Balogh Tamás

SOK-SOK EGYSZEMŰ KIRÁLY

Matthijs van Boxsel: A Butaság Enciklopédiája
Fordította Balogh Tamás
Nyitott Könyvműhely, 2009. 264 oldal, 3490 Ft

Matthijs van Boxsel sokadik könyvét adja ki a butaságról, pontosabban annak természetrajzáról. Magyarul most megjelent tarka kötete amolyan kompendium, váza a hollandul De encyclopedie van de Domheid címmel megjelentetett főmű, amelybe más könyveiből is átvett részeket a szerző; ráadásul a magyar változatban az egyik befejezetlenül maradt, külön soha meg nem jelent munkájából is szerepel egy hosszabb egység, és Van Boxsel itt-ott a kis fejezetek sorrendjén is változtatott a főmű felépítéséhez képest.
A könyv elején Van Boxsel megemlékezik egy holland kiadó bornírt ötletéről, a kígyóbőr kötésben megjelentetett madárhatározóról. Valahogy így foglalja magában az enciklopédiaforma a buta világ, illetve az emberi létezés szatíráját Van Boxsel könyvében. A szó eredeti értelmében vett enciklopédiáról van szó, amely tehát tematikus egységekben járja körül a tárgyát (Tökfejek a pokolban, Az angolkertről és a franciakertről, Az alkotmányos királyság szükségképp ostoba voltáról, A Darwin-díj stb.). Ebben az enciklopédiában ott van a szatíra, de nem a világot egységes látomásban a fonákjáról bemutató eleven szatíra, inkább csak a jelzése és bemutatása. Tovább bonyolítja a dolgot, hogy Van Boxsel szemléletmódja leginkább még a modernista groteszkével rokon (amely az egyneműsítő, merev, önazonosságában még csak nem is kételkedő „polgári” világ ellen irányul, mindenáron, még akkor is, ha a felismert viszonylagosság adta mámorító szabadságra valószínűsíthetően a hiábavalóság és a magányosság árnyéka vetül), ám példáinak nagy részét régebbi korszakokból hozza, melyekben máson nevettek, vagy máshogy nevettek (jó sok az antik, illetve a többségében németalföldi és német középkori és reneszánsz példa. Érdekes különben, hogy Erasmus mindössze egy mondatban említtetik, igaz, hogy rögtön kétszer). Az egyneműsítés, a mindent egyformán értés veszélyét érzésem szerint nem is tudta elkerülni ez a nagyon érdekes, szórakoztató, ugyanakkor nyugtalanító, sőt, néha talán idegesítő könyv. Az eligazodást az sem segíti, hogy Van Boxsel párhuzamosan beszél botor cselekedetekről és idétlenségekről. Az amszterdami gyorsjárat, amely nem áll meg a tömött megállókban, mert máskülönben nem lehetne tartani a menetrendet, az emberi butaság eklatáns példája: kidobjuk az ajtón, visszajön az ablakon. (197.) A teniszlabda viszont inkább a „buta dolog”-ra lehet példa: ha elkezdjük egy irányba fésülni a teniszlabda „szőrét”, akkor rájövünk, hogy a végtelenségig fésülhetjük, mindig lesz egy pont, amelyen máshogy áll fel a szőr, örök időkre munkát adunk magunknak. Ezt inkább az „idiotizmus”, a „monstrum” kategóriájába sorolhatjuk (e szavak eredeti jelentése: párjasincs, egyszeri), azokkal a dolgokkal zárhatjuk közös karanténba, melyekkel nehéz mit kezdeni. (Bár a teniszlabda talán mégsem a legjobb példa, ha jól tudom, fenti „tulajdonságát” a ciklon-anticiklon jelenség modellálására használják a meteorológusok.) Egy történeti-fogalmi tisztázásra alkalmas butaságtant talán tezauruszként lehetne megírni, amelyben az egyes szavak által lehívott fogalmak egymáshoz viszonyított értékeik (alá-fölérendeltség stb.) szerint vannak felsorolva és kifejtve. Egy ilyen „strukturális szótár”-nak talán a kimeríthetetlen témából adódó lezárhatatlanság, befejezetlenség is inkább előnyére válna. Igaz, ebben viszont nehezebb lenne a világ szatíráját adni.
