Margócsy István

ILLYÉS GYULA PETŐFI-KÖNYVÉRŐL

„Petőfit minden parasztlegény érti. Petőfi értelmezőit jobbadán csak maguk az értelmezők, s mintha törekednének is erre.”1

Talán szükségtelen is kijelenteni, olyannyira bizonyos tény: Illyés Gyulának az 1930-as években írott, azóta bővített kiadásban is sokszor lenyomtatott, Petőfiről írott könyve a Petőfi-irodalomnak legismertebb, leggyakrabban idézett és propagált, igen sok nyelvre lefordított darabja, mely első megjelenése óta nemzedékeknek határozta meg Petőfi-képét; elismertsége oly fokú, hogy a gimnáziumi oktatást segítő Diákkönyvtár sorozatában is kiadták, komoly szakirodalmi munkák mint irodalomtörténeti forrásra hivatkoznak rá, egyetemeken a Petőfit tárgyaló magyar szakos egyetemi tananyag szerves részét képezi; s hitelességének vélelme oly kétségbevonhatatlan erővel hat, hogy még a Petőfi személyiségét mélylélektani szempontból elemző pszichoanalitikus vizsgálat is e könyv adatait és leírásait tekinti mérvadónak.2 A könyv széleskörűen elismert tekintélyét érdemes talán a recepció néhány jelentős kijelentésével érzékeltetni. Hisz már az első megjelenés kapcsán is felhangzott az a szólam, mely e könyvben látta az „igazi Petőfi” régen várt s beteljesedett megfogalmazását: „a legszebb és legbátrabb Petőfi-revízió; az eredeti arcképről lemossa a föléje mázolt álportrét; tiszta, szuggesztív szépségben ragyog előttünk a költő igazi arca”;3 s a hatvanas években kiadott változatot már a tudományos szakirodalom is a legmagasabb tenorban méltatta: egy recenzió szerint észre sem vesszük, hogy „Illyés Gyula mondatai lopták-vésték szívünkbe, tudatunkba az igazi Petőfi-képet?”, hisz „neki sikerült először valósághűen életre kelteni Petőfit”, s ezzel megszületett „a teljes igazságot adó, a lényeget mindenben híven kifejező Petőfi-kép”;4 a nagy akadémiai irodalomtörténet is kizárólagos megfogalmazással él méltatásában: „A gazdag Petőfi-irodalom, még Horváth János tudományos és intuitív, beleélő műelemzést egyesítő nagy monográfiája sem rajzolta meg az igazi Petőfit. Illyés könyve életrajz és költői mű, emberi egyéniség és költészet egységét teremtette meg társadalmi, lélektani és irodalmi összefüggéseket felderítő elemzéseiben. […] Petőfi költészetének lényegét addig senki nem élte át hozzá foghatóan…”;5 az Illyés-monográfiák pedig szinte magától értetődő természetességgel ismétlik a leírásnak szánt értékelést: „Petőfiről Illyés Gyula írta a legszebb, a leginkább értő könyvet”6 stb.
S ekkor még nem is szóltunk az Illyés-irodalom kultikusabb részéről, mely magasztaló meggyőződését a legdiadalmasabb retorikával közli: egy recenzió szerint Illyés keze alól „kerek és piros tökéletességgel” került ki az időtálló remek, „mint megszúrt ujjbögyből a kiserkedő vércsepp”, mely „rembrandti vonalvezetéssel” rajzolja meg a költőt „a maga szerves egységében”;7 egy másik rajongó leírás pedig magát a tökéletességet látja megvalósulni a műben („hitem, hogy Illyés Petőfihez sem hozzá nem tett semmit, sem semmit el nem vett tőle”), bibliai súlyt tulajdonít neki („Ha bibliám volt a Puszták népe, annak csak az első része volt akkor a kezemben, az ószövetség, ki kellett egészülnie az újjal, ezzel, ami íme, már nem bocsát, nem enged el magától…”), s benne látja a Petőfi-ismeret alapvető kulcsművét („Értettem én ezt a fény-embert? Illyés nélkül értettem volna?”).8 A könyvre és Petőfi-képére természetesen elválaszthatatlanul rátapadt az Illyés-kultusz kétségbevonhatatlansága is, hisz nemigen találunk olyan elemzést, mely ne ismételné meg azt a régi közhelyet, mely szerint Illyés Petőfi kapcsán tulajdonképpen önmagáról (is) akart volna „vallomást” tenni – amint a monográfus írja: a Petőfi-leírásból „tisztán kivehető az Illyés-önarckép körvonala”;9 ám az már igazán meglepő, hogy ezt az identifikációt a méltatások meg sem próbálják árnyalni vagy bizonyítani: mintha készségesen elfogadnák Illyésnek azt a sokszor megismételt nosztalgikus állítását, miszerint ő minden ízében azonosulni kívánna Petőfivel (l. például: „Szívem mélyén oly egy vagyok / veled, mint hogyha bennem élnél… […] …legalább / én vezekeljek, legalább így / hasonlítson valaki rád!”),10 vagy mintha – éppen megfordítva – az Illyés által megalkotott Petőfi-képből magyaráznák Illyés tartását és szerepét.
Talán éppen e túlzott magától értetődés az oka, hogy mindmáig tulajdonképpen alig esett szó arról, hogyan is építette fel Illyés a maga Petőfi-képét, s milyen is valójában ez a könyv: mit mutat be Illyés „Petőfiként”, milyen irodalom- és történelemfelfogás alapján szerkeszti meg hőse működését, s milyen értékhierarchiák sulykolásával prezentálja, irodalmi és történelmi példák statuálása során, történelmi-erkölcsi-politikai preferenciáit.11 Hiszen már maga a választott (vagy olvasóilag nézve: a szemben talált) műfaj is alapjaiban kérdéses: Illyés nem tisztázza, hogy tudományos értelemben vett (történelmi) életrajzot, irodalmi portrét, irodalomértelmező esszét vagy generális történelmi példázatot kíván-e nyújtani; mindvégig eldöntetlen marad, hogy a könyv mint vállalkozás egy „valósághoz” ragaszkodó történeti rekonstrukciót vagy pedig szépírói fikciót céloz-e meg; s nagyszabásúan kidolgozott retorikájával állandóan úgy él, hogy a műfaji kérdések feltevését eleve illegitimnek állítja be – mintha minden, amit elmesél, csak így lenne nemcsak hogy elmesélhető, hanem elképzelhető is; sőt, mintha minden, amit kimond, valóban így is történt volna, s a dolgok kizárólag éppen úgy függhetnének össze, ahogy itt prezentálva lettek. A narrátor egyszerre játssza itt el a mindentudó (és mindenről magabiztos kinyilatkoztatást tevő) tudós polihisztor szerepét, valamint a mélyen érző szubjektív lírai költőét, s ennek a párhuzamosan futtatott játéknak soha nem kívánja megadni sem szabályrendszerét, sem azt nem tisztázza, honnan veszi a legnagyobb összefüggésektől kezdődő, de a legcsekélyebb, legintimebb részletekig is kiterjedő mindentudását (hivatkozásai sehol nincsenek: mintha egy olyan közös tudásnak, feltehetően egy virtuális nemzeti önismeret kulturális-történelmi teljességének lenne birtokában, melyet minden olvasó elsajátíthat – vagy esetleg már el is sajátított), sem pedig azt nem körvonalazza, milyen látószögből figyeli az elmesélt eseményeket és személyiségeket, s milyen is az a szempillantás, melyet a szubjektíve megnyilatkozó narrátor tárgyára és annak kontextusára rávet (mintha azt feltételezné, hogy könyvének minden olvasója ismeri a szerző irodalmi alakját, vagy pedig mintha csak egy ilyen pillantás lehetne érvényes, csak egy ilyen írói-szerzői alapállás nyerhetne érvényességet – másmilyennek még a lehetősége sincs megengedve a könyv értelmezési tartományán belül).12 E műfaji-narratológiai kérdésfelvetés érvényét természetesen korlátozza annak belátása, hogy mára tarthatatlanná vált a „tudományosan” történeti és a vállaltan fikciós narratívák közti éles választóvonal meghatározhatósága – de hát éppen ennek tudatában tehető fel ama kérdés: hogyan is konstruálta meg Illyés azt a Petőfi-képet, melyet oly sokan, írók és tudósok, e belátás mellőzésével, igaziként, azaz történettudományos szempontból kétségbevonhatatlanként fogadtak el, s milyen konstrukciós elvek és retorikai stratégiák segítettek neki abban, hogy saját vízióját objektív igazságként érvényesíthette.

