Dupcsik Csaba

VÁLASZTÁSOK

Frank Tibor (szerk.): Honszeretet és felekezeti hűség.
Wahrmann Mór, 1831–1892
Argumentum, 2006. 693 oldal, 5500 Ft

Egy-egy történelmi korszak nevezetes figurái, „mindenki” által ismert alakjai – néhány kivétellel – két-három nemzedék elmúltával könnyen eltűnhetnek a köztudatból. Arcuk ezt követően csak a történeti szakirodalomban marad fenn, vagy még ott sem igazán, amíg egy érdeklődő történész össze nem állít vagy meg nem ír egy személyüknek szentelt munkát. A magyar történelem egyik ilyen elfeledett alakja Wahrmann Mór, akit a dualista Magyarországon – különösen annak a kiegyezést követő negyedszázados korszakában – „mindenki” ismert. Már pusztán ezért érdemes egy kötetet szentelni alakjának, az iránta való érdeklődést azonban növeli, az érdeklődés irányát pedig mindennél jobban befolyásolja személyének és életpályájának kulcsfogalma, nevezetesen, hogy Wahrmann magyar zsidó volt. Ráadásul: izraelita vallását gyakorló, kereskedőből lett bankár-nagytőkés és politikus. A „zsidóságról” szóló diskurzusnak – amelynek tematizálásában, tudomásul kell vennünk, az antiszemita sztereotípiáknak is jelentős részük volt – a nagytőkés ugyan az egyik archetípusa, mégis, a XX. század óta mintha ritkábban személyesítenék meg, mint a másik alaptípust, az (esetleg szekularizált, esetleg csak zsidónak minősített, de mindenképpen baloldali és/vagy liberális) értelmiségit. Ezen a „diszkrimináción” old a szóban forgó kötet, a Honszeretet és felekezeti hűség.1
Mivel életpályája ennyire kevéssé ismert, mielőtt a Honszeretet-re rátérnék, érdemes röviden összefoglalni Wahrmann Mór életrajzát. Mint a XIX. századi magyar nagytőke szinte minden nagy alakja, ő is „oberlandi” származású, tehát ősei nyugatról érkeztek Magyarországra, méghozzá a reformkornál jóval korábban: Wahrmann nagyapja már Óbudán született 1755-ben. Az anyai ág viszont Galíciából származott, s tekintélyes ortodox rabbicsaládokkal állt rokonságban. Az 1831-ben született Wahrmann nagyon fiatalon bekapcsolódott a családi vállalkozásba, s apja 1859-es halálakor már „saját jogon” is tekintélyes nagykereskedő-vállalkozónak számított. Az országos politikában 1867–68-ban tűnt ki cikkeivel, illetve az izraelita kongresszuson játszott szerepével, ahol alelnökké is választották. 1869-ben – az első alkalommal, amikor a zsidók is választók és választhatók voltak – az országgyűlés első zsidó vallású képviselője lett. Egy néhány éves kitérőt leszámítva, országgyűlési pozícióját a Deák-, majd a jogutód Szabadelvű Párt képviselőjeként haláláig (1892) megtartotta.
Miközben politikusként a nyelvi elmagyarosodás híve volt, nem törekedett nemesi címre vagy kormányzati szerepre – minden arra utal, hogy a „szakpolitikus” háttérember szerepét tartotta a leginkább magához illőnek. A parlamentben mindig érdemi bizottságokban vállalt tagságot, a pénzügyi bizottságnak huszonhárom évig tagja, utolsó éveiben elnöke volt, az „osztrák” birodalomrésszel egyeztető testület, a delegáció tagjaként működött. Budapest egyesítése és kiépítése egyik fontos szorgalmazójának, elismert műértőnek és mecénásnak számított. A Pesti Izraelita Hitközség elnökévé választott Wahrmann kitérésének lehetősége sosem merült fel. Zsidóságát az országos politikai diskurzusokban ritkán hangsúlyozta, de sosem tagadta, s végül az antiszemita mozgalom alapítójával vívott párbaja révén is a magyar zsidóság szimbolikus alakjává vált.

