KÉT BÍRÁLAT
EGY KÖNYVRŐL

Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor élete és költészete. Kritikai életrajz
Osiris, 2008. 540 oldal + 24 oldal képmelléklet, 4500 Ft

I

Márton László

FÉLBETÖRT ÉLET TELJES RAJZA

Köztudott, hogy a Petőfi-kutatásra súlyos teherként nehezedik az, aminek inkább a hiányát szokták felpanaszolni más életművek kutatói: a recepció. A Petőfiről szóló megnyilatkozások mennyisége óriási, sokaságuk úgyszólván áttekinthetetlen, és emiatt az irodalomtörténészek gyakran érzik úgy, hogy nem mondhatnak olyat Petőfiről, amit már mások valamiképp (ugyanúgy vagy másképp, ugyanabban vagy másmilyen kontextusban) el ne mondtak volna. Ugyanakkor, paradox módon, a Petőfiről szóló szakszerű és átfogó művek száma egyáltalán nem nagy: monográfiát utoljára (és lényegében először) Horváth János tett közzé róla 1922-ben, és mostanáig, az alábbiakban tárgyalandó munka megjelenéséig teljes, befejezett kritikai életrajzból is csak egy állt rendelkezésre, Ferenczi Zoltán 1896-ban megjelent háromkötetes munkája. (A XX. század második felében előbb Dienes András, majd Fekete Sándor fogott neki az életrajz újbóli összerakásának; különféle okokból egyikük sem jutott a munka végére.) De még a Petőfiről szóló nem monografikus tanulmánykötetekből sincs sok: az utóbbi időkből Margócsy István, Fried István és Lukácsy Sándor munkái jutnak eszembe.
A részleteket illető (például hely- és tárgytörténeti, filológiai, kronológiai stb.) kutatások és publikációk száma persze mindig is nagy volt az elmúlt százhúsz-százharminc évben, de nem ezek teszik a Petőfi-recepciót áttekinthetetlenné és bizonyos értelemben kilátástalanná, hanem az életmű és a költő emlékezete körül elburjánzott kultusz, annak összes ideológiai vonatkozásával, a nacionalista kisajátítási kísérletektől a keményebb és puhább marxista jelentéstulajdonításokig. A kutatók egy része jelenleg a Petőfi-kultusz feltárásán dolgozik, annak történetét rekonstruálja, így próbálva
a közéleti-politikai értelmezések özönét leválasztani az életműről, hogy – majd egyszer – ugyanúgy költészetként lehessen értékelni az alkotói teljesítményt, mint, mondjuk, Vörösmarty vagy Arany esetében. Kerényi Ferenc más utat járt. (Az állítmány múlt idejéről majd írásom végén ejtek néhány szót.) Ő textológiai és életrajzi résztanulmányok felől haladt az összegzés felé. Az előbbiek eredménye az új kritikai kiadás utóbbi három kötete, az utóbbiaké a tavaly megjelent kritikai életrajz.
A kritikai életrajz szerzőjéről olyasféle szándékot tételezhetünk fel, hogy keveset markol, de azt jól megfogja. Elvégre nem az életmű szisztematikus értelmezésére törekszik, hanem az életrajz tényeit rakja össze, és minthogy az alkotás része, méghozzá kitüntetetten fontos része a költő életének, így az alkotás folyamatáról, a művek létrejöttéről (plusz azok korabeli fogadtatásáról, a költőnek e fogadtatásra adott reakcióiról) is számot ad.
Már ebből látszik, hogy igazából nem is olyan kevés, amit az életrajzírónak markolnia kell, és nem kis teljesítmény, ha jól megfogja. Mielőtt azonban továbblépnék, fel kell, hogy tegyek egy éppannyira ildomtalan, amennyire – esetünkben – elkerülhetetlen kérdést. Miért van szükség egy – mégoly kiváló – alkotó személyiség újabb kritikai életrajzára, ha már egyszer van belőle egy? Méghozzá nem is akármilyen, hanem egy ma is nélkülözhetetlen alapmű. Ferenczi Zoltán munkája alapos, tárgyszerű, megbízható; Petőfi életútja és személyisége ma is jól megismerhető belőle; szerzője igyekezett minden mozzanatot ellenőrizni és dokumentálni, az ellentmondásokat gondosan és higgadtan mérlegelte; beszélhetett egy sor, akkor még élő adatközlővel, akik nem sokkal később mind meghaltak, és láthatott számos olyan dokumentumot, melyek ma már nem találhatók meg. Mit tud hozzátenni – kérdi a naiv olvasó – ehhez a munkához egy másik, újabb életrajz?