*
Illyés Petőfi-képe azért érdemel különös figyelmet, mert a Petőfi-kultusz szempontjából nézve is kettős játékot mutat fel: egyrészt teljes erejével, kinyilvánított szándékával, valamint retorikájának minden gesztusával arra tör, hogy a XIX. század végének nagy, hivatalos, patetikus, ám nagyon hamar hiteltelenné és giccsessé üresedett Petőfi-kultuszával szemben fogalmazza meg magát, s a félisten, a lánglelkű nemzeti apostol, az istenáldotta emberfeletti hős helyett egy közvetlenségében és emberségében is megközelíthető, megérthető és követhető figurát mutat be, akinek kialakulás- és szenvedéstörténetében mind magán-, mind közéletiségét illetően elsősorban az erkölcsileg (úgymond: emberileg) értékelhető mozzanatokat emeli ki, s kinek derekasságát mindig történeti összehasonlítások során prezentálja; másrészt azonban olyannyira kritikátlan elragadtatottsággal szemléli és mutatja be hősét, olyannyira abból a megkérdőjelezhetetlen alapfeltételezésből indul ki, miszerint Petőfinek minden megmozdulásában, minden gesztusában nemcsak hogy a másokkal való összevetésben volt igaza, hanem mindig az erkölcsi-politikai Igazság tökéletes képviselőjeként vagy inkább megtestesüléseként jelent meg, hogy még legcsekélyebb érdekű anekdotikus életrajzi jelenetei is tulajdonképpen újjáélesztik a kultusz magasztosságát. Az az „emberi” Petőfi, akit Illyés elénk vetít, valóban nem hasonlít arra a felstilizált képre, mely, mondjuk, leginkább az elhíresült Madarász Viktor-festmény víziójával jellemezhető,13 ám az a minden apróságra kiterjedő beleélő azonosulás és tökéletes elfogadás, mellyel Illyés a maga hőse életvitelét és működését szemléli, alighanem maga a hódoló, a kritikátlan kultusz (s persze az is megemlíthető, hogy Illyés néhány más megnyilatkozásában a tökéletesen hagyományos kultikus fordulatok is felmerülnek, a hagyománynak megfelelően, ünnepi kifejtetlenségben…).14 Bár nem ebből a könyvből való, erre a könyvre is mélyen jellemző az az attitűd, melyről Illyés máshol így vall: „Petőfiben az a megragadó, hogy jelleme éppúgy ragyog, mint verse. […] Petőfi prókátora leszek, helyreigazító követsége e távoli időben. Mosolygok magamon, hogy hasztalan keresek rajta egy porszemnyi foltot is, képzeletem, ösztönöm nyomban lemossa, a ragyogás tökéletes.”15
Petőfi Illyés beállításában mindig, minden megmozdulásában a legnagyobb, a legderekabb, a legigazabb valaki, akit képzelni lehet, s minden cselekedete, még az olyan is, mely egyébként, ha nem Petőfi lenne az aktora, esetleg erkölcsi kételyt váltana ki, nemhogy felmentést vagy magyarázatot, hanem egyértelműen igazolást nyer: az életrajz latens feladata mintha az lenne, hogy Petőfi életstratégiáját mind szubjektíve (azaz megtervezett, szándékolt voltát illetően), mind objektíve (a lehetséges választások szubsztanciálisan legjobb eseteként) az igazság példázatává emelje (csak egy példa erre: amikor Illyés arról a tagadhatatlan tényről beszél, hogy Petőfi meghamisította születési adatait, ezt az ő esetében a világ legtermészetesebb és legnormálisabb erkölcsi aktusaként tünteti fel; Petőfinek mintha nemcsak joga lett volna arra, hogy átalakítsa a tényeket, hanem erre valamely felsőbb instancia nevében az elhivatottsága mintha fel is szólította volna: „Neki van igaza, amikor később, dacolva az okmányok bamba adataival, a köznapi, lélektelen igazsággal, ezt a várost vallja szülőföldjének, s tiltakozásul egy szűk látókörű pánszlávizmus mohósága ellen, megtagadja a szlovák Kiskőröst a magyar – azazhogy kun! – Félegyháza kedvéért. […] Ő, akinek hivatása, hogy a valóságot alakítsa, ő ne szállhatna szembe a valósággal? Helyesebben a látszat-valósággal?”16 – figyeljük meg: Illyés kommentárja, mely egyébként elismeri a hamisítást, a szólam végére a tényeket „látszat-valósággá” fokozza le, csak hogy Petőfi gesztusát gáncstalanná kreálja…). Máshol, ahol szintén problematikusnak tűnhetnék fel Petőfi néhány furcsa megmozdulása, Illyés radikálisan más típusú mentegető munkába fog: mikor azt a kicsit kínos reklámakciót írja le, ahogy Petőfi népszínműfőhősként mutogatta magát a pesti városközpontban, esendő gyermekké fokozza le („A népdalszerűségbe szédült fiú a gyermekek angyali tetszelgésével hordja a kucsmát…”); ugyanígy gyerekes csínynek tudja be a Prielle Kornéliával lejátszott buta házasságpróbálkozást, ráadásul úgy, mintha a nő akart volna karriert csinálni Petőfivel, azaz „az ország leghíresebb fiatalemberével” folytatott viszonyából („A kis színészlány attól félt, hogy a többiek »kisebbítő szóval illetik«: szemébe mondják: mit csinál a karrierjéért ezzel a rajongó gyerekkel”); máshol pedig nyíltan kimondja, hogy Petőfinek még a botlásai is tulajdonképpen erénynek kell, hogy minősüljenek – hiszen ha megtörténtek is, végső soron csak a társadalom felelős értük… („Ő, az erkölcs és az emberi méltóság későbbi oly makulátlan és [önmagával szemben] oly irgalmatlan bajnoka most még ezekben a tulajdonságokban is mutál. Kamasz, s van egy mondás, amely szerint minden kamasz bűnözőjelölt. Ez túlzás: minden kamasz válaszúton áll, s jaj annak a társadalomnak, amely nem tudja segíteni kamasz fiait. Ő egyedül van, egyedül küszködik. Érdeme annál nagyobb. […] Sose szégyelli megvallani »botlásait«; botlásnak is ártatlanok.”)
Petőfi figurája ily módon Illyés kezén olyanná alakul, mintha benne minden lehetséges értéknek a kvintesszenciája lépne elénk – a leírásokban azt láthatjuk, hogy Petőfi kora gyermekkorától kezdve mindig is az ország legjelentősebb személyisége és költője volt, nem pedig lett vagy vált azzá. Milyen jellemző például a fiatalkori katonaévek szenvedésének beállítása: „Részt vesz mégis a hadgyakorlaton. […] Vers ebből az időből nem maradt fenn. A kor legnagyobb fia a sír szélén tántorog, s csak egy ember tud róla, egy hozzá hasonló szökött-diák katona…”17 – a finom értéksulykolás szerint tehát Petőfi már ekkor a legnagyobb volt, függetlenül attól, hogy ezt senki nem tudta, s versei sem igazolják – milyen különös, hogy Illyésben az a belátás fel sem merül, hogy a nagy költő azáltal lesz nagy költő, hogy a többiek, a közönség, akik olvassák és szeretik verseit, elismerik és propagálják e „nagyságot”, s hogy a fiatal szenvedő katona, akiből később valóban nagy költő válik, ekkor még senki előtt és semmivel nem bizonyította vagy képviselte nagyságát… Illyés értékszemlélete, mely mind a személyiség, mind a költészet, mind a társadalmiság, mind a nemzet esetében tulajdonképpen „objektív” értékképzetekkel operál, melyeknek mintha a keletkezési viszonyokhoz, a cselekvési lehetőségek sokféleségéhez, a szemlélőkhöz vagy az esztétikai befogadókhoz semmi közük nem lenne; mintha az érték önmagában benne rejlenék a valóságban vagy a személyiségben (a versben), még akkor is, ha mindezt senki fel nem fedezné – jó esetben persze a kiválasztott befogadó értő pillantása képes lehet arra, hogy ezt észrevegye, s megállapítsa, hogy aki másként látja, az eleve rosszul nézi a dolgokat.18 Illyés egész könyve ebből az alapállásból fogalmazódik meg: szerinte az objektív értékeket, a történelmi-irodalmi értékhalmazt lehet jól látni, csak általában nem jól nézik – s ezért e látásmód kifejtésére kell az írónak törekednie; ráadásul oly módon, hogy az általa megfigyelt vagy állított értékeket ne egyszerűen kibontsa az elemzett vagy ábrázolt anyagból, hanem a bemutatott anyagot rendezze el úgy, hogy az minden elemében arra utaljon, hogy az értékek előre meg vannak határozva, nem szorulnak bizonyításra vagy árnyalásra. Petőfiről ily módon e könyvben nem bizonyítva lesz, hogy ő a maga kora vagy az egész magyar irodalom legnagyobb költője, hanem „csak” állítva, s az egész könyv annak szolgálatában születik, hogy ezt az előfeltevést árnyaltan és sokoldalúan ismételje állandóan – ha tetszik: sulykolja. Nem az lesz itt az elemzés tárgya, milyen is egy nagy költő, vagy ha tetszik, mitől is legnagyobb egy költő, hanem az: milyen volt az, akit kétségbevonhatatlanul a legnagyobbnak kell tekintenünk. Ez a szemlélet és módszertan pedig nyilvánvalóan a kultusz rituáléjához tartozik.

*

Mint ahogy az is nagyon közel esik a kultusz rituáléjához, ahogyan Illyés a szemlélete által előre meghatározott összes értéket nagyon határozottan (bár a célzatosságot néha nagyon finoman rejtegetve) képviseli, s magát a történeti életrajzot eleve úgy konstruálja, hogy az tulajdonképpen csak illusztrációként szolgáljon a nagy értékszerkezet modelljéhez; miközben folyamatosan úgy jár el, mintha nem lehetséges véleményeket, hanem sziklaszilárd, mindenki által közismertként elfogadott tényeket közölne. Két jelentős mozzanatot emelnék ki ebből a szempontból: az egyik általánosságban érintené a nemzet és a költő egymáshoz való viszonyát, a másik Petőfi származását vizsgálná, a szlovák anyanyelvi környezetnek és Petőfi magyar tudatának vitás kérdését. Illyés mindkét kérdéskört nagyon részletesen járja körül, s állásfoglalása egyik esetben sem lehet egy pillanatra sem kétséges – a leírásokban és kifejtésekben olyan érdekes retorikai megoldásokkal találkozhatunk, melyek mintha azt mutatnák, hogy az állásfoglalás ideológiai egyértelműsége érdekében külön manipulációkra is sort kellett kerítenie; néha azoknak a történeti „valóságdaraboknak” is a rovására, melyeket egyébként ő maga is felhasznál.19 Ha például a könyv bevezető bekezdéseit olvassuk, melyekben persze egy erősen hegeliánus történetszemlélet eléggé közhelyesített változatát találjuk, akkor meglepődhetünk a hatalmas általánosságok végtelen homályosságán és konkretizálatlanságán – a felhangzó mondatok majd minden eleme megkérdőjelezhető, kivált abból a szempontból: hogyan is értendő mindez épp Petőfi élete és hatástörténete kapcsán:
„A nagy költők nem váratlanul szólalnak meg, nem derült égből, mint az isteni kinyilatkoztatások. A népek életében messze visszamenőleg meg lehet állapítani, mikor estek vajúdásba, hogy megszüljék a rendkívüli fiút. A nemzet, a nagy család előre készülődik az eseményre.
