Radnóti Miklós

JEGYZETEK AZ „ORPHEUS NYOMÁBAN”
CÍMŰ VERSFORDÍTÁSKÖTETHEZ


A műfaj, ha ugyan nevezhetjük annak, Kosztolányi Dezsőnek köszönhetően honosodott meg nálunk, már a múlt század elején: a Modern Költők első kiadásában (1914) miniatűr lexikoncikkeket, japánkertnyi jegyzeteket (vagy esszéket) olvashatunk a fordított költőkről. A módszert több nagy költő-fordítónk követte, vagyis röviden összefoglalták az idegen kolléga életének történetét, esetleg megadták legfontosabbnak vélt művei, a vonatkozó irodalom, a korábbi magyar fordítások adatait. És olykor igyekeztek néhány mondatban tömören jellemezni a költőt. Ezt tette Tóth Árpád, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Vas István, Rónay György, mások – és Radnóti Miklós.
Orpheus nyomában címmel 1943 nyarán jelentette meg a Pharos kiadó Radnóti Miklós versfordításait, igen szép könyvben, melynek tipográfiai munkálatait Csillag Vera irányította. A költő a kötet végére rövid esszét írt a versfordításról (ez megjelent a posztumusz prózai és összkiadásokban), valamint jegyzeteket A költőkről címmel, amelyekben – szerencsénkre – a filológiai adatok mellett röviden jellemezte is a költőket. Ezek a jegyzetek a különböző gyűjteményes kötetekben nem jelentek meg, csak az Orpheus nyomában ma már könyvritkaságnak számító példányaiban hozzáférhetők. Ezért közöljük őket.

A szerkesztőség

A KÖLTŐKRŐL

Anakreon, görög költő (kb. Kr. e. 572–487), a teosi Iantos, a samosi Polykratés és az athéni arisztokraták kegyeltje, az ion szerelem és életérzés művészi megszólaltatója. „Édes és gondtalan” költő, de köztudatban élő képe már a későbbi, ismeretlen szerzőjű, könnyed kis dalok (anakreontikák) nyomán alakult ki. Ezeknek főihletője szintén a bor s a szerelem, de szemléletük édeskésebb az Anakreonénál. Magától Anakreontól csupán töredékek maradtak ránk. Ezek közül valók az itt közöltek is:

Polioi\ me\n h`mi\n h’\dh kro/tafoi ka/rh te leuko/n
Ou’ file/w, o`\j krhth~ri para\ ple/f o„nopota/zwn

Apollinaire, Guillaume (1880–1918), az új francia líra úttörő vezére és szervezője, a költői nyelv megújítója, az első világháborúból súlyos fejsebbel tér vissza, és fiatalon meghal. Formabontó, de ugyanakkor formateremtő költő, a francia chanson továbbfejlesztője; képalkotását tündéri báj és újszerű groteszkség jellemzi. E könyvben közölt versei közt egy képverset is talál az olvasó, A megsebzett galamb és a szökőkút címűt, egyet Apollinaire félkötetnyi rajzolt verséből. Érdemes megküzdeni vele, csodálatos ballade-ot nézhet benne a vállalkozó olvasó. S ha ezután szabályos sorokba írná le a költeményt, észrevehetné azt is, hogy milyen külön szárnyalást és távlatot ád a versnek a rajz. A képvers hagyományai különben messzire nyúlnak vissza, Theokritos, rhodosi Simias, a késő császárkor latin költői, a mesterkedő humanisták s a XVII. század sziléziai költői (az ún. pegnitziek) egyaránt művelték. Ez különben Apollinaire egész költészetére jellemző; „legvadabb” újításai mögött is hagyomány van, bátor kísérletező, de Villon és Verlaine hagyományainak is legméltóbb örököse. Az eredeti címek: Zone; Vers le Sud; Le Vent Nocturne; Saltimbanques; Le voyageur; La colombe poignardée et le jet d’eau; Le musicien de Saint-Merry; Les colchiques; Un oiseau chante.

