Csabai László

A LÁTOGATÁS

Mikor a Huszár közön átvágva kiér a Zsigmond király térre, kisebb csoporttal találja szembe magát. Vadassyék, vagyis: a csompánia. Egy piaci szóváltáskor sógora nevezte el ezt a kereskedők és gazdák mellett lebegő, lecsúszófélben lévő – esetleg hivatalba kapaszkodó – társaságot dzsentri kompániának, rajtuk maradt, s mivel egymás után két idegen szó a nép nyelvének sok, idővel csompániává redukálta.
Spielberg Ábrahám látja: ittak. A Hegyalján minden férfi iszik, így az ittak alatt kifejezetten részeg embereket kell érteni. Villahányásnyi távolságból a vezér a szemébe mered, tüntetőleg térdre ereszkedik, és a Szentlélek-templom felé fordulva keresztet vet. Társai követik. Spielberg évekig biztosra vette, hogy semmi baj nem érheti abban az országban, melyben vagyont gyűjtött, nagyobbik fia orvosi diplomát, a másik ezredesi rangot szerzett, de mióta kijött a clausus, megingott a hite. Ő is a templom felé fordul, meghajol, s már emelné kezét a homlokához, mikor… „Azért nem kell túlzásba esni!” Vadassy kiegyenesedik, és megtántorodik. Nem a szesz miatt, a macskakövön bicsaklott meg a lába. A többiek elkapják. Újból kiegyenesedik. Fújtat. Spielberg érzi: törköly van a dologban, s a másik eres szemében már-már lángokat vél felfedezni. Védekezőn emeli a kezét, de amaz csak böffent, beéri egy kérdéssel:
– És ha eladnám tőkén? Tegyen rá mázsánként még ötven koronát, és viheti…
Spielberg azonnal elmosolyodik, ami nem az üzletnek szól, hanem hogy ím, aggodalma alaptalannak bizonyult. Azért az ajánlat sem rossz. Látta Nyárligeten, a Földhitelbank helyi fiókjában azt a comptométer nevezetű herkentyűt, amely – hihetetlen! – áram segítségével pillanatok alatt tud összeadni meg kivonni, sőt olvasta, hogy Pesten már egy szorozni és osztani képeset is forgalomba helyeztek, de ő ilyen csodamasinák nélkül is azonnal kikalkulálja: Vadassy mostani ajánlata jobb a múlt hetinél, mégis, valami elemi késztetéstől vezérelve nem fogadhatja el azonnal. Fejét fogja, és mosolyába siránkozást vegyítve deklamál:
– Drága barátom… Nincs nekem kapacitásom hordóra, pláne nincs raktárra! Nincs jó emberem a szegődtetésre sem! Én csak egy egyszerű kereskedő vagyok. Készítse csak el a borocskát, persze sok munka van vele, de hát maguk ezt már évszázadok óta csinálják, igazán értenek hozzá… Ötven koronát?! Még ha húszat mondott volna…
Már megy is tovább, nincs jobb taktika, mint főni hagyni a másikat.
A Vincellér utcán biccent néhány kofának, s befordul Szavalasz Anton háza felé.
A Hegyalján nem ritka a települések közepéig bekúszó rokokó díszítéses, erődszerűen tömzsi, afféle városi kúria, Szavalasz háza azonban ezek közül is kitűnik. Állítólag még Thököly építtette, egyrészt mert innen Erdélyt és a Felvidéket is szemmel tarthatta, másrészt mert nem kellett messzire mennie borért. Később – megint állítólag – Nagy Katalin megbízottja (vagy szeretője) vette meg, aki lerakatot létesített a pétervári udvar számára. Nem tudni, ezekből mennyi igaz, Szavalasz feleségének dédapja egy Kufsteinban raboskodó rebellis nemes családjától szerezte meg jó áron. Ez – mondhatni – bizonyos.
A monumentális kapu szinte ráfekszik a belépőre, de Spielberget más nyomasztja.
