatott, hogy mindeme nagyszámú tényezőt számba vegye, és a regényesítés eszközeivel megpróbálja a világ elé tárva emberileg fölfoghatóvá, tehát érthetővé tenni a történelmi tragédiák sorozatát.
Érezhetően Ivo Andriç Híd a Drinán című regénye lebeghetett a szerző szeme előtt munkája írása közben (s ki tudja, hány, főként Szarajevó ostromával, a boszniai tömeggyilkosságokkal foglalkozó újabb keletű munka), ahol
a világhírű szerb író szintén egyetlen kisváros (Višegrad) történetén keresztül láttatja a törökök, szerbek, bosnyákok, osztrákok lakta-ostromolta Balkán történetét, s ahol valóban érzéki módon tárul fel az olvasó előtt az emberi történelem céltalansága, az ember teljes kiszolgáltatottsága és helyzetének abszurditása. Megközelítőleg ötszáz évet ölel fel mindkét regény, s a számtalan történelmi, ideológiai párhuzam mellett fontos szerepet játszik mindkét műben a város központi részén található, de távoli világokat is összekötő híd.
Újvidék, Višegradhoz hasonlóan, a birodalmak kénye-kedvére kiszolgáltatott terület volt szinte az ókortól napjainkig. A rómaiak által már lakott település évszázadokon keresztül Magyarország része volt, s csak a törökök terjeszkedésével, a Balkánról menekülő szerbek megtelepedésével játszik majd fontos szerepet, amikor is a mohácsi vész előestéjén Alapy György védte a hatalmas túlerővel szemben Pétervárad erődítményét, s volt kénytelen feladni, amikor már a templom tornyába menekült vitézeivel. Így kezdődik a regény, a vár kapitánya még utolszor körbetekint a dombok, folyók szabdalta síkon, fölötte az ég madaraival, alatta a vérükre áhítozó török sereggel. Balázs Attila műve korántsem lineáris történelmi regény, hanem szerkezetében nagyon bonyolult, számtalan távoli epizódot, kis és nagy történést ütköztető, egymással párhuzamba állító, széles panorámát nyitó történelmi tabló, amely, mint említettük, ötszáz év, de némely vonatkozásában több mint kétezer év történetét tárja elénk, több tucat mondát, legendát, mesét, népdalt, napi és történelmi eseményt, archeológiai adatot, uralkodót, politikust, helyi hírességet sző bele a történetbe, s ezen túl is jócskán megnehezíti az olvasó dolgát azzal, hogy az első két rész (Duna partján Gibraltár, Duna partján Athén) lényegében párhuzamosan írja le Újvidék történetét, rengeteg dolgot ismételve, görgetve maga előtt, míg a harmadik rész (Boldogok hajója) a Tito fémjelezte korral és Jugoszláviának a könyv írása idején még be sem fejeződött teljes felbomlásával foglalkozik.
