RADNÓTI MIKLÓSNÉ LEVELE

LENGYEL BALÁZSNAK

1964. április 12.

Kedves jó Balázs,
nagyon szépen köszönöm igazán szívbéli szép írását a Könyvben. A köszöneten kívül azért is írok, hogy egy tévedésére figyelmeztessem.
Nagyon jólesô 44-es látogatására jól emlékszem magam is. Tudom, hogy az elôszobában hosszan beszélgettek ketten. Mikor elment, Mik hálásan mondta el segítési szándékát. Elutasította, mint teljesen irreális, de számára akkor különösen szívmelegítô, jólesô kéznyújtást.
Kedves jó Balázs, szükséges-e valóban, hogy arra emlékeztessem, hogy az iratokkal Mik semmit sem kezdhetett. Férfiembert akkor az ô helyzetében nem védtek pusztán az iratok. Rajta egyedül az segített volna, ha valaki szabályosan eldugja egy lakásba vagy bárhol, de az iratok magában, akkor még – tavasszal – nem értek semmit.
Most a tévedésrôl: a Maga ajánlatán kívül senki sem volt, aki akár csak iratokat kínált volna. Ez az igazság. – Nem tudom, milyen forrásokból veszi ezt a félmondatát: „mint annyian mások”. Lehet, hogy a rugalmas emlékezetű túlélôk híresztelnek ilyesmit, mintegy mentegetôzésül. Mik boldogan kapott volna egy reális segítésen, de hát sajnos ilyen nem akadt. Kérem, ne fogadja el Maga is tényként ezt a fikciót, amit többi elpusztult barátunk után Mikre is rá akartak húzni, hogy nem akart megmenekülni. E mögött súlyos politikai-történelmi hazugság is van, az, mintha csak azon múlt volna az életben maradás, hogy akarta-e valaki vagy sem. – Ez arra a bagatellizálásra hasonlít, amit mesterségesen élesztenek bizonyos oldalról, és biztos vagyok, hogy Maga ezt az azonosulást nem akarja. – Körülöttünk mindenkinek volt akkor kisebb-nagyobb mértékben félnivalója, és mindenki a magáét érezte a legsúlyosabbnak…
Ha már itt tartunk, e tetemrehívó emlékezéseknél, azt is elmondom, hogy egyetlen ember volt, aki sehogyan sem tudott beletörôdni a saját veszélyeztetettsége mellett sem, hogy Miklós elveszhet, ez Acél [sic] Gyuri volt, aki 44 tavaszán, elvivéséig, minden nap mellette volt. Mikor megtudta, hogy Borba vannak vezényelve, rábeszélt, próbáljuk meg az utolsó szalmaszálat, a Zsidó Hitk.-ben a rosszemlékű „Tanácsot”, ahol Stella Adorján volt akkor a Honv. Min.-i összekötô. Ô kikérhetett akkoriban a munkaszolg. századokból embereket. Meg az író Török Sándor is ott volt funkcióban. Ez utóbbihoz kora reggel a lakására rohantam, hogy segítsen. Elhárított, hogy ne nyugtalankodjam, talán jobb, ha kiviszik az országból. – Acél elkísért a Hitközségbe, ahol Stella kereken elutasított, mondván, nem is ismeri, kirôl van szó, nem tehet semmit. – Teljesen összetörten jöttünk el.
Ez volt az egyetlen konkrét kísérlet még a Magáén kívül, kedves Balázs.
Sokszor szeretettel köszöntöm

Fifi