A fogadóban telepednek le. Nem díványra, újmódi fotelba, Spielbergen nincs kaftán, Szavalaszon nincs buggyos selyemnadrág és turbán, a házigazda lánya nem bújik meg a hátsó traktusban, hanem szemérmetlenül rövid türkiz zsorzsettben, szemérmetlenül rövid, de egy lokni erejéig az orra felé tartó frizurában, szemérmetlen kuplét énekelve, szemérmetlenül szédítő parfümorgiát árasztva járkál le-föl, ám a sarokban pislákoló örökmécses, a triptichonszerűen elrendezett három ikon, a kerek asztalkán álló réz teáskanna a sok vékony üvegpohárkával és valami ánizsos, keleti finomságnak a lány pacsuliján is átütő édes illata olyan érzést kelt Spielbergben, mintha nem itt és most, hanem háromszáz évvel korábban, Fanarban, a sztambuli ortodox millet egyik villájában gubbasztanának anatóliai szőnyegeken, vízipipát szortyolgatva.
– Furmint?
Ez jó jel. Spielberg bólint.
Szavalasz hosszú kancsót hoz a pincéből. Bőven tölt, de azért még lehet forgatni a nedűt. Természetesen remek. Megvan benne az a furcsa fanyarság, ami először kicsit megüt, aztán anélkül, hogy az íz maga lényegileg megváltozna, harmonikus fűszerességgé omlik szét. Spielberg dicséri. Szavalasz hátrakapja a fejét. Ez nem jó jel. Már belekezdene egy – a dolog jellegéből következően – céltalan, áttételes exkuzálásba, mikor a házigazda indulat nélküli kérdést intéz hozzá:
– Unokaöcséd sorsa rendeződött?
– Dehogy rendeződött! – kap gyorsan az alkalmon, hogy a családjáról beszéljen, ami az üzleti tárgyalások szokásos nyitánya. – Felelőtlen álmodozó. A legrosszabb fajtából! Nekem is voltak, vannak terveim, amelyekből soha nem lesz semmi, mégsem tudom őket kiverni a fejemből, ám én, miközben ábrándozom, azért ügyelek a boltra is, nem engedem kenyér nélkül maradni a családomat. De az a szélhámos?! Megnősül, elmegy nászútra, az arával beülnek egy moziba – Pesten nemcsak olyan kis sátoros vetítések vannak, mint mifelénk, hanem külön filmszínházakat emelnek –, szóval beülnek, s ott annyira megszédül egy csámpás amerikai bohóckodásától, hogy rögvest hajóra száll, és meg sem áll addig a bizonyos „Hollywoodig”…
– Hallottam. Ez még a háború előtt történt. Azóta talán…
– Azóta? Az alatt a három év alatt, amíg nem kaptunk róla hírt, csinált két gyereket, de tisztességes foglalkozása még mindig nincs. Filmideákkal kilincsel… Azt sem tudom, megtanult-e rendesen angolul. Szomorú sors szegény asszonynak meg a gyerekeknek…
– Valamit megpróbálhat! – áll fel hirtelen Szavalasz. Ablakot nyit, nagy lélegzetet vesz. Különös bátorság kell hozzá beavatni valakit egy családi ügybe. (Habár idővel úgyis minden kiderül.) Spielberg szeme nagyra kerekedik. Halkan, de egyenesen kérdez:
– Tán csak nem keveredtél bele valami moziüzletbe?
– A fiam. Ugyanaz a nóta, mint az unokaöcsédnél. Azt hiszik, Pesten van a Kereskedelmi Főreálban, pedig ahogy megkötötte Apponyi a békét, elszökött Amerikába. Azoktól a gyilkosságokról meg nyomozásokról szóló filléres füzetektől zavarodott meg, amelyeket vándorpiacozók árulnak, persze nem a bibliák meg a lexikonok között, csak úgy a ponyvára kivetve. Úgy képzeli, ő lesz a nagy mozidetektív. Angolul ő sem tud, azt mondja, a filmeken úgysincs hang…
Egymásra merednek. Spielberg azon töpreng: „Vajon ennek a családi titoknak az előadása azt jelzi, hogy Szavalasz békülékeny hangulatban van, s netán még méltányos árat is kér a szállításért?” Szavalasz azon morfondírozik: „Csak nem hiszi azt Spielberg, hogy azért árultam el a titkot, mert békülékeny hangulatban vagyok, és áron alul elvállalom a szállítást?”
