Bíró Zsófia

RÉSZLETEK A FLUIDUMOK
ÉS A GONDOLATOK TITKOS ÉLETÉBŐL

„Célunk, hogy az emberek mosolyogjanak álmukban!”

És akkor a fluidumok összefogtak a gazdáikat kereső, kószáló gondolatokkal. De mivel az emberek nappal nagyon elfoglaltak voltak, és mindenféle hülyeséggel volt tele a fejük, csak éjszaka tudtak dolgozni, amikor az emberek tehetetlenek voltak. Meg aztán ébren az emberek el se hitték volna, hogy ilyesmik jutnak az eszükbe. Hogy is hihették volna, hiszen egyik részük soha nem is olvasott Cortázart, a másik részük meg már régen meg is feledkezett róla. (Azoknak, akik éppen mostanában olvassák, álmában szaladgálnak a párnáján a gondolatok, és örömükben azt kiabálják: „Julio Cortázar bácsi! Julio Cortázar bácsi!”, a fluidumoknak úgy kell lefogniuk őket.) A gondolatok egyébként nem nagyon szeretik, ha gondolatnak hívják őket, túlságosan intellektuálisnak és fellengzősnek érzik ezt az elnevezést. Szerintük az ő nevük egy kékesfehér szó… én nem tudom, mi az. Amikor a gondolatokat – jobb híján – gondolatnak nevezi valaki, a gondolatok kényszeredetten mosolyognak, és húzzák a szájukat. De azért nem nagyon izgatják magukat. Szóval éjjel dolgoznak. És olyasmiket álmodtatnak az emberrel! Aztán meg nem engedik, hogy hirtelen ébredjenek föl az emberek. Amikor már nem alszanak, de még nincsenek is egészen ébren, olyankor rádobnak még egy lapáttal. Ilyenkor olyasmik jutnak az emberek eszébe, hogy kénytelenek gyorsan lezuhanyozni és meginni egy jó kávét, hogy elfelejtsék őket. Amikor úgy tűnik, hogy az egyik gondolat végre megfészkelődhet valakinek a fejében, de aztán az a valaki mégiscsak elfeledkezik róla, a hoppon maradt gondolat egészen kifehéredik, már nincs benne semmi kékes, és szótlanul szipog a fűben. A fluidumoknak meg elszorul a torka, és nem is értik, mért tesznek meg mindent, hogy fölvidítsák a kis nyomorultakat, amikor annyi, de annyi van belőlük. Még az sem vigasztalja őket, ha a célszemélyüknek egyszer csak eszébe jut, hogy elfelejtett valamit, hogy hajnalban eszébe jutott valami, ami pedig nagyon, de nagyon hihetetlen ötletnek tűnt akkor, amikor még emlékezett rá.

A fluidumok sokkal magasabbak a gondolatoknál, és elegánsabbak is. Van bennük valami nagyvilági, amit a gondolatok mindig is irigyeltek. A fluidumok viszont – persze csak titokban – a gondolatokat irigylik, mert azok néha kócosak, maszatos a szájuk, és van, hogy egész nap pizsamában maradnak, de a legcsodálatosabb az, hogy egyáltalán nem zavartatják magukat emiatt. Ennél jobban már csak azt irigylik tőlük, hogy nekik mindig ott vannak ők, a fluidumok, hogy megvigasztalják őket, nekik viszont nincs senkijük, hiszen a gondolatokra eszükbe sem jut számítani. Ezért aztán a fluidumok inkább soha nem keserednek el. Igazából ugyanazt csinálják, mint a gondolatok, csak egy kicsit bonyolultabban: ők két embernek egyszerre juttatják eszébe ugyanazt a gondolatot, azt, hogy milyen jó ötlet ez a másik ember itt szemben. És bár a gondolatok soha nem szűntek meg csodálni a fluidumokat – ők viszont irigyelni a gondolatokat –, lássuk be, ez azért egyszerűbb feladat, mint a gondolatoké, hiszen az emberekben sokkal inkább megvan a hajlam arra, hogy fontossá váljanak egymás számára, mint arra, hogy gondolkodjanak.