A válasz kézenfekvőnek látszik: a részkutatások eredményei az elmúlt évszázad során számos ponton módosították az életrajzot. Fontos tényeket, szereplőket más megvilágításban tüntetnek föl, igaznak hitt állításokat cáfolnak, megváltoztatták a művek keletkezési sorrendjét és a sorrendből levonható következtetéseket; új Petőfi-szövegek kerültek elő, más, addig Petőfinek tulajdonított írásokról viszont kiderült, hogy nem tőle származnak; és így tovább.
Mindez azonban, akármilyen fontos ismereteket tartalmaz is, épp azt nem változtatja meg, amiről egy életrajznak szólnia kell: az élet egészéről alkotott képet. Ki lehetne (sőt szerintem kellene is) újból adni Ferenczi munkáját olyan jegyzetekkel, melyek, ahol szükséges, a filológia jelenlegi állása szerint korrigálnák vagy bővítenék a bő évszázaddal ezelőtti tényállításokat. Tanulságos volna. Ugyanakkor egy ilyen új kiadás Kerényi munkáját nemhogy nem tenné fölöslegessé, hanem épp ellenkezőleg, még inkább kiemelné, mennyire szükség volt az új életrajzra.
De miért volt szükség rá?
Talán azért – gondolhatja a föntiekben elképzelt naiv, ugyanakkor érdeklődő olvasó –, mert a későbbi életrajzíró másképpen értékeli a költőt és művét, mint a korábbi; ezért van a korábbihoz képest lényegesen új mondanivalója. Talán bizony illúziókat rombol és bálványt dönt.
Csakhogy erről sincs szó. Értékelés tekintetében nem látok lényeges különbséget Feren-czi és Kerényi felfogása között. (Horváth Jánosé és Kerényié között már jóval inkább, például a Felhők ciklus és általában a romantikus jellegzetességek megítélését nézve, de Horváth nem az életrajzot követte nyomon, hanem az életmű és az alkotói személyiség alakulástörténetét konstruálta meg.) Mindkét életrajzból körülbelül ugyanaz a portré rajzolódik ki, hasonló körültekintéssel rajzolva; mindkét biográfus óvakodik a lelkendezéstől a zsenialitás mégannyira lenyűgöző pillanatainál is, és egyikük sem habozik bemutatni az erős akaratból és még erősebb önérzetből adódó ellenszenves vagy nehezen védhető gesztusokat sem. Ferenczit a korabeli kritikusok megrótták a tényeket aprólékosan sorra vevő, szerintük túlságosan száraz írásmódja miatt; Kerényi nála is óvatosabb, gondosan kerüli a szépirodalmi jellegű fikciónak még a látszatát is. Más kérdés, hogy emiatt egy-egy metaforikus vagy szinekdochés fordulata különös nyelvi erővel, már-már költői szemléletességgel bír – egyik kedvencem: „először 1841-ben figyelhetjük meg, ha cikázni kezd a térképen, akkor alapvető életkörülményeinek biztosításával is baj van, és/vagy elhatározó döntésekre készül” –, de persze belül maradva a szolid irodalomtörténeti diskurzuson. Még inkább más kérdés, hogy valójában semmilyen életrajz nem alkotható irodalmi – azon belül: nagyepikai – fikcionáltság nélkül. Kerényinek is meg kell teremtenie, illetve találnia műve főszereplőjét, el kell juttatnia egy kezdőponttól, a kiskunsági gyermekévektől a végpontig, a Fehéregyházáról Héjjasfalvára vezető országútig. Prológusa is van a műnek, a Petrovics és a Hrúz család rövid története, valamint epilógusa is, nem is egy, hanem kettő: az egyik a családtagok további élettörténete, a másik a kritikai kiadások és a fontosabb szakirodalom keletkezéstörténete. Másképpen szólva: igaz ugyan, hogy Kerényi megpróbálja (általában eredményesen) elkerülni a szépirodalmias írásmódot, ám a legaprólékosabb tényfeltárás is csak az irodalmi fikcionalitás keretei között építhető teljes egésszé.
