Méhes Károly

DICSŐSÉGET HOZTAK
A FEJÜNKRE

Ezt látta tehát a kis Korpusz Isti, amint nagy bakancsaiban hazafelé baktatott a lila alkonyatban.
Apám mint kisfiú, gondolta Korpusz Ádám.
Ahogy elnézett az utca hosszán, úgy érezte, ha dohányos lenne, most bizony rágyújtana, mert jólesne kifújnia a füstöt, hadd vigye a szél.
Ezt látta, a zöld tetejű sárga templomtornyot, a püspöki színben pompázó eget és körben a szelíd dombokat.
De felnézett-e egyáltalán a tízéves Korpusz Pisti az égre, a toronyra? Vagy a cipője orrát bámulta, a kövezetet, a girbegurba utcát, amit unalomig ismert már. Vagy nem bámult semerre, nem nézett semmit gyaloglás közben, törődött is a világgal, hiszen egy tízesztendős fiú fejét is majd’ szétvetik a lelkéből előgomolygó gondolatok.
Felnőttként sem ismerte az apját, ugyan mit tudhat arról a rég elveszett gyerekemberről?, sóhajtott Korpusz Ádám, és zsebre dugott kézzel körülnézett. Igen, az ég lila, nagyon lila. Igen, a dombteteji tomplom tornya sárga, szinte szikrát vet, és a tornya zöld, mázasan, fényeskedőn, mintha így akarna tiltakozni a nyár lassú múlása ellen, hivalkodva: bezzeg ő örökre zöld marad.
Csakhogy nincs olyan, hogy „örökre”.
Igen, ez egy ilyen városka, számára teljesen idegen, mégis túlontúl ismerős, mintha itt élte volna le élete minden pillanatát. Arra emlékszik, amit az apja mesélt róla – de mesélt-e egyáltalán? Amit a szeptember végi estében érez, azt minden sejtjében érzi, és ehhez aligha tehet hozzá egyebet bármiféle „mese”.
Az egyik kapu mögül éles köszörűsivítás csapott fel. Vagy flexvágó. No hisz, miféle szavakat tud. Sose volt a kezében efféle masina. Ha tévévetélkedőben megkérdeznék tőle, mi a fene is az a flex, amit (vagy amivel?) vágnak, hát meglehetős bajban lenne. Bezzeg ha a pilnici nyilatkozat aláíróiról kerülne szó… A műveltség, hogy csípje meg a kánya, mégiscsak létezik ilyesmi!
Ilyen az, amikor elkalandozik az elme.
Elme? Az ember.
Kalandozó magyarok ésatöbbi.
Elvégre ezért áll itt a szilágyi utcán, egy másik országban, otthonától hétszáz kilométerre, itt, ahol sose járt, és senkit se ismer. Mert az apja, a nagy Korpusz professzor, ki Istiként az irkával hóna alatt… Ki látta a kis Korpusz Istit? Mind halott.
A vijjogó köszörű elhallgatott.
Már nagyon lila volt az utca, fekete-lila.
Aztán újra a fülébe hasított.
Amikor, mintha a semmiből érkezne, egy nő lépett el mellette. Bicegett kissé, ahogy lépett, és a válla hozzáütődött.
– Jaj, ne haragudjon. Ezek a púpok a járdán.
Ott, a kapubejárat mögött erre megint köszörültek, és egyszeriben megkondult a zöld csákós templom harangja, mély, alkonyi zengéssel. Ebbe olvadt bele a nő bátortalan, szégyellős hangja.
– Ugyan már, nem történt semmi – felelte Korpusz Ádám.
Létezik olyan, hogy nem történik épp semmi?
Összenéztek. Amikor a sötétben két tekintet találkozik, semmit se látni, két fénypötty villan csupán. A nő visszafordult, sóhajtott egyet, tán mélyebbet és erőlködőbbet, mint ahogy a pillanat indokolta, és egyben, mintha a férfi ki nem mondott gondolatára akarna felelni, szintén szavak nélkül. Igenis, mindig történik valami.