Külön rétegét alkotja eme visszatekintésnek a történeti kútfőkkel, a szakirodalommal való kapcsolata. A veretes források (Bonfini, Verancsics Antal, Kemál pasa) mellett az Újvidék történetét legteljesebben feldolgozó Érdujhelyi Menyhért katolikus hitoktató 1894-ben megjelent művéből meríti anyagát a szerző, ugyanakkor magát a helytörténész figuráját is beledolgozza a regénybe, s mint kitűnő historikus, de egyebekben kétes illetőségű személy, alias Menyus, nemcsak egy időtálló, a szerb és magyar ajkú olvasók számára egyaránt elfogadható könyvet írt, hanem egyéb tevékenységével is a regényes elbeszélés talán egyik legeredetibb figurája lesz. Ádáz antiszemitaként egy ártatlan baleset kapcsán vérvádat kiáltott, cikkek sorozatát írta ebben a szellemben, agilis papként elcsábított egy fiatalkorú leányt, majd 1908-ban jobbnak látta Amerikába távozni, de még ott is tovább fürkészi majd nyomait a szerző. Éppígy lesz forrásanyaggá több helyi illetőségű személy, amatőr helyrajzos, kocsmabéli csodabogár, vár- és barlangkutató, az egykori magyar vérengzés szerencsés túlélője, Aleksandar Ruziç és a szerzőhöz vélhetően közel álló Picspang tanár úr, aki majd a fenyegető utolsó háború elől szökik át Leányfalura,
és dunsztosüvegbe gyűjtött feljegyzései újabb szempontok és tanulságok százaival gyarapítják a regény tanácstalanul szerteágazó kutatásait, miközben e figurák mind-mind szereplőkként sertepertélnek a könyv lapjain, s akkor még csak a regény legfontosabb kútfőit említettük, nem beszéltünk Perczel Miklósról, aki a 48-as eseményekben játszik majd szerepet, s amerikai tartózkodásáról írt naplója szintén az újvilági szálat erősíti. De akad egy dokumentumszerű monológ is, amelyben a Balaton partján élő B. meséli el háborús emlékeit, de még a szerb sógor is beszól: „A szerbek… Trianonnal sokat kaptak, ami megillette őket, de olyat is bőven, amire legfeljebb csak elrugaszkodott ábrándjaikban gondolhattak.” (198.) Ekként szerzőnk is beleírja magát a könyvbe (a legendás Új Symposion szerkesztőjeként, az újvidéki rádió munkatársaként), bőséges információt kapunk vajdasági, majd magyarországi tevékenységéről, hiszen valamiként ő is e történelem szenvedő részese, s mint a többi forrása, kiapadhatatlan tudásvággyal szeretné megérteni az elmúlt századokat s az 1980-as évek végén kezdődő szörnyűségeket.
Már az eddigiekből is látszik, nem akármilyen könyv Balázs Attila műve, de ha lebilincselő gazdagságát és anyagismeretét említjük, nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy miféle igazságok vagy látszatigazságok nevében emel szót a szerző, úgy, hogy sosem kötelezi el magát, ironikus elbeszélő modora megóvja, hogy végső igazságok, netán vádaskodások kimondására vetemedjék. Mert nemcsak egy nyelven írott könyv ez, hanem lelkileg egyszerre íródott magyarul és szerbül. Láthatóan gondos mérlegelés eredményeként fogalmazódik meg minden mondata. Sokszor pedig egyenesen a korabeli, egymásnak ellentmondó szemtanúk vallomásából idéz (1848 nyarának véres zavargásai). Bőséges történeti anyaga talán azért is zavaró, mert amíg a szerb történelem megértéséhez éppen elegendőnek mutatkozik a könyvben feldolgozott anyag, addig a magyar történelem tárgyalásakor óhatatlanul bőbeszédűnek, közhelyekkel, pletykákkal telítettnek, túlírtnak találhatja a magyar ajkú olvasó. (Bánk bán története, Hans Sachs szerepe, Mária Terézia állítólagos aberrációi, Hadik András kalandjai, Savoyai Jenő figurája, Haynau halála stb.) S ezek túlnyomó része alig kapcsolható Újvidék történetéhez, még kevésbé a Délvidék problémáinak mélyebb megértéséhez. Érdekesebbnél érdekesebb történelmi mendemondák között mazsolázik, de már műve első részében érzékeli ezeket a nehézségeket az író: „Vajon hogyan lehet megtalálni azt az arany középutat, amelyen mind a tények, mind a színes körítmények kedvelői egyaránt lelkesen követik a sorok íróját.” (77.)
