Gréczi Emőke

KÉT RADNÓTI-
KIÁLLÍTÁS

„…az égre írj, ha minden összetört!”
100 éve született Radnóti Miklós
Petőfi Irodalmi Múzeum, 2009. április 22-től 2010. január 5-ig

„Ó költő, tisztán élj te most…”
Száz éve született Radnóti Miklós
Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára,
2009. május 5-től június 5-ig

A két jubiláris Radnóti-tárlat látogatója úgy érezhette, hogy évtizedek teltek el a kiállítások között: az egyik, az MTAK rendezvénye a hagyományos installációs eszközökre épített, tárlókban elhelyezett tárgyi emlékekkel, a PIM-é a XXI. század kellékeivel (print, kivetítő, érintőképernyő) dolgozott. Nem kurátori koncepcióról van szó, hanem a kiállítóhely területe és a felhasználható műtárgyanyag által állított korlátokról, egyik helyen az egyetlen teremre jutó bőség, másik helyen a rendelkezésre álló tárgyi anyag ínségének zavara.
Radnóti Miklós születésének századik évfordulója felkínálta a lehetőséget, hogy a XX. század három legolvasottabb, legtöbbet emlegetett magyar költője (Ady Endre, József Attila, Radnóti) közül a legkevesebb mítosz által övezett szereplő is kiérdemelje a maga kultuszát. Nyilván nem ez volt a jubileum lebonyolításában, a program kialakításában részt vevők célja, ám a XXI. században kultuszképzés híján minden erőfeszítés a figyelemfelkeltésre szinte hasztalan. Ha nem is ez volt az első szándék, a születésnaphoz közeledve egyre karakteresebben jelentek meg a jubileumi Radnóti „címkéi”: munkaszolgálat, Bor, Abda, fasiszták, gyilkosok, zsidó. Miként a megemlékező média, a százéves költőről szóló diskurzus, a két kiállítás is a zsidó mártír költő képét erősítette. Súlypontjuk a költő életének utolsó négy éve, a munkaszolgálatok alatt és között született dokumentumanyag bemutatása volt, ahol csaknem megszűnik a műfaji határ a feleséghez, barátokhoz írt kétségbeesett levelek és a búcsúversek között. A kiállítások éppen azokat a hónapokat, éveket emelik ki, amikor Radnóti nem az íróasztalnál, kávéházi asztalnál dolgozó költő, hanem a meghurcolt sok százezer zsidó egyike, aki ugyanakkor tudósítója, krónikása a vészkorszaknak. Erősebb hatást gyakorol a nézőre egy kihantolt tömegsír fotója gúlába halmozott csontvázakkal vagy az utolsó zubbonyból előkerült fénykép, mint egy műfordítás gépirata. Igaz is: az előbbiek a százezrek közül bárkitől származhattak volna, az utóbbi csak egy költőtől.
Az Ady és József Attila körüli mítoszteremtés haláluk pillanatában elkezdődik – persze életük rá is szolgált, sokkal inkább, mint Radnótié. Barátok, rokonok, szeretők éreztek késztetést arra, hogy összeállítsák a maguk Ady- és József Attila-életrajzát, nem mellőzve a szenzációgyanús elemeket. A visszaemlékezések nem az oeuvre elemzését, összefoglalását, hanem a versek mögött lévő ember ábrázolását szolgálták, és mivel versenyhelyzet alakult ki, ezért egyre bennfenteskedőbb memoárok követték egymást, a felmagasztalás („a zseni, akit ismertem”) után a gyarlóság (mindig pénzt kért, zűrös viszonyai voltak) hangsúlyozása következett. Emberek éltek abból, vagy szereztek hírnevet pusztán azért, mert valaha ezekkel a költőkkel rokoni, baráti, szerelmi kapcsolatban álltak. A mítoszteremtéshez hozzájárult, hogy irodalmi múzeumunk kiemelten foglalkozott – Petőfi után – Ady és József Attila életének emlékeivel, a relikviák összegyűjtésével, ezek pedig más költőkéhez viszonyítva látványosan felértékelődtek. Mindez eddig szerencsésen vagy sajnálatosan elkerülte Radnótit, tudásunk róla meglehetősen tömör és célirányos volt, ugyanakkor színtelen – nem voltak „sztorik” (legfeljebb a bori sorstársak emlékezései), vitákra alkalmat adó kérdések, melyeket ki cáfol, ki megerősít, de mindenképpen szó esik róla. Halálának körülményeit csak a száraz adatok közlésével, de sosem találgatásokkal és bűnbakkereséssel említették, hithez és vallás(ok)hoz való viszonya sem adott okot vitára, életrajza nyílt volt és tiszta. Ebben a legnagyobb szerep az özvegynek jut, aki máig méltóképpen ápolja Radnóti emlékét, és ez az emlék, a Radnóti-kép nagymértékben Gyarmati Fanni Radnótija.