A vaskos Honszeretet mintegy harmadát tanulmányok, a többit a kép- és forrásgyűjtemény tölti ki. A dokumentumok sajnálatosan egyoldalúak – szinte kizárólag beszédek és hozzászólások –, mivel nem maradt fenn Wahrmann irathagyatéka. Abból ítélve, mennyire óvta magánéletét a nyilvánosságtól, elképzelhető, hogy nem is nagyon írt szubjektív kitekintést saját életére, naplójegyzeteket, bizalmas leveleket stb. Kifejezetten jó ötletnek tartom viszont, hogy a kötet
a képmellékleten (213–250.) kívül külön gyűjteményt is összeállított a korabeli sajtó Wahrmann-karikatúráiból. „Szimbólummá vált a sajtóban” – írta a gyűjteményt kommentáló cikkében Buzinkay Géza (198.)2 – „mert annyira megfelelt az előítéleteknek – eredjenek azok bárhonnan. Alacsony, köpcös, sötétes bőrű, szemüveges, karikatúra rajzolására jól megfelelő jelenség volt, öltözéke »pongyola«, rendkívül gazdag bankár, pénzügyi szakértő…” Ráadásul mindenre volt egy szellemes megjegyzése, története, élce, amelyből nem egy szállóigévé vált. Kedvencem az az adoma, amellyel a delegációban a vámtételek emelése ellen érvelt: ebben felidézte, hogy fiatal korában apja rendszeresen kiküldött egy fuvarost egy szekérrakomány textillel Galíciába.3 A fuvaros „Magyarországon minden reggel 1 krajczárért pálinkát ivott; midőn a Kárpátokon túl jött: ott a pálinka sokkal olcsóbb lévén, pálinkát ugyancsak egy krajczárért ivott, de kétszer annyit kapott. Míg Galicziában 8-10 napot töltött, megszokta ezen nagyobb mennyiséget, s midőn vissza jött Magyarországba: annyira megszokta volt, hogy már 2 krért kellett pálinkát vennie.” S ez a folyamat addig eszkalálódott, amíg a vámtételek emez áldozata halálra nem itta magát… (21.)
Nem csoda, ha Wahrmann alakja egy időben Mikszáth Kálmán figyelmét is felkeltette, noha nincs rá adat, hogy közelebbi ismeretségben álltak volna. Az ugyancsak nagy adomázó Mikszáth számos karcolatában megjelenítette Wahrmannt, amelyekből a Honszeretet is közölt néhányat (555–589.). Jellemző a korra, hogy a kitüntetett figyelem ellenére is meg tudta óvni a magánéletét a sajtónyilvánosságtól (vagy inkább a mi korunkra jellemző, hogy ezt a tényt mind a recenzens, mind a Honszeretet több szerzője említésre méltónak tartja).
A Honszeretet alkalmat adott a recenzensnek arra is, hogy megszabaduljon egy „előítéletétől”. Nevezetesen: egy történelmi személyiség „felfedezése” eszközeként eddig előnyben részesítette a monografikus életrajzot a tanulmánygyűjteménnyel szemben. Ezzel nyilván nincs egyedül, az előszóban a kötetet szerkesztő Frank Tibor is kifejezte zavarát az „óhatatlan átfedések” és az egyes tanulmányok közötti ellentmondások miatt (10.). Felesleges volt azonban mentegetőznie: ezúttal kifejezetten sikeresnek bizonyult ez a forma. Az olvasó ugyanis ezáltal nem csak a címszereplőről kaphat – árnyalt – képet, de arról is, hogy különböző generációk diskurzusaiból nézve milyen pillantás vethető a kötet főszereplőjére – egy magyar zsidó nagytőkésre és politikusra.
A diskurzus különböző generációi, meglehet, a recenzens konstrukciói. Az bizonyos, hogy az egyes „nemzedékek” nincsenek egyenlő súllyal megjelenítve. Teljesen hiányzik például a marxista megközelítés, de vélhetően nem véletlenül, tehát nem csak azért, mert manapság nincs kurzusa a marxizmusnak. Egy ilyen tanulmány ugyanis feltehetően azt próbálta volna hangsúlyozni, hogy Wahrmann elsősorban nagytőkés volt, etnikai-vallási identitása pedig másodlagos. Anélkül, hogy az ilyen felfogás általános kritikájába belemennék, világosnak tűnik, hogy Wahrmann Mór életéről szólva egy ilyen megközelítés nem túl gyümölcsöző.
A Honszeretet „első generációjához” a kötet szerzői közül egyedül Mérei Gyulát sorolom. Az életrajzi adatok alapján megélhette a kötet terveit vagy előkészületeit is,4 itt szereplő tanulmánya5 azonban az egyetlen, amely
a diskurzus szempontjából mindennél fontosabb korszakhatár, 1944–45 előtt született. (Bár az „utolsó percben”: eredetileg az IMIT [Izraelita Magyarok Irodalmi Társasága] évkönyvében jelent meg 1943-ban.) Talán nem méltatlan leegyszerűsítés a minősítés, hogy ezt a cikket a „felmutató szemlélet” jellemzi: az igyekezet arra, hogy felmutassa az asszimilációra törekvő, polgárosult zsidóság egy fontos képviselőjét, s kimutassa, mennyit is nyert Wahrmann-nal a nemzet. A kor nyelvezetére jellemző, ahogy például Wahrmann világnézetét a „liberális, de nem doktriner” kifejezéssel illeti; vagy amikor arról beszél, hogy hőse mindig a szabad verseny mellett, az állami gazdasági szerepvállalás ellen érvelt – és ezt az attitűdöt éppúgy az „értetlen” jelző kíséri, mint amikor azt tárgyalja, hogy Wahrmannt nem foglalkoztatta a nemzetiségi kérdés; jellegzetes kategorikus (de a többi szerző szerint téves) állítása, mely szerint Wahrmann nem szerette a „tőzsdejátékot” (55–69.).