Előre kioktatja a dajkákat, akik az újszülöttet ápolni fogják, szájába adják az anyanyelv szavait. Megtisztítja a szavakat is. Aztán tanítókat nevel, akik a fiút irányítani fogják. Iskolakönyvekről éppúgy gondoskodik, mint a nagybácsik ajándékairól és dorgálásáról. Jó barátokat és vetélytársakat szemel ki, akik majd védik és ösztökélik. Az egész ország egy izgalom.
Mert nem bizonyos, hagy a csecsemő megszületik. S ha megszületik is, nem bizonyos, hogy felserdül. Hányszor fordult úgy a magyar nép sorsa, hogy sanyarúságából már csak egy próféta vezethette volna ki. S az jelentkezett is. De hányszor nem jelentkezett. A nép új út előtt állt, szomjasan a szóra és a jelre. És hasztalan várakozott. Akinek a történelem a nagy szerepre hangot és elmét adott, nem tűnt fel. Talán ötéves korában megfojtotta a torokgyík. Vagy nem tudott kivergődni a sötét mélységből, amelyben e nép milliói éltek, s halála napjáig tehénpásztor maradt, s nyugtalansága legfeljebb szegénylegénynek sodorta. Teste megszületett, de szelleme nem jöhetett napvilágra, mert mégsem gondoltak vele, mert a nemzet rossz anya volt.” (Kurzív az eredetiben is.)
Egy részletező életrajz bevezetéseként kissé furcsán hat e nagyszabású, egyszerre mesei egyszerűségű és történetfilozófiai vízió, melynek elemző lebontására az egész könyv során hiába várunk – nem tudjuk meg, milyen „izgalom” várta a kisgyermek születését, mit is jelent itt a „vajúdás” (s meddig tart?, a gyermek születéséig vagy a nagy költő közismertségéig?), s hogyan is ápolta a „nemzet” mint nagy család, jó vagy rossz anya a gyermeket (figyeljük meg, ahogy az általános részek közepette a „nemzet” és a „nép” mindig allegorikus szubjektivitásában jelenik meg, hol család, hol anya képében…); sőt: mikor majd azt fogjuk a későbbiekben olvasni, mennyi viszontagság fogadta a költőt, s mennyire nem volt harmonikus a viszonya kora nemzetével és nemzetpolitikájával, akkor elmerenghetünk azon – ki is vajúdott, ki is várta a költőt, ha pályafutását egyébként jóformán csak akadályok szegélyezték, nem pedig a várakozó nemzet örömünnepe. Rendkívül tanulságos az a látványos kettősség, ahogy Illyés a nemzet mondhatnánk platonikus ideáját rajzolja a leendő költő köré (mondhatnánk talán: a hazát „a magasban”), oly módon, hogy magáról a történeti helyzetről és történeti aktualitásokról jóformán semmit nem mond – sőt, szinte önleleplező módon, maga is bevallja (leginkább mondatai metaforikus sokértelműsége révén), hogy ideologikus álomképet, nem pedig biografikus környezetrajzot ad („A megpróbált Nemzet gyors, lélegzetelállító ütemben oktatja a fiút. Óriási feladat vár reá: bevezetni a kisemmizett milliókat, a népet a nemzet közösségébe és az elmaradt, illetve fejlődésében erőszakosan visszavetett nemzetet a világ népeinek közösségébe. S mindezt egyes-egyedül a szó erejével. Meg kell ismernie tehát a népet, aztán a nemzetet. Annak a jövendő boldog honnak, amely felé irányt fog mutatni, a néptestvériség ígéretföldjének csak álomképét szabad ismernie. Csak a tündérit, a plátóit, hogy lelkesülni tudjon, sőt életét tudja majd áldozni érte. Mert ha a valóságos képét ismerné meg, tán visszatorpanna a feleúton. És meg kell tanulnia az istenek nyelvét”). Láthatjuk: az a társadalmi-politikai (érdekes: költészetről itt nem esik szó!) eredmény, amelyet Illyés Petőfi majdani életművének tulajdonít, itt latens, de objektíve meglévő intencionált stratégiaként vázoltatik, melyet ráadásul nemcsak a költő, hanem a nagybetűs Nemzet is mint szubjektum határoz meg – mintha a szerep- és feladatvállalás önmagától értetődő történelmi szükségszerűségként hatna („A költő, akiről beszélünk, száz- és százmilliók közül választatott ki erre a sorsra, s talán már anyja méhében. S az események, amelyek megtörténtek vele, azért rendkívüliek, mert vele történtek. Ha akarom, törvényszerűnek és szükségesnek nevezhetem őket – ha akarom, káprázatosnak és csodálatosnak, s emberfeletti szándék ujjmutatását fedezhetem fel bennük”), melynek magától értetődése egyszerre kétirányú: a nemzet mint nagyobb egység magából eredezteti és magába fogadja a kiválasztott egyént, az egyén viszont csak azáltal kaphatja meg a maga értékét és méltóságát, ha
a nemzetközpontú szükségszerűség beteljesítésén fog munkálkodni (e kettős egymásra utaltság már majdhogynem groteszk megfogalmazása hangzik fel aztán, mikor egy csekély súlyú anekdotikus elem interpretálása hirtelen, átvezetés nélkül csap át az absztrakt nemzetidea allegorikus felidézésébe – annak teljes körű mellőzésével, vajon hogyan élte meg a saját tudatában az eseménysor alanya mindazt, aminek nagyszabású értelmezése oly tág távlatot sejtet: „Fel-felruccan Pestre, s eljövet mindannyiszor új sebet visz haza, a vidékre. Ő a nemzet eleven szelleme, mint a megtestesült fájdalom cikázik az óriási, zsibbadt törzsben”).
A másik nagyon kényes, az előzőnél konkrétabb kérdés Petőfi szlovák származását érinti. Ismeretes a másfél százados (sokszor rendkívül kínosan lapos és ostoba) vita arról, hogy vajon figyelembe veendő-e egy nagy magyar költő esetében szülei egyértelműen szlovák származása, s megállapítható-e, hogy Petőfi vajon milyen nyelven tanult meg beszélni. A szakirodalom a nagyon szűkös adatokra támaszkodva csak annyit tud megállapítani, hogy Petőfi apja jól, anyja rosszul beszélt magyarul,20 továbbá az is ismeretes, hogy Petőfi tudott szlovákul; de azt, hogy vajon otthon férj és feleség vagy anya és fiú egymás közt milyen nyelven beszélt, már egyetlen forrás sem említi (nyilván amiatt, hogy a később visszaemlékező magyar értelmiségi vendégek előtt mindig magyarul beszélhettek).21 A hatalmas, sokat vitatott kérdés: melyik volt az anyanyelve, persze csak akkor érdekes, ha az eredetnek, az elsőségnek bármilyen előzetes vagy domináns s az egész későbbi életpályát vagy életművet meghatározó értéket tulajdonítunk – s különös módon Illyésnél, aki pedig a szabad, személyiségfüggő, egyéni nemzetválasztás hívének tudja és mutatja magát, állandóan e kérdés ellenőrzése, elkendőzése, továbbá finom torzítása figyelhető meg. A családot illetően Illyés ellentmondást nem tűrően egyértelmű (minden adatbéli alap nélkül jelenti ki: „Lelke itt született meg, és magyarnak született! Azáltal, hogy az első szavakat ezen a nyelven mondja. A drága Hrúz Mária, a kedves hajdani kis cselédlány… mosolyogva s óvatosan adja fia szájába a magyar szavakat”), s a külső környezetet is úgy alakítja, hogy a szlovák Kiskőrössel szemben a magyar Kiskunfélegyházát tekinti „nevelő” közösségnek,22 de Petőfi szlovák nyelvismeretéről a továbbiakban hallgat – s mikor egy másik írásában mégis megemlíti, erős eufemizmussal és elhallgatással él, amint anyanyelv helyett más tanult nyelvekkel említi egy csapatban (a soknyelvű Petőfiről szólván hangzik el: „Véletlen leplezi le, hogy a szláv nyelvekben is otthonos”).23 S a szlováksággal szembeni állásfoglalás rengeteg helyen előfordul, általában ugyanilyen apró retorikai manipuláció alkalmazásával (például: „A Kiskőrös szlovák szegénységéből kiszakadt Petrovicsékat a magyar föld terített asztalhoz ülteti” – ha rosszindulatú akarnék lenni, megkérdezném: és aztán ki szegényítette el őket?), ám néha nagyon egyértelmű, nem finom értéktulajdonítás során: ennek csak leggyengédebb példája az, ahogy Illyés nem Magyarországot állítja nemzetiségileg igen vegyes országnak („A Habsburg-birodalom néprajzi térképe tarka virágú rét. Országrészek vannak, amelyekben csaknem minden falu más nemzetiség”), s ezért megütközik azon, ha egy tanár nem tud magyarul – holott tudjuk, hogy ebben az időben az oktatás latinul folyt… („A magyar történelem professzora, aki egy kukkot sem tud magyarul, Magyarországon!”); s máshol is, mikor pl. a magyar nyelvművelő társaságok analogonjaként működő szlovák önképzőkörökről beszél, e működést rögtön „pánszláv agitátorok” manipulációjaként regisztrálja csak. Illuzórikusan jóindulatú és naiv nemzetiségi együttélés képét olvashatjuk például a türelmes magyar nemzetiség részéről („A magyarok ugyan büszkék eredetükre, a testvértelen voltukra – minden nemzet arra büszke, ami –, de ahogy vallási türelmetlenség nincs bennük, a nemzeti türelmetlenségük is oly kicsi, hogy szinte a nemzeti tudat hiányáig ér. Őszinte csodálkozás és valamiféle könyörület önti el őket, ha idegen nyelvet hallanak”), aminek fényében aztán roppant sajátosan hat, mikor azzal találkozunk, hogy mind az öreg Petrovics, mind a fiatal Petőfi agresszív indulatban tört ki, hogyha tótnak nézték vagy mondták őket: csak tán nem mégis sértő gúnyszó lehetett a türelmes magyarok részéről a „tót”?24 Illyés egyébként is roppant finoman és lappangva, de minden apróságban is teljesen egyértelműen képviseli a nemesen asszimilatorikus kultúrnacionalizmus fölénytudatát – természetesen olyan metaforikával, mely a történeti konkretizálásnak minden ízében ellenáll (például: „A Kárpátok kohójában a magyarság érce csurgatja a legnemesebb anyagot”; „A maroknyi magyarság nemcsak a szabadságharc alatt, már évtizedekkel az előtt, valóban mint lángoszlop világít, mint mágnes rántja magához a körülötte élő népek fiait; minél értékesebbek, műveltebbek azok, annál biztosabban. Magyarnak lenni tán sose volt oly dicsőség, mint azokban az esztendőkben. Honnan a varázslat?… A dunai népek közt a magyar a legműveltebb”) – aminek érdekes ellenpontozásaként azt is érdemes megemlíteni, hogy Illyés azokban a Petőfi-versekben, melyek nagyon erőteljes magyarság- vagy nemzetbírálatot tartalmaznak (például Nagykárolyban, A nemzethez), mindig csak az aktuális társadalmi problémára reflektál, illetve azt feltételezi, hogy a megfogalmazott teljes körű általánosítás csak költői túlzás a politikai ellenfelek dezavuálása végett („A mennydörgő átok az aljasság sarába süllyedt magyarokra vonatkozik, a lelkes főispán-iktatókra s a még lelkesebb gróf-rajongókra…”), s még csak elképzelni sem tudja, hogy Petőfi esetleg, rossz pillanataiban, rossz nemzetkarakterológiai generalizációt hajtott volna végre, s nem csak a nemzetiségek vonatkozásában.