A kultuszképzésre bizonyos karakterek alkalmasak, és ennek nem sok köze van a kvalitáshoz. Ha kortársakat nézünk: Petőfi igen, Arany nem. Pilinszky igen, Vas nem. Petri igen, Orbán Ottó nem. Weöres igen, Nagy László nem. Fordítva viszont van összefüggés a minőség és a kultusz között: akit az irodalomtörténet nem támogat, az biztosan elveszíti varázsát, bármekkora is volt életében (lásd Herczeg Ferenc).
Radnóti talán soha nem lesz alkalmas rá, soha nem lesz bulvártéma, ahogyan életében sem adott rá több okot, mint bárki más, ám a jubileum kapcsán kimondatott néhány elhallgatott tény, egy kevés a magánéletéről (a Beck Judit-kapcsolat, aminél érdektelenebb, felszínesebb liezonokból is könyvek születtek más költők esetében), és sokkal több a halálának körülményeiről. Nem véletlen, hogy gyilkosainak kiléte és későbbi sorsa (a Tálas-ügy) most lett téma, holott lehetett volna évekkel korábban is.
A kiállítások látogatóinak nagyobb része diákként a Kádár-rendszer irodalomkönyveinek Radnótiját ismerhette meg, a „kommunista mártírt”, aki ma már kevéssé emlegetett versében elsiratta elvtársát, a hasonlóképpen „kommunista mártír” festő Dési Huber Istvánt. Ez volt a kevés, akkor felidézésre méltónak talált Radnóti-vers egyike. De vajon szüksége van-e egy költőnek a mitizálásra, vagy elég (alapszinten), ha a frissített tartalmú tankönyvekben már nem az Aczél-konform jellemzők, hanem például a tehetség határozza meg az írók helyét? És elég (haladó szinten) egy, a megismerhető és bemutatható dokumentumokra támaszkodó, pontos és lelkiismeretes kritikai életrajz (Ferencz Győző) és „összes művek” (újabban ugyancsak Ferencz Győző) ahhoz, hogy Radnóti megmaradjon?
Vitathatatlan, hogy ma már nem lehet „csak” szakmailag megfelelően megrendezni egy kiállítást, az sem árt, ha az esemény „hírértékkel” rendelkezik. A PIM szempontjából az volt a kérdés, hogy hogyan lehet egy rövid költői életművet bemutatni úgy, hogy legyen üzenete, tanulsága a kiállításnak, hogy lehetőleg legyen emlékezetes. Az MTAK megközelítése: mit kell kiválogatni egy hatalmas és feldolgozatlan hagyatékból, hogy a kiállítás teljesnek, kereknek lássék, és méltó legyen az évfordulóhoz. Mindkét megközelítés más-más eszközökkel, de többé-kevésbé ugyanazt az eredményt hozta: a gyalázattal, az idő előtti halállal, a menthetetlenséggel, a kiszolgáltatottsággal szembesültünk.
A PIM Varga Katalin kurátori munkájával összeállított tárlata annyiban követte a múzeum utóbbi években alkalmazott kiállításrendezői koncepcióját, hogy bátran alkalmazta a média különböző eszközeit, melyek segítségével „megdolgoztatja” a látogatót. Az interaktivitást elősegítő kellékek szinte rákényszerítik a nézőt, hogy foglalkozzon a látnivalóval, és még ha maga a számítógépes program, a megoldás vonja is magára a figyelmet (nyilván főleg a fiatalokét), járulékos haszonként a tartalom is kevésbé lesz „letudható”. Radnóti Pestjének térképe a helyszínek felugró-ablakos magyarázatával valóban igényli a számítógép használatát, ám a korabeli és mai Bort ábrázoló fotók ily módon való bemutatása csupán akkor elengedhetetlen, ha a képeket csak virtuális formában bocsátották a múzeum rendelkezésére. Úgyszintén az élmény meghosszabbítását szolgálták a szabadon elvihető emléklapok a költő fotóival és költeményeivel.