Asklepiades, görög költő (Kr. e. 300 körül), a „samosi” melléknéven ismerték, néhány évvel idősebb Theokritosnál, aki magasztalva emlegeti. Az Anthologia Palatina számos finom epigrammája tőle való. Az epigramma kezdősora:

‘Hdu\ qe/rouj difw~nti ciw\u poto/n, h`du\ de\ nau/taij

Belleau, Rémy, francia költő (1528–1577), a francia renaissance költők híres csoportosulásának, a Pléiade-nak egyik kimagasló tagja, ragyogó formaművész, a renaissance természetábrázolás és a költői leírás mestere. Tudtunkkal e versével szólal meg először magyarul. Az Avril egyik, épp igénytelenségében nagyigényű remekműve, Sainte-Beuve méltatása óta a francia versgyűjtemények állandó darabja.

Byron, George Gordon, Lord, angol költő (1788–1824), igazi, szenvedélyes romantikus, az első népszerű és óriási hatású angol költő Európában. Sajátosan „költői” pózait, világfájdalmát, forradalmárságát hosszú ideig csodálta és utánozta az európai költészet. Nagy vagyon birtokosának születik, a társaság hőse, az asszonyok kedvence, bejárja Spanyolországot, Görögországot, a Közel-Keletet. Házassági botránya miatt el kell hagynia hazáját, Svájcban, majd Olaszországban él. Innen indul el utolsó útjára, s kalandos, hányatott és gazdag életét mint a görög szabadságharc hőse fejezi be. Mocsárlázban hal meg Missolunghinál. A vers: The Destruction of Sennacherib.

Catullus, Caius Valerius, latin költő (Kr. e. 87–54), előkelő veronai család fia, lángoló és csalódásokban gazdag életet él, és fiatalon, harminchárom éves korában hal meg tüdőbajban. Szerelmes verseit a Lesbiának nevezett könnyű erkölcsű nagyvilági hölgyhöz, egy római konzul feleségéhez írta. Szerelmi viszonyuk évekig tartott, majd Lesbia megcsalja a költőt is. Catullus elragadó művésze a verselésnek és a nyelvnek, őszinte, közvetlen, nagyszabású költő, a római lírikusok legnagyobbja. A vers: Iucundum, mea vita… (CIX.)

Chénier, André, francia költő (1762–1794), a XVIII. század jelentős francia lírikusa. Elégiáiban és idilljeiben a görögöket és a latinokat utánozza, de hanghordozása, sajátos és korai romantikája meggyőzően eredeti. Felvilágosodott szellem, a forradalom előfutára. De tiltakozik a terror és a demagógia ellen, bebörtönzik és lefejezik. Harminckét éves korában hal meg a vérpadon. E kötetben két kisebb töredéke olvasható. Kezdetük: Je dors, mais mon coeur veille…; Mon visage est flétri…

Cocteau, Jean, francia költő (*1892), az új francia irodalom európai hatású lázadója és örök kísérletezője, gyermekesen s elragadóan játékos és ugyanakkor mélységesen komoly költő. Stílusa az izmusoktól a hagyományos francia versformákhoz fejlődött, de a meglepő formai kísérletektől ma sem riad vissza. Két verse az 1923-ban megjelent Plain-Chant című kötetéből való. Kezdősoraik: Je peux regarder le soleil en face…; Je n’aime pas dormir…

Du Bellay, Joachim, francia költő (1522–1560), Ronsard barátja, s mellette a Pléiade vezérköltője. Előkelő család elszegényedett ágából származik, súlyos anyagi gondok közt tanul, huszonnégy éves korában ő írja a Pléiade kiáltványát, a renaissance nyelvújítás és az új költészet alapelveinek kátéját. Mint unokabátyja, Jean Du Bellay bíboros kísérője Rómába kerül, az ott tartózkodás hosszúra nyúlik, a költő már-már száműzetésnek tekinti, rosszkedve nő, süketsége erősödik (ő is megsüketült, akár Ronsard), és csodálatos, szigorú és mégis lágy zengésű szonettekben vágyódik haza Franciaországba s falujába, „a Lyré kicsi halma” mellé. A szonett: France, mčre des arts, des armes et des lois…

