Pósfai György

SEMMISÉG

Olyan nyugodtan aludt, halkan szuszogva, hogy a csodálkozó Tull úr felébresztette.
– Hogyan tudsz ilyen odaadóan aludni? Csak befordulsz a fal felé, és már teljes gőzzel alszol, akár a világ is összedőlhet, neked nem számít.
Szegény zaklatott Tull úr ezen nagyon csodálkozott, mert az ő agya állandóan járt, dupla tempóban, álmában is, milliónyi lehetőséget latolgatva, mindenre felkészülve, folyton résen. Reggelre mindig ki volt facsarva az agya.
A barátnő félálmosan feléje fordult, elmosolyodott:
– Hát nem kell gondolni semmire, csak aludni kell.
És már vissza is fordult, és már aludt is tovább, abban a szempillantásban. Tull úr azonban nem hagyta annyiban, mert igencsak felébredt az érdeklődése. Újra megrázta – finoman – a barátnőt.
– Ne gondoljak semmire? Úgy érted, más szóval, gondoljak a semmire? De hát hogyan lehet semmire gondolni? Milyen az a semmi?
És mindjárt el is gondolkodott. Van-e színe a semminek? Első impulzusra fehérnek gondolná, vakító fehérnek, de miért ne lehetne akár fekete, vakfekete is? Megbökte a barátnőt:
– Milyen a színe a semminek?
– Áttetsző? – válaszolta bizonytalanul, még mindig félálomban a lány.
– De akkor valami látszik mögötte, és az már nem semmi – vetette ellen Tull úr.
– Hát akkor opálos? – javasolta elnyújtott, opálos hangon a barátnő, és visszamerülni látszott az álomba.
Opálos, igen, ez talán megfelelő. Olyan ködös, de ez mindjárt felveti, hogy esetleg párás, nyirkos is. Márpedig ha valaminek ilyen érzékelési – akár kellemes, akár kellemetlen – töltete van, az már nem lehet semmi. A semmi nyilvánvalóan semleges, különben elkerülhetetlen a minősítés, a valamivé válás. Legyen tehát opálos, de se nedves, se száraz, hőmérséklete pedig a komfortzónának megfelelő. És persze hangja se legyen – ezzel is vigyázni kell, mert az a bizonyos süket csönd se jó, akkor már magunkat halljuk, gondoljunk csak a fülzúgásra a kagylóban –, szögletekről-élekről pedig szó se essék.
Most már úgy érezte Tull úr, van elképzelése a semmiről, de amíg nem tapasztalja, nehéz lesz rágondolni.