„Második generációsnak” nevezném azokat a tanulmányokat, amelyek kontextusa az államszocializmus utolsó korszakában, főleg az 1980-as években kialakult társadalom- és gazdaságtörténeti megközelítés. A félreértések elkerülése végett: először is, a kötetben szereplő tanulmányokat a kötet számára írták vagy írták át korábbi változatokból (kivéve az időközben elhunyt Vörös Károly tanulmányát, amelyet Frank Tibor szerkesztő éppúgy néhány pontosító lábjegyzettel látott el, mint Mérei már említett írását). Másodszor, a „genealógiai” tipológia ellenére semmiképp sem akarom azt sugallni, hogy bármilyen értelemben véve elavult szemléletről volna szó. Az a társadalom- és gazdaságtörténeti vonulat, amelyet a Honszeretet-ben is szereplő Kövér Györgyön, Varga Lászlón vagy Vörös Károlyon kívül – többek között – Bácskai Vera és Lengyel György dolgozott ki, még mindig szolgálhat friss felismerésekkel.
Az irányzat kulcsszavai a „modernizáció” és a hozzá szorosan kapcsolódó „polgárosodás”. Miközben alkalmazói igyekeztek leíró kategóriákként használni ezeket a kifejezéseket, nem tudtak – s időnként talán nem is akartak teljesen – elfeledkezni arról a tényről, hogy a kérdéses fogalmakhoz milyen erős normatív tartalmak kapcsolódhattak egyrészt a vizsgált dualista korszakban, másrészt a kései államszocialista korszakban (s bizonyos mértékben azóta is). S mivel a „zsidóság”, de különösen a „zsidó nagytőkés” témája legitim történelemtudományi témaként az államszocializmus korában elsősorban a modernizációban, a polgárosodásban betöltött (valóban nagyon jelentős, de az antimodernizmus jobboldali változatai által még túl is dimenzionált) szerepén keresztül jelenhetett meg, természetes, hogy ez a megközelítés fontos szerepet kapott a Honszeretet-ben is.
Az ilyen típusú kérdésfelvetésben Wahrmann jelentőségét az adja, hogy generációs szempontból köztes helyzetben volt a korán (tehát már a reformkorban vagy azt megelőzően) felemelkedett jelentős kereskedőcsaládok, illetve a Weiss Manfréd és Kornfeld Zsigmond nevével fémjelzett „nagy generáció” tagjai között.6 Tizenhat évesen gyakornokként dolgozott a családi nagykereskedésben, s apja egyrészt a cég átkeresztelésével – Wahrmann és fia –, másrészt végrendeletében elismerte, hogy fia tehetsége már nagyon fiatal korában hozzájárult az üzlet felíveléséhez.7 Üzleti pályája zenitjén állt az 1873-as tőzsdekrach idején, amelyet ő, sokakkal ellentétben, „túlélt”.
Másrészt: a neológ vallási irányzat egyik korai vezetőjeként és az első zsidó vallású képviselőként, majd később a pesti izraelita hitközség vezetőjeként Wahrmann erőfeszítéseket tett arra, hogy a modernizáció és a vele szervülő polgárosodás tendenciáit ne „csak” a gazdasági tevékenysége és életformája révén képviselje, hanem az élet más területein is tudatos modernizátorként lépjen fel. „Wahrmann modernizátor volt…”, fogalmazza meg a kötet egyik legfontosabbnak vélt tanulságát a Honszeretet szerkesztőjének, Frank Tibornak az írása (36.).