A karján tartott kis blézerbe ügyetlen, kapkodó mozdulatokkal bújt bele. Korpusz Ádám odanyúlt, hogy segítsen, de a nő úgy fordult, hogy nem érte el a kabátka vállrészét, hogy tartaná, és csak a levegőbe markolt.
– Köszönöm – mondta mégis a nő, ám ezt is úgy oldalra, a park felé nézve.
A férfi kis híján megismételte, hogy „nem történt semmi”, ami a kabát felsegítését tekintve igaz is lett volna, de aztán a torony felé fordult, és állával előrebökve azt mondta:
– Szép hangja van.
A nő is mintha megkönnyebbült volna ettől a semleges kijelentéstől, és mint aki amúgy is nagy ismerője és értékelője a különböző harangszóknak, egyetértően bólogatott.
– Szép. Ritka mély hangja van. Illik ehhez az estéhez.
Korpusz Ádám most már tudta, hogy a nőt is ott látta a teremben, két sorral előtte ült, az ablak felé. Az ünnepség alatt egyszer oda is tévedt a tekintete, amikor a nő a fülbevalóját kezdte igazgatni, bizonyára kikapcsolódott, mert mind a két kezével ott babrált, de biztos, hogy nem sikerült a helyére illesztenie a kis kampót, mert akkor is ideges, kapkodó mozdulatokkal kihúzta a kapcsot a fülcimpájából, és az apró ékszert belerakta a táskájába. A következő percben szólították, hogy vegye át az oklevelét – csak akik nagy dicsőséget és örömöt hoztak a szülőföldjüknek, azok kapnak ilyet, illetve az ő leszármazottaik. De Korpusz Ádám figyelme épp elterelődött, mert az öléből lecsúszott a saját, néhány perccel korábban átvett oklevele, és az után kotorászott a széke alatt. A „saját oklevele” alatt persze az apja oklevelét kell érteni, hiszen Korpusz István professzor, a hajdani bakancsos Isti volt az, aki oly sokra vitte, s akire itt, ebben az idegen, ám ősi otthonban most kegyeletteljesen emlékeznek.
– Láttam, maga is… – szólalt meg ekkor a nő, és kettőt lépett oldalra, mintha csak azért tette volna, hogy az úttest fölött keresztben feszülő dróton lógó, e pillanatban felkapcsolt lámpa fénye jobban a férfira essen, és alaposabban megszemlélhesse.
– Nem, nem! – nevetett fel Korpusz Ádám. – A látszat csal, én csak az apám révén, illetve helyette, mert szegény két éve…
– Ó, hát én is… – felelte a nő, meg se várva, hogy a férfi előadja a magyarázatot, sőt, szinte alibit, mért is tartózkodik itt, a főutcán, mint akinek dolga van. – Hogy hívták az édesapját?
– Korpusz István.
– Korpusz, Korpusz – mormolta a nő, majd újból bólintott. – Igen, hallottam én is a Korpuszokról. De mintha ők már rég elmentek volna innen, ugye?
– Elég régen, igen. Apám rögtön a líceumi évek után. Én magam most vagyok itt először.
A nő felkapta a fejét.
– De maga is Korpusz?
– Ó, igen, hát persze, ugyebár – mondta a férfi, egyszerre zavart érzett, mintha leleplezték volna, vagy éppen ellenkezőleg, méltatlan lenne erre a névre, de nincs mit tenni, ez már csak így működik, hogy a fiú az apja nevét kapja.
– Engem Süllyi Magdolnának hívnak – jelentette ki, de nem nyújtott kezet, mint bemutatkozásnál szokás.
– Szép név.
– Szép, csak engem mindig is zavart.
– Micsoda?
– A feltételes mód.
– Feltételes mód?
– Hát a Magdolna. Mintha az egész ember, vagyis én, feltételes módba lenne téve.
– Nekem ez sose jutott volna eszembe.
– Persze, mert nem a maga neve. De ha így hívnák, már biztos eszébe jutott volna. Magának mi a keresztneve?
– Ádám.
– Látja… Az első ember. Mennyire más!
– Ez se jutott még eszembe soha, be kell valljam. Még hogy első ember…
– És ha akarom, azt is mondja a neve: ád ám. És ez nagyon bizalomkeltő.