Ebben: az irodalmi fikcionáltság módjában és mértékében van alapvető különbség a két biográfia között, és ezzel is magyarázható, miért volt szükség már hosszú ideje az élettények újbóli összerakására. Innen, az irodalmi fikcionáltság felől veszem szemügyre az alábbiakban a tudósi teljesítményt.
Az 1880-as évek végén, amikor Ferenczi írni kezdte munkáját, alig négy évtized telt el Petőfi halála óta; a címszereplő olyan személy volt, aki életkoránál fogva javában élhetett volna még. Az életkörülmények és a társadalmi-politikai viszonyok drasztikusan megváltoztak ugyan, de még elevenen élt az 1848 előtti „régi” Magyarország emlékezete, ahogy Petőfi személyes emlékezete is. Én mint bő évszázaddal későbbi olvasó, egyáltalán nem érzem száraznak Ferenczi munkáját, ellenkezőleg, olyan érzésem van, mintha egy korabeli realista regényt olvasnék, melyben a szokásosnál valamivel több a jegyzet. Azt a fejezetet, melyben Ferenczi leírja hőse külsejét és szokásait, írhatta volna Jókai Mór is; a lánykérés körüli hercehurcák feszes drámaisága és Szendrey Ignác viselkedésének lélektani motivációja becsületére vált volna Mikszáthnak is. Nem a régi életrajz tudományos komolyságát, szavahihetőségét vonom kétségbe, hanem azt állítom, hogy Ferenczi regényszerű cselekménnyé szövi össze a hős életének mozzanatait, mert így és csak így tudja hitelesen előadni őket.
Hogy Ferenczi művének megjelenése óta mi minden változott az irodalomtudományban, az országban és a földkerekségen, azt aligha kell részleteznem. Elég annyit mondanom, hogy Kerényi nem arról a személyről írt életrajzot, akiről Ferenczi. A földkerekséggel és az irodalomtudománnyal együtt Petőfi emlékezete is igen sokat változott. Először is, Petőfi a személyesen átélhető közelségből a múltnak egy mélyebb, távolabbi rétegébe süllyedt; időben is, nyelvileg is nagyjából olyan távolságra van a mai olvasótól, mint tőle volt Gyöngyösi István. (Pedig ő Gvadányit is reménytelenül réginek érezte!) Másodszor: Petőfiről az 1890-es évek óta napjainkig annyi bölcsességet és hülyeséget állítottak egészen különböző személyiségek, hogy napjainkban jóval nagyobb erőfeszítéssel jár ezek nélkül nézni csak magát a költőt (plusz verseit, drámáját, prózáját, életét, halálát).
Az a gondos óvatosság, melyről már volt szó, és amely Kerényi munkájának minden mondatában érződik, ezzel az erőfeszítéssel magyarázható. Kerényinél is központi hős a címszereplő, mert hiszen ez értelemszerűen adódik a műfajból; központi hős, de nem regényhős. Ő nem ad művészileg lezártnak ható, kerek leírást hőse külsejéről és jelleméről. Nem mintha nem érdekelné őt ez is, az is; csak éppen a külsőt mindannyiszor összefüggésbe hozza az életkörülményekkel vagy a költő egészségével, kedélyállapotával stb., tehát nem úgy jár el, hogy egy ízben beszél róla hosszan, összefoglaló jelleggel, hanem sokszor, mindig röviden és rámutató célzattal. (Így például az a tény, hogy Petőfi árvalányhajas kalapban, fokossal járkált Pest utcáin, Ferenczinél anekdotikus érdekesség, Kerényinél viszont fontos adalék Petőfi és Vahot Imre viszonyához, a segédszerkesztői pozíció értékeléséhez, valamint ahhoz a folyamathoz, hogyan lesz a spontán „önzsánerezés”-ből kiszámított kényszer.) Másrészt Kerényi azzal is tisztában van, hogy nem ő látja-láttatja hősét, hanem mindig valaki más: az a mindenkori tanú, akinek levelét, naplóját, visszaemlékezését stb. idézi; vagyis nem veszi el a tanútól a szót, nem olvasztja vagy foglalja össze a testimoniumokat. Ezáltal, noha kevesebbet beszél a többi szereplőről, mint Ferenczi (az ő munkája amúgy is kisebb terjedelmű Ferencziénél), azok, közvetlen megszólalásaik révén, mégis intenzívebben jelen vannak.