A fluidumok és a gondolatok abban lelik legnagyobb szórakozásukat, hogy meg nem írt kéziratokat olvasgatnak. Ezek a kéziratok senkinek sem jutottak eszébe, vagy igen, de aztán elfeledkeztek róluk, vagy egyszerűen csak nem volt rá idő, hogy megírják őket. Nagyon izgalmas kéziratok ezek, nem egy Nobel-díj-esélyes van köztük. Ide-oda bóklásznak, és arra várnak, hogy valaki helyet csináljon magában nekik. Vannak köztük persze ügyetlenek is, akik csak bambulnak, és soha nem a megfelelő embert találják meg, ha egyáltalán találnak valakit. Ezek fölött eljár az idő anélkül, hogy megszülettek volna, mert mihez kezdhet egy középkori legenda a posztmodern korában, amikor senki nem gondol rá. Csuda érdekes kéziratok ezek. Volt például egy, amely szerint Romulust és Remust nem farkas nevelte föl, hanem egy nyuszt. Ennek a gondolatával ugyan kacérkodott Vergilius, de végül hamarább megmérgezték, mielőtt komolyan fontolóra vehette volna. 1293-ban meg egy pozsonyi bencés szerzetesnek eszébe jutott egy történet egy nyomorgó, istennel viaskodó szláv fiatalemberről, aki embert öl és rabol (vagy embert rabol? ez egyelőre nem volt világos számára), míg végül mélyen hívő szláv kedvese (aki olyan mesterséget űzött, amilyenről a szerzetes már hallott ugyan, csak nem akarta elhinni) önfeláldozó szerelme dacára egy távoli és hideg, szláv faluban, ahová a körülmények és fegyveres emberek kényszerítették, egy szerencsejátékkal foglalkozó lupanart nyit (egy kaszinót! – ötlött az eszébe ez az új, ismeretlen szó, amiről nem tudta, micsoda, mégis kedvtelve mondogatta magában). Érezte ugyan, hogy a története több helyen tisztázásra szorul, ám annyira megrettent attól, hogy hősei a görögkeleti egyház hívei voltak (hogy is juthatott ilyesmi az eszébe!), hogy sietve áttért a karthauziakhoz, csak hogy soha ne is tudjon erről beszélni. Voltaire-nek pedig a halálos ágyán egy, a Micimackóhoz megszólalásig hasonló történet jutott az eszébe. Akkor hívatott papot és gyónt meg, sok év után először. A gondolatok ilyenkor egészen átlátszóvá válnak, még a fluidumok is kipirulnak egy kicsit, és olyan izgatottak lesznek a nem létező kéziratok olvasása közben, mintha bármi is függene azoktól.

Azért a gondolatok nem mindig olyan aranyosak. Olyanokat is csinálnak, hogy néha megsajnálják a szegény embert, és adnak neki egy gondolatot ajándékba. A szegény ember ilyenkor nagyon megörül, és elkezdi úgy érezni, hogy talán mégis. Pedig nem. Soha többé nem jut eszébe semmi, csak akkor egyszer, amikor a gondolatoknak megesett rajta a szívük. Ráadásul utána mindig megbánják.
Persze olyan is van, hogy amikor az emberek szembetalálkoznak egy nagyszerű, ám már megvalósult ötlettel, ami nagyon, de nagyon tetszik nekik, ezen felbuzdulva elhatározzák, hogy ők is csinálnak egyet. De nekik nincs. Nagy igyekezetükben nem veszik észre, hogy azt akarják megcsinálni, amit az előbb láttak. De hát az már megvan! „Apám, ilyen nincs!” – mondják ilyenkor a gondolatok, és két kézzel fogják a kis fejüket.