*
E két példa csak arra kívánt szolgálni, hogy szemléltessem, miként s milyen rejtett módszertani fogások révén konstruálódik az előre meghatározott értékszempontok alapján a költő életrajzának külső kontextusa, egyszerre elméleti és történeti vonatkozásban – úgy vélem, ezekben az esetekben mutatkozik meg a leglátványosabban, meny-
nyire axiomatikus gondolkodás rejlik a nagy elbeszélés hátterében: Illyés kifejtése számára nemhogy nem okoz gondot, hogy alapfeltételezéseit és előzetes értéktulajdonításait bizonyítania (vagy bármi más nézetrendszerrel szembesítenie) kellene, hanem éppen arra tör, hogy ezeknek a feltételezéseknek előzetes voltát elrejtse, s a világ „objektív” meghatározásaiként tüntesse fel őket: mintha kategóriarendszere „természetes” és magától értetődő volna. S ugyanilyen autoriter módszertannal találkozunk a költészet leírásánál is; az elemzésekből éppen az van minden szinten kihagyva, ami minden analitikus irodalmi vizsgálatnak első mozzanata lenne, azaz az összehasonlítás: mihez képest is minősíthető az irodalmi mű ilyennek vagy olyannak, kiválónak vagy fércműnek. Illyés mellőzi az elemző összehasonlítást – csak szembeállításokat tart lehetségesnek: ami nem Petőfi, az minden bizonnyal valamilyen szempontból fogyatékos, gonosz, esetleg beteg. (Vö. például az időben kevéssé körvonalazott korszakleírást: „Ritkán volt korszak, amely művészeitől akkora fokú hazugságot kívánt, mint az 1848-as forradalmakat megelőző. A romantika óriási lázadása és csatavesztése után az édesség és bájosság rémuralma ez, amelyben kaloda és börtön helyett a szenvelgő holdrabámulásra, a női hajfürtök csőszerű göndörödésre, a csészét tartó kéz kisujja finom ágaskodásra van ítélve. A fiatalok szűzi mosolyra, a nyomorgó tömegek néptáncra és uraik iránti önzetlen hűségre. […] A polgári megelégedettség, a gondosan óvott látszat korszaka ez, a titkolt erényeké s az éppúgy titkolt nemi betegségeké. E levegőben mindennek szelídnek, puhának, halknak kell lennie, akár a divatos zeneeszköznek, a hárfának. A szellemet az ilyesmi korlátozza annyira, mint egy inkvizíció.”) – Petőfi különleges és egyszeri nagysága tehát mintegy azáltal van kiemelve, hogy egész irodalmi-politikai környezete súlyos elítéltetést von magára; s Petőfi irodalmi és társadalmi pályája is olyanként van feltüntetve, mintha minden gesztusában az egyedülvalóságnak a teljes környezettel való harc mozzanata lenne a meghatározó, minek következtében ő lesz az egyedüli igazi költő s az egyedüli igazi forradalmár, s társasága, baráti, elvbaráti köre sem lesz igazán méltó arra, hogy bevétessék a nagy élet leírásába („holott az egész forradalmi kavargásban a fiatal költő az egyetlen tudatos és elszánt forradalmár; senki más, azok sem, akiket magával ránt, s akikkel később rendre meghasonlani kénytelen…” – figyeljük ismét a megfogalmazást: „meghasonlani kénytelen”!). Illyés a maga arisztokratikus erkölcs- és költészetszemléletével rendkívül erős ítéletet mond azokról az írókról és emberekről, akik, szerinte, nem voltak „életképesek”, azaz nem olyan irodalmi-politikai pályát futottak be, mely méltó lenne a Petőfiéhez – kegyetlen kizárása, mely tulajdonképpen nem más, mint a Petőfi előtti hódolatnak mások kárhoztatásába való átcsapása, ha végigvinnénk az irodalomtörténeten, alighanem nagyon csúfos torzításokhoz vezetne: „Rengeteg embernek bemutatják. Mivel az mind írónak készül, úgy illenék, azokat mi is bemutassuk. Ez, sajnos, képtelenség. Az ember elámul azon a rettenetes pazarláson, amit a természet a virágporral s a spermákkal végez, amíg egy bibét vagy petét megtermékenyít. Ehhez hasonlóan szórja az emberi sorsokat még az akkori Pesten, illetve Pozsonyban is, míg előállítja azt az egy-két művészszellemet, amely életképességet és föladatot kap. A többi? Külön-külön mind tanulságos tragédia (mint minden sikertelen akarat), de együtt a feledésnek csaknem ugyanabba a hátterébe szorulnak a szerephez jutottak mögött, akár a korabeli levélkihordók, bármily készségesek is a maguk történelem-adta esemény-kiközvetítésükben.”
De persze ezzel a velejéig romlott és tehetségtelen irodalmi világgal szemben ott található amaz igazi írók „légiója”, akik már régen (?) sejtették, hogy a mindent, azaz irodalmat és társadalmat megváltó panacea a népnél rejlik, s jóllehet például Batsányinál próbálkozásaik útját a Habsburgok börtöne, Kufstein elvágta (itt persze rögtön megkérdezhető lenne: Batsányi valóban kísérletezett volna népiességgel?, s a valóban nem népies Kazinczy pályáját a Habsburgok vajon javallólag nézték?), most, mikor „mintha ismét hajnal virradna, előre érezve a szellem megújhodását, írók légiója igyekszik behatolni a népdal elbűvölő erejének titkaiba. […] Munkásságuk majd úgy ömlik, úgy vész el a fiatal költő művében, mint az ezernyi patak a Dunában” – ám persze az ő törekvéseik is csak bár derekas, de mégiscsak hiú próbálkozásnak minősülnek addig („Csak a dal lelkét tanulmányozzák, nem a népét, amelyet mellesleg »tanulmányozással« úgysem lehet megismerni, s főleg nem elsajátítani”), amíg Petőfi végre eléri majd azt a rég lappangó ideát, hogy „nem mímelte a népieskedést, mint elődei”. Illyés persze itt sem bíbelődik annak a nagyon nagy kérdésnek az elemzésével vagy bizonyításával, amellyel máig nem birkózott meg sem a Petőfi-irodalom, sem a népiesség elméleti leírása:25 vajon mitől „igazibban” népiek Petőfi népdalai, mint kortársaiéi vagy elődeiéi (hiszen nem az a kérdés, melyiküké a jobb vagy értékesebb vers, hanem hogy melyiküké a „népibb”), s egyszerűen külső magyarázattal szolgál, mondván (s megismételvén a Petőfi-kutatás akkor már sok évtizedes közhelyét), „ő nem a népdal külső formáját tanulta el”; majd életrajzi anekdotákkal és életképekkel igazolja Petőfi és a nép örök és megbonthatatlan egységét, oly erővel, hogy végső soron még arra is hajlandó, hogy teljesen elmossa a népi-paraszti és értelmiségi életforma közti szociológiai (miért ne mondhatnánk: osztály-?) különbséget, s a kettősség egybefonódását problémamentesnek látja („Ott a bográcstűz mellett, de később is, valahányszor verset, akár népdalt, akár másfajtát írt, arra az addig sose tapasztalt merészségre ragadtatta magát, hogy úgy írt, mintha ő is egy lett volna a népből, egy a millió hangból, amelyeken át- és átrepdesve a nép annyi éneke végül tökéletes remekké válik. Olyan közvetlenséggel és bátorsággal énekelt, mint ott vacsora után akármelyik vontató legény. Ami addig elképzelhetetlen volt, azt ő megvalósította; a vontató legény s közte csak annyi volt a különbség, hogy a legény hajót vontatott, a szántás vagy az állatnevelés ezer csínja-bínját értette, ő pedig könyveket forgatott, és a prozódia titkait böngészte. Elképzelhető ma már, hogy ennek ellenére mindketten egyformán a nép fiának tudják magukat, s a különbséget valóban csak annak vegyék, ami: pusztán mesterségbeli, szakmai különbségnek? Költészetén kívül is ezer bizonyítékunk van arra, hogy ő úgy érzett”). Mily megrendítő egyrészt az, hogy Illyés, nagyszabású ideológiai vízióját erősítendő, tökéletesen mellőzi azokat a Petőfi-verseket, melyek épp ezt a nagyon súlyos problémát tematizálták (vö. például a Falun vagy a Szomorú éj nagyon szép példáit), másrészt pedig az, ahogy Illyés, Petőfi iránti végletes elfogultságában, a saját lelkiismeret-furdalásos vívódását is elfelejti, s amit a maga esetében végtelen feszültségben élt meg, azt Petőfinél problémátlan harmonikusságban vélte feloldhatni. A fentebb idézett sorokban ugyanis Illyés Ferenczi Zoltán Petőfi-életrajzának egyik kissé biedermeier hangulatú anekdotáját26 értelmezi át, mely szerint Petőfi, mikor emberek által vontatott hajón utazott visz-
sza Pestre, az utazás szüneteiben vidáman énekelgetett a néppel27 – s eközben mintha nem is venné észre a hajóvontatás igen nehéz munkájának és az utazó pesti értelmiségi úriember szemlélődésének azt a diszkrepanciáját, amelyet pedig oly megrázó erővel írt meg önmagáról, épp a hajóutazás témájában, a Nem menekülhetsz című, a Petőfi-könyvvel egy korszakban keletkezett versében…28 Illyés a népies (népi) irodalom jellegének leírásánál vagy meghatározásánál megelégszik azzal, hogy egyrészt a szerző erkölcsi-társadalmi elkötelezettségét és állásfoglalását hangsúlyozza (mintegy a művek mellőzésével), másrészt pedig titokzatos „lelki” összetevőkre utal, melyek paramétereit azonban sehol nem adja meg („a nép észjárását utánozza”; „Nem »száll le a néphez«. Lelke a népbe fészkelte be magát…”), s még arra sem utal, hogy e képzetkör kizárólag ellenképe tükrében tudja magát meghatározni. E magabiztos meghatározatlanság aztán akár odáig is elvezetheti elbeszélőnket, hogy Petőfit még akkor is „a nyers, paraszti szemléletű költőnek” tekinti és nevezi, mikor csodálkozva és méltatlankodva állapítja meg, hogy képes volt a szenvelgő Szendrey Júliát nagy írónak tartani.