Ami a jellemvonásokat illeti, Kerényi nem tekinti őket konstans tulajdonságoknak vagy szerencsejavaknak, melyeket szép sorjában csokorba szedhet az életrajzíró. (Így tett Ferenczi, noha elvileg tisztában volt vele – mint azt munkája vége felé hangsúlyozza –, hogy a költő személyisége, már csak életkora miatt is, folyamatosan változott, illetve fejlődött.) Kerényi a jellemvonásokat mindig az adott élethelyzettel, azon túlmenően a korabeli (társadalmi, politikai, kulturális stb.) viszonyokkal összefüggésben vizsgálja. Ahelyett, hogy általánosságban kijelentene valami ilyesmit: „Petőfi mindig becsületesen viselkedett”, vagy mondjuk: „férfiasan helytállt az élet nehézségei közepette”, mindig konkrétan elmondja, szorult anyagi helyzetében a költő kitől mennyi kölcsönt kért és kapott (vagy sem), és az adósságot milyen részletekben, mikorra fizette vissza. (Mindig a határidő lejárta előtt; legalább tíz ilyen esetet beszél el az életrajz a költő önállósodásától az utolsó hetekig.) Ez persze akkor igazán sokatmondó, ha egyszersmind azt is tudjuk (márpedig megtudjuk), miből élt a költő, egy adott időszakban milyen rendszeres és alkalmi jövedelmei voltak, ebből mennyit kellett albérletre költenie stb.
Kerényi műfaji mintája nem a XIX. századi fabulázó regény, hanem az 1960-as, 70-es években újbóli virágzását élő szociográfia volt. Ennek mozaikszerű, a tények érintkezésén alapuló előadásmódja volt alkalmas arra, hogy a narrátor pozíciójának előtérbe állítása nélkül feltárhasson eddig nem észlelt vagy nem kellőképpen értékelt összefüggéseket az életrajzban, ennek folytán pedig az életműben is. Az életrajzíró Kerényi legszembeötlőbb tulajdonsága az akríbia. Ő nem pedáns, hanem aprólékos; nem kicsinyes, nem vész bele a részletekbe, hanem azt tudatosítja az olvasóval, hogy meggyőző összkép csakis a rendelkezésre álló lecsupaszított részletekből rakható össze. A családi háttér szociografikus rajza után ezért hat megvilágító erejűnek egy ilyen összegzés (még a mű elején, az első fejezetben): „Életkorából és a család életformájából következően nem lehetett tartósan tagja elsődleges közösségeknek (család, faluközösség, vallási felekezet), ilyen mélykultúrája sem volt. Innen kezdve új meg új másodlagos közösségekbe kellett beilleszkednie (iskolai osztály, katonai egység, vándorszínész-társulat, szerkesztőség), a maga helyét újra meg újra kiharcolnia, egyedül hozott apró döntéseiért egyedül vállalnia a következményeket. Ilyen helyzetben kétféle egyéniség kialakulása prognosztizálható: vagy mindenkinek tetszeni, megfelelni akaró, hajlékony személyiség válik belőle, vagy egy szabadságszerető, öntörvényű, minden függéstől irtózó egyéniség, ami egyébként megfelelt a kor, a romantika maga faragta embereszményének is.” Ha ehhez hozzávesszük Margócsy Istvánnak azt a felismerését is, hogy Petőfi pozíciója, már a költő színre lépése előtt, készen állt a magyar közéletben, és Petőfinek egy üresen álló helyet kellett betöltenie, akkor elgondolkodhatunk rajta (márpedig egy jól sikerült, értékes életrajz az ilyesfajta tűnődésekért jön létre): vajon egy erős akarattal rendelkező, kiemelkedően tehetséges ember tényleg magától akarja-e azt, ami élete tétjének bizonyul, vagy inkább más akaratok akartatják?