Korpusz Ádám első pillanatban nem is fogta fel teljesen, mit mondott neki Süllyi Magdolna. Szeretett volna az arcába nézni, de ekkorra már teljesen sötét volt, és a nő úgy állt, hogy háttal legyen a fénynek. Az viszont most villant az agyába, hogy amikor még bent a teremben a fülbevalóját igazgatta, és oldalt fordította a fejét, az orra különös formát mutatott: előreugró és görbén ívelt volt. Mintha nem is az ő orra lenne… férfiorr volt Süllyi Magdolna orra. És Korpusz Ádám ebben a pillanatban azt is tudta, kié: az apja orrának íve volt ez, ez az akár csúnyának is mondható, mégis inkább erőteljes, markáns orrvonal, amiről mindig is azt hitte, összetéveszthetetlen. Amit irigyelt is, mert neki csak egy vékony, egyenes orr jutott, jelentéktelennek érezte, és nem egyszer gondolt arra, ha olyan orra lenne, mint az apjának volt, könnyebb lett volna megfelelni neki.
Ez a nő viselte az apja orrát, tessék. Mégis úgy érzi, hogy feltételes módban telik az élete. Vagy tán éppen ezért.
– Vissza kéne menni, kezdődik a második rész – szólalt meg Süllyi Magdolna, és bicegő járásával megkerülte Korpusz Ádámot, majd lassú, várakozó léptekkel elindult a kultúrház irányába, ahol az ünnepség zajlott. A férfi is követte, kissé bizonytalanul, hogy ennek most tényleg így kell-e lennie, visszatérni, együtt. És odaülni mellé. Nem feltételes módban, hanem feltétlenül.
A harangszó mindenesetre abbamaradt, és ő lopva hátranézett, a templomtorony irányába, és egyszerre valamiért nagy gyöngédséggel gondolt a tízéves Korpusz Istire, aki itt sietett a sötét utcán hetven évvel korábban, de az ellenkező irányba, mert
a tiszteleteséknél szállt, közvetlenül a templomkert mögött, „a fáskamrában”, ahogy a szobáját mindig is emlegette.
Hogy is volt a régi ima, amit úgy szeretett szemtelenkedve elselypegni az orra alatt?
Édes Jézus, légy vendégünk, edd meg, amit adtál nékünk.

Zémann doktor, az ünnepség főrendezője tegezte Korpusz Ádámot, és a vállára tette a kezét. American Cola kétliteres üvegéből töltötte a kupica pálinkát, ami – mint kifejtette – pontosan ötvenegy fokos, se több, se kevesebb, és ez az alkoholfok még úgy csúszik lefelé a torkon, mint a selyem, egy csepp karc nélkül.
– Apád szédületes figura volt – csóválta a fejét sejtelmesen, elrévedőn. – Képzelheted, akit ilyen kis kölök létére nem érdekel más, csak a pók, a légy meg az összes efféle undok bogár. Dédelgeti meg becézgeti őket. Bogaras egy legényke, no, rá aztán lehetett mondani, az Istire. De azért, bár lehet, hogy ezt csak utólag teszem hozzá, mentegetőzésül, tiszteltük is. A konok kitartását. Ha kitépkedtük a kedvenc állatkáinak a szárnyát meg a lábait, hát kerített újat, és azt tanulmányozta. Más kérdés – legyintett egy nagyot Zémann doktor –, léggyel akkor is jól álltunk, hogy az átok vigye el őket. Ez az egy, amiben semmi változás nincs ennyi sok idő alatt. Légy mindenekelőtt, ez az élet egyik alaptétele. De hát apád ebből nőtt nagyra, lehet ilyen szemmel is nézni, nem igaz-e?