*

Mindez a legszorosabban összefügg azzal, hogy Illyés teljes harmóniát tételez fel és állít a személyiség erkölcsi figurájának kivételes kiválósága és a költői tevékenység nagyszerűsége között – számára Petőfi azért nagy költő, mert nagy ember volt, s azért nagy ember, mert jó költő volt („Nagy író nincs nagy jellem, nagy merészség nélkül. Irodalmi állásfoglalásától elválaszthatatlan állásfoglalása a társadalmi harcokban. Most leljük meg összeférhetetlenségének, izgágaságának rugóit: a megnemalkuvást, a törhetetlen elvhűséget”); nála erkölcs és költészet kölcsönösen és zavartalanul, minden probléma és feszültség nélkül feltételezik egymást (amint ezt nagy programnyilatkozatában, saját nemzedékének feladatvállalásáról írván világosan megfogalmazta: a költői hivatás csak mint erkölcsi parancs érvényesülhet, s a költői beteljesülés nem más, mint az erkölcs szóba fordulása, szóvá válása: „Meglehet, hogy hősökké kell válnunk. […] Csak Júdás nem lesz közöttünk, nem lehet. Engem kezdettől fogva az vigasztalt az irodalomban, hogy az írásmű már természeténél fogva nem bírja el a hazugságot. […] Hűtlen író nincs, mert a hűtlent az irodalom rendszerint még az árulás előtt kiveti magából”).29 Tekintsünk el most attól, hogy itt (mint Illyésnél máshol is oly sokszor) a tényszerűnek szánt leírás tulajdonképpen csak a jövőre irányuló nagy ideális célkitűzés s oly platonikus posztulátum, melynek ismét hiányoznak a konkretizáló meghatározásai, s a vágyott és elvárt, bár már jelenvalónak és valóságosnak állított erkölcsi állapot tényleges megléte sem a történelemben, sem Illyés jelenében nem nyer, Illyés által sem, bizonyítást – Petőfi példája alighanem azért nyer hát ekkora szerepet, hogy e kettős egység kétségbevonhatatlanságát mintegy illusztrálja s magasztos megtestesülésével igazolja. A két, egyébként különböző aspektus Illyés Petőfi-szemléletében tökéletesen egybeolvad („költőként nyitotta meg ugyan tudatunk ajtaját, de azon az ajtón egy bámulatos jellemű fiatalembert vezetett be és ismertetett meg velünk. […] De nemcsak művei lettek örök kincseink. Még annál is többet hagyott ránk. Élete is kinccsé vált”)30 – s emiatt kaphatjuk versek magyarázatául a magánélet problémáinak elemzését vagy erkölcsi helyzetek megvilágításául az egyes költemények bizonyítékát (erre talán a legérdekesebb bizonyíték egy negatív példa lehet, ama ritka esetek egyike, ahol Illyés valahogy ellenérzését hagyja sejteni egy költői produkcióval szemben, persze rögtön a kimagyarázás felmentő erkölcsi gesztusával együtt; a Ha férfi vagy… soraihoz ugyanis ilyen kétértelmű elismerés járul: „A vers csak szavak sorozata volna, ha nem tudnánk mögötte a férfit. A költő már elérte a piedesztált, ahol a lírikus tulajdonképpeni pályafutása kezdődik; a pillanatot, amelytől fogva akár a rossz versek is figyelmet érdemelnek; átveszik a mellettük állók áramkörét, és az oeuvre részei lesznek”; íme, a férfi erényes derekassága, melyet életrajzából és politikai állásfoglalásaiból ismerünk, kimentette a költőt az esztétikai csapdából, s hitelt adott azoknak a soroknak is, melyek egyébként önmagukban (azaz mint költészet) nem állnának meg.31 Emiatt tiltakozik Illyés oly sok helyen az ellen, hogy Petőfi kapcsán egyáltalán felhangozzék a szerepjátszás kategóriája: az ő irodalomszemléletében az írás nem más, mint a személyiség őszinte kifejeződése, s minden előzetes szerepformálás lényegében eltorzítaná a megnyilatkozás erkölcsi igazságát.32 A következő szembeállítás jól prezentálja a kategória feszültségét: míg Petőfi még fiatalkorában sem játszhatott szerepet („A fiatal költő nem szerepet ír; talán lelkét öltözteti jelmezbe, vagyis »költői« álmait írja meg; amelyek a költészet terén semmiben sem különböznek a valóságtól”; vagy: „Nem tetteti magát: érzései őszinték. De nem a szerelem érzései azok, hanem az elfojtott szerelemvágyé. Ezek éppúgy kiforgathatják az embert, akár az előbbiek”),33 addig barátja, Pálffy Albert, akivel egyébként, mint ismeretes, Petőfi rendkívül sok mindenben azonosult, természetesen csak szerepjátszásra készül, akkor is, mikor ugyanazt csinálja, mint Petőfi („A költő a Salgót írja, Pálffy, az éles szemű és szavú Pálffy, a forradalom jakobinus újságjának jövendő szerkesztője, tanul; nyilván a szerepre készülődik. Nem véletlenül mondtunk szerepet; Pálffy a francia forradalom történetét bújja, s alig tudja eldönteni, hogy a sok ragyogó hős közül melyik magaviseletét és munkáját vállalja a nagy fordulatban…”). Illyés e kérdésben állandóan kettős álláspontot képvisel: egyrészt természetesen elismeri, hogy a költői megszólalás szerepek nélkül képtelenség lenne, s Petőfi esetében is, ha nem is a Horváth János-i értelemben, feltétlenül szembe kell nézni azzal, hogy hősünk állandóan kereste a maga szerepeit (s emiatt Illyés néha használja is e kategóriát: „Nem mindennapi önérzet kell, hogy valaki ilyen nagy közösségben hangadó szerepet vigyen, mégpedig a vádló, a javító háládatlan szerepét. Mások nevében beszélni – ki ad ehhez megbízást, vagy ahogy egyszerűbben nevezik: hitet? Ki képes megérteni egy nemzet vagy egy nép igazi hangját? Hogy lehet különbséget tenni a szereplési viszketegségben szenvedők, a hatalom mániákusai, a zavarosban halászók és a mindig hallgatag nép vágyainak megszólaltatói között?”), másrészt azonban az erkölcs őszinteségének igézetében állandóan „szereplési viszketegnek” tekinti azt, ha valaki egyáltalán szerepre gondol, vagy (akár társadalmi, akár művészi értelemben vett) szerepben véli magát megfogalmazhatónak (figyeljük meg az idézett részt: mily érdekes, hogy Illyés e helyt állandóan kérdésekben fogalmaz, s a szereppel kapcsolatos pozitív állításoktól azért itt is tartózkodik!). Illyés egyrészt annak a XIX. századi irodalomesztétikai-művészetlélektani iskolának a hatása alatt fogalmazza meg ideálját, mely a művészetet egyszerűen és egyértelműen a művész egyéni lelkének közvetlen kiáramlásában ragadta meg, másrészt még ő is, aki pedig nem keveset hallott a pszichoanalízisről és a modern lélektani iskolákról, oly személyiséglélektani szerkezetet vázol fel, mely a jellembeli egyenességet és őszinte önkifejezést minden társadalmi vagy mélylélektani zavartól függetlenül el tudta képzelni („A verseknek semmi titkos hátterük, a költő az őszinteség megszállottja, pontosan kimondja nemcsak érzelmeit, hanem gondolatait is”) – minek következtében életrajza sokkal kevésbé hasonlít egy lélek leírásához, mintsem egy ideáltipikusnak tekintett jellem tanulságos és didaktikus prezentálásához. S ennek sajátos következményei lesznek mind a költészet bemutatását, mind a figura megelevenítését illetően: mindkét területen az „igazság” megjelenésének nagy elvárása zajlik: a figuráról mindig kimutattatik, hogy erkölcsileg és társadalmilag igaza volt és van, a költeményektől pedig az követeltetik meg, hogy oly igaz képet nyújtsanak a „valóságról”, mely aztán máig ható tanulsággal szolgálhat.
Illyés e könyvében, mint egyébként más írásaiban is, oly művészetteóriát fedezhetünk fel, mely roppant közel esik a marxista realizmuselmélet elvárásaihoz; valószínűleg emiatt is volt oly kritikátlanul elragadtatott a hatvanas években az új kiadás fogadtatása – még akkor is, ha persze a közvetlen kultúrpolitikai következményeket Illyés mindig is vonakodott levonni (csak illusztrációként említem, hogy Illyés és Pándi Pál Petőfi-felfogása között rendkívül sok párhuzamot és azonosságot tudnánk felvonultatni, különösen a realizmuskérdés, de még a forradalmárértelmezés tekintetében is).34 Számtalan helyen olvashatjuk szövegében, hogy Petőfi, mivel „helyesen látta” a „valóságot”, költészetében mindig a „való” „igazat” írta meg („Ez is egy darab magyar valóság” – A Tisza; „Nyilván a valóságnak ez a keresetlen, ez a szavahihető ábrázolása okozza, hogy a szakasz második részét is fennakadás nélkül elhiszem” – Szeptember végén; „Nem csak a költészetében volt alkotó lángelme. Nagy titka itt is a természetesség és az egyszerűség. Mint költészetében, itt is a valóságot bírta szóra. Csak ez tud mondani valóságfelettit: korszakot megelőzőt” – forradalmi látásáról). Nem azt emelném ki itt, amit azóta a teóriával szemben oly sokan elmondtak, hogy mennyire megfoghatatlan is a valóság kategóriája, kivált a művészet ismeretelmélete szempontjából, hanem arra hívnám fel a figyelmet (ismét mások nyomán), hogy e teória mily könnyedén és észrevétlenül csúszik át lényegében a művészetellenesség területére, mikor azt hirdeti: a valóság megjelenítéséhez alig van szükség formálásra, művészi trükkökre – a „természetes”, „egyszerű” valóságnézés mintha közvetlenül is képessé tenné a költőt arra, hogy ne olyan verset írjon, mint egy „ügyességét fitogtató művész”, ne „mutatványoskodjék”, hanem olyat, amelyen valahogyan épp a művészet, a költészet nem hagyott nyomot. Rendkívül tanulságos, hogy Illyés szájából a legnagyobb dicséret egy verssel kapcsolatban úgy hangzik: „Ez meg maga a megtestesült próza; egy kocsislegény is csak így mondaná, pipával a szájában” (A Tisza kapcsán); vagy: „Az egész vers olyan, hogy prózában is csak épp így lehetett volna elmondani. Ezért kitűnő. A mondanivalón a vers nem ruha. Azt az élményt az emberi kifejezés minden módja közt csak így lehetett elmondani – ez az érzésünk, s ezzel a jó vers legbiztosabb ismérvét mondtuk ki, a legnagyobb elismerést adtuk a költőnek” (az Egy estém otthon kapcsán) – mintha a természetesség és egyszerűség nevében (valamint a népi közérthetőség nevében) radikálisan elmosná a művészi és nem művészi megnyilatkozások közti különbségeket (máshol még nyíltabban fogalmazva: „mitől válik egy vers verssé? Az igazságtól”).35 Álláspontja ugyanakkor persze állandóan el is mozdul: hiszen Illyés, a kitűnő költő és nagy műveltségű irodalmár pontosan tudja, mennyire bonyolult is az az összefüggés, amelyet folyamatosan rövidre akar zárni – igen sok elemzésében kibújik saját fogalmi köréből, s vagy más képzetkörökbe csap át, vagy olyan metaforikus kifejtést alkalmaz, amely realizmuselméletének fogalmiságát tökéletesen szétmossa. Ha például a Szeptember végén finom és sokban értő elemzését nézzük, állandóan e kettősséget kell éreznünk: az elemző hol innen, hol onnan veszi kategóriáit, amelyek aztán nemigen fognak összeilleni. Ha azt olvassuk: „Anélkül, hogy észrevettük volna, mert hisz állandóan a valóság lépcsején haladtunk fölfelé, egyszeriben a végzet régiójában vagyunk, azon a területen, amit a régiek az istenek honának mondtak, ott, hova, ugyancsak a régiek szerint, az ember csak álmában vagy megszálltságában pillanthat, de akkor sem büntetlenül. Még teljesebben és diadalmasabban a valóságnak ez a túlhágása következik be, amit már A négyökrös szekérben láthattunk”, akkor alighanem felmerül a kérdés: hogyan is állunk mégis a „valóság” és az „istenek hona” kettősségével (s ugyanez a kérdés a könyv bevezetésének nagy tirádájában: mit is jelenthet a „valóság” nézőpontjából, hogy egy népi költőnek „meg kell tanulnia az istenek nyelvét”)? Vagy mit jelenthet vajon az eddig olyannyira preferált valóság „áthágása”? Az álom és megszállottság romantikus képzetköre hogyan viszonyul ahhoz, hogy eddig mindent a valóság és igazság tengelyén kellett elhelyeznünk? Vagy ugyanez megfordítva, ugyanitt: „Ezáltal kezdődik egy olyasfajta folyamat, mint amidőn az ember a rózsa letépett szirma mögött még szebb sziromra pillant. A szép tájkép eltűnik, vagy átvilágosul, s még szebb képre nyit pillantást. Az ablakban magát a táj látványán merengő költőt látom hiteles, emberi valóságában” – a rózsaszirmok tépegetése és a valóság egyszerű megpillantása hogyan viszonyul egymáshoz? S vajon a merengő költő mitől szebb, mint a tájkép? Stb. A nyilvánvalóan frivol kérdések még sokáig folytathatók lennének; feltevésük csak azt kívánja illusztrálni: mennyire más kategóriákra s mennyire más kifejtésre szorul a valóságcentrikus költészetszemlélet akkor, amikor oly tetsző költeményre akad, melyről kénytelen bevallani, hogy „gondolati tartalma bizony közhelynek tetszik” – vagyis „igazsága” erősen kétséges lenne… Illyés, mikor általánosságban beszél a költészetről, leggyakrabban a közérthetőség és természetesség valóságvonatkozásait helyezi előtérbe, kiváló és finom versértő ízlése és műveltsége azonban arra is folyamatosan figyelmezteti, hogy amit absztrakt módon kijelentett, annak tényleges működése nem is olyan egyszerű. Vívódó ellentmondásosságát csak két idézettel szemléltetném. Ideológusi magabiztosságában igen gyakran jelenti ki a maga egyszerűségében, hogy „Petőfit minden parasztlegény érti”,36 vagy hogy „Petőfi mindnyájunk rokona. Alig van magyar anyanyelvű ember, akinek szívébe nem fészkelte be magát. Csaknem úgy, mintha vérségi közünk volna hozzá”,37 de ugyanakkor arról sem feledkezik meg, csak ritkábban hangsúlyozza, hogy ez a közérthetőség távolról sem olyan magától értetődő, mint ahogy az ideológia szeretné, s az az esztétika, mely a művek közvetlen befogadását szorgalmazná, igencsak el tudja véteni célját: „Tagadhatatlan, hogy Petőfi műveit az is ismeri Magyarországon, aki nem akarja. Csak éppen nem a maga mélységében. Petőfi ugyanis, ellentétben a közfelfogással, nem könnyű költő… A Petőfi-vers, akár a népdal, félrevezeti a gyanútlan, főleg szerénytelen olvasót. Azt hisszük, csak az van benne, amit a felszín mutat.”38 Íme, a végkövetkeztetés mintha szembefordult volna az alaptétellel; s amit oly egyszerűnek véltünk látni, különlegesen bonyolultként mutatkozott be.