Éppígy kevéssé érthető, miért foglalkozik olyan részletesen az 1849 utáni amerikás magyarokkal, hiszen Perczel Miklós és Érdujhelyi Menyhért érintőleges újvilági kalandjain túl ennek aztán tényleg nagyon kevés köze van Újvidék történetéhez. Ez az önmagában nagyon is érdekes téma talán egy másik könyv anyaga lehetett volna, így azonban az olvasónak azt a meggyőződését erősíti, hogy Balázs Attila szeret elkalandozni, regényes történetekkel gazdagítja epikus anyagát, mindennek azonban a szerkezeti feszesség és a könyv precízen megalkotott gondolati íve látja kárát. Annál fontosabb Szerbia és a Monarchia történetének szempontjából a magyar forradalom eseményeinek felelevenítése, Kossuth már említett politikai szűklátókörűsége, aminek következtében Délvidéken és magában a városban is magyarellenes megmozdulásokra kerül sor. Innen kezdve szinte ijesztő és logikailag nyílegyenes az az út, amely Újvidék 1849 nyarán a magyar honvédség által történő lebombázásához, majd a Monarchia hiú és ábrándos politikája révén Bosznia okkupációjához (1878, Szarajevó véres ostroma) és végső soron az első világháború értelmetlen hadakozásaihoz vezet. Hogy aztán Horthy Miklós katonáinak 1942. januári népirtása tegye örök időkre emlékezetessé a magyar uralmat a város lakosai számára. A számok említése, miszerint a magyarok által elkövetett „hideg napok” mintegy négyezer áldozatához képest a Tito-féle megtorlás ennek legkevesebb ötszöröse, de lehet, hogy tízszerese is volt, már teljességgel egy más észjárás és egy elembertelenedett logika behatolása egy évszázadokon keresztül viszonylagos békességben élő közösség sorsába. A számtalan forrás közül megemlíti Cseres Tibor művét: kevés annyira őszinte és hiteles irodalmi alkotás született e tárgyban, mint az ő regénye. De említetlenül hagyja Gion Nándor Szenttamás második világháborús eseményeivel foglakozó regényeit.
A könyv legizgalmasabb, legtöbb újdonságot feltáró része a titói délszláv állam felbomlásának története. Ehhez már valóban olyan mértékű bennfentesség szükségeltetik, amit csak egy Újvidéken felnőtt ember tapasztalata, a hírlapokból követhető, elszigetelt események logikai összekapcsolása tesz hitelessé. Érződik és indokolt a Jugoszlávia iránti nosztalgia, még ha a szerző ironikus visszatekintése ennek kevés nyomát hagyja is meg a műben. A közép-kelet-európai országokhoz képest Nyugat-orientált, a demokratikus államokhoz sok tekintetben hasonulni akaró, látszólag életképes államszerkezet felbomlásának lassú folyamata a második világháború utáni Európa történetének legtragikusabb eseménye lett. Itt aztán lepereg minden regényes máz, az események megértése, a főszereplők (Tito, Stamboliç, Miloševiç) logikájának kifürkészése, az az elhibázott stratégia, amelyhez a Nyugat dilettáns politikája is asszisztált, teljesen leköti az író minden energiáját. Hevesen vitatja, Adyval is perlekedve (aki a szerb királyi pár, Aleksandar Obrenoviç és a világszép Draga Mašin 1903-as legyilkolásával kapcsolatban ír a szerb operettvilágról, ez a jelenet egyébként a regényes történelmi rajz egyik legmegrázóbb, leghitelesebb művészi ábrázolása), hogy a balkanizálódás fogalmába illesztve magyarázható lenne az egész bonyolult jelenség. Tágas logikai ívre fűzi fel az 1988-ban kezdődő vagy akkor felgyorsuló eseményeket: a Vajdaság autonómiájának eltörlésén, a krajinai szerbek abszurd, Horvátország kettéosztására tett kísérletén keresztül hogyan is válik egyre gyötrőbbé és megkérdőjelezhetőbbé a benne lakó nemzetiségek számára Jugoszlávia szerbek uralta, kommunista