A kötet szerzőgárdájának harmadik nemzedékét azok a történészek képviselik, akik az 1970-es években születtek, s értelemszerűen a rendszerváltás körül vagy azt követően jártak egyetemre. Mint például Welker Ádám, aki a kötet legterjedelmesebb (mintegy 5 ívnyi) tanulmányát8 jegyzi. Megközelítését jól jellemzi az a történészi aprómunka, amellyel az egyik legelterjedtebb Wahrmann-mítosznak jár utána, nevezetesen, hogy kifejezetten Deák Ferenc kívánságára lett volna országgyűlési képviselő (pontosabban: a kormánypárt jelöltje – egy olyan választókerületben, ahol az ellenzék akkor nem indított ellenjelöltet). Welker kutatásai szerint Wahrmann támogatói köre vagy még inkább annak egy bizonyos alakja (Tencer Pál) „erőszakolta ki”, hogy Deák egy levelében nyilatkozzon a lipótvárosi jelöltállításról. Ez a levél nem volt teljesen egyértelmű állásfoglalás Wahrmann mellett, de lehetővé tette, hogy ilyen módon interpretálják, s ez is hozzájárult a másik képviselőaspiráns – Falk Miksa – visszalépéséhez (112–151.).
Welker Ádám tanulmányában csak egy említés, mégis, rengeteget elárul a dualizmus koráról (és ismét: saját korunkról), hogy Falk maga is zsidó származású volt, de mivel kikeresztelkedett, „a korabeli politikai korrektség” normái szerint származása semmilyen formában nem merült fel a választások során (121.). Apróság, de a mítoszban fontos hangulati elemet jelentett, hogy Falk Miksa és Wahrmann „gyerekkori barátok” lettek volna – Welker inkább arra talált utalást egy levélben, hogy a két férfi a közös tanulóévek és az 1869-es választás között egyáltalán nem érintkezett (140. o., 114. lj.).
Welker kérdésfeltevését még ott is tanulságosnak találom, ahol nem tudta hipotézisét bizonyítani vagy cáfolni. Annak vizsgálatáról van szó, hogy vajon mennyire igaz, hogy a dualizmus korában a magyarországi zsidóság (választójoggal rendelkező része) egységesen a liberális kormányzópártra szavazott. Ezt ugyanis általában bizonyítás nélkül feltételezték mind a kortársak, mind a történészek. Igaz, a feltevés tesztelésére alkalmas adatok szórványosak és áttételesek: a szavazókat ugyanis nem regisztrálták vallásfelekezetük alapján (127.). Következtetéseket csak abból tudunk levonni, ha ösz-
szevetjük adott területen élők vallási megoszlását azzal, mennyire nőtt a választásra jogosultak száma az 1865-ös és az 1869-es választás között – ez idő alatt ugyanis egyedül az 1867-es emancipációs törvény bővítette a választásra jogosultak körét (amelyet 1874-ben ismét szűkítettek, a cenzus növelésével). Az Erdély nélküli szűkebb Magyarországon mintegy 719 ezerről 782 ezerre, tehát 8,8%-kal nőtt a választópolgárok száma.
Figyelembe véve, hogy ez a növekedés nyilván nem teljes egészében a zsidóságnak tulajdonítható, amely területileg egyenlőtlen eloszlásban élt az ország területén, illetve, hogy nem listás, hanem „a győztes mindent visz” alapú egyéni körzetes választási rendszer létezett, világos, hogy zsidó szavazatok a mandátumoknak csak egy részére gyakorolhattak befolyást. Az igazán érdekes kérdés az lenne, hogy a mandátumok mekkora hányadára. Minden elismerésem mellett egy kritikai megjegyzést is fűznék Welker Ádám tanulmányához: talán érdemes lett volna legalább megpróbálkoznia egy országos becsléssel, vajon hány mandátum lehetett az országban, ahol – elvileg – fontos szerepe volt a zsidó szavazóknak.
De lehet, hogy tévedek, s indokolt Welker óvatossága, hiszen az általa említett példák zavarba ejtően sokfélék. Kassán például 10% körül volt a zsidóság aránya, viszont a választók száma a kétszeresére növekedett 1865 és 1869 között – ami nyilván nem kizárólag a zsidó választóknak köszönhető. Pécsett viszont (ahol a zsidóság aránya a korban mintegy 7%) „csak” 50% körüli mértékben gyarapodtak a választók, Komáromban pedig, ahol a lakosság 12%-a volt izraelita, még csökkent is a választók száma ebben a periódusban (130.). Ha jól értem Welker következtetéseit, akkor csak Pesten,9 pontosabban annak is csak két kerületében tartja döntő jelentőségűnek a zsidó választók szerepét: Lipótvárosban és Terézvárosban élt ugyanis a város zsidóságának több mint 85%-a, a szóban forgó kerületek lakosságának 34–36%-át, de választóinak feltehetően még nagyobb hányadát adva (133.).