Néha meg – elég sűrűn – azt játsszák, hogy eszébe jutnak valakinek. Mondjuk, ez a valaki nemhogy nem felejti el, ami eszébe jutott, hanem nagyon örül neki és megbecsüli. Saját maga és embertársai javára kamatoztatja az ötletet. Ennek a gondolatok is örülnek. Adnak neki még egyet. Aztán még egyet. Adnak neki sokat. Aztán egyszer csak leállnak az adakozással. Néha csak két-három napra tűnnek el, aztán újra előbújnak. Ijesztgetnek. Ilyenkor szegény ember arra gondol, hogy biztosan elfáradt, és elmegy a tengerpartra nyaralni. Egész nap fekszik a parton, napozik, úszik, finomakat eszik, nagyszerűen alszik, pontosan úgy, mint Assunta nővérem. Úgy érzi, megérdemelt pihenését tölti. Néha jólesően arra gondol, hogy hazatérve milyen nagyszerű lesz folytatni a sikerszériát. És egy pillanatig sem jut eszébe, hogy semmi nem jut az eszébe! Mintha bizony a gondolatok tudnának nyaralni! Ó, nem, nem nyaralnak azok, hanem megfontoltan és sumák módon szándékosan elkerülik az embert. Hadd tudja meg az a nyomorult, amikor hiába várja őket, hol lakik az atyaúristen! Van, akivel csak rövid időre, néhány napig incselkednek, de van olyan is, akit hosszú hónapokra, esetleg évekre is magára hagynak. Sőt, a legszerencsétlenebbekhez soha többé nem mennek el a nagy dobás után. Ezek végtelenül nyomorultul érzik magukat, amíg a gondolatok biztos távolból, kajánkodva figyelik gyötrődésüket. Sokan közülük a délutáni talk-show-k rabjaiként végzik, melyek soha többé nem engedik ki őket a karmaikból, mások ateisták lesznek. Vannak, akiket fondorlatos egyházak és origamiszakkörök láncolnak magukhoz, cserébe a gondolkodás illúzióját adják. A fluidumok ilyenkor szótlanul tördelik azt a szép kezüket, és még azt az elégtételt is megszerzik a gondolatoknak, hogy ilyenkor egyáltalán nem elegánsak. Van aztán olyan is, hogy valakinek 74 évesen támad az az ötlete, hogy megírjon egy regényt, amit már mindenki várt, de mire megjelenik és világsiker lesz, addigra meghal, és egyetlen író-olvasó találkozóra sem tud elmenni.
Néha azonban csak arról volt szó, az emberek annyira félnek attól, hogy többé semmi nem jut eszükbe, hogy teljesen megtölti őket a félelem, a lábujjuktól a fülük hegyéig, még a hajszálaikba és beférkőzik. Úgyhogy a gondolatoknak már egy szikrányi hely sem marad. Jönnek ők, próbálkoznak, de hát sehová nem férnek bele az emberbe. Úgyhogy mehetnek haza. Mennek is, és közben szitkozódnak: „– Ekkora marhát! Az rendben van, hogy magában nem bízik, na de bennünk?”
Persze azok is csak rövid ideig – nagyjából másnap reggelig – érzik jól magukat, akiket rendszeresen látogatnak a gondolatok, mert ők meg attól rettegnek, hogy az rendben van, hogy most jönnek, de mi lesz akkor, ha egyszer majd nem? És hát a gondolatok olyanok, mint a macskák, meg mint Assunta nővérem, nem lehet nekik parancsolni, de még kérlelni sem lehet őket. Az ember könyörgésére meg egyenesen köpnek. Viszont képesek a legváratlanabb pillanatban fölbukkanni egy csokor jácinttal a kezükben. Vagy gyöngyvirággal. Olyankor az ember azt sem tudja, hova legyen örömében, és meghatódik önmagától. Na, olyankor kapnak vérszemet a gondolatok, és beszüntetik a látogatásokat, vagy éktelen nagy marhaságokat juttatnak az ember eszébe, röhögni viszont már nem hajlandók rajta, mert ahhoz már nem veszik a fáradságot, tisztára, mint Assunta nővérem!
