Pósfai György

ESŐ

Távoli mennydörgést hozott a szél. Tull úr beleszimatolt a levegőbe, és úgy ítélte meg, van még ideje, hogy kerülőt tegyen.
Elhagyta a parkot, átkelt a széles, forgalmas sugárúton, és bekanyarodott a csendesebb utcákba. Régi városrész volt ez, magas, négy-öt emeletes, kopott házakkal. Kevesen jártak itt, a meg-megújuló mennydörgés visszhangzott a magas falak között.
Az utóbbi időben mindig ezen az úton ment haza. Első alkalommal még véletlenül tévedt ide, de most már alig várta, hogy délután hazafelé tartva meglátogasson egy bizonyos utcasarkot.
Gyereket errefelé jóformán sosem látott. Autók is alig parkoltak a járda mellett. Elöregedett ez a városrész, ma csupa idős ember lakhat itt. Pedig valamikor élénk élet lehetett erre, mutatták ezt a megkopott üzletfeliratok, leszakadt moziplakátok, ódivatú hirdetőtáblák. Most a lehúzott redőnyű helyiségek mellett alig néhány apró vegyesbolt üzemelt, zsúfolt és poros, régóta át nem rendezett kirakattal.
Tull úr szíve hevesebben kezdett dobogni. Még néhány lépés, és befordult azon a bizonyos utcasarkon, tele bizakodással – de most csalódás várta. Elkedvetlenedve nézte az üres járdát, körbepillantott, benézett a kapualjba – semmi. Ekkor azonban halk suhogás hallatszott, és tompa csattanással egy sárga könyvecske landolt mellette a járdán. Izgatottan odaugrott, felkapta, megfordította, rápillantott a címlapra: Somerset Maugham: Eső. Tulajdonképpen örülhet, hálás lehet, de azért egy csipetnyi csalódottsága megmaradt. Jókai És mégis mozog a föld negyedik kötetét várta. Belelapozott a Maugham-kötetbe, jó kis novellák ezek, beleolvasott, aztán mivel egy kövér esőcsepp ejtett vizes foltot a lapra, zsebébe csapta a könyvet. Hirtelen nagy csattanással megnyílt fölötte az ég, port vágó szélroham kavarodott végig az utcán, újabb kövér esőcseppek pöttyentettek sötét foltokat a járdára. Tull úr sietősre fogta lépteit, hogy hazaérjen, mielőtt az eső igazából leszakad.
Bő egy hete már, amikor ráérősen lófrálva, első alkalommal abba a bizonyos szürke utcába tévedt. Elgondolkozva baktatott, amikor a lába előtt, a járdán heverő kis, sárga könyvekre lett figyelmes. Felvette, lapozgatni kezdte őket: régi Olcsó Könyvtár-kötetek voltak. Látszott, hogy megbecsülték őket, nem hullottak lapjaikra, nem voltak hiányosak, összevissza hajtogatottak, de a betűk már kissé elhalványultak, és az olcsó papír szinte már elporlott az érintésre. Tull úr melegséget érzett a szíve körül: milyen becses tárgyak ezek a régi könyvek! Igaz, kopottak, igénytelen kivitelűek, de micsoda érték van bennük! Mennyit dolgozott az író, reggel korán kelve, asztal fölé görnyedve, mennyit jártatta lázasan az agyát, hogyan kereste a legjobb mondatokat! Mennyi izgalmas történet, váratlan fordulat, milyen mennyiségű befektetett energia árán született gondolat van ezekben a filléres könyvekben! Hányan olvasták ezeket este az ágyban vagy éppen az iskolapadban rejtegetve, a parkban üldögélve, hány embert ragadott el a betűkbe szőtt sorsok folyama, hány sóhaj, hány nevetés született ezekből az olcsó papírra nyomtatott, apró betűkből! És mindez pár fillérért! Hol van itt az ár-érték arány?
Igen, elégedett lehet ma is, újabb könyv akadt horogra. Otthon szépen betette a polcon sorakozó többi közé. Jó néhány darabja volt már, ugyanis az első alkalommal összeszedett könyvek után minden nap talált újat a járdán. Némelyik szétnyíltan, mint egy halott madár, mások szépen összecsukva, oldalukon feküdve hevertek – ahogy éppen lehullottak a magasból.
Tull úr elégedettsége azonban mégsem volt teljes. Három napja Jókaitól az És mégis mozog a föld első kötete jelent meg a járdán, másnap a második kötet, aztán a harmadik. Úgy lett volna logikus, hogy ma a negyedik kötet hullik le, de helyette a Maugham jött. Zavaró fordulat, bizonytalanságot kelt; a kielégítetlenség fokozódó érzése fogta el, ha a könyvespolcra pillantott. Lehet, hogy elveszett a negyedik kötet? Mit kezd egy háromnegyed rész könyvvel? Ez nem olyan, mint egy tábla csoki, amit akkor is lehet élvezni, ha csak a háromnegyede van meg.
Azért a remény persze megmaradt. Lehet, hogy holnap vagy azután, egyszer leeshet a negyedik kötet is.
A front a következő napokban is a város fölött maradt. Szokatlan ebben az évszakban, de közelebbről-távolabbról folyton meg-megújuló mennydörgés hallatszott, a kutyák szűköltek. Rövid záporok verték fel a port, nedves szélrohamok csaptak szembe a sarkokon. Az emberek kabátjukat a nyakukon összefogva, résnyire húzott szemmel siettek egyik helyről a másikra, minél kevesebbet tartózkodva az utcán.