S noha Wahrmann jelölésének folyamatában Welker látni véli, „hogy egy csoport az önálló zsidó politika igényével lépett föl” (150.), le kell szögeznie: „Mégsem tekinthetjük a zsidóságot egy szavazói tömbnek: bár felekezeti hovatartozásuk nyilvánvalóan befolyásolta döntésüket, nem egy előre megállapítható logika alapján szavaztak.” (151.) Az idézett mondatot kísérő példa szerint Wahrmann beválasztásával egy időben Gorove, a kormány tagja elbukott Terézvárosban; bár lehet, hogy ez nem a legtalálóbb példa, hiszen Welker maga is megjegyezte: a győztes ellenzéki Jókainak „filoszemita imázsa” (151.) volt.
De ez a példa is visszavezethet minket egy alapvetőbb problémához: nem lehetséges, hogy „a liberális kormánypárt mindig számíthatott a zsidó szavazókra” állítás nem csak egyszerűen bizonytalan, de a dualizmus utolsó korszakának visszavetítése? Az 1860–70-es években ugyan mi „bajuk” lehetett volna a magyarországi zsidóknak a függetlenségi ellenzékkel, amely „Kossuth-pártnak” számított? Kossuth kormányzósága idején fogadták el az első emancipációs törvényt 1849-ben, s Kossuth az emigrációból is határozottan kiállt az antiszemitizmus ellen – miközben Istóczy a kormánypárt tagjaként kezdte pályafutását. Érdemes megjegyezni, hogy maga Wahrmann is, bár 1869-től képviselő, igazán fontos szerepet 1875 után kapott a parlamentben, amikor az addigi kormánypárt egyesült a függetlenségiek egy részével.
A „harmadik generációs” írások közül Gartner Brigitta Eszter tanulmánya10 a lehetséges és ténylegesen megvalósított zsidó identitások szemszögéből közelít a kötet témájához: hogyan lehetett a zsidóságot megélni, milyen választási lehetőségek álltak a kor szereplői előtt, s hogyan látták ők ezeket. A szerző fő erőfeszítései arra irányulnak, hogy cáfolja az elterjedt képet: a modern(izáló) neológokkal szemben az ortodoxok (és a tőlük a legritkább esetben megkülönböztetett haszidok) a bezárkózó, bigott maradiságot képviselték.
Az 1868–69-es izraelita kongresszus irányzatainak harcát azonban „másképpen is lehet értelmezni. A magyar ortodoxia a kor kihívásaira más modellt állított fel, más megoldást ajánlott, mint a reformzsidóság vagy a történetírásban alig tudomásul vett – a rabbinikus ortodoxiával együtt tárgyalt – haszidizmus. Ezek a modellek egymás mellett léteztek, s a zsidóság megélésének különféle módjai nem hasonlíthatók össze jó és rossz, haladó és elmaradott kategóriák alapján, mint ez a magyar–zsidó történetírásban oly sokszor megtörtént” (91.). Az ortodoxok és haszidok váratlanul jól kezelték a politikai küzdelem akkori legmodernebb formáit, pamfleteket írtak, gyűléseket, egyesületeket szerveztek, propagandát fejtettek ki, „az ortodoxia elmaradottságával és annak lassú felmorzsolódásával számoló ellenpárt nem kis meglepetésére” (99.).
A küzdelem logikájából következett az is, hogy a vitát újra meg újra vallási területre terelték: „Azonban [a kongresszust összehívó kultuszminiszter – D. Cs.] Eötvös ígéretével ellentétben, miszerint a küldöttek semmiféle vallásos problémáról nem tanácskoznak a kongresszuson, ezt mégsem lehetett elkerülni. […] A neológia képviseletében Wahrmann Mór… igen harciasan tiltakozott ez ellen. A problémák vallási felfogása [ugyanis] lehetőséget nyújtott volna az ortodoxiának arra, hogy a reformerek javaslatait – s ezáltal a kormány szándékait – a hagyományra hivatkozva elutasítsák…” (101.)
Ironikus: éppen az ortodoxok és haszidok voltak azok, akik egy tipikusan modern felfogásra, a vallásszabadság érvére hivatkozva ki tudták védeni a neológok legfontosabb törekvését. „Wahrmann Mór neológ társaival együtt vereséget szenvedett, s ilyen értelemben vereséget szenvedett a kongresszus azon fő törekvése, hogy a magyar Országgyűlés csak a neológokat ismerje el. Az ortodoxia kérelmét ugyanis – mely a szakítást teljessé tette – olyan kiváló személyiségek támogatták, mint például Deák Ferenc. […] a vallásszabadság elvéből kiindulva az Országgyűlés mentesítette az ortodoxiát a kongresszusi határozatok alól, s 1871-ben megalakult az ortodoxia önálló szervezete…” (105–106.) A kiváló tanulmány kevés hibája egyikének tartom, hogy nem vizsgálta: vajon a kormány(párt) álláspontjának változását11 valóban kizárólag az ortodoxok vártnál erősebb és jobban szervezett ellenállása váltotta-e ki, vagy lehettek más motívumok is.