Van Boxseltől mi sem áll távolabb, mint hogy komoly művekben taglalja a butaság természetét – viszont jóval többet szeretne színes anekdoták füzérénél. Művei különböznek az olyan szórakoztató könyvektől, amilyeneket nálunk egyik gyerekkori kedvencem, a kuriózumokat közreadó Ráth-Végh István, Hollandiában pedig például Bruno Post írt. Művében van rendszer, vagy inkább felfedezhető egy mag, néhány összefüggő tétel. Van Boxsel központi állítása szerint a butaság az emberben lakozó akaratlan önpusztításra való hajlam. A butaság tehát elválaszthatatlan az embertől, és súlyos bajokat tud okozni, akár halálhoz is vezethet. Senki sem lehet annyira intelligens, hogy képes legyen megérteni a saját butaságát vagy akár csak felmérni annak nagyságát. Az ember egyet tehet, megpróbálhatja kicselezni vagy semlegesíteni, így fejlődik ki az intelligencia, a butaság tombolásának megfékezésére alkalmasnak bizonyult stratégiák összességéből pedig a civilizáció. Az ember nem irthatja ki a saját butaságát, de egyre intelligensebbé válhat. Biztos lesznek, akik már itt megakadnak, mert nem győzte meg őket ez a kicsit elnagyoltnak tűnő okfejtés. Most akkor egy érzék hiánya, egy érzék működésének olykori kimaradása-e a butaság, amin jó esetben rajtakapjuk magunkat, vagy masszív butaságunk tesz érzéketlenné minket sok mindenre? Valóban az emberrel jelent volna meg a világban a butaság, vagy csak annyi igaz, hogy egyedül az ember képes butaságnak látni bizonyos dolgokat? És még folytathatnánk. A boxseli tételsor nem butaság, de nem is az a hatalmas bölcsesség.
A legfőbb gond vele mégis inkább az, hogy nemigen lehet máshogy érteni, mint halálkomolyan. Az olvasó nehezen szabadul attól az érzéstől, hogy a szerző a maga butaságfelfogásával, az akaratlan önpusztításra való hajlamot mutatva fel a világ tengelyeként, megtalálni véli a bölcsek kövét. Ami sajnos, mint Van Boxsel ironikusan utal is rá, olyan, mint a Hollandiában az ostobaság jelképének számító amersfoorti vándorkő. (260.) Megvan mindenek mozgatója, csak sajna ezzel se leszünk okosabbak: Van Boxsel akarva-akaratlan valami ilyesmit sugall a könyvével.
Matthijs van Boxsel könyve rövid, tíz-húsz soros fejezetekből épül fel, melyek általában bizonyos logikai rend szerint követik egymást, néha azonban inkább úgy kapcsolódva, mint lépsejtek egy kaptárban. A fejezetek rövid, pattogó, kikalapált mondatokból, elvágólagos kijelentésekből épülnek fel. Van Boxsel csak úgy tud előrehaladni a semmittudás szakadéka fölött, ahogy egyik filmjében Buster Keaton kúszik
át egy szurdok felett egy szebb napokat látott függőhídon, mindig azt a lécet téve maga elé, amelyikről éppen lelépett. (Könyvében többször is utal rá: mindnyájan konstrukcióink hipotetikus terében mozgunk, és még csak nem is tudjuk ezt.) Boxselnek szemmel láthatólag nagyon kell vigyáznia, hiszen a butaság természetét taglalva, a butaságok, illetve a butaságot elkerülni segítő észcselek leírása-imitálása közben nagyon könnyű elveszíteni a fonalat. Ráadásul igazán vicces sem lehet, mert koncepciója szerint nem rajta (nem a szövegén), hanem az általa bemutatott dolgok eredendően ostoba voltán kell nevetnünk vagy hüledeznünk.