Aztán úgy van az a gondolatokkal, hogy nagyon családcentrikusak meg vendégszeretők, szóval általában nagyon barátságosak. Ezért aztán amikor egy gondolat megfészkelődik valakiben, és úgy érzi, hogy nem fogják elfelejteni, és neki nem kell a fűben szipákolnia nyirkos, szürke hajnalokon, amilyenek csak Ózdon vannak, szóval akkor az a gondolat azonnal telefonál a barátainak és a rokonainak, hogy jöhetnek. És azok jönnek. Szegény ember meg csak örül, hogy neki milyen nagyszerű gondolatai vannak, az meg nem jut eszébe – hogy is jutna! –, hogy valamelyik hamiskártyásnak már eszébe jutott, hogy mi lenne, ha megviccelnék őt. Aztán akkor a többiek meg vagy benne vannak a buliban, vagy nem. Mint Assunta nővérem.

A gondolatok azt szeretik a legjobban, amikor ők vezetik a tollat. Ha a gazda nem tud és nem akar semmit, csak hagyja magát. Nagyon szeretnek a szép, fehér papíron szaladgálni, és nyomot hagyni maguk után. Aztán megállnak, hátranéznek, és nevetnek. Hogy örömükben-e vagy valami egészen más miatt, azt nem lehet tudni. De hát náluk soha nem lehet tudni, néha csak úgy elrohannak, hirtelen csapot-papot otthagynak, hogy játsszanak egyet a Dávid király hárfáján. A fluidumok soha nem játszanak rajta, nem mernek. Pedig nagyon szeretnének. De hát Dávid király, az Dávid király. Pedig nagyon szépen tudnának játszani rajta. Tulajdonképpen mindegy is, hogy játszanak-e rajta vagy sem. Ők persze ezt nem tudják, úgyhogy folyton csak vágyakoznak, titokban. De mivel Dávid király hárfájáról van szó, még a vágyakozás is boldoggá teszi őket. Ők meg azok is, és titokban és szemérmesen vágyakoznak tovább. Egészen addig, amíg már olyan sok ideje vágyakoznak, hogy már ők maguk sem tudják megmondani, vajon megtörtént-e már, amire annyira vágynak, vagy még vár rájuk. Így aztán boldogan vágyakoznak valami után, amiről azt hiszik, lehet, hogy már megtörtént.
A gondolatok erőszakosan és meghatóan vágyakoznak, mint az egészen kicsi gyerekek. Éppen ezért, amikor nem teljesül a vágyuk, olyanok lesznek, mint a gyereksírás a zsúfolt buszon: kétségbeesettek és vigasztalhatatlanok (meg egy kicsit idegesítők). Nem maguk miatt, hanem mert elképzelhetetlennek és végzetesnek tartják, ha egy gondolat nem születhet meg. A gondolatok néhány percnyire élnek a világvégétől.
A fluidumok bezzeg soha nem idegeskednek. Olyan nyugodtak és magabiztosak, mint egy angol pázsit. Mivel az ő feladatuk a sorsszerű beteljesedés, nem is vágyakoznak soha semmi után, hiszen amire vágynak, úgyis beteljesül. Elég hamar rájöttek, hogy nekik semmi közük a vágyakozáshoz, ők elég, ha várakoznak. Kivéve azt az egy dolgot, de azt mondtam már, és arra különben is csak titokban.

Aztán olyan is van, hogy azért nem jut eszébe valakinek semmilyen épkézláb ötlet, mert túl sok gondolat verseng érte, és kénytelenek ölre menni az elsőbbségért. Vérző orrok, lehorzsolt térdek, véraláfutások – a gondolatok se mások, mint mi.