– Mit próbálhat meg? – fordul a vendég a házigazda felé.
– Az ember igyekszik tájékozódni a szerencsétlenségben… Fuchs Vilmos… mi jut eszedbe róla?
– Hm…
– Fuchs Vilmos. Fuchs!
– Mondd még, hogy Klein meg Grün, és felsorolom az egész hitközséget. Valami híres rabbi vagy gazdag gyáros Pesten?
– Egy ágrólszakadt szatócs volt, itt a szomszédban, Tolcsván. Emlékszem rá, a Deák Ferencz utcán laktak, az úgynevezett Friedman-udvarban. Jártunk hozzá az apámmal himihumiért. Harminc éve vándoroltak ki.
– Nem rémlik az arc.
– Pedig azt hittem, hellyel-közzel rokonod…
– Mert zsidó? Akkor hellyel-közzel Jézus is rokonom! – azonnal elkezdi rázni a karját, hogy ne vegye komolyan Szavalasz. – Nem ismerem, na. Mi van vele?
– Vele nem tudom, de a fia filmvállalatot alapított, és állítólag segíti a földijeit. Fox Stúdió a neve. Őt is Foxnak hívják már, nem Fuchsnak!
– Szóval nem volt neki elég jó a szép magyar neve! – kiáltja Spielberg őszinte méltatlankodással. Majd halkabban: – A tanácsot köszönöm…
Megint hallgatnak. Most Szavalasz töri meg a csendet.
– Az ember ábrándozik, mert soha nem elég jó, ami van, s ha eléri, amit szeretne, kiderül: nem olyan, amilyennek elképzelte, ábrándozik hát tovább. Ilyenek vagyunk. Aki nem vallja be, azt normális embernek tartják, aki bevallja, azt bolondnak. A normális vagyont is hagy a családjára, a bolond csak az álmait. De ki tudja: talán a fia vagy az unokája megvalósítja. Bár nem hiszem. Az álmok azért álmok, mert nem válnak valóra. Kivéve a rémálmokat!
Felkacagnak, s ez az az emelkedett, filozofikus hangulat – amely mindazonáltal, különösen néhány pohár bor után, a Hegyalján egyáltalán nem ritkaság –, amikor Spielberg úgy érzi, előjöhet a farbával.
– A Kisantant kivégez minket!
– Megfojt. Ha az erdélyi megrendelések kimaradnak… végünk…
Itt illene még egy lélegzetvételnyi szünetet tartani, de a kíváncsiság löki előre Spielberget.
– És akkor lenne valami megoldás…?
– Szerintem lehetne.
– Görögországon át.
– Persze. Rokonok, kapcsolatok…
– Bécs–Trieszt–Görögország–Bulgária, és úgy át?
– Nem. A bolgárok a 13-as háborúban a görögök ellen mentek, a 14-esben a németekkel voltak. A bolgár–román és a bolgár–görög határ is forró. Nem annyira, mint a magyar–román, de forró. Görögország–Szerbia, és Turnu Severinnél át a határon: ez járható.
– A fináncoknak fals szállítólevél?
– Baksis. Arrafelé úgy szokás.
– Vétel?
– Szó sem lehet róla! Az kockázatos! – feleli Szavalasz, és mélyen Spielberg szemébe néz, aki ezt a tekintetet nehezen állja. – Fix fuvardíj! Punktum! Persze próbaszállítás lehetséges, de az is legalább tíz hordó legyen, kevesebbel úgysem érné meg, a fuvardíj elvinné a profitot.
Spielberg az izgatottból nyugodtra próbálja változtatni a hangját, és már-már hányavetien mondja:
– Nem halva született ötlet, ámde kapcsolataim nekem is vannak. Például a thesszaloniki szefárdokkal.
Szavalasz nem próbálja eljátszani a nyugodtat. Teátrálisan széttárja a karját, ami a világ minden nyelvén azt jelenti: „Csináld! Ha tudod olcsóbban, csináld!”