Annyiban viszont szakít a múzeum önnön hagyományával, hogy az elmúlt évek tárlataitól (Szerb Antal, Nyugat, Párizs, A Pál utcai fiúk stb.) eltérően nem rekonstruál korabeli enteriőrt vagy utcaképet. A felhasználható, kiállítható relikviák, kéziratok hiányát az életrajz gazdag illusztrálásával igyekeztek megoldani, a rendezők bőkezűen bántak a rendelkezésre álló egyéb kellékekkel, a korabeli plakátokból, hirdetésekből még a padlóra is jutott. (Koczka István és Juhász Tibor látványterve.) Mivel a Radnóti-hagyaték nem állt rendelkezésükre, ezért kézenfekvő volt, hogy a mások hagyatékában, más gyűjteményekben fennmaradt rekvizitumokhoz nyúljanak, ebből pedig az adódott, hogy Radnóti kapcsolatrendszere és életrajzának másokra is vonatkoztatható elemei kerülnek előtérbe: Radnóti barátaihoz írt levelei, a nekik szóló dedikációk, a másutt is megőrzött csoportképek és folyóiratszámok, kötetek tiszteletpéldányai. A kapcsolatrendszer teljességre törekvő feltárása azt eredményezte, hogy nem volt lehetőség súlyozni a barátságok, írótársi viszonyok között, mindenkinek jutott felület, és nagyjából ugyanakkora. A nyersfa keretekre feszített drótokon plexilapokból összeállított hatalmas paravánok mindkét oldalára százszámra – minden esetben reprodukció, „print” formájában – kirakott irat- és dokumentumhalmaz először a szegedi fiatalok, majd a 30-as, 40-es évek baloldali művészvilágának szubkultúráját mutatta meg, egy javarészt tehetséges, az egyre szűkülő lehetőségek mellett is alkotni vágyó emberek csoportját, amelynek egyik, a festő Vajdához hasonló tálentummal rendelkező emblematikus alakja volt Radnóti Miklós. Az a meglepő helyzet áll elő, hogy a dokumentumokon (fotók, levelek, meghívók, igazolványok) és a rendezők ugyanitt közölt kommentárjaiban felbukkanó szereplők nagy hányada nem Radnóti, hanem olyan írók, költők, publicisták, festők, kutatók, tanárok, kiadók, akiknek hosszabb-rövidebb ideig közük volt Radnótihoz. Sajátos, de nem helytelen közelítés az ünnepelthez, hiszen a kritikai életrajz már rendelkezésre áll, ahogy a kifejezetten Radnóti személyére koncentráló, a relikviákra építő párhuzamos tárlat is – néhány hétig – megtekinthető volt másutt. A térből alig kiemelkedő könyveket a paravánokra erősített plexidobozokban állították ki, köztük a barát és ugyancsak holokausztáldozat Frankl Sándor gyönyörű, Radnóti számára készített egyedi kötéseit. (Remek ötlet volt elővenni a múzeum hangtárának vonatkozó felvételeit, Karig Sára, Zelk Zoltán, Kardos G. György, Kun Miklós, Hernádi Lajos, Frankl Sándorné és mások Radnótira való emlékezéseit, ezek valóban exkluzív anyagok, a PIM kincsei.)