Miközben a gondolatok azon vitatkoztak, hogy a bárányfelhők használt papír zsebkendő alakúak-e vagy a használt papír zsebkendők bárányfelhő alakúak, addig a fluidumok elégedetlenkedtek. Nem értették, hogy mért baltázzák el az emberek folyton a munkájukat. Mert ahogy megtörténik a találkozás, fölismerés, bizonyosság stb., az emberek abban a pillanatban olyasmiket kezdenek föltételezni a másikról, amikhez annak semmi köze, de még csak nem is olvasott róluk. És fordítva. Örömükben, hogy találtak valakit, nemcsak csokival, virággal és apró kincsekkel halmozzák el egymást, hanem feltételezett erényekkel is. Aztán amikor ősszel fölmegy a rózsa ára, és elfogynak a kincsek, azzal ajándékozzák meg a másikat, hogy gyönyörködni kívánnak az erényeiben. Amikkel szerintük bírnia kéne! Hát, folyton beállt a frusztráció. Annyiszor, de annyiszor, hogy a végén még a fölismerésről meg a bizonyosságról meg a sors kezéről is elfeledkeznek. A fluidumok meg kezdhetik elölről az egészet, de most már sokkal nehezebb dolguk van, mert az emberek elkezdenek ódzkodni egymástól, és inkább beülnek egy moziba, hogy a biztonságos homályból és távolságból figyeljék más, bátor emberek rettenthetetlen simogatásait.
Ez nagyon nem tetszett a fluidumoknak, és jobb híján – bár igazából ők sem hitték komolyan, hogy ekkora hülyeség eszükbe juthatna, szóval tényleg csak azért, mert mást nem találtak – a gondolatokat gyanúsították a szabotázzsal. A gondolatok persze azonnal kikérték maguknak, hogy ilyen elmebeteg ötletet tulajdonítanak nekik. De akkor kinek? Ez lesz abból, ha az emberek veszik maguknak a bátorságot az önálló gondolkodáshoz! Azt hiszik, pedig dehogy! Ahelyett, hogy énekelgetnének vagy főznének valami finomat!
Az az érthetetlen, hogy csupa szép és kellemetes tulajdonsággal ékesítik föl a másikat, csúnyákkal és otrombákkal soha, mégsem tudják őket eltalálni. A végén már – ha mégiscsak hajlanak nagy nehezen apróbb fölismerésfélékre – csak szép kavicsokat, jazz-standard-cd-ket és nyakkendőket ajándékoznak egymásnak, erényeket többé nem. És amikor kiderül, hogy annak a másiknak ennek ellenére mégiscsak akadnának ilyenjei, nem hiszik el! Az erények meg eleinte kimosakodnak, fölveszik az ünneplőruhájukat, választékot fésülnek a hajukba, és amikor látják, hogy nem hiszik el őket, nem hiszik el, és legközelebb újra próbálkoznak, de akkor már virágot is vesznek. Mégsem. Szegénykék nem tudnak annyiszor próbálkozni, hogy elhiggyék őket. Úgyhogy a pszichoanalitikusok tele vannak szorongó, neurotikus erényekkel. Akikkel ráadásul nem tudnak mit kezdeni, mert akárhogy analizálják őket, teljesen rendben vannak, nincs semmi bajuk. Hiába mesélnek a gyerekkorukról, nincsenek elfojtásaik, tökéletes összhangban élnek a felettes énükkel, néha még bridzselni is összejárnak vele. Semmi. Olyan tökéletesen harmonikus személyiségek, hogy az orvosok tehetetlenségükben elfogultsággal vádolják a felettes ént.