Hadonásznak, siránkoznak, kikelnek magukból – Spielberg az ajtóból háromszor, a kapuból kétszer fordul vissza –, s amikor már mindketten kimerültek, megegyeznek. Elterülnek a fotelban, és megint isszák a furmintot. Spielberg lopva Szavalaszra néz. „Szemtelenül sokat kértél, de nem baj, egy emberem úgyis végigkíséri a szállítmányt, kifigyeli, kik a transzport intézői, s legközelebb leszerződöm velük én” – jár a fejében. Szavalasz lopva Spielbergre néz, és ez jár a fejében: „Nem fizetsz annyit, amennyi járna, ráadásul biztos lesz egy embered kikémlelni, kiknek a kezén megy át a rakomány, csakhogy azokkal én már rég megegyeztem, csinos kis részesedések pottyannak le nekem, bárki köti is meg velük a következő üzletet.”

A merénylet után pánik. Az oroszok nem hagyják magukra a szerbeket, s így a Szokolovics céggel kötött szerződéseket elfújja a háború, az aszút nem fogja felvenni a pétervári és a moszkvai piac – ezzel számolt mindenki. Lázas eladás kezdődött, és egyre lejjebb kúsztak az árak. Spielberg azonban tisztában volt vele: ahol sokan veszítenek, ott néhányan nyerhetnek. Sokat. Ő nem eladott. Vett. Nem azonnal, de július első napjaiban, mikor megtudta, hogy nem eszik olyan forrón a kását sem Berlinben, sem Bécsben, akkor már igen. Sokat. Hatszáz hordó hatputtonyost. Nem kellett házalnia, jöttek az ajánlatok. Kivéve a görögtől. Szavalasz sem adott el. Ő is vett. És eltelt az első hét hadüzenet nélkül. És eltelt a második. És eltelt a harmadik. A kedélyek kezdtek lecsillapodni, nem égettek már szerb zászlót, a templomokban nem a haza és az uralkodó védelmének szent kötelességéről prédikáltak, hanem hogy Isten kezében van az az évi szüret is. Spielberget irigy pillantások követik, ahogy kihúzott derékkal nadrággombot vagy palackdugót vesz. Egy mondvacsinált ürüggyel elmegy Szavalaszhoz. Mindent tudnak egymás szándékáról, arról nincs mit beszélni. Teát isznak. Spielberg nem emlékszik, ivott-e valaha két borkereskedő teát.
– Hárslevél nincs itthon? – kérdezi, így ezután már nem teát isznak.
Szavalasz kiszámolja, mennyit hoz a Szokolovicsékkal érvényes szerződés, azt megszorozza kettővel, és tesz egy eladási ajánlatot.
– Igen… – vágja rá Spielberg, de a görög felragyogó arca elkedvetleníti. „Valamiért úgy spekulál, hogy végül neki kell többet nyernie, ha nem így lenne, nem tenne ajánlatot.”
– Igen… kedvező… de nyomasztó likviditási gondjaim vannak, nekem is eladnom kéne, nem vennem.
– Mennyiért adod? – fordít 180 fokot a megbeszélés menetén Szavalasz.
– Hatputtonyos, hatszáz hordó, a hármas és négyes szüretből…
– Mennyiért?
A pánik idején beszerzett hordókon átlagban hetvenöt százalékos árréssel lehet túladni, ha megkapja az oroszok fix árát, bár még vannak járulékos költségei. Úgy gondolja, hatvanöt százalékért már megszabadulhatna tőlük. Ez megéri – habár szűken – Szavalasznak is.
– Tíz… vagyis nyolc percenttel kérek kevesebbet, mint amennyit az oroszok adnak majd.
– Nem vagy Csekonics, azt látom…
– De hatszáz hordóra számítva azért…
– Csakhogy nincs szabad pincém. Bérelni kellene, és ilyenkor égen-földön nem lehet találni. Meg a fuvaroztatás. Egyszer elhozni, egyszer elvinni a bevagonírozáshoz… Irtózatos költség…
– Megoldható egyszerűbben. Ismerek Szerencsen egy megbízható embert. Lukács gazdát. Tagja a presbitériumnak! Ő most hozzájutott egy tekintélyes nagyságú raktárhoz, pár méterre a tehervagon vágányától. Láttam. Van egy pincerésze, ha nem is olyan, mint az itteniek, de azért megjárja.
– Nyilván csinos kis bérleti díjat kérne.