A nyolc paravánból négy viszonylag zárt „szobát” alkot – ez a béke szigete, a gyermekkortól a szegedi tartózkodás végéig tartó időszak, a kibontakozás, a költői pálya indulása, életre szóló barátságok (Pestről Bálint György és Vas István, Szegedről Ortutay Gyula, Sík Sándor, Baróti Dezső, Tolnai Gábor) kezdete. A nyolcadik tabló (a negyedik paraván háta) a Babitstól végre megkapott elismeréssel zárul. Ettől kezdve a paravánok rendje, miként Radnóti élete is felborul: zsidótörvények, egyes írói körök elutasításai („Költő vagyok és senkinek se kellek”), Párizsban szembesülés a spanyolországi polgárháború eseményeivel; itt kezdődik a „meredek út” Radnóti számára, lefelé, melynek végén már nem a következő kötet összeállítását és kiadását, hanem az alkalmas perceket megragadva írott versek mentését végzi. A kiállítás labirintusán kívül eső felületek, a termek falai is pusztán ezekre az évekre emlékeznek. Hiába tart a paravánsor a gyermekkornál vagy a szegedi egyetemi éveknél, Dési Huber, Ámos Imre, Sugár Andor, Farkas István, Háy Károly László Radnóti háborús verseivel összecsengő, tragikus témájú festményei (már a 30-as években keletkezettek is, nyilván szándékosan ezeket válogatták ki) azt az érzetet keltik a látogatóban, hogy Radnóti (és a kiállított festők) sorsa eleve elrendeltetett. (Az utolsó „festmény” is egy hatalmas képernyő, melyen Bor túlélői emlékeznek, köztük Szántó Tibor könyvművész, háttérben a Lager Heidenau maradványaival.) Ebben a konstellációban új fényt kap az életmű.
Az MTAK kedvező helyzetben várta a centenáriumot (bő egy évvel korábban megkapta a hagyatékot), ám nem tudni, hogy a helyzeti előny szülte kényelem vagy a feltűnés kerülése (talán éppen Gyarmati Fanni hatása) volt-e a vezérelve a könyvtár kiállításának. Pár hónap nem elégséges egy ekkora anyag feldolgozásához, és nyilván bármelyik dobozba nyúlva jó aránnyal lehetett alkalmas dokumentumot, relikviát találni a Vasarely-terem néhány tárlójának megtöltésére. A kiállítás fontossága és nyitva tartási ideje között fennálló antagonizmus vesztese az érdeklődő közönség, mivel meghosszabbítással is csak egyetlen hónapig és csak „munkaidőben” lehetett az anyagot megtekinteni. Vajon van-e arra remény, hogy a Töredék, az itt kiállított öt ecloga, a Szalai Sándornál megőrzött „bori versek” kézirata és a többi relikvia belátható időn belül újra közönség elé kerüljön? Például annak kapcsán, hogy a hagyaték feldolgozása (Babus Antal végzi e munkát) véget ér? Mert a századik születésnap után jó darabig nincs esély egy újabb életmű-kiállításra.
A könyvtár kiállításán néhány barát (Bálint György, Sík, Zolnai, Hernádi, Vas) felnagyított fotográfiáján kívül szinte alig történt említés Radnóti „közéletéről”. Az anyag túlnyomó része a privát élet emléke volt: anyakönyvi kivonatok, bizonyítványok, a házi könyvtár megóvását szolgáló szellemes felirat, az a jegyzetfüzet, melyben a költő feljegyezte, kinek „mennyi van a rovásán”, a félresikerült névváltoztatás stációi és hangsúlyosan a Fanni-szerelem és -házasság ma nyilvánosságra hozható dokumentumai. A munkaszolgálat éveiből fennmaradt iratok és levelek sem a költőként dolgozni akaró, hanem az életéért küzdő Radnótitól származnak. (Lehetett volna ez a kiállítás koncepciója is, ám itt inkább arról van szó, hogy a hagyaték nem a szerkesztőkhöz, kiadókhoz, hanem a feleséghez szóló leveleket őrizte meg, melyekben nyilvánvalóan más gondokról esik szó.) E tekintetben a két kiállítás szerencsésen kiegészítette volna egymást, ha több a lehetőség a két tárlat megtekintésére.
Alig létezhet megrendítőbb, mint e kiállítás abdai tárlója, azok a tárgyak, melyeket az 1946 nyarán történt exhumálás során Radnóti zubbonyának zsebében találtak. Végső soron ezek a fotók, igazolványok, levelek, verskéziratok, ez a tárló a szamárkóróval, amelyet Gyarmati Fanni hozott el a tömegsírról, váltak a Radnóti-centenárium emblémáivá – Radnóti halála, amiről sokkal többet tudtunk meg, és sokkal többet láttunk belőle, mint 1944. november 9-e óta valaha. Még mindig nem teljes, de gazdag kép ez a XX. század és az egész magyar irodalom egyik legnagyobb költőjéről. Kérdés, hogy milyenné lesz, ha egyszer elkerül Gyarmati Fanni óvó tekintete elől.