– Eljutott a tolltetvekig – szúrta közbe szinte automatikusan Korpusz Ádám, majd rögvest meg is bánta, elvégre az apja mégiscsak egyetemi katedráig vitte, és a madártolltetvek nemzetközi hírű tudósaként hunyta le a szemét. Megint az eszébe villant, mit mondott az apja a halálos ágyán, egy nappal gutaütése után. Csak úgy motyogta, nehezen forgó nyelvvel, de a szemén látszott, ezt még nagyon a tudomására akarja hozni. „Azért büszke vagyok ám rád”, és mintha a keze is megrebbent volna, talán egy simogatásra való izomtónus rángott végig rajta. „Azért”… egyetlen szó, töltelékszó, semmilyen szó, és mennyire beleette magát a szívébe. És az az „ám” a mondata végén. Nem „Ádám”, csak a fele, félbevágva, kibelezve.
– Leülhetek? – hallotta ekkor Korpusz Ádám, aki észre sem vette, hogy időközben Zémann doktor továbbállt, illetve -ült, és már az étterem túlsó felében látta, az U alakú asztal tőle balra eső sarkán mesélt nagy hévvel egy bajszos öregembernek.
Süllyi Magdolna állt mellette. Ahogy a férfi fölnézett, azt látta, hogy a nő sasorra szinte már tiszteletet parancsolóan szökik előre az arcából. Amúgy lágy vonásaiban pedig látott egy csipetnyi engesztelhetetlen szigorúságot. Korpusz Ádám azt érezte, nagyon kíváncsi ennek a nőnek a mosolyára, sőt, a fogaira, azokat különösképp kedve lett volna itt helyben egyenként végigmustrálni.
– Hát persze – mondta automatikusan, felugrott, és a nő alá tolta a széket. – Iszik? – emelte meg az ottfeledett pillepalackot. – Ötvenegy százalékos szilva. Igazi szilágysági. Ez még olyan, mint a selyem, egy karc nélkül csúszik.
Elmosolyodott azon, hogy milyen szépen felmondta a leckét.
Süllyi Magdolna kissé oldalt döntötte a fejét erre.
– Tehát ötvenegy? Se több, se kevesebb? Ezt maga tudja garantálni?
Korpusz Ádám egy pillanatra felfújta az arcát, majd nevetni kezdett. Remélte, hogy a nő is elneveti magát.
De Süllyi Magdolna komoly maradt.
– Akkor töltsön, legyen szíves.

Hagyta, hogy a hirtelen végtelennek tetsző, amúgy girbegurba főutcán Süllyi Magdolna elmesélje, ő miért jött ma ide.
Egy kisebb kólásüveget lóbált a kezében, hoztak magukkal némi ötvenegy fokost a csípős szeptemberi éjszaka ellen.
– Nagypapa nevezetes személyiség volt a háború alatt. Körorvosként dolgozott, de amikor megérkezett a front, egy este behozták hozzá az első sebesültet, hasi lőtt sebbel. Meg kellett operálnia, neki, aki még sose fogott szikét. Elővette a sebészettankönyvet, azt fogta az egyik kezében, a másikban a kést. És műtött. Egyre többet. Még szemoperációt is végzett. Két év alatt több mint száz műtétje volt, és csak ketten haltak meg a keze között. Ő volt dr. Süllyi Aurél, tábla van a lakóházán. Apám is orvos akart lenni, de akkor már más világ járta. Nem jutott be az egyetemre. Elment hát patikusnak, illetve afféle segédnek. Azt hiszem, kicsit be is csavarodhatott, amiért nem engedték, hogy azt csinálja, amit szeretett volna. Mindenféle gyanús kísérletezgetésbe fogott, mármint kémiai úton. És akkor beleszeretett az artistanőbe, aki a cirkusszal érkezett ide. Ő lett az anyám. Ilyet kitalálni is nehéz lenne, de megesett. Itt voltak két hétig, ennyi idő adatott nekik a szerelemre. Mondják, a históriájuk felkorbácsolta az itteni lelkeket. A légtornásznő és a habókos patikus! Voltak, akik a sors rendelését látták benne, más Isten büntetéséről beszélt, de mindenképp valamiféle jelnek tetszett, hogy: lám, történnek még csodák. Csakhogy a csoda hamar véget ért, mert a cirkusznak egyik reggel csak a hűlt helyét találták a vásártéren, szedték a sátorfájukat, és artistanőstül együtt eltűntek a semmibe. Apám aznap délután felrobbantotta magát a laboratóriumában. A Béla gyerek, aki mellette dolgozott, azt mesélte, hogy az Ernő úr feltalálta a távolba röpítő port, neki legalábbis erről mesélt már korábban is, és épp ezen a délutánon látta elérkezettnek az időt, hogy önmagán kipróbálja. Sokkal valószínűbb, hogy egyszerűen öngyilkos lett szegény. De a legnagyobb döbbenet akkor érkezett el, amikor a következő évben megjelent a légtornásznő, és magával hozott egy újszülött csecsemőt. Engem. Hogy ott hagyjon a nem létező apámnak, neveljen fel, neki más dolga van, mert ő is azt szerette a legjobban, repkedni a magasban. Nagypapa már beteg volt, sose tudta túltenni magát a fia halálán. Örülnie kellett volna nekem, de nem tudott örülni. Kicsempésztek Magyarországra, hogy távol a tragédiáktól legalább nekem normális életem legyen.