Még érdekesebb a feladat az olvasó felől nézve. Egyrészt Boxsel olyan sokféle helyről hozza példáit (rajzfilmek, kertépítészet, barokk mennyezetek és épületbelsők, átlátszó kifogások és lapos bölcsességek, sci-fik stb. stb.), és annyira nem ad támpontokat és fogódzókat, hogy olvasóját buta érzés fogja el: mennyi mindent nem tud, amit pedig nyilván tudnia kéne… Boxsel persze erről a buta érzésről is tud, reflektál is rá néhány történetecskével a könyvében.
Másrészt nagyon sok rész kifejezetten úgy van megírva, hogy az olvasó ne nagyon merjen rákérdezni arra, amit olvas, nehogy butának tűnjön. Itt már nem annyira a nem tudásra, mint inkább a nem értésre épít a könyv. Az olvasó csak veszíthet: hiszen vagy nem ért valamit, amit a jelek szerint illene értenie, vagy olyasmit akar megérteni, aminek nincs is értelme. De az is lehet, hogy kiderül, olyasmit nem akart megérteni, aminek pedig van értelme… Vagyis szinte biztos, hogy egyszer-kétszer megbukunk elmetornából. És persze az is rémes volna, ha a szerzőről kiderülne, hogy „aki nem tudja, tanítja”. Ez adja a játék feszültségét.
Ha az ember nem csapja le már az elején a könyvet, akkor a szöveg idővel kialakít benne egy stratégiát, az olvasó mintegy légpárnán lépked majd, pár centivel a szöveg fölött, már nem gondol utána az olvasottaknak, hanem a szöveg retorikájától viteti magát. Sajnos ezért a butaságról szóló könyv fordításába is került néhány butaság, bizonyítva a boxseli tételt, miszerint senki nem menekülhet a butaságtól, legfeljebb arra törekedhet, hogy ne nagyon bután legyen buta. (Ezt a szőrös labdát felkínálni a fordítótól nyilván maga is butaság. Nem is az a butaság, hogy inkább bevallja a tévedéseit, vállalva – sőt: újabb okot adva –, hogy kinevessék, hanem az, hogy – bármennyire is szeretné – nem tud kacagni a saját butaságán.)
Ezzel el is érkeztünk a könyv lehetséges tanulságaihoz. Az egyiket többször is fontosnak tartja elismételni a szerző: ha már butaságra ítéltettünk, akkor igyekezzünk minél magasabb szinten buták lenni. Erről eszembe jut egy vicc. Hogy hívják a benzinkutas indiánt? Töltő Toll. És a buta indiánt? Golyós Toll.
Menthetetlenül buták vagyunk, és azok is maradunk, mert önhibánkon kívül vagyunk buták. Az sem segít, ha tudjuk ezt, ezért nem használ, igaz, nem is nagyon árt, ha a könyv végére érve kicsivel többet tudunk a butaságról vagy akár a saját butaságunkról, mint azelőtt. Ráadásul a szerző arra is hoz bőséggel példát, hogy néha kifejezetten üdvös lehet, ha nem látunk át a saját butaságunkon, vagy nem látjuk át bizonyos helyzetek vagy kényszerítő körülmények felette ostoba voltát. Mit lehet tenni? Ne nagyon törődjünk az egésszel. (Kérdés, ebben segít-e egy ennyire a butaságra fixáló könyv, bármilyen szórakoztató is.) Nyilvánítsuk okosnak magunkat. Részesítsük előnyben az olyan formákat, melyek keretei között nincs értelme a hiba szónak, de amelyek mégsem dermesztően unalmasak, vagyis nem buták. Ahogy nincs „hamis” madárfütty…
Van azonban a könyvnek egy kimondatlanul maradt tanulsága is – értelemszerűen egy buta közhely. Éppen az adhat reményt, hogy a butaság bennünk van, és nem rajtunk kívül: mindenki buta, de mindenki másként buta. Több szem többet lát.