Goethe, Johann Wolfgang, a legnagyobb német költő (1749–1832), frankfurti patríciuscsalád sarja, szenvedélyes és lázadó fiatalság után a weimari herceg barátja és minisztere. Egyik legegyetemesebb szelleme az emberiségnek: lángelméje egyforma fénnyel ragyog lírájában, eposzaiban, drámáiban, regényeiben, természettudományos műveiben és élete művészetében. Két kis verse a férfikorában írt Römische Elegien-ből való, kezdetük: Wenn Du mir sagst…; Herbstlich leuchtet die Flamme…

Hadlaub, Johannes (Hadlaub mester), 1300 körül élt, valószínűleg zürichi, polgári származású költő. A Minnesang világának egyik utolsó képviselője. Verse: Kindische Liebe.

Horatius, Quintus H. Flaccus, latin költő (Kr. e. 65–8), az arany középszer, az epikureista mértéktartás, az előkelő édesség és a könnyed tömörség költője, a költői ízlés és műveltség örök mintaképe. Felszabadított rabszolga fia volt, Brutus oldalán rész vett a philippi csatában. Visszatértekor kis birtokát elkobozták, szegénység várta. Vergilius elviszi Maecenashoz, az baráti körébe fogadja, és Augustus császár pártfogolja. Ettől kezdve Rómában s tiburi birtokán költőhöz méltó nyugalomban élt. A versek: Ad Faunum (Carmina III. 18.); Horatii et Lydiae dialogus (Carmina III. 9.); Ad Tyndaridem (Carmina I. 17.); Ad Lydiam (Carmina I. 13.).

Hölderlin, Friedrich, német költő (1770–1843), a német romantika csodálatos ékessége, az örök Hellasz, a görög szépség szerelmese, súlyos szavú és mégis szárnyaló művész. Sóvárgó és zaklatott tökéletességét, ragyogó szóbűvöletét csak legújabban kezdik igazán értékelni. Szerencsétlen életű költő, elméje fiatalkorában elborult, és negyven évig szenved magános búskomorságban. A vers: Menons Klage um Diotima.

Ibykos, görög költő (Kr. e. 600 körül), a samosi Polykratés udvarában él. Műveiből csak töredékek maradtak ránk. A monda szerint útonállók gyilkolták meg, mikor az Isthmos felé tartott, hogy ott az ünnepi játékok költői versenyén részt vegyen. A gyilkosságnak csak a vándordarvak voltak tanúi, ezek kényszerítették vallomásra a gyilkosokat. A töredék kezdete:

`Hri me\n ai`/ te Kudw/niai

Ismeretlen német költő. A német versantológiák a XVI. századból keltezik a költeményt. Kezdete: Ach Fräulein zart…

Jammes, Francis, francia költő (1868–1938), költészetét Szent Ferenc-i katolicizmus, elbűvölő, tudatos egyszerűség és a költői megfigyelőkészség csodálatos bősége jellemzi. A hagyományos francia versformát megbontja, lazítja, de saját dallamára újrateremti. E kötetben öt kis verse van: La maison serait pleine de roses…; Je la désire…; J’ai fumé ma pipe en terre…; Comme un insecte…; Ce sont les travaux…

Jonson, Benjamin, angol költő és drámaíró (1573–1635), fiatalkorában kőműves, katona, majd színész, kötekedő, izgága ember, egyik színésztársát párbajban meggyilkolja, börtönbe kerül, ott katolizál, majd visszatér az anglikán vallásra. Később udvari költő lesz, az udvari színház igazgatója. Shakespeare vetélytársa és barátja. Színdarabjaival hatalmas sikereket aratott. A fordítás Volpone, or the Fox című darabjának egyik jelenete.

Keats, John, angol költő (1795–1821), Shelley barátja, orvosnak készült, az angol romantika egyik legnagyobbja, költői teremtőereje teljében, szinte ismeretlenül, alig huszonhat éves korában hal meg tüdőbajban. Költészetét a hibátlan, teli zengésű dallam, a gazdag, páratlanul művészi elosztottságú képalkotás, a csorduló érettségű nyelv és a magas rajongás jellemzi. A szonett: On seeing the Elgin Marbles.