eszméket szentségként tisztelő valósága. A merev politikai vonal hajthatatlansága, az erőként demonstrált kezdeti tanácstalanság, a Nagy-Szerbia létrehozásának időszerűtlen és megvalósíthatatlan eszméje hogyan változtatja meg az emberek gondolkodását. Feltámad egy végletesen szélsőséges, köztörvényes bűnözőket és politikai kalandorokat a maga hasznára alkalmazó politika, hogy aztán az európai civilizáció legsötétebb napjait ismételje meg. A tanúk (barátok, amatőr történészek, kocsmabölcsek, írók és a világba szétrebbent egykori véleményformálók) lassan kihalnak a szerző körül, ő maga is százezernyi társával együtt kimenekül a pokolból, hogy Magyarországon kezdjen új életet, majd ebben az új életben remél teret és időt, hogy újra beletemetkezzék a múltjába, próbálja megérteni azt, ami sohasem válik számára érthetővé. Hogy sorsszerű és kivédhetetlen volt-e a délszláv államok közösségének felbomlása, az ma még eldönthetetlen. Az eseményeket követők ebben hisznek: „Jugoszlávia története nem más, mint a kezdetben beleírt széthullás folyamatos elhalasztása” (444.) – idézi a sokszor hangoztatott sablont. A szlovén író, Drago Jancar úgy véli, csak látszólagos volt ez a hosszú belső béke, „de aki megkaparta a felszínt, alatta másfajta képet talált: az emberek között láthatatlan határok húzódtak… Szarajevót sztálinista hatalmasságok súlyos keze dirigálta, vigyázta, hogy a »multikulturalitás« szigorúan ellenőrzött keretek között valósulhasson meg”. (Rövid tudósítás… Jelenkor, 2009. április. 423.) A következmények ismertek.
A hidakat mindig felrobbantják, legutoljára Újvidék hídjait is, a Lánchíd-építő Adam Clark állítólagos távoli rokona, a NATO-főparancsnok Wesley Clark amerikai tábornok parancsára 1999 tavaszán, de az olvasó mindig ártatlan. Még akkor is, ha esetleg Szeged városából pontosan hallotta legalábbis azoknak a bombáknak a robbanásait, amelyek a „cirill betűs Szabadka” épületeire hulltak.
A mű legösszetettebb rétege, amely a dokumentálás mellett az események mélyebb emberi és történelmi okai után kutat. S itt majdnem összeér Balázs Attila és Ivo Andriç gondolatvilága. „A magával ragadó szenvedély egyéb, más körülmények között higgadt, bölcs körökben is gyűlöletszerűen felparázslott, aztán fellángolt, hogy végül elszabaduljon, ha nem is rögtön a pokol, de a rémes indulat mindenképp. Percek alatt csaknem teljesen semmivé lettek e vakító hevületben az együttélés hosszan, akár emlékezetes kínok árán kialakult játékszabályai, elfelejtődtek e játékszabályok semmibe vevésének már meglévő borzalmas tapasztalatai” (101.) – írja Balázs az 1990-es években kialakult jugoszláviai állapotokról. „Az az éhes vadállat, amely az emberben él, s nem mer jelentkezni mindaddig, amíg a jó szokásokat és törvényeket el nem távolítják, most kiszabadult. A jelet megadták, az akadályokat eltávolították. Amint ez az emberi történelemben oly gyakran előfordul, hallgatólagosan megengedték az erőszakot és a fosztogatást, sőt a gyilkosságokat is, azzal a föltétellel, hogy magasabb érdekekért végzik őket, megállapított jelszavakkal, bizonyos nevű vagy meggyőződésű emberek korlátolt száma fölött” (Híd a Drinán. Magyar Könyvklub, 1999. Fordította Csuka Zoltán. 