A fluidumokon meg a gondolatokon kívül vannak még valakik, de az ő nevüket senki sem tudja, még a fluidumok meg a gondolatok sem. Nem tudni, honnan jöttek, de egyszer csak itt voltak, és az emberek mindenféle addig ismeretlen dolgot kezdtek el érezni. Elkezdtek bizalmatlankodni, sőt mindenfélét feltételezni a másikról. És ezek nem voltak kellemes dolgok. A fluidumok és a gondolatok ilyenkor nem tudtak mit tenni, mert az embereket úgy megtöltötték ezek a névtelen ismeretlenek, hogy nekik már egy szemernyi hely sem maradt. Úgyhogy csak tanácstalanul pislogtak egymásra. És vártak. Vártak. Nagyon türelmesek tudtak lenni. Mert azok a másikak ugyan elég strammak és rafináltak voltak, de fegyelmezetlenek és nagymellényűek is. Úgyhogy amint nem figyeltek oda egy kicsit, mert a zsebtükrükben nézegették magukat, a fluidumok meg a gondolatok azonnal munkához láttak. Néhány ember kapiskálta, hogy valami nincs rendjén, ezért ősi tradíciókon alapuló légzőgyakorlatokat kezdtek alkalmazni mentális szabadságuk védelme érdekében. „A semminél ez is több” – mondták a fluidumok, és igazuk volt, mert azok a névtelenek a térdüket csapkodták, és fulladoztak a röhögéstől, látva ezeket a légzőgyakorlatokat, és ilyenkor aránylag hatástalanok voltak. Akárcsak futás esetén – nem állhatták a zötykölődést. „Ha csak ez kell, szaladgáljanak és szuszogjanak” – mondták egymásnak a fluidumok és a gondolatok.
Na de mi legyen azokkal az emberekkel, akik szintén nem szerették a zötykölődést, szánalmasnak tartották a légzőgyakorlatokat, és azt mondták: „Na, ember engem így ne lásson!” Ezek elkezdtek felejteni. Elfelejtették például, hogy milyen illata volt a tópart mellett a pokrócnak, amin nyaranta meggyet ettek. Elfelejtették, mi volt az oviban a jelük, és mindent megtettek azért, hogy elfeledkezzenek arról, mik akartak lenni akkoriban felnőttkorukban. Egyhavi fizetésükért vásároltak kutyát, mert elfelejtették, hogy megfogadták, majd befogadnak egy kóbor kutyát, vagy kihoznak egyet a sintértelepről. Elfeledkeztek arról, aki éjszakánként mellettük aludt az ágyban. Néhány barátjukról is elfeledkeztek, vagy legalábbis úgy tettek, amikor nem ismerték meg őket az utcán. Nem baj, mert a barátjuk is éppen így csinált. Elfeledkeztek bizonyos ételekről, ezért örökké éhesek voltak és elégedetlenek azzal, amit a hűtőben találtak, úgyhogy folyton ételeket vásároltak és ettek. Megfeledkeztek azokról a dolgokról, amelyeket régen az íróasztaluk fiókjába rejtettek, mert sajnálták őket kidobni. Ez mondjuk normális, de most már nem sajnálták volna őket, és gondolkodás nélkül dobták volna a szemétbe. Már nem énekelgettek. A gyerekeikkel pont úgy bántak, ahogy velük a szüleik, és ahogy megfogadták, hogy soha nem teszik majd a gyerekeikkel, mert velük is azt csinálták a szüleik. Elkezdtek félni a kutyáktól és a tengertől, de még a mély víztől is az uszodában. Semmi ötletük nem volt, úgyhogy ajándékboltokban vásároltak ajándékot egymásnak. Még maguknak is. Nem hordtak könyvet a táskájukban, ha vettek is, csak olyat, amiben sok nagy színes kép volt, és ha véletlenül olyat kaptak valakitől, amiben nem volt, bele sem olvastak. Mindegy, a másikba se. Halott állatok bőrébe-szőrébe öltözködtek, mert azt hitték, így kívánatosabbak. Egyszóval úgy érezték, minden okuk megvan arra, hogy elégedettek legyenek. Egyedül az aggasztotta őket egy kicsit, hogy folyton híznak. Egyre nehezebbek lettek. Szép és egzotikus helyekre jártak nyaralni, amelyekből semmit nem láttak, mert folyton fényképezőgép volt a szemük előtt, és folyton arra gondoltak, hogy le kéne már fogyniuk. Emiatt aztán nem is érezték jól magukat, akárhová utaztak is pihenni, de azt gondolták, nem baj, majd jövő nyáron, amikorra majd jól lefogyok!