A pinceajtóban megállt a testes, középkorú apa, mellette kézen fogva a kisgyereke. Szokta a szemük a félhomályt, ami a mögöttük lezuhogó verőfényből kilépve fogadta őket. Mindketten nyári ingben, rövidnadrágban, az apán sötétített szemüveg, az óvodáskorú kisfiún árvalányhajas csákó, amit a hegyre felkanyargó, macskaköves út menti bazárban vettek. Az apa levette szemüvegét, úgy hunyorgott befelé a hűs pincébe, ahonnan egyszerű ételek és dohos hordók szaga párállt, és különös, lágy futamokkal tarkított magyaros zene szólt.
Beljebb léptek, letelepedtek egy vastag pinceasztalhoz, illetve a kisgyerek állva maradt, és bamba, nagy szemmel bámulta a két zenészt. A fiatalabb férfi – fénylő, zsíros tekintetű – nagybőgőzött, az idősebb – kopasz, kicsi és ráncos fejű – hárfázott. Mellettük a pincér állt, hátrakönyökölve a söntéspultra, és kifelé bámult.
Az apa odaintette a pincért, rendelt egy hosszúlépést, száraz vörösborból, meg a gyereknek egy limonádét, szívószállal.
Vendég rajtuk kívül szinte nem is volt, csak hátul kanalazta egy kisebb nyugdíjascsoport a levest.
Tompán pengtek a nagybőgő húrjai, a hárfás konokul összeszorított szájjal, sértődött arckifejezéssel, de gondosan cifrázva játszotta a dallamot. Sértődöttsége nem a munkának szólt, hiszen szívesen játszotta a magyar nótákat. A nagybőgőssel volt baja, aki bár képzetlenebb volt, háttérbe szorította, kihasználta. A jobb dumája, simulékonyabb természete miatt a bőgős tárgyalt a tulajokkal – ő a főnök.
A testes apa néhány szomjas korttyal kiitta a savanykás hosszúlépés felét, és elégedetten sóhajtott. A gyerek kicsit föl-le szívogatta a limonádét a szívószállal – nem volt szomjas.
A bőgős valamit mormogott a másiknak, és új nótába kezdtek. Kicsit dzsesszesen indult a szám, a ráncos fejű virtuózan végigfuttatta kezét a hárfa húrjain, majd váratlanul énekelni kezdett. Rekedt, de nem kellemetlen hangon énekelt valami virágzó almafáról, égő szemű leánykáról, érzelmesen futamozva a hárfán, szakmailag kifogástalanul. A bőgős igyekezett alkalmazkodni.
A pincér kiállt az ajtóba, kezét hátul összekulcsolva oldalra nézegetett. Meleg van kint, kevesen jönnek a hegyre, távolból talán valami strandzsivaj hallatszik, de nem látni le a partra, a pince előtti út túlsó oldalán magasra emelkedik az ördögcérnasövény, eltakarja a lejtőt.
Most változatosságul a bőgős kezdett énekelni, puha hangon, a hárfás csak akkordokkal kísért.
Az apa ismét kortyintott, majd intett a pincérnek, és kért még egy kisfröccsöt. A gyereknek még bőven maradt limonádéja, most a poharat az asztal résein tologatta.
A nyugdíjasok fizettek és elmentek, a pincér odahátrált a söntéspulthoz, és hátrakönyökölt.
A zenészek, befejezve az éneket, megálltak. Sok nótát játszottak már, kevés a vendég, nincs késztetés. Meg melyiket is játsszák most? A zsíros képű, akármennyire is simulékony a dumája, igazán soha nem bízott magában. Nincs semmi kiváltó inger, ami most eligazítaná.
A gyerek megunta a pohártologatást, talán el is álmosodott a hűvösben, a padon ülve az asztalra hajtotta az arcát. Az apában szétáramlott a fröccs, feje tompává vált. Kinézett az ajtón: opálosan omlott le a verőfény, alig lehetett keresztüllátni az út túloldalára, az ördögcérnabokrokig.
A pincér is kifelé meredt, a semmibe nézve. Hosszú a nyár, fixen fizetik, a borravaló csekély, neki minden mindegy. Inni napközben nem szokott.
A hárfás oldalra állította hangszerét, zsebkendővel megtörölte kicsi, aszott fejét, pedig nem volt izzadt. Bár arcára volt írva az örökös, kielégítetlen indulat, biztosan nem fogja soha székét a fénylő képűhöz vágni. A zsíros képű pedig magas székén kuporogva nagybőgőjére hajolt, majdnem elaludt.
Az apa nem tudta eldönteni, hogy ha kiissza a kisfröccsöt, kérjen-e másikat. Lassan körbetekintve még érezte a bajt, az ajtón beömlő, a pincén végigszivárgó, opálos semmit, a késztetés teljes hiányát, a megmerevedő embereket, aztán ő is megbénult.
Talán mindnyájan örökre ott maradtak volna, végzetes bénultságban, teljes döntésképtelenségben, ha ekkor nem kezdődik valami erősödő, szaladó kopogás. Kintről jött a hang, sebesen közeledve, dobhártyán dobolva, koponyán végigfutva. A zenészek lassan kihúzták magukat, a pincér is kiegyenesedett, az apa feje tisztulni kezdett, a kisgyerek felállt az asztal mellé. Mindannyian az ajtó felé fordultak.
És ekkor, mindannyian tisztán látták, a kockaköveken csattogó sebes léptekkel, átszelve a lezúduló verőfényt, Tull úr szaladt el a pinceajtó előtt, cseppet sem zihálva.
A zenészek megmozgatták gémberedett végtagjaikat, s letámasztották a hangszerüket, hogy valamit egyenek. Az apa odaintette a pincért, és fizetett, kézen kapta a gyereket, aki be se fejezte a limonádét, és kiléptek a pince elé, ahol most frissen jött parti szellő kavarta fel a megülepedett meleget. Felfelé, a hegy irányába pillantottak, de Tull úr már messze járt, rég a hegy mögött kergette a semmit. Az pedig messze előtte szaladt, bujkált, mert fél ám a semmi Tull úrtól, mint ördög a tömjénfüsttől.
Egy nagy durranás lökte meg a levegőt. Mindenki összerezzent: csak nem? De csak egy vadászgép hangrobbanása volt, amit aztán kicsit még dobáltak a domboldalak.