341. k.) – emlékezik Andriç a Ferenc Ferdinánd meggyilkolását követő boszniai eseményekre, amikor megkezdődött a szerbek elleni megtorlás, de már akár az 1942-es magyar vérengzés ismeretében is, hiszen regényét 1943–44-ben írta. Ha egyéb gondolatmeneteit is elemezzük, óhatatlanul az az érzésünk, hogy a Nobel-díjas író látnoki képességekkel sejtette a halála után történendőket: „Ki tudná kifejezni és átvinni… azokat a kollektív rezdüléseket, amelyek egyszerre megrázták a tömegeket, s amelyek az élőlényekről átterjedtek a holt dolgokra, tájakra és építményekre? Hogyan lehet leírni azt a hullámzást az emberekben, amely a néma állati félelemtől az öngyilkos lelkesedésig terjedt, a vérontás és alattomos fosztogatás legalacsonyabb ösztönétől a szent áldozathozatal legmagasztosabb vállalásáig, melyben az ember fölülmúlja önmagát, s egy pillanatra más törvények szerint élő, magasabb világok szféráit érinti? Ezt soha nem lehet kimondani, mert aki ezt megpillantja és átéli, elnémul, a halottak pedig amúgy sem tudnak beszélni. Ezek azok a dolgok, melyeket nem mondanak ki, hanem elfelejtik őket. Mert ha nem felednék el, hogyan tudnának megújulni?” (Híd a Drinán, 320.) Érezhető, hogyan idézi meg az emberben rejlő dionüszoszi féktelenséget, állítja mitologikus összefüggésekbe a közönséges gyilkosságot, teszi egyenjogúvá az eleusziszi misztériumok hallgatási kötelezettségét a háborús bűnösök őrjöngő némaságával. De még erre is történik utalás Balázs Attila regényében: „A háború nemcsak az alantas ösztönök kiélési lehetősége, hanem a nagyon kifinomult élvezetek legfőbb erkölcsi alibije egyben. Mondja a cikkíró: a csúcsélvezeteké… Csakhamar rádöbbensz, hogy a fegyvertelen civil egy egész más állatfajhoz tartozik, hogy elveheted mindenét, hiszen nem te viszed a saját bőrödet a vásárra, hogy megvédd őt?” (504–505.)
Úgy tűnik tehát, s ez nem valami mély belátás, hanem egy kissé rezignált megállapítás, hogy az emberi lélek csak passzív hangszer, amely kész lejátszani a legborzalmasabb dallamokat is. A huszadik századi Európa sokat tanulhatott volna a megelőző évtizedek eseményeiből, mégis, úgyszólván a legképtelenebb módon ismételte meg ezeket a szörnyűségeket: szomszéd szomszédnak lett gyilkosa, százezrek menekültek újra otthonaikból, s tömegsírok feltárásával kezdődhetett az új évezred. Balázs Attila, bárhogy törekszik is a szórakoztató történetmondó szerepére, a könyv igazából kellemetlen, szorongató olvasmány. Lehet, hogy lesznek olyanok, akiket zavar, ha minduntalan anakronisztikus történelmi példák, hasonlatok eszközével teszi képessé a történelmet (ágyúgolyók a vár falában, mintha Roberto Carlos bombázta volna oda őket, Clinton szexuális ténykedése az ovális teremben, a Hungaroring örömlányai stb.). Mások talán túlságosan szertelennek, néha felületesnek vagy csak posztmodernnek érezhetik stílusát. Nem minden nemes, amit felhasznál, s az egész mű anyagának szénaboglyaszerű feltornyozása is zavaró, olykor kaotikus. Talán akart rendetlenség ez, hogy aztán ebből a véletlenszerűnek tűnő össze nem illőségből álljon össze valami megrendítő kép, mint a regény végének néhány oldala, ahol a hajdani elnök, a volt Miloševiç-barát Stamboliç kiásott sírjában levágott kézfejekkel találják a testet. Vannak, akik úgy tudják, „azért vágták le az apa kezét, hogy még holtában se simogathassa meg vigasztalón gyönyörűséges női virágzásában miatta megölt, nyugalmát nem találó, cérnahangon sírdogáló lánya fejét”. (557.)
A cérnahangon sírdogáló lány hangját örökké hallani fogja az olvasó, mindannyiszor, ha Jugoszlávia szétesésére, a kilencvenes évek délszláv eseményeire történik utalás. A bűnösök nevét s különösen az áldozatokét már régen elfelejtette, de ez a hang még mindig ott lebeg valahol a messzeségben, törékenyen, mégis élesen, mintha még mélyebb fájdalmak érintésére szólalna csak meg, s azok világtalanságát is közvetítené.