– Na, szívességből nem teheti, de biztos vagyok benne, hogy meg lehet vele egyezni. És csak egy cihelődés – mondja Spielberg, s miközben néhányszor meglögyböli poharában a bort, fel-felpillant Szavalaszra. A részesedés jár a fejében, amit majd Lukács gazda a bérleti díjából neki ad. Szavalasz tölt mindkettőjüknek, s közben lopva Spielbergre pillant. Az jár a fejében, mekkora részesedésre számít Spielberg Lukács gazdától. Végül megrázza a fejét.
– A háború lehetősége még fennáll. A kockázathoz képest kevés a haszon. Maradjon mindenki a sajátjánál.
– Ahogy gondolod…
Eltelik a negyedik hét is. Hadüzenet nélkül. Egy jegyzékben viszont követelik, hogy Szerbia működjön együtt a Monarchiával a merénylők felkutatásában. Ezt néhányan majdnem hadüzenetként, legtöbben a háborútól való végleges elállásként értékelik.
A községházán összefut Spielberg Szavalasszal, és – mintegy mellékesen – megismétli eladási ajánlatát. A helyszín nem alkalmas az illő alkudozáshoz, hamar egymás kezébe csapnak. A jegyzék 48 órás haladékot ad Szerbiának, mikor az nem engedi meg területén a nyomozást. De nem történik semmi. Másnap sem. A következő napon sem. És ekkor Szavalasz elhozza a pénzt. És hoz húsz szekeret meg negyven embert.
Másnap jön a hír, hogy mégis elküldték a hadüzenetet, sőt a hadsereg már el is kezdte a felvonulást a déli határhoz. Spielberg ezt bécsi, külügyi forrásból három napja tudja. Akkor kapta meg az értesítést, amikor elindult a községházára. Rettegett, hogy nyakán marad a hatalmas készlet.
A front megrendelései az olcsó boroknak jót tettek, ám az aszúra szóló szerződést elfújta a háború.
Spielberg eztán mindig lehajtott fejjel megy el Szavalasz háza előtt, de azért nem rokkan bele a lelkiismeret-furdalásba. Tudja, az a kereskedő, akinek nem rágja semmi a lelkét: az a tönkrement kereskedő.

S most itt van ismét, szemtől szemben Szavalasszal. Valamit kezdenie kell a helyzettel. Nyíltan elnézést kérni kereskedők között nem e világi dolog, de egy szóval sem utalni a történtekre, megint nem helyénvaló.
– Nagyon… szóval megsínyletted azt a vételt?
– Aki vásárol, vállalja a kockázatot! A nyárligeti étterem nem vette be, de egy ottani ismerősöm nagykereskedése igen…
Spielberg felugrik a csodálkozástól.
– Mindet?
– Persze. Két átalag nem olyan sok…
Spielberg értetlenül mered rá.
– Miféle átalagokról hadoválsz!? Azzal a hatszáz hordóval mi lett, amit, szóval, amit…
Szavalasz mintha most kapna észbe:
– Ja, arra gondolsz! Mi lett volna? Eladtam. Igaz, pár percent volt csak a haszon…
Spielberg lezökken a fotelba, az nagyot nyög alatta.
– Mindet? Haszooonnal? Te… Hát… Nahát… És hogy… hogy vitted át a határon? Augusztus közepén már folytak a harcok! Tán csak nem rokonod a császár vagy a cár?
– Őseim és rokonaim közt nincs arisztokrata, még nemes sem. Az egyetlen, aki közel került a vásárolt nemességhez, az egyik keresztfiam, aki a külügyminisztérium balkáni osztályán van. Nagyon rendes fiú különben, alkalmanként segít nekem ebben-abban. Ami a bort illeti: nem az oroszoknak adtam el. Miskolcon találtam rá vevőt. Gróf Wertheimot. Elrulettezte a pénzét Monte-Carlóban, majd fejébe vette, hogy példás gazdálkodással fog újra meggazdagodni. Elvégzett valami kereskedelmi iskolát, és egy bajor cég krakkói irodájában helyezkedett el.
– Galíciában többet fizettek az aszúért a háború kirobbanása után, mint amennyit az oroszok adtak volna?