Megálltak. Süllyi Magdolna lehajolt, és végigsimított a combján.
– Elfáradt? Hívjak taxit? – kérdezte Korpusz Ádám.
– Itt? Taxit? – nézett fel a nő. – Inkább adjon még egy kortyot. Különben meg bírom én a járást, ne féltsen. És értékelem, hogy nem kérdezte meg, mi baja a lábamnak. Úgyse fontos. Valami oka mindennek van. Régről. Amiben meg kell nyugodni, nem?
Korpusz Ádám már vette a levegőt, hogy feleljen valami vereteset, de Süllyi Magdolna leintette.
– Így van, és kész. Adja azt a szilvát.
Előbb ő, majd a férfi is meghúzta a kólásüveget.
– Este, mielőtt magával találkoztam, próbáltam elképzelni, ahogy apám gyerekként rótta ezeket az utcákat – szólalt meg a férfi halkan. – Hogy mi járhatott a fejében? Miről álmodozhatott? Hiszen minden gyerek álmodozik valami nagyról, szépről. Amin aztán később mosolyog, de picit mindig is irigykedve gondol régi önmagára. Ám Zémann doktor a vacsoránál azt mesélte, a világon semmi nem érdekelte, csak a bogarak. A legyek, a szöcskék, már akkor is. Egy kisfiút. Érti ezt?
– Mért kellene mindent érteni? – nézett rá a nő, és az orra ívén végigfutott a magas utcai lámpából sugárzó fény.
– Én néha olyan ostobának tudom érezni magamat – vallotta meg Korpusz Ádám. – Vagy inkább elveszettnek. Amit mondott arról a feltételes módról…
– Mi van vele?
– Igaza lehet. De nem a maga neve miatt. Hanem úgy általában. Túl sok a feltételes mód. Kevés a kijelentő mondat, ami igazán megnyugtató lenne.
Süllyi Magdolna megint kivette Korpusz Ádám kezéből a kólásüveget, és beleivott. Aztán a lámpa felé tartotta, hogy lássa, mennyi van még benne.
Újra elindult.
– Mindegy – mondta bicegő járás közben –, most úgyis az ital beszél belőlünk. Tényleg mindegy, mert ez a nap is véget ér hamarosan. Maga az apja helyett, én a nagyapám helyett átvettem az oklevelet. Örülni kell ennek is. Én nem bántam meg, hogy eljöttem.
Korpusz Ádám megállt.
– Én sem, nem is erről van szó – felelte sietve.
Várta, hogy a nő is álljon meg, és forduljon vissza.
Süllyi Magdolna valóban megállt, és visszafordult.
– Na látja – mondta, de mintha nem egészen lett volna biztos benne, mire is érti. – Most meg mit bámul?
Korpusz Ádám, mielőtt gondolkozni tudott volna, kimondta.
– Az orrát nézem.
– Az orromat?
– Igen, azt.
– És? Legalább szépnek találja?
– Ne nevessen ki, de szépnek. Igenis.
– Márpedig én kinevetem – harsant fel Süllyi Magdolna. És a következő pillanatban nevetni kezdett, éles, szinte rikoltó nevetéssel. A hangja csak úgy csapódott ide-oda, házfaltól házfalig, végig a hosszú, fekete utcán.