Gartner megközelítése tulajdonképpen azt foglalja magában, hogy a kongresszuson a neológok s így azok „egyik legharcosabb képviselője, Wahrmann Mór” is, a kezdeti állami támogatást kihasználva, nem éppen liberális szellemben maguk alá akarták gyűrni az alternatív zsidó irányzatokat,12 ami nagy hiba lett volna – ha sikerül. A szerző azonban mintha óvakodott volna attól, hogy nyílt kritikát fogalmazzon meg a neológokkal, illetve Wahrmann-nal szemben. Sőt, tanulmánya utolsó oldalain Gartner mintha kifejezetten erőfeszítéseket tenne annak érdekében, hogy Wahrmannt pozitív színben tüntethesse fel. Ezt úgy éri el, hogy fordulatot érzékeltet Wahrmann pályáján az 1880-as évek elején. Felvázol egy „hiperasszimiláns” irányzatot, amelynek „magyarnak, csakis magyarnak nevelkedett, Deák vagy Kossuth voltak az ideáljai”,13 s ehhez képest Wahrmann már „kompromisszumos” stratégiát képviselt: „A [tiszaeszlári – D. Cs.] vérvád és a nyomában felcsapó antiszemita megnyilvánulások világossá tették, hogy a »csak magyarrá« válás, ami hosszú távon a zsidóság, a zsidó identitás elvesztésének veszélyét rejtette, nem védett meg az antiszemitizmustól. Wahrmann Mór programja, a zsidóság és magyarság együttes képviselete, úgy tűnt, segíthet a gyorsan asszimilálódó zsidóságnak abban, hogy végleg meglelje helyét a magyar társadalmon belül, zsidóságának feladása, elveszítése nélkül. A »zsidóság« ebben az esetben vallási meghatározást jelentett, a cél az »izraelita« magyarok közösségének a megteremtése volt.” (108.)
Másképp megfogalmazva: „A tiszaeszlári vérvádat követő bizonytalanságban Wahrmann kínált »megoldást«. Az addig háttérbe szorult zsidó értékek, a valláson alapuló identitás nyílt vállalásának eredményeképpen, a kulturális identitás nyílt vállalásának eredményeképpen, a pesti hitközségen belül mind a vallásos, mind a kulturális élet fellendült, egyfajta mintaként is szolgálva az ország többi hitközsége számára. Wahrmann különösen szívén viselte a kulturális törekvéseket… hiszen leginkább ezen a téren jeleníthette meg, nyilváníthatta ki odatartozását együtt, egyszerre a magyarsághoz és a zsidósághoz.” (110.)
A Honszeretet egésze alapján azonban nem tűnik úgy, mintha döntő fordulat következett volna be Wahrmann zsidóságról, magyarságról, kultúráról vagy politikáról vallott felfogásában az 1880-as évek elején. A kettős identitás kezdettől politikai ars poeticájának számított – nem véletlenül ezt a kettősséget hangsúlyozta a szerkesztő még a kötet címében is. Úgy tűnik, Wahrmann-nak nem voltak illúziói az asszimilációt, illetve az ezzel összekapcsolt modernizációt illetően – elismerte, hogy ez gyengíti a zsidó identitást, mégis pártolta az asszimilációt, s úgy gondolta: „valamit – valamiért”. „A liberális intézmények, különösen a polgári házasság, […] gyengítéssel fenyegeti vallásos életünket, felekezeti intézményeinket – idézi Frank Tibor. – A polgári házasság kárt fog tenni vallásos életünkben. (Kárt tett ebben az emanczipáció is, de azért melyik józan gondolkodású zsidó nem megváltásként üdvözölte?)” (37.)
De rögtön gyengíteném is fenti kritikai megjegyzésemet – mégiscsak érzékelhető fordulat Wahrmann pályáján (vagy inkább csak a stílusában, a hangvételében?) 1882–83 körül. Érdemes felidézni, hogyan fogalmazott még 1875-ben, amikor a Parlament a Romániával kötendő kereskedelmi szerződés ügyét tárgyalta: „a mint a t. ház tudja, magam is zsidó vagyok (Éljenzés.) s így e kérdésben magam is érdekelve vagyok” (165.). Tanulságos egyrészt a t. ház reakciója, másrészt Wahrmann Mór érvelése: kereskedelmi szerződés kötése egy olyan országgal, amely nyíltan diszkriminálja a zsidóságot, nem csak morálisan elfogadhatatlan, de a magyar érdekek szempontjából is kedvezőtlen. A zsidó vallású kereskedőket érintő hátrányok ugyanis a magyar külkereskedelmet sújtják, hiszen „ha most azon tényt vesszük tekintetben, mely tagadásba nem vehető, hogy a magyar kereskedelem nagy részt a zsidók kezében van, a mit némelyek nagyon sajnálatosnak tarthatnak; de a min jelenleg változtatni nem lehet (Élénk derültség.)” (166.).