– Dehogyis. Csakhogy ő nem a lengyeleknek vette, hanem az oroszoknak…
Spielberg lehajtja a fejét, ráncolja a homlokát, hunyorítja a szemét.
– Vagy meghibbantam, vagy te hibbantál meg, de egy szót sem értek az egészből. Miért számított még mindig az oroszokra? Már másnap látszott…
– 23-án még számíthatott.
– Előre megegyeztél vele?
– Sejtettem, hogy neked is vannak értesüléseid, s azzal, hogy ajánlatot tettél, már egészen biztos lettem ebben. Azonnal vonatra szálltam, és Miskolcon felkerestem a kapcsolataimat. A grófnak azt mondtam, idő kell, míg annyit összeszedek…
– Végig abban a meggyőződésben, hogy újabb ajánlat fog következni a részemről.
– Hisz ismerlek! – s itt megint úgy néz vendégére, hogy az nem tudja állni a tekintetét. – 27-én már csak azért izgultam, hogy elmenjetek, mire jön a kuncsaftom az árut ellenőrizni és a szerződést véglegesíteni.
Spielberg irigy elismeréssel vakarja az állát. Azért szúr egyet:
– Mégiscsak bukást kockáztattál, holott sokat nem nyerhettél, olyan áron vettél.
– Hatszáz hordón az a pár percent sem kevés. De hát, az igazat megvallva, inkább a bérleti díjra számítottam.
– Bérleti díjra? Neked magadnak kellett bérelni.
– Lukács gazdát én bíztam meg, hogy keressen fel az ajánlatával. Ez azért kellett, mert ha megtudod, hogy az egyetlen tárolási lehetőséget felkutattam és lefoglaltam, gyanút fogsz. Nyilván neked is hullott valami, kapott nem keveset Lukács gazda is a tíz hónapért…
– Hát nem csak egy hónapra vetted ki?
– Gondoltam, hogy le fognak állni a szállítások, és hosszabb ideig szükség lesz a raktárra. No, nem nekem, hanem a gróf úrnak. Ugyanis a raktárt rögtön viszontkiadtam neki. Persze én diktáltam az árat…
Spielberg fejében az értetlenkedést a meglepődés, ezt a káröröm, ezt a becsapottság, ezt a lelkiismeret-furdalástól való megszabadulás, ezt az ámulat váltja föl. Kavarognak benne az érzések, s a végén olyan nevetésben tör ki, hogy félrenyel, és fuldokolni kezd. Nem bírja így sem abbahagyni, összegörnyed a fotelban, és ingujjával törli a könnyeit. Szavalasz versenyre kel vele. Ő a karfát szorítja kéjes fájdalmában.
Aztán isznak. Fel-felbuggyan még a nevetés, s olyankor prüszkölnek, köhögnek. Aztán megint isznak.
Már este van, amikor kimerülten az ablakba telepednek. A téren csak ritkán megy át egy-egy ember, hajlongtak annyit a tőkéknél – mert a szüret csak a városiaknak romantikus, a benne résztvevőknek robot –, hogy másra se vágyjanak, mint a kályha cirpelését hallgatva, befelé élni.
Spielberg Macedóniában töltött gyermekkoráról kérdezi Szavalaszt. Az elkomorodik.
– Véres volt. A törökök… á, hagyjuk…
– Létrehozták ezt a balkáni királyságot, hogy lesz meg a sok egymás ellen fenekedő nép?
– Rosszul. Az emberek könnyen találnak okot, hogy a szomszédra támadjanak. Én magam itthon is félek.
– Ugyan! Ha nem is lesz olyan, mint a háború előtt, de élni lehet majd… – mondja Spielberg, de nyugtatgató szavaihoz nem társul megnyugtató arckifejezés.