Ám egyelőre maradjunk Petőfi személyes tulajdonságainál! Kerényi az említett összefüggésekben úgy ragadja meg őket, hogy ezáltal a költemények fontos jellegzetességeire is rávilágít. Észreveszi például a „térképen” zajló „cikázások” kapcsán (Petőfi minden, de tényleg minden vándorlása, utazása, költözése, kiruccanása nyomon követhető az életrajz alapján), hogy az útközben keletkezett versek ugyanolyan szép kézírással, ugyanolyan kevés javítással, törléssel maradtak fenn, mint a többiek. Ebből arra következtet, hogy Petőfi a szekéren vagy gyaloglás közben nemcsak kiötölte, hanem ki is dolgozta (plusz véglegesítette és memorizálta) akkor készült költeményeit, majd este, a szállásán letisztázta őket. Ez már önmagában is sokat elárul az alkotói személyiségről; intenzív, heves és gyors, de nem mélyreható költői impulzusokat tételez fel. Ezért ámul el az olvasó egy-egy telitalálat, zseniális fordulat vagy költői kép láttán; és ezért nem lepődik meg, amikor önismétléssel, henye klisékkel, közhelyekkel és egyéb laposságokkal találkozik.
A látomás és indulat Füst Milán-i duójából Kerényi, a kritikai életrajz műfajának megfelelően, inkább az indulati elemek formateremtő működését ragadja meg (bár annak is nemritkán tanújává teszi az olvasót, hogyan tud az agyonstrapált metaforákból és jelképekből – tölgyfa, szikla, rablánc, tenger stb. – akár egy talpraesett gondolatalakzat is feledhetetlen, fantasztikus képsort alakítani). Az életrajz egyik legerőteljesebb megfigyelése a „hármas indulati lépcső” mechanizmusára mutat rá: a hirtelen haragú Petőfi hogyan formálja meg egy-egy rossz élményét, illetve reagálást rá azon melegében, rögtön a dühkitörés után, hogyan tér vissza rá egy másik versben napokkal később, önmagától és dühétől némileg már eltávolodva, és hogyan jut el egy harmadik versben a letisztultabb, átfogó perspektíváig. (Csak a rend kedvéért jegyzem meg, hogy a pozitív indulatok – például szerelmi hevület, fiúgyermeki gyöngédség – költői megformálásának nincs ilyen hármas tagozódása, helyette van jó sok „önzsánerezés” és, főleg a korai versekben, némi szenvelgés is.)
Egy másik fontos tulajdonság: Petőfi elképesztő munkabírása és munkafegyelme. Ez bizony élesen ellentmond a bohém költő zsánerképének és annak a föltételezésnek, miszerint az ihlet pillanatai kiszámíthatatlanok. Petőfi alkalmas volt rá, és hozzá tudta szoktatni magát, hogy olyan rendszerességgel dolgozzék, mint egy hivatalnok. (Ezért is nevezte Babits – igazságtalanul, de nem minden alap nélkül – a zseni álarcában rejtőző nyárspolgárnak.) Az alatt a rövid idő – nagyjából öt-hat év – alatt, mely az alkotói pálya kiteljesítésére jutott neki, nagyrészt szakmányban dolgozott, heti vagy havi penzumot kellett teljesítenie, és ezt ő mindig teljesítette is. Az életrajz havi-kéthavi bontásban tudatja az olvasóval, hány vers jött létre egy adott időszak alatt; általában sok, nagyon sok. Amikor meg kevés, akkor sem alkotói válság zajlik, hanem a költő, átmenetileg mentesülve a penzumkötelezettség alól, nagyobb terjedelmű saját munkán vagy műfordításon dolgozik.