*

S a valóság, igazság, realizmus problémái után merül fel a legnehezebb kérdés, a politikai. Illyés egész könyvét nemcsak hogy Petőfi politikai igazolásának szenvedélye hatja át, hanem annak meggyőződése és kiáltványszerű hirdetése is, hogy Petőfi eszméinek (minden eszméjének!) máig ható időszerűsége van, s Petőfi harca, Petőfi társadalmi elhivatottsága messze túlmutat korhoz kötöttségén – Petőfinek nemcsak a maga korára nézve, hanem a jelenre nézve is mindig igaza volt és van. Megragadó és minden ízében tiszteletre méltó az az indulat, ahogy Illyés a társadalmi szolidaritás és a radikális társadalmi megújulás igényét minden sorával képviseli, rokonszenvvel megérthető és belátható annak a mozgalomnak a társadalmi elkötelezettsége, mely a maga idejében teljes fordulatot várt volna el és szorgalmazott belátható történelmi időn belül (bár az már természetesen súlyos kérdést vet fel, hogy a harmincas évek mozgalmár ideológiája vajon mit is jelenthetett, tartalmi változások nélkül, a hatvanas évekbeli megjelenéskor, akár a szerző, akár az olvasók számára) – ám persze az sem hallgatható el, hogy a Petőfi–Illyés-féle mozgalmár társadalom- és irodalomfelfogás a maga közvetlenségében a történelem tanúságtétele szerint napjainkra olyan meg nem valósult s megvalósíthatatlannak bizonyult utópiává lett, melynek gáncstalan pozitivitása erősen kérdésessé vált.39 Illyés mindig a politika terén fogalmaz a leghatározottabban és legegyértelműbben, s utópikus történelmi víziójának (mely persze a saját korának viszonyait célozná meg) mintegy garanciájaként használja fel Petőfi példáját; azért mutatja be Petőfit mindig a legigazabb figuraként, mert önmagában is tökéletesen biztos a téren, hogy Petőfi korában mi is lett volna igazából a teendő (sőt, hozzátenném: ezt néha még magánál Petőfinél is jobban tudja). Fő állítása ismét paradox: a történelemről magáról szólván egyrészt azt mondja ki, hogy egyedül Petőfi tudta a helyes politikai megoldást, s e téren sem a korabeli politikusok („hogy 1848-ban mi volt a teendő, azt Kossuth jószerével csak húsz év múlva látta meg”), sem elvbarátai, sem a nép nem tudtak még partnerként sem fellépni vele vagy mellette („Holott az egész forradalmi kavargásban a fiatal költő az egyetlen tudatos és elszánt forradalmár; senki más, azok sem, akiket magával ránt, s akikkel később rendre meghasonlani kénytelen”), másrészt rögtön belátja azt is, hogy ez az egy személyben koncentrálódott tudás és biztosság történelmileg nem lehetett hatékony („Ennyire képes egy ember akarata? Sajnos, nem sokáig vigasztalhatjuk magunkat ezzel a gondolattal. Egy ember, ha kipattanthat s aztán egy ideig irányít-
hat is olyan történelmi eseményeket, amelyek nélküle sose pattannak ki: történelmi helyzeteket nem teremthet a legszívósabb akarattal, a lángelme leghatalmasabb alkotóerejével sem”) – ám ennek az ellentmondásnak a belátása során a látványos kudarc fenyegetését rögtön fel is oldja egy végtelen utópia sejtelmének felmutatásával („Ez volt az ő tragédiája s egyben a magyarságé. Az vigasztalhat bennünket, hogy egy nemzet életében a tragédiák sem esnek haszontalanul”). Az utópia az időből, az eljövendőből szól vissza – ha az ugyan nem is tagadható, hogy Petőfi nem vezethette „egyetlen tudatos és elszánt forradalmárként” az eseményeket (hiszen a többiek messze elmaradtak tőle), az legalább remélhető, illetve Illyésről állítható, hogy „őt igazolta legjobban az idő”. S hogy ez vajon mit jelent? Csak annyit, hogy Illyés azáltal igazolja Petőfi (általa egyébként ily egyszerűséggel soha ki nem fejtett) programját, hogy saját, minden elemében utópisztikus véleményét, történelmi mérlegelések nélkül, a történelmi igazság és igazságtétel magasztosságával közli. Az persze feltétlenül kiemelendő, hogy ennek a „saját” véleménynek Illyés sehol nem körvonalazza pontosan aktorát vagy alanyát: azt nem tudhatjuk meg, hogy a könyv által felmutatott tudás oly egyszemélyes-e, mint amilyen Petőfié volt, esetleg egy hallgatólagosan elismert MI-csoport közös tapasztalata és ítélete-e, vagy pedig a történelmi szükségszerűség általános alanyának, mondhatnánk, a világszellemnek a generális bizonyossága-e („Mi tudjuk, hogy a helyzet már akkor kétségbeejtő volt, s a nemzet jövendőjét egyes-egyedül a parasztság jogainak tökéletes kielégítése menthette volna meg”; „Mit is lehetett volna tenni? A válasz egyszerű. Azt, amihez pontosan egy év múlva kapkodva, megkésve már hasztalanul folyamodtak. Működésre indítani a néptömegek erejét”; „semmi kétség, hogyha idő van az események továbbérlelésére, arra, hogy a nemesi-polgári mozgalom befusson a parasztság utcájába; a nemzetiségek is ráeszmélnek, merre kell tájékozódniok” stb.); s ráadásul saját ítéletét – pontosabban tiszteletre méltó történelmi óhaját – igazi hegeliánus–marxista módra a történelmi szükségszerűség fenségével is bevonja („A történelmi szükségszerűség – azaz egészséges fejlődés – azt kívánta s kívánja ma is, hogy az itt élő, egymástól elütő, de egymással tarka- s fehér bab-szerűen összekevert s ezért egymással folyton torzsalkodó népek valami összebékítő keretet kapjanak”).40 Ez a szükségszerűség, illetve ennek tudata teremt az író számára aztán kapcsolatot Petőfi kora és saját kora között – ez biztosítja az írói munka értelmét, s ezért mondhatja Illyés, hogy ha a kívánt eredménye nem is lett meg Petőfi forradalmárságának, a megteremtődő kapcsolat bizonyítja, legalábbis az ő részére, az utópia fenntarthatóságát (l. a szép vallomást: „Miért dohogok ezek miatt épp most?… mert a harc elveszett? A győzelembe vetett hit katonalélek tartozéka, író anélkül is élhet, az ő harca hosszabb, örök. Petőfi Segesvár után mondta volna el férfi élete nagy mondandóját. A harc különben sem veszett el”).41
A politikus Petőfi felstilizálásából, politikai véleményeinek kizárólagossá fokozásából még egy fontos irodalomszemléleti probléma emelkedik ki: Illyés a költőben (itt: Petőfiben, máshol: bármely jó költőben) látja a társadalom virtuális védelmezőjét és vezetőjét, s Petőfi korát épp azért véli nagyszerűnek és kivételesnek, mert úgy véli, ekkor megtörtént, hogy legalábbis egy időre „az ország vezetése a politikusok kezéből az írók kezébe csúszott”42 – az író tehát elsősorban a társadalmi problémák közvetlen megoldásában lesz érdekelt, s tevékenységének, eszmerendszerének társadalmi súlya mellett másodlagosnak tűnik fel esztétikai hatékonysága. Nem az a legnagyobb probléma ezzel a felfogással, hogy Illyés könyvének leírása éppen azt tartalmazza, mennyire nem volt, nem lehetett a maga korában Petőfi az ország tényleges vezetője, s politikai pályája a forradalom folyamán lényegében kudarcok sorozataként írható le, hanem az idealizált utópia kiterjesztése: hogy Illyés minden történelmi-politikai állapotot, melyben nem az írók a nemzet vezetői, tulajdonképpen abnormálisnak tekint.43 A költő és költészet tehát mint erkölcsi parancs kell hogy közvetítse a társadalom utópikus vágyait, s az az író vagy olvasó, aki nem fogadja meg ezt az intelmet, roppant határozott elítélést von maga után. Hisz Illyés a könyve befejezésében nyíltan kimondja, hogy társadalom- és művészetfelfogását kizárólagosnak tekinti, s a költészet megértését is a társadalmi eszmék átérzésétől teszi függővé: „Orgazdának érezheti magát, aki csak verseinek »szépségét« élvezi, és elzárkózik a bennük rejlő parancstól. Annak teljesítésével válthatunk csak jogot, hogy hívének mondjuk magunkat; csak azok befogadásával, a szépség mellett a szellem átérzésével érthetjük igazán költeményeit is. Ez a követelménye és ismérve: ez a követelmény az ismérve a nagy költészetnek.” Nagy kár (egyébként Illyés saját költészetének interpretációs stratégiáit is érintő kár), hogy Illyés, túláltalánosító fogalmazási metódusát követve, itt sem tisztázta, mekkora hatókört szánt impozáns, nagyszabású, kiáltványszerű kijelentésének.
*
Mert hogy a könyv talán legfontosabb mozzanatát is érintsük: retorikája az igazán meghatározó. Egyrészt ugyanis a szerző állandóan a legerőteljesebb állításokkal él a bizonyítás vagy a részletezés legcsekélyebb igénye nélkül: aforisztikus kijelentései sokszor mintha axiomatikus igénnyel lépnének fel, s oly tekintélyt tulajdonítanak maguknak, hogy velük szemben már a rákérdezés finom változata is frivolnak vagy barátságtalannak tűnhet. Ez a valójában kinyilatkoztató retorika nem az olvasó meggyőzésére tör, hanem folyamatosan a maga igazságát ismétli, körülírja, sulykolja – s a kifejtési variációk, melyek persze mesteri stilisztikával élnek, lényegében ornamentálisak maradnak; sőt, mintha azt is előre feltételezné, hogy olvasója már eleve egyetért vele, s ugyanúgy ismeri bemutatott anyagát, mint ő – nyilván ezért hivatkozik sokszor oly könnyedén, elemzés vagy leírás híján is a Petőfi-korpusz elemeire: az elvárás nyilván az, hogy mindenki minden Petőfi-verset és -gesztust már magáénak tudjon. Gondoljunk csak az ilyen mondatokra: „A népek történetével úgy vagyunk, mint a drámákkal: a lényeg akkor jön ki, ha egy mondatban kell elmondanunk”, vagy: „A rím és ritmus segédeszköz a versben. Annál nagyobb művész vagy, minél jobban tudsz zenét és csengést, áradást és szárnyalást teremteni külső eszközök nélkül is”, vagy: „…a XIX. század kezdetén a magyarság népi része is alapjában érti a korszak nagy gondolatait. A nemzet erjedni kezd minden rétegében, s természetesen kezd új egységet, új közösséget teremteni” – mikor olvassuk őket, mintha maga a mondatszerkesztés stratégiája sugalmazná, hogy a szerzőnek igaza van (tekintsünk el most attól a tartalmi szemponttól, hogy nagyon sok esetben egyszerűen nincs igaza!): kisebb gondja is nagyobb annál, hogy erős állításait diszkurzív térbe helyezze; mindvégig mintegy megmarad önmagának önmagára zárt gondolatkörében, s más szempontokat vagy vitató kérdéseket nem enged meg. S ez a kizárólagosságra törő fogalmazás akkor sem hagyja el szerzőnket, mikor tényszerűen egymásnak tökéletesen ellentmondó téziseket hangoztat – a kinyilatkoztató retorika nem engedheti meg magának, hogy kételyeket vagy kettős értékű kijelentéseket tudjon magáénak. Csak egy tárgyi példát hoznék fel a nem kevés közül az ilyen típusú ellentmondásosságra: Illyés egy helyt erősen fájlalja, hogy a XIX. század magyar társadalma nem kapta meg hiteles irodalmi ábrázolását („A nemzetek emlékezete az irodalmuk. Ez tehát öntudatuk is. Amelyik korról nincs irodalmi mű, az, ha ível is, már nincs: nem nyújt tapasztalatot, okulást; a nemzet történetének lépcsőjén ott üres fokok vannak, botlatók. Irodalmunk legfájóbban hiányzó lépcsőfokai azok a művek, amelyeknek a kezdő tizenkilencedik század magyar társadalmát, a század-derék magyar világát kellett volna ábrázolniok”), máshol viszont, természetesen Petőfit és az ő „évét” dicsérendő, ugyanebben a korban remekművek sorozatát fedezi fel („1847 gyűjtötte össze az erőt, amely a későbbi években robbant és világított, világítani tud még ma is. […] A magyar újjáéledés egy év alatt végezte el a munka dandárját, vett fegyvert s barikádkövet a múlt anyagából, s teremtette meg azt a szellemet, amely semmiben sem maradt el a nyugati törekvések szellemétől, sőt nem egy lebbenésében túlnyúlt azokon; irányító szövétnekként egész Európa figyelmét magára vonta. Egymást érik a korszakalkotó irodalmi alkotások, hónapok alatt arcvonalak bomlanak föl s rendeződnek új hadállásba. Ami oly ritkán történik meg: az irodalom közvetlenül az életbe ömlik, eleven hatóerő lesz benne…”) – s nem is veszi észre, hogy két nagyon markáns, de egymástól is nagyon markánsan különböző véleménye valahogy nem fér össze, és kizárja egymást. Ez az axiomatikus kifejtés még egy következménnyel jár – nagyon sokszor átcsap oly metaforikába, melynek ismét nem meggyőző ereje vagy megvilágító hatása fog érvényesülni, hanem – éppen rejtélyes és titokzatos szóképei kapcsán – a rákérdezhetetlenséget és a vitathatatlanságot fogja egyszerre megteremteni és illusztrálni. Hiszen az olyan mondatok, mint: „Boldogok voltak. Van egy ostoba szójárás, hogy a szerelem illúzió. Az igazság az, hogy a szerelem csak az illúziók múltával kezdődik; ami addig van, csak csalétek és próba. A tévedés gyökere, hogy, persze, illúzió is adhat boldogságot” vagy: „Mi történik velünk? – gondolták szerte az ország minden részén, ezer meg ezer parasztviskóban azok, akik virrasztva várták az új esztendőt. Külön-külön mindnyájan csak egy évre, az akkor kezdődő évre gondoltak, de a sok külön gond együttvéve tízmillió esztendei kínt jelentett”, tárgyilag és tartalmilag semmiféle információval nem szolgálnak, kommentatív funkciójuk is csekély, s legfeljebb csak hangulatilag írják körül a magánéletiség vízióját vagy a társadalmilag eleve eldöntött „népbe gyökerezettséget”; az olyan nagyszabású fordulatok pedig, mint: „Orgazdának érezheti magát, aki csak verseinek »szépségét« élvezi, és elzárkózik a bennük rejlő parancstól” (kurzív az eredetiben), erőteljes retorikájukkal szinte megakadályozzák, hogy a szókép mélyére nézzünk (kinek a tulajdonát vették is el? ki is él orozva a versekkel? hogyan lehet egyáltalán orozva élni versekkel? milyen jelentős jogrend sérül meg az orgazdaság bűncselekményével? stb.), s ismét csak latens értéktulajdonításukkal hatnak (vagyis: aki nem úgy vélekedik, mint én, bűnt követ el), ám fogalmilag roppant nehezen követhetők vagy tisztázhatók.44

*
S Illyés irályának problémájával ismét visszatérhetünk a könyv műfajának nagy kérdéséhez. Illyés valóban varázslatosan ír, folyamatosan szenzációsan változatos stílussal és elegánsan kiszámított retorikával él – könyve kiválóan olvastatja magát, s mind a szerzővel, mind a hősével való szenvedélyes azonosulásra csábít. Igazi nagyszabású szépirodalmi alkotás. A fentiekben épp azt próbáltam körüljárni, mennyire fiktív az a Petőfi-kép, melyet Illyés megalkotott, mennyire csak (csak?) egy nagy ideológiának és nagy személyes vonzalomnak és indulatnak egymásra találásából született meg; Illyés gyönyörűen találja ki a maga hősét (akár a klasszikus retorikák ’inventio’ kategóriájának értelmében), s gyönyörű kitalációját impozáns fikciósorozatban prezentálja – mily különös, hogy mind a szerző önreflexióiban, mind a recepció rajongásában eltűnik e fikciónak már akár az árnyéka is. Holott a fikció minden olyan mozzanatban is rajtakapható, amely nincs oly közel a szerző ideologikus elkötelezettségéhez: például Petőfi személyiségpszichológiai rajzában. E téren Illyés oly mindentudó bölcsként és mindentudó elbeszélőként lép fel, ahogy még valószínűleg egy gyakorló pszichoanalitikus sem tehetné meg (holott önmagát időnként „lélekbúvárként” határozza meg!): úgy játssza el a mindenre kiterjedő Petőfi-ismeretet, ahogy a XIX. századi nagy lélektani regények narrátorától megszoktuk (csak egy példa arra, hogyan nyilatkozik olyan jelenségekről, amelyekről, természetesen, nem lehet tudni, hogyan is történhettek: „A fiatal szerelmes férfi megható ártatlansággal komolyan veszi a tollszárrágásszülte szép szavakat. De egészséges ösztöne nem téved el az oly csábító forradalmi frazeológiákban. Irtózik a kékharisnyáktól”),45 s bármely kérdésben teljes körű kompetenciával nyilatkozik meg – úgy, ahogy egy „nem szépíró” nyilván soha nem engedhetné meg magának; Illyés mindezt megengedte magának – nyilván ennek köszönhető könyvének magával ragadó vonzása. Ám ha úgy nézzük e művet, ahogy eddig a recepció nézte, azaz mint a Petőfi-szakirodalom egyik alapművét, alighanem óvatosabban kell eljárnunk: e könyv, megítélésem szerint nem Petőfi jobb megértéséhez vezet minket egy sajátos nézetrendszeren keresztül, hanem tulajdonképpen parabolaként olvasandó; úgy látom, benne nyilatkozik meg legszebben és legegyértelműbben a harmincas évek népi írócsoportjának ideologikus önképe, valamint irodalomszemléletének ideálképe. E Petőfi-könyv nem Petőfiről szól, hanem a népi írók utópikus példázatát adja meg, s e tekintetben dokumentumértéke is igen magas fokú.46 De ha ma nem irodalomtörténetileg akarjuk értékelni, ha nem irodalomtörténeti dokumentumként akarjuk forgatni, akkor olvasmányunkból bizony különös kép fog kibontakozni – a Petőfi-könyvet, a Petőfi-regényt alighanem meseként a legszerencsésebb be- és elfogadnunk; s ha Illyés e könyvében megengedhette magának, hogy János vitézről úgy nyilatkozzon, hogy az maga „az üdvözült parasztság”, akkor talán mi is megengedhetjük magunknak, hogy azt mondjuk: Illyés Petőfi-könyve tulajdonképpen nem más, mint Illyés hetvennyolcadik magyar népmeséje.