– Te könnyen beszélsz! Szerencsés vagy, mert nincs államotok, de nekünk van, és a görög király a magyarok ellen fordult, lepaktált a szerbekkel, románokkal meg a franciákkal. A nép keresni fog valakit, akin Trianon miatt elverheti a port…
Hallgatnak. Spielbergnek a pesti útja jár a fejében. A télen végiglátogatta a szállodákat, a régi kuncsaftokat, hátha ismét beindulhatnak a szállítások. Meglepődve tapasztalta: az a bolondéria terjed, hogy sommelier-t, afféle borkóstoltatót fogadnak föl, akinek annyi a tudománya, hogy a száraz borokat dicséri, a többit pocskondiázza. „Mintha bűn lenne, ha a torok az édeset szereti.” És ezek a sommelier-k egytől egyig franciák. A vendégek elalélnak a gyönyörűségtől, ha elkezdenek raccsolni, pedig nemrég még pokolfajzat gallokról szónokoltak, és az utcán inzultálták a Párizsból jött gardedámokat. „Úgy látszik, ez a világ menete, ha sokat gyűlölködtünk, akkor a barátkozásnak kell következnie.” S már mondaná is a görögnek, mikor rájön, hogy nem ez az igazság, mert ez csak egy remény, egy halvány remény vagy még annyi sem.
– Bethlen majd rendet teremt – veti oda végül.
A házigazda tölt, s magukba mélyedve hol megrázzák a fejüket, hol bólintanak valami néma gondolatra.
– Azt nézed? – kérdi végül a görög Spielbergtől.
– Mit? – ocsúdik fel a vendég, s tekintetét a belső képről áthelyezi a külsőre. Valóban, arca a görög keze irányába fordult.
– Talanton – mondja Szavalasz, s levesz a falról egy végein lapított, ölnyi hosszú farudat. Meg egy kisebbet. – A törökök tiltották a harangozást, ezt engedték.
Spielberg meghatottan forgatja.
– Üsd meg, ilyet még úgysem csináltál!
– Nem ellenkezik ez valami…?
– Rajta!
Nincs semmi különös a csattanásban, hacsak az nem, hogy a fa remegése átterjed – ténylegesen – mindkettőjükre.
– Most figyelj!
És akkor jelentkezik egy mély és minden tapasztalatot kijátszva egyre erősödő, panaszos zúgás. Annyira jól hallható, hogy Spielberg úgy érzi, nem is a faeszközből jön: maga a község, a hegyek, a bástyáknak nevezett parcellaelválasztó kőhányásokkal tagolt dűlők, a méltóságteljes nyugalommal fölfelé ívelő Nyulászó és a még piros levelek orgiájában fürdő Úrágya sóhajtják ki magukból…

Lassú léptekkel csoszog hazafelé. Meg akar küzdeni fájdalmas gondolataival, de már el is vesztette a küzdelmet. Megváltás, mikor a tér túloldaláról átkiált hozzá Polvinyák, a jegyző:
– Spielberg úr, egy pillanatra!
Polvinyák mindig pénzszűkében van, pedig jó fizetést húz az államtól. Ezen Spielberg folyton csodálkozik. Nemrégiben is mondta a feleségének: „A keresztények mintha lyukas marokkal jönnének a világra. Ha nem isszák el a pénzüket, elkártyázzák, ha nem ők, valamelyik fiuk, ha az sem, rosszul fektetik be. Jönnek hozzám tanácsot kérni, aztán az ellenkezőjét teszik, mert azt hiszik, be akarom őket csapni. Vagy megteszik, amit javasoltam, de addig hezitálnak, míg elúszik az alkalom.” Polvinyák háromféleképpen szólíthatja meg: „Ábris bátyám” – ilyenkor pénzt készül kölcsönkérni, „Spielberg úr” – ilyenkor azt fogja magyarázni, miért késik megadni, s egyúttal az egyensúly érdekében figyelmezteti valami kötelességre (Spielberg elvből ragaszkodik hozzá, hogy minden kölcsönét visszakapja), „Spielberg” – ilyenkor a hitközségnek akar valamit üzenni.
– Jövő hó 15-ig házadó és földadó – előzi meg feléje mutatva. Amaz visszamutat.
– Jövő hó 10-én szüreti-jótékonysági bál. Ki van plakátolva, és szóljon maga is a neológoknak, elvárjuk magukat. A katolikus gimnázium alapítványának megy a bevétel…
A gimnázium diákjainak többségét Spielberg hitközségéből való fiúk teszik ki, nem érzi hát illetlennek a felhívást. Annak azért örülne, ha idén nem süldő malac lenne a tombolán a főnyeremény. Elnyeli a kérést. Bólint csupán.