Nem az a meglepő, hogy az így létrejött nagyszámú költemény közt halványabbak is vannak, hanem az, hogy milyen sok a jó vers, sőt aránylag a remekmű is. És ami legalább ilyen fontos: a halványabb verseken is látszik a személyiség senki máséval össze nem téveszthető nyoma, látszik, hogy ezúttal is egy rendkívüli tehetség dolgozott, most épp mérsékelt hatásfokkal.
Az életrajzból kiderül, hogy a költőnek milyen kemény és lankadatlan küzdelmet kellett vívnia a puszta létfenntartásért, melyhez aztán a szüleinek juttatandó támogatás is járult (a Petrovics házaspár története fontos mellékszál az életrajzban, tömör és pontos szociográfiai esettanulmány; itt elég annyit mondanom róla, hogy nem az 1838-as árvíz volt Petrovics István tönkrejutásának utolsó állomása); nősülése után pedig feleségét és fiát is el kellett tartania, mert apósától egy fillér hozományt nem kapott. Fontos alkotói tulajdonságnak tartom az ebből kivilágló ellenálló képességet: Petőfi nem sínylette meg a napi költői-fordítói-szerkesztői munkát, nem őrlődött fel tőle. Meg tudta őrizni szemlélete frissességét, inspirációja villanásszerűségét.
Természetesen a jelen életrajz sem tekinthetett el az alkotások értékelésétől és – ami ezzel együtt jár – értelmezésétől. Ám Kerényi ezt is az alkotói tulajdonságok gazdag tényanyagon alapuló rekonstrukciója révén teszi. Amikor azt olvasom az első pályaszakaszról szóló fejezetben: „Most először fordult elő Petőfi pályáján, hogy egy életszakaszát nagyobb, epikus költeménnyel zárta le. Később ez szokása lett”, akkor azt látom – azt láttatja velem az életrajz –, hogy a költő egyszerre próbálja tagolni az életművet és az életidőt. Még inkább ezt mutatja Petőfinek az a szokása, melyre Kerényi ismételten felhívja a figyelmet, hogy az év utolsó napján (egyébként születésnapján) mindig írt egy-egy összegző célzatú verset; az életidő és az életmű együttes strukturálásának szándéka pedig a megtervezett és a véletlen mozzanatok ritmusára világít rá a költő életében. Néhány lappal később, a Cipruslombok… kapcsán azt olvasom, hogy: „A formai kísérletezés akkor erősödött fel, amikor az ihlet fogyni kezdett”; ez pedig ismét csak egy fontos alkotói jellegzetesség feltárása, egyszersmind értelmezés és értékelés
a javából. (Ugyanakkor olyan megfigyelés is, mely egy sor kérdésre választ ad, például, hogy miért kedvelte Petőfi a laza félrímeket jobban az igényesebb és bonyolultabb rímképleteknél, vagy hogy miért írta népdalimitációit inkább jambusban, mint trocheusban.)
Nemcsak értelmezésnek és értékelésnek, hanem a ritka narrátori feltárulkozások egyikének is tekinthető, amikor a könyv közepe táján, a huszonnegyedik születésnapról írva, összekapcsolja a jogi és a költői nagykorúságot: „Petőfi joggal érezhette magát 1847 elején nagykorúnak, költőként is. Az Összes költemények tanúsága szerint valóban mindent tudott, amit egy poéta pályája során fölmutathatott: végrehajtotta egyéni stílusszintézisét, kialakultak motívumrendszerei, ezek kifejezésére nagyívű versszerkezetet formált. Ebből következően elemzési módszerünk is változik: az eddigi induktív megközelítést a dedukció váltja föl, a kiharcolt költői eredmények bővítésének és variálásának nyomon követése.”
Így tehát a mű első felében kiemelten fontos alkotói tulajdonság az a hajlam, mely a „zsánerezés”-nek és „önzsánerezés”-nek nevezett eljárásmódra irányul; a könyv második felében pedig az a váteszi nagyratörés, mely a későbbiekben Petőfi közéleti szereplését is meghatározta.