 


Jegyzetek:

1 Illyés Gyula: Ingyen lakoma. Tanulmányok, vallomások című esszégyűjtemény. Előszó. Szépirodalmi, 1964. I. köt. 8.
2 Virág Teréz: Petőfi költészetének elemzése a budapesti iskola szellemében. 1998-as előadás. In: Fordulópont, 11. 2001. 100–110.
3 Bálint György: A puszták zsenije (1937). In: uő: A toronyőr visszapillant, II. Szépirodalmi, 1966. 7–10.; nagyon hasonlóan ugyanekkor: Schöpflin Aladár: Illyés Gyula Petőfije. Nyugat, 1937. 1.
4 H. Törő Györgyi: Illyés Gyula: Petőfi Sándor. Irodalomtörténeti Közlemények, 1964. 244.
5 Béládi Miklós: Illyés Gyula. In: A magyar irodalom története. (Főszerk. Sőtér István.) Akadémiai Kiadó, 1966. VI. köt. 481.
6 Tamás Attila: Illyés Gyula. Akadémiai Kiadó, 1989. Előszó, 9.; hasonlóképpen: Izsák József: Illyés Gyula2. Püski Kiadó, 2002. 149–152.
7 Lukácsy Sándor: Illyés Gyula új könyve Petőfiről. Élet és Irodalom, 1963. 21. sz. 7.
8 Galambos Lajos: Illyésről Petőfi kapcsán. Kortárs, 1963. 9. 1361–1363.
9 Izsák: i. m. 152., hasonlóan: „Szándéka: igazodni a csodált példaképhez”: Tamás: i. m. 9.; „magyarázataiba azt is beleszőtte, amivel igazában nem hősét, hanem önmagát jellemezte…”: Béládi: i. m. 481.; az azonosítás első említése Schöpflinnél: „Illyés, a költő, nem tudja tisztán csak a történetíró vagy a kritikus szemével nézni Petőfit. Belerajzolja a képbe önmagát is, s a saját emberi és költői ideálját alakítja ki belőle. Mint az igazi jó arcképfestő, egyszerre két képet fest: Petőfiét és Illyés Gyuláét. Azokon a pontokon ragadja meg Petőfi alakját, amelyeken azonosnak érzi magát vele, s innen formálja ki többi arcvonásait.” Nyugat, 1937. 1.
10 A Petőfi. Százhuszadik születése napján című versből (1943). Ennek kapcsán persze érdemes felidézni azt is, hogy ez az azonosulás nem mindig volt magától értetődő: Németh Andor idéz fel 1928–29-ből egy játékosan komoly beszélgetést József Attila és Illyés között: „Judit – fordult Attila a fiatalasszony felé –, mit gondolsz, ki a Petőfi kettőnk közül? – Judit elmosolyodott: – Természetesen te vagy, Attila. – Akkor Gyuszi Arany – mondta Attila.” Németh Andor: József Attila és kora (1947/48). In: uő: József Attiláról. Gondolat, 1989. 256–257.
11 Nagyon érdekes, hogy az Illyés irodalomszemléletét feldolgozó tanulmányok is elsősorban azzal foglalkoznak, hogyan látta Illyés a társadalom, a politika irodalomhoz fűződő viszonyát (lényegében egy marxista irodalomszociológia alapjairól el nem mozdulva), az irodalmi művek működésére vagy megalkotottságára kevesebb figyelmet fordítanak, s így inkább társadalompolitikai, mintsem irodalmi problémák megvilágítására törnek (vö. például Kenyeres Zoltán: Illyés Gyula irodalomszemlélete. In: Illyés Gyula. Tanulmányok a költőről. Népművelési Propaganda Iroda kiadása, 1972. 93–111.). Hasonlóan elsősorban az eszmetörténeti összefüggésekre összpontosít, s nagyban mellőzi a poétikai szempontokat Ratzky Rita tanulmánya is: Illyés Gyula Petőfi-képe. In: „Költő, felelj!” Tanulmányok Illyés Gyuláról. Szerk. Tasi József. PIM, 1993. 57–63.
12 Ennek a valóban impozáns rejtőzködésnek talán legszebb megnyilatkozását a bevezető szöveg zárómondatában olvashatjuk: „Ő volt, akire vártak, akit a történelem kiszemelt. Mi lesz belőle? Bár tudjuk, izgatottan kísérhetjük végig még egyszer sorsát. Boldog vagyok, hogy írhatok róla.” Figyeljük meg: az első mondat „objektív közlését” a második mondat csoportszempontú „mi” névmású alanya fogja felváltani, míg a retorikus lezárásban előlép az egyes szám első személy, akiről azonban a könyv keretei között semmit nem tudhatunk meg.
13 Madarász Viktor: Petőfi halála (1875), MNG. E képen, mint ismeretes, a csatatéren magánosan haldokló, egzaltált arckifejezésű Petőfi saját vérével rajzolja, szép kalligráfiával, a földre e szót: Hazám.
14 „Őbenne valósul meg legjobban, amit egy nép geniuszának – őrszellemének – nevezünk. Ő tehát a mai napig a mi legmegbízhatóbb tanácsadónk, magyar közösségünk irányadója. Nagy szükségünk van rá.” Illyés Gyula: Emlékbeszéd Petőfi Sándor születésének 150. évfordulójára. In: uő: Naplójegyzetek 1973–74. (Vál. és szerk. Illyés Gyuláné és Illyés Mária.) Szépirodalmi, 1990. 9–12.
15 Illyés Gyula: Őrjárat. Naplójegyzetek 1935–1943. In: uő: Itt élned kell. II. köt. Szépirodalmi, 1976. 219.
16 Illyés Petőfi-könyvét a hatvanas években kiegészített változatból idézem (Szépirodalmi, 1967). Ez az azóta sokszor újra kinyomtatott szöveg olvasható az interneten is – úgy vélem, a szemléletet illetően a két változat (1936–1962) között jelentős elmozdulás nem történt, csupán a bemutatott anyag bővült, elsősorban a történelmi kommentárok és példák terén. Ahol nem adok meg más forrást, mindig erre a kiadásra utalok. – Ismeretes, hogy a kései bővítés eredetileg egy francia kiadás számára készült (Gallimard, Paris, 1962), a francia olvasók jobb tájékoztatása végett – roppant sajnálatos, hogy a franciául publikált változat ottani recepciójáról nincsenek ismereteink (a francia recepció kutatójától, Kulin Borbálától származó szóbeli információ alapján csak egy ismertetésről tudok, amelyet azonban maga a könyv fordítója, Jean Rousselot írt).
17 Nagyon hasonlóan a fiatal költő viszontagságairól: „Az ország első költője nem élhet Pesten, mert nem tud megélni” – ezek szerint Petőfi már kezdő korában az „első” költő lett volna?
18 Erre a magabiztos, de kiválasztottságra utaló befogadó szemléletre szép példát mutat egy kései Illyés-interjú részlete: „Petőfi teljes alakja nem fért be egy polgári szalonba; bárhogy is igazgattak rajta. Nem tudom azonban, miért nem volt világos az igazi arca. Amikor legelőször olvastam még diákként a verseit, rögtön láttam, ki ez az ember.” A világosság szürrealistája. Hornyik Miklós beszélgetése Illyés Gyulával. In: Illyés Gyula: Művei III. Útirajzok, esszék, tanulmányok. (Szerk. Béládi Miklós.) Szépirodalmi, 1982. 807.
19 Ratzky Rita jegyzi meg, hogy egykor a jeles Petőfi-életrajz-kutató Dienes András nem csekély terjedelmű hibajegyzéket állított össze arról, mikor és miben nem stimmel Illyés leírása a már jól ismert filológiai adatok tükrében – jegyzéke azonban nem kaphatott nyilvánosságot. L.: Ratzky Rita: Illyés Gyula Petőfi-képe. In: „Költő, felelj!” Tanulmányok Illyés Gyuláról. Szerk. Tasi József. PIM, 1993. 57. – Illyésnél nem egy más esetben is előfordult, hogy a maga nagyszabású történeti-szociológiai leírásait úgy fogalmazta meg, hogy az előre meghatározott ideológiai jellegű stratégia érdekében az általa is jól ismert tényeket vagy összefüggéseket megváltoztatta, mondhatnánk, meghamisította. Ennek finom változatára l. Szilágyi Miklós: A Puszták népe társadalomnéprajzi nézőpontból című kitűnő tanulmányát (Új Dunatáj, 1998. december. 37–45.), durva változatára l. Hermann Róbert: Fáklyaláng, füst, korom. Illyés Gyula Fáklyalángjáról a történész szemével című adatgazdag elemzését. Magyar Napló, 1998. június. 13–18.
20 Ennek forrása Arany János emlékezése: „Atyja felföldi kiejtéssel, de jól beszélt magyarul, anyja nem mindig ejtette tisztán a magyar szót, de folyvást beszélte.” (PÖM, VII. 416. – Levelezés. S. a. r. Kiss József és V. Nyilassy Vilma. Akadémiai Kiadó, 1964.) – Hozzátenném: ez a megfogalmazás alighanem azt jelenti igazából, hogy az apa sem beszélt ’jól’ magyarul: hiszen ezt a fordulatot olyanokra alkalmazzuk, akiktől meglepő, hogy ilyen jól beszélik a nyelvet…
21 Csak játszi kérdésként teszem fel: vajon nem képzelhető el, hogy a Füstbe ment terv híres tétova kérdései esetleg arra vonatkoznak, hogy az ifjú Petőfi kijött a szlovák nyelv gyakorlatából?
22 E tekintetben nagyon érdekes Fekete Sándor megfigyelése: Illyés szerint Petőfi lelke és beszéde a magyar Félegyházán születik meg (csak 22 hónapos korában!), míg egy másik írásában, a Mariska hazát választ című esszében, Illyés a magyar kislánynak már hat hónapos korában kezdődő beszéd-, illetve hangpróbálgatásában is a nemzeti jelleget veszi észre! Fekete Sándor: Petőfi Sándor életrajza I. A költő gyermek- és ifjúkora. Akadémiai Kiadó, 1973. 324–327.
23 Illyés Gyula: Petőfiről emlékezve. In: Naplójegyzetek 1973–74. (Vál. és szerk. Illyés Gyuláné és Illyés Mária.) Szépirodalmi, 1990. 17.
24 Illyésnek nemzeti szempontú megszépítő tendenciáit nagyon erősen ellenpontozza több olyan Petőfi korabeli leírás, mely éppen azt mutatja, milyen erőteljes volt a tótsággal szembeni magyar előítéletesség! Például: „Mély titokkönyvként fekszik előttünk a Felföld. De mi nem szokunk olvasni, s ha valami szerencsétlen eset könyvtárt örököltet ránk, tisztelve az elődök emlékezetét s tetteit, föl nem metszett lapokkal hagyjuk könyveit a maradékra. Így vagyunk a Felfölddel. Mintha világtenger szigetelne el bennünket, távol hisszük magunktól, érdekeinktől; s tudatlanságunkat, megszorítva a butaságok legbutább, anyatej- és nevelésöröklötte magyar virágjával cziczomázzuk föl: tót nem ember. Eltaszítánk magunktól e népet, mint korcsfaját az anyakebelnek, sót szégyelljük őt mint fattyúágat családunk tiszta sarjfájában. Pedig ugyanazon keblen nyugvánk, ugyanazon emlőkről vevők az élet tápvérét. – Vegyük kérdőre a legmagyarabb magyart, ki nem lépte túl soha faluja határát, s még csak köre legközelebb érintkezéséről sem szokik vagy tud gondolkodni – pedig illyeskit lelni csakugyan gyermekjáték – a legundokabb bánást elfogja feledni, de mondd tótnak, s halálharcz lesz, mit vele nyerendesz.” Kazinczy Gábor: A Felföld. Levéltöredék. In: Athenaeum, 1839. II. 16. (aug. 25.) 245–246.
Vagy: „Büszke a magyar, különösen arra, hogy ő nem tót, nem német, hanem magyarnak született. Bizonyos személyekre vagy népekre hivatkozni nem mindig tanácsos; de a magyar s az imént említett népek közti súrlódás sokkal ismeretesebb, mint hogy titkolni lehetne, kivált népjellemzésben, hol nem azt keressük, minek kellene történni, hanem mi történik. Mondd a magyarnak, hogy német, s Debrecenben, Szegeden – neheztelni fog. Egyebütt, még fő városunkban is, valahogy csak megjárja; de nevezd tótnak hazánk bármely zugában, s haragra lobban. Sokszor tapasztalám már, hogy hazánkban a német és a tót szégyellé magát annak vallani, de nem akadtam még magyarra, ki széles e világon örömmel ne mondta volna magát annak.” Rónay Jácint: Jellemisme, vagy az angol, francia, magyar, német, olasz, orosz, spanyol nemzet, nő, férfiú és életkorok jellemzése lélektani szempontból (1847). In: Nemzetkarakterológiák. Szerk. Hunyady György. Osiris, 2001. 125.
25 E kérdést történetileg is, elméletileg is nagyon alaposan körbejárja Milbacher Róbert könyve: „…Földben állasz mély gyököddel…” A magyar irodalmi népiesség genezisének akkulturációs metódusa és pórias hagyományának vázlata. Osiris, 2000. Vö. még cikkemet: Margócsy István: Nép és irodalom. Tézismondatok és alapkérdések. In: „De mi a népiesség?…” Tudományos tanácskozás. Szerk. Sallai Éva. Kölcsey Intézet kiadása, 2005. 305–318.
26 „Egy heti időzés után megint Pestre tértek vissza egy veteménnyel és tyúkkosarakkal megrakott dereglyén. Ez ugyan a legolcsóbb utazási mód vala, de szerfölött lassú és unalmas, mert a dereglyét emberek vontatták. Az éjt a parton töltötték, hol a legények s egy pár szolgálatba menő leány tüzet rakott. Egyik paraszt lány csinos és jó dalos volt, Petőfi megtanította pár dalára; majd meg gyalog kisérték a hold világán a lassan haladó dereglyét.” Ferenczi Zoltán: Petőfi életrajza. I. köt. Franklin, 1896. 259–260. (Megjegyezném, hogy már Ferenczi sem közli, honnan tudja az esetet…)
27 Az persze talán ismét figyelemre méltó lehet, hogy Ferenczi leírásából Illyésnél kimarad a parasztlánnyal való enyelgés kissé frivol mozzanata, valamint az, hogy Petőfi nem a vontató legény énekét hallgatta, hanem a saját versét tanította meg a lánynak…
28 Csak néhány kiemelkedő része a versnek: „Lenéztünk a hajógépházba, / ahol a dugattyúk között / a fűtők futkostak pucéran / s vörösen, mint az ördögök…”; „Nyugszéken ültem a hajón, már / csukott könyvemmel térdemen; / kétfelől kéklő hegyek úsztak, / ápolták megfáradt szemem.” Stb. Nem menekülhetsz (1934) a Rend a romokban című kötetben.
29 Illyés Gyula: Az író hűsége. In: uő: Itt élned kell. II. köt. Szépirodalmi, 1976. 22–23.
30 Illyés Gyula: Emlékbeszéd Petőfi Sándor születésének 150. évfordulójára. In: uő: Naplójegyzetek 1973–74. (Vál. és szerk. Illyés Gyuláné és Illyés Mária.) Szépirodalmi, 1990. 9–12.
31 Egy másik kirívó esetben (a Szeptember végén elemzésekor) Illyés az élet és költészet összekeverését egészen az abszurditásig érő módon prezentálja: „A tiszta férfi-mélabúval iramló első két szakasz után Júlia adott tragikus, nagy csengést a romantika sírköltészetéből való harmadiknak. Ha ez a vers, a halott férj akaratlan bosszúja nem íródik meg, Júlia nyugodtan férjhez mehetett volna; egy hang nem éri második házassága miatt” – egyrészt figyelemre méltó, hogy a versbe ezek szerint egy több év múlva megtörténendő esemény is belejátszik (s emiatt az elemző magáról a szövegről nem is fog beszélni); másrészt az sem csekélység, hogy Petőfi versét minden jel szerint Júlia fejezné be… (Azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy a vers Petőfi életében nem jelent meg, tehát a benne foglalt jóslatot a korabeli közvélemény nem ismerhette!)
32 Ehhez l. Illyés vallomását is: „A művészi munka akaratlanul össze van kötve azzal, hogy aki csinálja, az tetszeni akar. Aki pedig tetszeni akar, az már csak egy centire van a tetszelgéstől. A szerepjátszástól. Amit én világéletemben férfiatlannak éreztem. Körülményeim is arra szorítottak, hogy a művel való foglalkozással töltsem a munkára való időmet, s ne a közszerepléssel.” TV-beszélgetés Illyés Gyulával. Kérdező: Domokos Mátyás (1975). In: Válaszolni nehezebb. Írók a képernyőn. Szerk. Bihari Sándor. RTV–Minerva, 1980. 135–136. – Különös ellentmondásban van mindezzel Illyésnek amaz 1934-es verse, mely éppen a költészetbéli szerepjátszásnak szubjektíve is elkerülhetetlen voltát tematizálja: „Amit kimondok: az fedez, s takar, / Álarcként leng köröttem s köztetek.” – A verset idézi és mint Illyés „ravasz helyezkedési ösztönének” példáját mutatja fel Domokos Mátyás: Több mondatban – egy mondatról. In: uő: Adósságlevél. Esszék, tanulmányok Illyés Gyuláról. Kortárs Kiadó, 1998. 71.
33 E téren is megemlíthető, hogy mikor Illyés időnként arra kényszerül, hogy egyes versek kapcsán kétségbe vonja az őszinte személyes hitelességet, akkor sem Petőfi szerepeiről szól (bár azt megengedi, hogy ezek a versek „helyzetdalok”), hanem az akkori olvasóközönséget rója meg rossz olvasói beidegződései miatt; s Petőfi mentségére épp azt a „lírai közvetlenség” kategóriát hozza fel, melyet épp ezek a versek nem támasztanak alá…: „A lírai közvetlenség még szokatlan; nem csoda, hogy az olvasók, bár helyesen élvezik, még rosszul értelmezik az új szavakat. Mint a kezdő olvasók általában, »igazit« akarnak olvasni. Ahol a versek nem mondják ki határozottan, hogy másvalakiről van bennük szó, ott a közönség a helyzetdalok hőséül a fiatal költőt teszi meg. Hogy is ne?… Ki ne keverné össze a kettőt?… Az utolsó szakasz sejteti, hogy a költő talán mégsem a maga nevében beszélt – noha ő is beszélhetett volna így.”
34 Vö. pl. Pándi Pál: Petőfi című könyvének (Szépirodalmi, 1961) sok utalását, sőt hivatkozását. Illyés persze odáig soha nem ment el, mint Pándi, hogy Petőfit a marxista szemlélet, sőt a szocialista mozgalmak közvetlen előzményének tekintette volna… L. Pándi Pál: „Kísértetjárás” Magyarországon. Az utópista szocialista és kommunista eszmék jelentkezése a reformkorban. Magvető, 1972. A második kötet csak Petőfiről.
35 Illyés Gyula: A nép költészetéért (1954). In: uő: Ingyen lakoma. Id. kiadás, II. 66–78.