Kürenberg lovag (Der Kürenberger), az első német lovagi dalköltő, a XII. század második felében élt. Életéről semmit sem tudunk, családja Linz környékére való. Sokáig a Nibelung-ének szerzőjének tartották, de ez a feltevés ma már megdőlt. A vers: Ich zőch mir einen valken męre danne ein jâr.

Larbaud, Valéry, francia költő és elbeszélő (*1881), a modern európai exotizmust képviseli. Itt közölt költeménye, az Ode, az új francia líra egyik leghíresebb darabja. A másik vers címe: Ma Muse.

Mallarmé, Stéphane, francia költő (1842–1898), a francia szimbolisták vezére, az ún. poésie pure egyik kezdeményezője. Egyetlen vékony kis verskötete van. Erősen intellektuális költő, költeményei értelmét gyakran szándékosan elhomályosítja, mert a költészet egyik fontos tulajdonságának a nehezen megközelíthetőséget tartja. Kimért dallamú s mégis áradó költő, mondatainak sajátos szerkezetét, latinos feszültségét, zsúfolt nyelvét műfordításban szinte megközelíteni sem lehet. Ezért az eddig tőle fordított néhány költemény nem annyira eredmény, mint inkább a műfordító költőt izgató kísérlet. A vers: Soupir.

Marot, Clément, francia költő (1494–1544). Főműve a zsoltárok francia fordítása; a protestáns zsoltárok világszerte e fordítás nyomán készültek. Szenczi Molnár Albert is az ő zsoltárait ültette át magyarra. A vers: De soy mesme.

Martialis, Marcus Valerius, hispániai származású latin költő (Kr. u. 42–102), az epigramma egyik legnagyobb művésze, az ókori nagyvárosi élet éles szemű festője és bírálója. Az epigramma: Ad Lycorim (VI. 40.).

Meschendörfer, Adolf, erdélyi szász költő (*1877), Brassóban, az erdélyi szász irodalom fontos alakja és szervezője. A vers: Siebenbürgische Elegie.

Meyer, Conrad Ferdinand, svájci német költő és elbeszélő (1825–1898), múltba forduló, történeti levegőt árasztó és plasztikus költészete az európai renaissance formáin és világlátásán nevelődött. Elborult elmével halt meg. A versek: Die alte Brücke; Nächtliche Fahrt.

Montherlant, Henry de, francia regényíró és költő (*1896), az új francia próza egyik mestere. Széles lejtésű, mély lélegzetű verseket ír. A cím: Počme.

Mörike, Eduard, német költő (1804–1875), a sváb költői csoport feje, szegény diákként tengődik, teológiát tanul, protestáns pap lesz. Évekig vándorol plébániáról plébániára, majd letelepszik, de harminckilenc éves korában már nyugdíjaztatja magát. Visszavonul, megnősül, s feleségével és nővérével csöndes magányban éldegél. A görög idillek s egy önmagának teremtett meseország bűvkörében él, de realista természetlátása és humorérzéke erősen a német földhöz kötik. A vers: Um Mitternacht.

Nerval, Gérard de, francia költő és elbeszélő (1808–1855), a romantika kései képviselője, a dekadencia egyik előfutára. Ködös, sejtelmes érzéseit szigorú és csillogó formában, nagy művészettel fejezi ki. Bekóborolta Németországot, Olaszországot, Görögországot, s járt Keleten is. Elmebajos volt, nyomorogva, rongyosan tengődött Páris külvárosában, míg egy éjszaka egy utcai vasrácsra felkötötte magát. Összegyűjtött művei több mint egy évtizeddel halála után jelentek meg először, költészete mélységeit igazán csak napjainkban kezdik felfedezni. A fordított versek: Une allée du Luxembourg; Avril; Fantaisie.