A jelenetet felidéző Welker Ádám mindezt így kommentálja: „Hasonló aligha hangzott el
a képviselőházban akár korábban, akár később, bár különböző okokból.” (165.) S bár, mint említettem már, Wahrmann személyes érzéseibe, bizalmas gondolataiba nem tudunk betekinteni, valószínűnek látszik, hogy az előző bekezdés magabiztossága erősen megkérdőjeleződött, amikor 1882–83 környékén Magyarországon is felerősödött az agresszív politikai antiszemitizmus. Ráadásul Wahrmann váratlanul saját személyében is ennek az agressziónak a célpontjává vált.14 Érdemes felidézni az eseményeket: 1882-ben kezdődött a tiszaeszlári per, illetve több tízezer zsidó menekült a pogromok elől a cári Oroszországból Galíciába, s felmerült annak lehetősége, hogy legalább egy részük továbbköltözzön a Monarchia más területeire, így Magyarországra is. Az évek óta jelen lévő antiszemita mozgalom aktivizálódott: előbb Ónody György tartott egy undorító beszédet az országgyűlésben,15 majd a mozgalom vezetője, Istóczy Győző.
Utóbbi „…beszéde közben többször Wahrmann felé fordult, és fenyegetéseinek, átkainak egy részét kimondottan hozzá intézte. Miután befejezte beszédét, átült a Wahrmann mellett levő székre, és közvetlen közelről hallgatta beszédét. Úgy hozta ugyanis a sors, hogy Wahrmann éppen őutána következett szólásra” (168.). Wahrmann szónoki értelemben egyértelműen győzelmet aratott, s követelésével, hogy Istóczyt zárják ki a Szabadelvű Pártból, elérte, hogy az említett maga lépett ki. Amikor Istóczy provokálta őt, először nem akart párbajozni, de a Nemzeti Casinó nyomására felvette a kesztyűt, és vállalta a párbajt. A Nemzeti Casinó ugyanis, amelynek Wahrmann tagja volt,16 felvetette annak lehetőségét, hogy kizárja a tagok sorából, ha nem vállalkozik a párbajra.
A korabeli Magyarországon hivatalosan tilos volt párbajozni, de a gyakorlatban sosem akadályoztak meg ilyen aktust a hatóságok. Ezúttal azonban egy lovas rendőr jelent meg a helyszínen (pontosabban: az elsőnek kiszemelt helyszínen), hogy „megakadályozza a törvénytelen cselekményt”. Nyilván a járőr odaküldői is tisztában voltak azzal, hogy ez csak jelképes gesztus, a párbajt csupán néhány órával hátráltatja (179.). A felek egy-egy lövést adtak le egymás irányába a közvélekedés szerint olyan pisztolyokból, amelyeket előtte gondosan manipuláltak, nehogy véletlenül eltaláljanak valakit (181.). „A párbaj hetében Budapest vezető vicclapja, a Borsszem Jankó a címoldalon karikatúrát közölt az eseményről. A rajz, amelynek címe: »A komédia vége«, a két honatyát kézen fogva, egy színpadon ábrázolja (kezükben füstölgő pisztollyal), amint éppen önelégülten17 meghajolnak a lelkesen tomboló közönség előtt, melynek egyik fele Wahrmannt, a másik fele Istóczyt élteti. A két színész közötti súgólyukon feltűnő felirat: »Nemzeti Casinó« jelképezi a liberális nemesi testület erősen kétértelmű szerepét az egész ügyben.” (181.)
A korabeli közvélemény – amelynek, egy beszámoló szerint, „minden rétegét lázba hozta az ügy” (179.) – úgy érezte, vagy legalábbis úgy érezhette, hogy a párbajjal „lecsengett” a kérdés. „Egy vezércikk összefoglaló szavaival: »A zsidó kérdés abban az értelemben, a mint az nálunk az oroszországi zsidók bevándorlása ellen megindult mozgalom által napirenden volt, lezajlott. Csöndesen indult, gyorsan hatalmába kerítette a közvéleményt, fegyverropogással végződött. A kedélyek az utolsó napok idegfeszítő izgalmai után lecsillapultak.«” (180–181.)