36 Illyés Gyula: Ingyen lakoma. Tanulmányok, vallomások című esszégyűjtemény. Előszó. Szépirodalmi, 1964. I. köt. 8.
37 Illyés Gyula: Emlékbeszéd Petőfi Sándor születésének 150. évfordulójára. In: Naplójegyzetek 1973–74. (Vál. és szerk. Illyés Gyuláné és Illyés Mária.) Szépirodalmi, 1990. 9.
38 Illyés Gyula: Petőfiről emlékezve. In: Naplójegyzetek 1973–74. I. h. 17.
39 Petőfi politikai költészetét és eszmekörét a legújabban két éles bírálat is elutasítóan tárgyalta: Imre László a Kerényi Ferenc Petőfi-könyvéről írott recenziójában konzervatív oldalról vonta kétségbe a radikális versek referenciális olvasásának mai lehetőségeit („…meg lehetne kísérelni, hogy belássuk végre: Petőfinek nemcsak szépirodalmi művei, hanem egyéb megnyilatkozásai is a valósághoz való irodalmi viszony termékei, melyekből nem szerencsés sem politikai, sem erkölcsi normákat vezetni le. […] A »világszabadság« mint idea, melyet Petőfi német és francia szövegekből vesz át, nem nagyon feleltethető meg a kor valóságos, konkrét törekvéseinek, még ha elvben egy irányba mutatott is a Kommunista kiáltvány és sok más röpirat elvont céljaival”, Irodalomtörténet, 2009. 1. 108.), Márton László pedig épp ellenkezőleg, a versek gondolatiságát komolyan véve, a bennük mind a társadalmi radikalizmus, mind a nemzeti érzékenység oldaláról fellelhető, erősen populistának minősíthető ideológiát utasította el (Holmi, jelen szám).
40 Hogy ez a történelemszemlélet mennyire közel esik a marxista történelemfelfogáshoz, azt csak annyiban szemléltetném, hogy a hatvanas évekbeni marxista megújulás egyik vezéralakja, Fehér Ferenc épp ennek alapján méltatta a legmelegebben Illyés tevékenységét, olyannyira, hogy az Illyés által kreált történelmi tendenciákat is (mint például a magyar fejlődés két típusának meghatározása Széphalom és Debrecen szembeállításában) hajlandó volt átvenni. Fehér Ferenc: Illyés Gyula (1966). In: uő: Magatartások. Bírálatok a hatvanas évekből. Gond–CURA Alapítvány kiadása, 2001. 161–184.
41 Illyés Gyula: Őrjárat. Naplójegyzetek 1935–1943. In: uő: Itt élned kell. II. köt. Szépirodalmi, 1976. 22–23.
42 Máshol: „A Hunyadiak és Damjanichok a nemzetet a határain védik. A nemzet legbelső bástyáin a Kukorica Jancsik, a Lúdas Matyik állnak. És persze a Petőfik, az Aranyok, a Vörösmartyk.” Illyés Gyula: A nép költészetéért (1954). In: uő: Ingyen lakoma. Id. kiadás, II. 66–78.
43 E szemlélet működésének illusztrációjára hadd szolgáljon a különös anekdota, mely azt mutatja, hogyan is háramlik vissza a szemlélet magára a szemlélet nagy kialakítójára is. 1982. október 29-én, a nyolcvanéves Illyés születésnapi ünnepén történt, hogy „némelyek megrökönyödésére Csoóri Sándor félig tréfásan, félig komolyan azt mondta: »A nyolcvanéves költőnek mi – újabb babérkoszorú helyett – legföljebb Szent István koronáját ajánlhatnánk fel, költői képzelettel«”. Tüskés Tibor: Illyés Gyula pályaképe. Pannónia könyvek, 2002. 333–334. (Az eset súlyos jelentésességét mutatja, hogy folklorizálódott is: Hubay Miklós ugyanezt a fordulatot más variációban, de ugyanilyen magától értetődő módon adja elő: „Amikor nyolcvanadik születésnapján írószövetségi elnöki minőségemben felkerestem Illyés Gyulát, az ajtóban szokásos gyorsan vágó humorával azt mondja: »Hoztad Szent István koronáját?« Ebbe egészen természetesen beleértette, hogy ez az ő jussa…” Hubay Miklós: Álruhás királyok. Magyar Hírlap, 1991. nov. 16. (Ahogy tetszik kulturális melléklet.)
44 E szempontból erősen meglepő, hogy oly véleménnyel is találkozunk, mely Illyés kifejtésének épp fogalmi tisztaságát dicséri: „Ennek az ars poeticának elvei és eszményei közé tartozik az, amit a szaktudomány az objektivitás műszóval jelöl. Illyés kerül minden teoretikus kifejezést, tartalmuk lényegét a maga képszerű, igékre épülő előadásmódjával is az elvont pontosság köreibe tudja emelni.” Kenyeres Zoltán: Illyés Gyula irodalomszemlélete. In: Illyés Gyula. Tanulmányok a költőről. Népművelési Propaganda Iroda kiadása, 1972. 96.
45 E szempontból különlegesen érdekes még a Prielle Kornéliával való kalandról szóló igen részletes fejezet!
46 Illyés irodalomtörténeti elhelyezésének problematikus voltáról hadd hivatkozzam saját cikkemre: Margócsy István: Mai, futó gondolatok Illyés Gyula költészetéről. Jelenkor, 2004. 4. 414–421.