Onestes, görög költő, életéről, személyéről semmit sem tudunk. Epigrammája az Anthologia Palatina-ból való:

Ou’/te me parqenikh~j te/rpei ga/moj, ou’/te geraih~j

Propertius, Sextus Aurelius, latin elégiaköltő (Kr. e. 50 körül–Kr. e. 16), a mai Assisiben született. Ovidius és Vergilius barátja, Augustus és Maecenas köréhez tartozott. A polgárháborúk után elveszti vagyona nagy részét, de annyi java még mindig marad, hogy független jómódban élhet Rómában. Sokat betegeskedik, fiatalon hal meg. Legtöbb költeményében Cynthia szépségét ünnepli. Az érzéki gyönyör és a szerelmi indulat hangjait szólaltatta meg elragadó szenvedéllyel és művészettel. A fordított vers a II. könyv 5. elégiája: Hoc verum est, tota te ferri, Cynthia Roma…

Rhuphinos, görög epigrammaköltő (Kr. u. 600?), életéről és személyéről semmit sem tudunk, egyes kutatók Justinianus kortársának tartják. Az epigramma kezdete:

Pe/mpw soi\, `Rodo/kleia, to/de ste/foj, a’/nqesi kaloi~j

Richepin, Jean, francia költő (1849–1926), merész és nagy képzeletű lírikus, bűvészi verselőkészség és nagy nyelvi frissesség jellemzi költészetét. A modern argot első irodalmasítója. La Chanson des Gueux című verseskönyvéért fogházra ítélték. A fordított vers: Pourqui donc t’habiller si matin, ma chérie?

Rilke, Rainer Maria, német költő, a XX. század egyik nagy költője (1875–1926), Prágában született, Párisban élt, Rodin titkára és barátja volt. Montreux-ben halt meg. Szinte gyermeki naivitása, őszintesége, misztikus és dekadens világlátása a legmagasabb fokú formai gazdagsággal és nyelvi művészettel valósul meg. A versek: Opfer; Der Fremde; Der Knabe.

Ronsard, Pierre de, francia költő (1524–1585), nagy udvari becsvággyal, apródként kezdte pályafutását, s mikor egyre fokozódó süketsége alkalmatlanná tette az udvari életre, költészetében és tanulmányaiban talált vigasztalást. A Pléiade vezére volt, a francia költői nyelv újjáteremtője és nagy hatású alakítója, az európai renaissance egyik legjelentékenyebb s századának legünnepeltebb költője, Stuart Mária kedvence. Az itt közölt szonett utolsó versei közül való; kezdete: Je n’ay plus que les os…

Sappho, görög költőnő (Kr. e. 628–568 között), „a tizedik múzsa”, Alkaios kortársa, Lesbos szigetén fiatal lányoktól körülvéve élt. A monda szerint szerelmi bánatában a tengerbe vetette magát. A szerelmi költészet örök jelképe, Európa első nagy lírikusa. Egyetlen himnuszán kívül valamennyi költeménye töredékben maradt fenn. Itt közölt kis töredékének fordítása – éppen töredékessége miatt – nem formahű:

GlÚkha ma~ter, on’/ toi dÚnamai kre/khn to\n i’/ston

Scarron, Paul, francia költő (1610–1660), harmincéves korában rettentő betegség támadja meg, béna lesz, nyomorék. De nyomorékon is szellemes csevegő, szalonja közkedvelt. Már betegen vette feleségül a szegény és fiatal Françoise d’Aubignét, a későbbi Mme de Maintenont, XIV. Lajos feleségét. Egyike azoknak, akik a burlesque műfaját megteremtik. Éles szemű, vidám és reális szemléletű költő. A szonett: Sur Paris.

Schiller, Friedrich, német költő (1759–1805), a XVIII. század klasszikus korszakában a második nagy betetőző, Goethe mellett. „A hősi akarat, az erkölcsi fenség, a legmagasabb rendű eszményiség költője.” A költemény eredeti címe: Die Teilung der Erde.

Shakespeare, William, angol drámaíró és költő (1564–1616), a világ irodalmának egyik lángelméje, az emberi szenvedély utolérhetetlen ábrázolója. A Carpe Diem a Vízkereszt, vagy amit akartok című darabjának betétdala, a fenti címen az angol antológiák kedvelt darabja.

