Molnár Krisztina Rita

KALEIDOSZKÓP

Most öregasszony.
Sütkérezni kiült.
Áttetsző ereit,
dermedt, vajszínű csontját,
szálkás húsát
megnyalogatja a nap.
Egyszervolt – El hova
tűnt? – szeretője ölelte,
már nem tudja, mikor,
jaj, mennyire forró volt,
mennyire jó volt,
épp ugyanígy.

Most meg Füst Milán.
Szép neve is lehet ok rá.
Éppen az is, hogy
gondcipelő és barna vizű,
pont, mint torkolatukba
lassan hömpölygő folyamok.
Kéne sietni?
Minek is? Hova is kéne?

Most pásztorlány lett, aki
sárgalilából fon koszorút.
Tóparton dalolász.
És kis kavicsokkal
széttöri tükrét.
Sírva fakad.
Zöld hab, haragos csap ki.
Bosszúból csenevész
lábszárába harap.

Most az az őrült nő
egy francia filmből.
Barna haját lenyiszálta,
barna fegyencszeme, égő
bánata még süt.
Meg fog halni szegény.