Tull úr mindennap ellenőrizte a könyveket. A negyedik kötet nem akart megérkezni. Helyette megtalálta – többek között – Jack London Országúton, Wells Bealby, Maupassant A szép fiú I–II és Krúdy A podolini kísértet kötetét. Igyekezett mindennap időben érkezni, nem szerette volna, ha eláznak a záporokban a könyvek. Volt, amikor éppen érkezésekor hullott le a könyv – úgy látta, a harmadik-negyedik emelet magasságából érkezhet –, máskor már ott feküdt az újabb kötet a járdán. Azon nem aggódott, hogy más felveszi előle – ugyan kinek kellene ilyesmi manapság?
A szürke, fénytelen, esőcsöpögős idő továbbra is megmaradt, a front ide-oda vonulászott a város fölött. Azért időnként mintha már tavaszi földillatokat is behozott volna a várost ölelő mezőkről a szél, de ez csak futó, bizonytalan benyomás volt.
Aztán mintha elfogyni látszottak volna az Olcsó Könyvtár-könyvek. Helyette mindenféle vegyes könyv kezdett potyogni a magasból, szakácskönyvek, kalendáriumok, sosem hallott magyar írók remekei, útikönyvek, mindezekből egyszerre több is, néha egész kupaccal. Tull úr ezeket is átnézte, a ritkuló OK-könyveket kiválogatta, de a többiből csak a Magyar Földrajzi Társaság útikönyveit vette magához. Az utcában egyébként máshol is hullani kezdtek a könyvek. Tull úr röviden ezekre is rátekintett, de hű maradt az eredeti helyéhez, egyébként is itt voltak a legjobb könyvek.
Egyik nap, amikor már csak csupa számára értéktelen könyvet talált, és a kupacban megjelentek oda nem való tárgyak is – molyrágta kalapok, törött dísztárgyak, fafaragványok –, Tull úr gondolt egyet, benyitott a kapualjba, és mellőzve a régimódi liftet, felkapaszkodott a szép kovácsoltvas korláttal ellátott lépcsőn. A harmadikon függönyözetlen, lakatlan lakást talált, a negyediken viszont volt egy olvashatatlan, sárgaréz névtábla és egy kerek csengő. Becsengetett, mire szinte rögtön résnyire nyílt az ajtó, és a biztonsági lánc fölött hideg, szürke szempár tekintett rá – egy apró termetű, idős hölgy vizslatta bizalmatlanul. Tull úr kissé zavartan olyasmit kezdett magyarázni, hogy elnézést, véletlenül, igazán nem akar zavarni, de innen-e, és tudja-e véletlenül, és az OK az neki olyan szívügy – amire oda jutott, hogy megemlítse a Jókai negyedik kötetet, addigra az öregasszony szó nélkül becsukta az ajtót. Tull úr egy darabig ott téblábolt, aztán még egyszer becsöngetett – nagyon szerette volna azt a kötetet –, de hogy bent ezután már semmi nem mozdult, végül lesomfordált a lépcsőn. Ahogy az utcán továbbindult, hirtelen nagyot csattant valami mögötte: egy egész kupac OK-könyv zuhant le! Visszafordult, és felnyalábolta őket, sorban a címlapjukra pillantva. Csupa jó könyv, de a negyedik kötet nem volt köztük. Magához szorította a könyveket, és hazafelé indult. Körülötte először egyesével, itt-ott, aztán szaporázva egyre több könyv hullott mindenfelől, a magas ablakokból. Az a néhány járókelő, aki sietve az utcán haladt, aktatáskáját lapjával a fejére tette, hogy védje magát, és az ereszek alá húzódva igyekezett tovább.
Az esős idő maradt, de most már határozottan tavaszi illata volt a felvert pornak. Vándormadarak csapatai húztak el a város fölött, kiáltozásuk ide-oda verődött a magas házfalak között. Tull úr egy hétig nem ment az utca felé.
Aztán végre megtörni látszott a szürkeség: a felszakadozó felhők közül ki-kisütött a nap, felfelé szálltak a párák, a bár időnként még be-beborult, s langyos esőcseppek karikáztak, a sorfákon a rügyek már pattanni készültek. Délután Tull úr úgy érezte, még egyszer utoljára kitérőt kell tennie.
Az utcában állt a bál, nagy volt a felfordulás. A gyér számú járókelő a védett kapualjakba húzódott, majd alkalmas pillanatban továbbrohant a következőbe. Az ablakokból képkeretek, állólámpák, varrógépek zuhogtak. Itt-ott keménytáblás könyvek is lepottyantak, de veszélyes lett volna a közelükbe menni. Egész üveges vitrinek porcelánfigurákkal, kárpitos karosszékek, csillárok, diribdarabra szétrobbanó színes üvegvázák estek az égből. Egy hangversenyzongora is érkezett felülről, és egyetlen hatalmas, disszonáns akkorddal törött számtalan darabra.
Tull úr figyelt, aztán óvatosan, az eresz alatt közelebb merészkedett a kedvenc helyéhez. Itt is nagy kupac volt, főleg használati tárgyakból, de akadt néhány könyv is. A halom tetején nagy, halványzöld borítójú füzet hevert kinyílva – kotta lehetett. Tull úr szívdobogva várta a megfelelő pillanatot. Amikor a tárgyak zuhogásában pillanatnyi szünet állott be, villámgyorsan előreugrott, felkapta a kottát, és már szaladt is a sarok mögé, ki a sugárútra. Csak itt állt meg, hogy megnézze, mit szerzett. Nagyot dobbant a szíve, amikor meglátta: Liszt: A trubadúr parafrázisa. Ahogy boldogan hazafelé sietett, fülében a tavaszi zápor suhogásán dús zongoraszólamok törtek át, s összekeveredve a langyos esőcseppekkel, szaladtak, csobogtak, folytak szanaszét.