LENGYEL BALÁZS LEVELE

RADNÓTI MIKLÓSNÉNAK

1964. IV. 29.

Kedves Fifi,
megkaptam és köszönöm levelét. S éppen azért nem válaszoltam rá rögtön, mert engem is éppoly zaklatottság fog el, ha ezekre az időkre gondolok, mint Magát. Megértem hát, hogy a jóvátehetetlen és szomorú valóság ismeretében másképp értelmezte és gyanakvással fogadta egy félmondatomat. Én azt a tényt, hogy valóban odakínáltam Miklósnak az amerikai bátyám iratait, mint amivel talán lehetett volna valamit kezdeni, esetleg nem is akkor, hanem ha a sors úgy hozza, később, nagyon félve és nagyon habozva írtam meg. Annyian dicsekedtek az évek folyamán Radnóti barátságával, és annyian kihasználták azt érvényesülésükre, hogy Miklóssal való kapcsolatomat, tisztelő, felfelé néző barátságomat én sohasem említettem. Most sem írtam le a közöttünk lezajlott teljes beszélgetést, mert korántsem akartam a menedéket kínáló barát glóriájában tündökölni – mint ahogy annak idején sem ez a glória vezetett, hanem a természetes szeretet és aggodalom. Én akkor katona voltam a Muraközben, két napra jöttem fel mindössze Pestre, többet nem tehettem. Nem is ezt az irathistóriát tartom lényegesnek, hanem a beszélgetés további részét, amely arról szólt, hogy ki lehet-e és ki kell-e bújni a törvényes keretekből. Miklós, bár, mint írtam is, nem voltak illúziói a sorsát illetően, ez utóbbi kérdést illetően pesszimista volt. Ebben, itt szerettem volna álláspontjából kimozdítani vagy megingatni. Nem, korántsem szeretném elbagatellizálni az életveszélyt, s ne utaljon engem azok közé, akik azt vallják, hogy az menekült meg, aki akart. Abban is egyetértek Magával, kedves Fifi, hogy akkor, tavasszal nagyon keveset lehetett volna kezdeni azokkal az iratokkal. Ahhoz, hogy elbújjon velük az ember, le kellett volna mosni a polgári személyi lapot, s hamis, női néven bejelentkezni – csakhogy a módszert csak később dolgozták ki, és később gyakorolták vagy gyakoroltuk. Tehát igaza van, amikor azt mondja: nem volt az akkor több, mint kéznyújtás – talán elgondolkoztató kéznyújtás. S nagyon szomorú volnék, ha úgy értelmezné, hogy ezzel én húsz év után valami módon dicsekedni akartam, s olyan babérokra pályázni, amelyeket sosem kerestem, és amelyek nem is illetnek meg.
Hogy mennyire nem így van, bizonyság rá az a félmondat, közbeszúrás, amelyet Maga tévedésnek minősít. Olyasmit írtam a cikkben: iratokat kínáltam neki, mint annyian mások. Nos, ezt a mint annyian másokat pusztán a tény enyhítésére írtam bele. Azért, hogy az állítás ne hangozzák jelentősebbnek, mint amilyen jelentős volt. Nem gondoltam én arra, hogy ki mit írt, hogy festette át magát és ténykedését jelentősebbnek az emlékezéseiben. Éppen a ma már túlmagyarázható, a körülmények és a hasznosíthatás elmosódása miatt jelentősebbnek ható gesztus jelentőségét akartam csökkenteni. Felhatalmazott erre az a történet, amelyet Szerb Antalról tudok, s amelynek ősszel magam is részese voltam. S ha már a tetemrehívó emlékezésnél tartunk – úgysem beszéltem erről soha –, hadd mondjam ezt is el. Szerbbel, Halász Gáborral és Sárközivel már nyár eleje óta kapcsolatban voltam. (Ágnes ma is őrzi Halásznak hozzá a munkatáborból a Muraközbe írt leveleit.) Amikor Halászt és a többieket ősszel a munkatáborban meglátogattuk, Halász egyenesen visszautasította a szökés gondolatát, Szerb és Sárközi habozó volt. Mindhármukat Ottlik és Örley segítségével lehetett meggyőzni, többszöri beszélgetés során. Szerb Antal akkor nekem elmondta, hogy két katonatiszt is felkereste ismeretlenül, és segítségét kínálta. Az egyik rögtön magával akarta vinni, autóval, de Szerb nem bízott bennük. Ebből a tényből, hogy Szerb Antalon ismeretlenek is akartak segíteni, következtettem én arra, hogy bizonyára Miklósnak is kínálták mások a segítségüket. Később ezzel a két katonatiszttel (Görgey Guidó és Tassy) magam is kapcsolatba kerültem, s tőlük tudom, hogy az egyik autóval Balfig elment Szerb után. De ha már itt tartok a történetben, elmondom azt is, hogy Szerb Antal eldugása céljából november elején kivettünk Ágnessel egy lakást a Margit körúton, s Szerbnek minden papírja megvolt, hogy Ágnes nagybátyjaként ott velünk éljen. Egy ízben Halász Gáborral fel is jött a lakásra, és körülnézett, hogy itt fog élni. Akkor azt mondtam, maradjon mindjárt nálunk. De nem akart. (Sárköziről és Halászról Ottlik és Örley gondoskodott volna.) Később tudtam meg, ő sosem mondta, hogy a testvére is ugyanott volt, s őt féltve a retorzióktól, nem mert megszökni. Mikor elvitték, a sógora jött hozzánk, aki ugyanabban a században szolgált, de az elszállítás hírére átugrott egy falon, és elmenekült. Amikor ő elment, Szabó Zoltánné, Sarkadi özvegye élt velünk. Mindezt azért mondom el, hogy lássa, tudom, hogy a legbiztosabb, szinte egyetlen megoldás volt, ha az embert elrejtik egy lakásban. De azt is tudom, hogy még ebbe a 1egbiztosabb megoldásba is milyen nehéz volt belemenni. Sőt még azt is tudom, hogy így is nagyon-nagyon nehéz volt megmenekülni, az én életem is, a legjobb hamis papírok ellenére, többször csak hajszálakon, a véletlen jóindulatán múlott.
Kedves Fifi, ne haragudjon, hogy ilyen hosszan írtam, de a Maga levele, Miklós sorsa felkavart, és ezekkel az emlékekkel nem lehet békét kötni.
Még egyszer köszönöm, hogy írt.

Kezét csókolja Balázs