Reggelenként fáradtabbak voltak, mint amikor lefeküdtek. Vitaminhiány! A stressz! – mondogatták, és színes pirulákat szedtek, hogy megnyugodjanak. Idegesítették őket a gyerekek (főleg a sajátjaik), a kamaszokat egyszerűen hülyének és gusztustalannak tartották (főleg a sajátjaikat). Már nem féltek éjszaka, és nem álmodtak, hanem azon idegeskedtek, hogy nem tudnak aludni.

Voltak, akik nem várták a gondolatokat, leszoktak róluk. Úgy tartották, hogy lehet nélkülük élni, és meg is találták a módját. Amikor ne adj’ isten valami mégis eszükbe jutott, egy pillanat alatt legalább nyolc érvvel tudták megindokolni, miért lenne fölösleges megvalósítani, de még csak foglalkozni is vele. Inkább ittak még egy sört, és a biztonság kedvéért bekapcsolták a tévét.

Nagy volt a zavar aznap a fluidumok szemében. Aznap, amikor észrevették, hogy az emberek már nem vágynak olyan nagyon egymásra, valami egészen másra vágynak. Eleinte nem értették a dolgot, és izgatottan kapkodták azt a szép, arisztokratikus fejüket. A gondolatok magyarázták el nekik, akik, ugye, sok mindent megengedhetnek maguknak. De rögtön ki is jelentették, hogy semmi közük a dologhoz, nekik ilyesmi soha nem jutna eszükbe, és egy vékony késpenge lett a szájuk. „Akkor most mi lesz?” – de egyikük se merte megkérdezni, és nagyon megijedtek, mert látták, hogy a fluidumok is nagyon megijedtek, és ettől haragosak lettek.
Az emberek egészen más dolgokat akartak inkább, mint egy másik ember. Olyasmiket, amik előtt a fluidumok tanácstalanul tárták szét a karjukat. A fluidumok soha nem csináltak olyan vicceket, mint a gondolatok, hogy direkt nem jöttek, amikor pedig jöhettek volna, amikor látták, hogy munka van, mentek. De most elbizonytalanodtak. Archaikus arcélük egyszerre nem volt többé archaikus, csak gyámoltalan. Elkezdtek hibázni. Ott próbálkoztak, ahol nem kellett volna, ott meg nem, ahol igen. Hirtelen olyanok lettek, mint az öregemberek, akik még hátrapomádézzák a hajukat, de már bottal is csak ritkán bátorkodnak el a sarki cukrászdáig, és már észre sem vesznek egy újabb májfoltot a kézfejükön. A gondolatok pedig dühükben borzalmas ötletekkel lepték meg az embereket. Így születtek meg az első szuszogó kispárnák, és az emberek még kevésbé vágytak egymás társaságára. A fluidumok ugyan ettől még csüggedtebbek és konfúzabbak lettek, a gondolatok viszont egyre dühödtebben zúdították egyetlen fegyverük bosszúját az emberekre. Egy élelmes vállalkozó telefon-mesemondó szolgálatot nyitott! A fluidumoknak elkezdett remegni a kezük. Aztán a fejük is. A gondolatok most már nélkülöztek minden megfontoltságot. Az emberek égve hagyták a lámpákat a lakásban, hogy ne sötétre kelljen hazamenniük. Ezen a napon a fluidumok kiültek a parkba egy-egy korsó sörrel, és sakkoztak. A gondolatok értettek ebből, nem kérdezősködtek, hanem kiültek ők is a parkba sörözni. És akkor föltalálták a guminőt!