Kárpáti György Mór

SZONJA 04

a lipótvárosi lakásban értékes festmények, a falon velencei kristálytükör,
súlyos, heverő értékek a lakásban mindenhol, az öregember alig mozdul

Már nincs ereje levenni a topis zakót. Befosva ücsörög. Telefonál, zavarosan beszél, reszelős, elhaló hangon próbál humorizálni – a New York-i rokon sejti, hogy baj lehet, a 47. emeletről bámul a városra, helikopter, fényreklám, hő, nem tudja, mit kezdjen, dadogva mondja a mellette ülő maori kollégának, hogy mi a helyzet, az csak részvétteljesen néz, éppen indított volna egy mozdulatot, az összegyűrt papírpoharát dobta volna a szemetesbe, de mégse: tisztelettudóan, megmerevedve ül az irodai széken.
Az öregember rokona az interneten keres, pedig rosszul tud magyarul, talál egy hirdetést, a feladó SZONJA 04.

A nők délben csengetnek. Kimossák a bácsit, porszívóznak, levest főznek neki, és paplan alá teszik. Kereszthuzatot csinálnak, és kedvesen beszélgetnek vele. A nap végén a bácsi könyveket akar adni nekik, remeg, felkönyököl az ágyban, ragaszkodik hozzá, hogy a lányok elfogadják az ajándékot. Vonakodnak, de aztán Szonja a táskájába csúsztatja a könyveket.
Ha takarítani kell, nagyobb munka adódik, ketten jönnek, amúgy Szonja lesz a napos ápolónő.

Tizenhetedikén Szonja vesz egy csomag dunakavicsot, a konyhában ül átvetett lábbal, már a munkaruhájában, a kék egyrészes ruhában, amit kinevezett munkaruhának, lefeszített lábfejjel ül, néz maga elé a sötét, zsíros levegőbe, és az utolsó szemig beadagolja magának a dunakavicsot.

Szőke, szép arcú lány, kék szeme van, az arca kicsit pörsenéses, a bal orrcimpája mellett van egy kis halványbarna anyajegy.
Saját magának készíti a nyári ruhát. Textilboltban veszi az anyagokat, fehér ceruzával berajzolja a szabás vonalait, öles ollóval kivágja az anyagot, és varrógéppel percek alatt összedob egy ruhát. Most a félhomályos konyhában a saját combját nézi, a kék anyag alól kirajzolódik a combjának a vonala, leejtett vállal ül, és nézi a mintákat, a szegélynél elfoszlott cérnaszállal vacakol, megpróbálja letépni, aztán odahajol a combjához, és elharapja.
Kávét főz, áztatja a kockacukrot.
Csak akkor megy be a bácsihoz, ha muszáj. Ha a bácsi kiabál. A lakás többi szobájába sincs kedve bemenni, nem érzi jól magát a régi bútorok között, nem szívesen ülne a pattogós rugózatú kereveten.

velencei kristálytükör, súlyos, heverő

A konyhában tölti a napot. Nyomkodja a mobiltelefonját, néha rágyújt egy cigire.
A konyhát is unja, minden fiókba és a konyhaszekrénybe benézett már, de semmi érdekeset nem talált.

Napok óta a hokedlin ül, néha felteszi a lábát az egyik félig kihúzott fiókra.
Kitalált egy játékot. A konyhakő mintái között képzeletben flipperezni lehet. Kilövi
a golyót, és elképzeli, ahogy a hattyúvonalas mintán, cikcakkos pattogás után megüti a hipertérbónuszt.

A bácsi kiabál, bemegy hozzá, beszélgetni kezdenek, az egész délutánt bent tölti nála. A bácsi nagyon gyenge, de fontosnak tartja, hogy elmesélhessen egy szövevényes történetet, suttog, Szonja az ágy melletti széken ül, és hallgatja.
Szonja elmegy, a bácsi olvasni próbál, leragad a szeme, elalszik.
Besötétedik a szobára, egy órával később már teljesen sötét van. Az éjjeliszekrényre készített mobiltelefonon a led tízmásodpercenként kéken villan. Csak egy gombot kell megnyomni, ha baj van, Szonja beállította.

Bent marad a bácsinál ebéd után is. Meghallgatja a történeteket, az összeset, lóversenyről, zakopanei kirándulásról és egyebekről.
Jön a másik ápolónő, hogy segítsen a takarításban, és meglepődik, hogy Szonját a bácsi mellett találja. Szeptember van már.

A bácsi egyik nap valami fontosat akar mondani. Biztos benne, egyszer együtt utaztak vonaton, egy kupéban. Háromszor is elismétli. Szonja nevet, azt hiszi, hogy a bácsi viccel. (Pedig komolyan gondolja. Lehet, hogy Szonja emlékezteti valakire. De az is lehet, hogy valamikor tényleg egy kupéba kerültek.)
A bácsi kedvesen akar nézni, de a szeme csak riadtan világít.
Szó sincs arról, hogy viccelne. Amit mondott, fontos neki. Az utolsó dolog, amire rájön. Erőt gyűjtött hozzá.

csak fekszik az ágyneműbe vackolódva

a szokásos szellőztetéskor a lemezjátszón kórusmű forog, üvölt a férfikar, a bácsi majdnem alszik, rebeg a szemhéja, a kórusmű rázza az üvegajtókat, a szél benyomul, megfeszülnek a tejüvegek a lakásban, repedésig feszülnek, Szonja a légárammal küzdve benyit a szobába, hozza a levest, a csípőjével tolja be az ajtót, hamisan mosolyog, és mintha könnyezne is, mintha borzongás látszana rajta, összehúzódó, szemcséződő bőr a szegycsont alatt és a karon, jó étvágyat, mondja, de ezt is hamisan, ügyetlenül leteszi a tálcát az éjjeliszekrényre, fölnéz a könyvespolcra, egy másodpercig elidőzik egy idegen nyelvű címmel ellátott könyvgerincen, már nem fúj a szél, kint a felhők mögül előbukkan a nap, délutáni fény, a bácsi aranyszínű, Szonja ellenfényben, olyan nézés alakul közöttük, amit a bácsi nem ért, Szonja bal lábával a bácsi könyökéhez térdel, felhúzza a szoknyáját, lecsavarja a bugyiját

Amit kitervel, csinálhatná szebben is, szavakkal, fújással, puszival, mégis így jön. A párna alatt bross és egyebek a lakásban.

Az egészet megpróbálja majd elfelejteni, vagy ha eszébe jut, megtiltja a szervezetének az emlékezést.
A konyhakő hattyúvonala néha majd bevillan előtte idősebb korában, de nem tudja megfejteni, mi ez a motívum, ami évente többször is megjelenik a legváratlanabb pillanatokban, és amitől annyira elszédül, hogy azonnal le kell ülnie.