Kérdéses viszont, hogyan dolgozta fel az élményt maga Wahrmann. Az tulajdonképpen másodlagos jelentőségű, hogy mennyire láthatta át akár ő, akár bármely kortársa már előre az „álpárbaj” „komédiává” fajulását18 – Istóczy parlamenti performance-a önmagában elég lehetett ahhoz, hogy méltán agresszió áldozatának érezze magát. Megsejthette, hogy nem ez volt az „utolsó fegyverropogás”? Vagy úgy érezhette, hogy minden politikusnak számolnia kell eszelős ellenfelekkel, de alapjában véve Magyarországon jó irányba haladnak a dolgok? Véletlen s csak az életkorával függ össze, hogy Wahrmann nagyjából ettől kezdve, élete utolsó évtizedében érezhetően csökkentette parlamenti aktivitását? Biztosat nem tudunk az érzéseiről, feltételezéseinket pedig valószínűleg túlságosan is meghatározzák ismereteink a következő évszázad eseményeiről – amelyeket Wahrmann Mór már nem élt meg.


Jegyzetek

1. A szóban forgó kötetre a továbbiakban mint Honszeretet-re hivatkozom. A külön megjelölés nélküli oldalszámok e kötetre vonatkoznak. Már itt elnézést kérek a kötet mindazon szerzőitől, akik tanulmányait a terjedelmi és műfaji korlátok miatt a továbbiakban nem tudom kellő alapossággal tárgyalni, esetenként megemlíteni sem.
2. „Eszünk a kalap, élcz a bokréta rajta”. Wahrmann Mór arcai a kortárs sajtóban (197–204.).
3. Frank Tibor azt példázza a történettel, hogy Wahrmann „sohasem szégyellte [pénzügyi] hozzáértésének forrásvidékeit”, hisz gróf Keglevich István, Széll Kálmán, Pulszky Ágost, Beöthy Ágost és mások jelenlétében beszélt kereskedői gyökereiről (21.).
4. 2002-ben halt meg.
5. Wahrmann Mór: a liberalizmus embereszményének ideális típusa (55–69.).
6. Varga László: A burzsoázia nagy nemzedéke (39–54.) és Kövér György: „Wahrmann és fia” (79–90.).
7. Kövér György: i. m. 81.
8. Wahrmann a magyar Országgyűlésben (111–170.).
9. Ahol, számomra meglepő módon, 1865-ben az országos átlagnál két és félszer kisebb volt a választópolgárok aránya (130.).
10. Az egyetemes izraelita kongresszus 1868–69-ben. Küzdelem az asszimilációért és ellene (91–110.).
11. 1868 márciusában Eötvös még úgy kommentált egy ortodox tiltakozó iratot, hogy „a liturgia terén nem baj, ha különféle irányzatok elkülönülnek, de az adminisztráció szintjén a zsidóságnak egységesnek kell maradnia” (100.).
12. A pesti hitközség, a kongresszust megelőző memorandumában foglaltak, Gartner szerint „világosan jelezték a neológia céljait. A javasolt központi szervezet a közösségek maradék autonómiáját is megszüntette volna, teljes ellenőrzést gyakorolva fölöttük. Mindez természetesen a neológia befolyását… erősítette volna. A memorandum szerzői azt is hangsúlyozták, hogy javaslataik kizárólag kulturális jellegűek, vallásos ügyeket nem érintenek; e kitétellel az ortodoxia lehetséges ellenállását akarták megakadályozni” (99.).
13. Szabolcsi Lajost idézi: 108.
14. Mary Gluck: A Wahrmann–Istóczy párbaj (171–182.). Ford. Karczag Judit.
15. Ennek színvonaláról mindent elárul, hogy a Borsszem Jankó c. élclap zsidó kispolgárt megjelenítő alakja arról elmélkedett: az Ónody-beszéd óta úgy látja, hogy ehhez képest „Istóczy ed okos férfió” (id. Welker, 167.).
16. Az elterjedt sztereotípiával szemben: a „mágnáskaszinónak” voltak nem arisztokrata tagjai is (csak éppen kisebbségben az arisztokratákhoz képest), sőt, voltak zsidó tagjai is. Csak nem túl sokan.
17. Szerintem inkább feszült az arckifejezésük, mint „önelégült”, s erre vall a homlokukról patakzó veríték is.
18. Az, hogy a párbaj előtt végrendeletet írt, nem erre utal. Egyébként egyetemista koromban egy történész tanárom előadott egy korabeli városi legendát: a „félvak” Wahrmann a párbaj közben megkérdezte, megjött-e már Istóczy, a „süket” Istóczy pedig, hogy „lőtt-e már a zsidó?” Érdekes módon a korszak politikai életéről írt könyvében nem említette a történetet.