Shelley, Percy Bysshe, angol költő (1792–1822), az angol költészet egyik legnagyobb alakja. Botrányok közepette hagyja abba oxfordi tanulmányait, apja házassága miatt kitagadja, ő pedig rövid együttélés után szakít feleségével. Új szerelmével Olaszországba költözik, és első felesége öngyilkossága után házasságot köt vele. A speziai öbölben, egy vitorlázás alkalmával a tengerbe fullad. Harmincéves volt. Holttestét Byron a tengerparton emelt máglyán égetteti el. Lírája tündöklő szabadságszeretet, angyali lázadás és csupa szárnyaló, csodálatos zengés. A versek: Song; Final Chorus from „Hellas”.

Sulpicia, latin költőnő (Kr. e. 50 körül), hat költeménye a Tibullus-gyűjteményben maradt ránk. Gyöngéd érzelem és a szerelem bátor vállalása van ezekben a versekben. A vers kezdősora: Tandem venit Amor, qualem texisse pudore… (Tibullus, IV. 7.)

Tibullus, Albius, latin elégiaköltő (Kr. e. 55–19), Horatius barátja, vagyonos család sarja, részt vesz Messala afrikai hadjáratában, betegen tér vissza, s fiatalon hal meg. Lírai indulattal és előkelő anarchiával teli költészetében a háborúval és a „modern” civilizációval szemben a békét, a falusi életet és a szerelmet dicsőíti. A fordított elégiák: Nulla tuum nobis subducet femina lectum (IV. 13.); Quis fuit horrendos primus qui protulit enses? (I. 10.)

Trakl, Georg, osztrák költő (1887–1914), a háborúban megőrült, és a krakkói kórházban halt meg huszonhat éves korában. Az új német líra legnagyobb ígérete volt, a korai expresszionizmus képviselője. Egyszerű, nemes képzeletű, nagyon költői költő, az ősz, a halálos szomorúság énekese. E könyvben két versével szerepel: Kindheit; Der Herbst des Einsamen.

Vergilius, Publius V. Maro, latin költő (Kr. e. 70–19), egyszerű földművescsalád gyermeke, kis birtokát a philippi ütközet után neki is elkobozzák, de Maecenas őt is pártfogolja, Augustus visszaadja birtokát, és kegyeibe fogadja. Eclogáiban Theokritos idilljeit utánozta, de egyben új műfajt is teremt bennük, az allegorikus idillt; pásztorai ajkával kortársai beszélnek, s egymást érik bennük a magára Vergiliusra vonatkozó célzások. Így a IX. eclogá-ban is. Nyelve nemes, előkelő, a latin költői nyelvet addig nem ismert tökélyre emelte.

Vogelweide, Walther von der, a Minnesang legnagyobb költője, 1160 és 1170 között született, és 1230 körül halt meg. Származásáról semmit sem tudunk, születési helye ismeretlen. Valószínű, hogy valamilyen dél-tiroli bárói vagy egyházfejedelmi udvarnál szolgáló kisebb rendű lovagi család elszegényedett sarja. Fiatalon a Babenbergek bécsi udvarába kerül, II. Frigyestől hűbérbirtokot kap. A hagyomány szerint a würzburgi székesegyház keresztfolyosóján temették el. Nagyságát kora is elismerte, a középfelnémet nyelv legnagyobb alakítója, népi közvetlenségű, nagy műveltségű és magas igényű költő. A költemény: Owę war sint verswunden alliu mîniu jâr! Huszonhatodik sorában a „haraggal írt levél” megjegyzés IX. Gergely pápa kiközösítő levelére vonatkozik, 1227 szeptemberében írta II. Frigyesnek, a keresztes hadjárat halogatása miatt.

Wordsworth, William, angol költő (1770–1850), az ún. „tavi költők” legidősebbje, Coleridge-zsal együtt a romantikus mozgalom kezdeményezője és úttörője. A természet költője, a tájleírás mestere. A szonett: Upon Westminster Bridge.