Ami az előbbit illeti: már a kortársak észrevették, hogy Petőfi a valóságban nem mindig úgy viselkedik, ahogy a költeményeiben megszólal. A bordalaiban saját gégéjének tulajdonított szeszes ital töredékét sem fogyasztja; a nőkkel szembeni valóságos viselkedésében nem sok nyoma van az egyidejű szerelmi líra gátlástalan dévajságának; a „természet vadvirága” valójában három-négy idegen nyelven olvas vagy beszél, és nagy lendülettel, folyamatosan bővíti már pályakezdésekor sem csekély műveltségét. Az értőbbek és értelmesebbek azt is észrevették, hogy ez az eltérés, olykor ellentét egyáltalán nem árt a versek hitelességének, és – tulajdonképpen furcsa módon – az életrajzi személy hitelességét sem kezdi ki. Egy reneszánsz vagy barokk poéta esetében mindez nem lehetett probléma, de Petőfi a (még akkor) fennálló lírai konvenciók ellenében vált jelentős költővé, és ehhez az általa felfedezett új (vagy nem is annyira új) motívumokon kívül elsősorban az igen erős, igen hangsúlyos alanyiság segítette hozzá. Petőfi szerencsétlenségének tartom, hogy a későbbiek folyamán mindinkább kényszerítve érezte magát a megélt élet és a költői szerep összhangba hozására, pontosabban arra, hogy az előbbit hozzáigazítsa az utóbbihoz. Nemcsak azért szerencsétlenség ez, mert emiatt elment a harctérre, ahol nem volt semmi keresnivalója, hanem azért is, mert ily módon költészete közéleti vonulata – minden részletszépségével együtt is – menthetetlenül ellaposodott.
Kerényi Ferenc művének egyik számottevő újdonsága, hogy részletekbe menően, pontosan feltárja a korai zsáner- és önzsánerképek működési mechanizmusát; leírja, mikor és miért erősítik a költői egót, és mikor egy, az egótól idegen típus megalkotása a kitűzött cél. „A helyzetdalok önzsánerező mámora segít kiszabadulni az életkörülmények szorításából” – olvassuk egyfelől, másfelől a színészi ambícióktól is fűtött pályakezdő költő úgy bővíti jelmez- és kelléktárát, hogy közben „egy sosemvolt magyar falu benépesítése” zajlik. Ennek a folyamatnak talán legértékesebb eredménye A helység kalapácsa, melynek kapcsán Kerényi megválaszolatlan, azaz csak föltételesen megválaszolható kérdésnek tekinti: „kit vagy mit parodizált Petőfi? Az irodalmi apjaként tisztelt Vörösmartyt? Az évtizede halott hőseposzt? Versben a prózai műfajok, jelesül a novella modorosságait? Osszián terjedő kultuszát?” Azt hiszem, a költemény nem érződne ma is annyira frissnek és pompásan élettelinek, ha költője egy avítt vagy modoros (tehát magában is parodisztikusnak ható) műfajt vagy művet akart volna kigúnyolni. Inkább arról lehet szó, hogy Petőfi jó érzékkel rájött, miután feltöltötte zsánerkészletét, hogy a rendelkezésére álló kulisszák, jelmezek és szerepek komikus regiszterben előadva működőképesek igazán. Ezért a költemény nem a szatirikus pastiche-hoz, inkább a travesztiához áll közel, bár azt az elbeszélő költeményt, melyet travesztál, valószínűleg soha senki nem írta meg.
Ami a költői pálya második felében kifejlődő, majd elhatalmasodó váteszszerepkört illeti, Kerényi visszafogottan, de félre nem érthetően fogalmaz: „A »nép« fogalma Petőfinél nem társadalmilag-szociológiailag körülhatárolt fogalom, hanem költői fikció. Olyanformán, mint népdalkorszakában a sosemvolt magyar falu volt, amely népies műdalaiból, élet- és zsánerképeiből bontakozott ki. Annak a rátapadt önzsánerező álarc volt ideig-óráig az ára, amelytől sikerült megszabadulnia, ennek a költői fikciónak azonban súlyosabb következményei lesznek, amikor 1848-ban a politika kézzelfogható valóságával kell majd ütköznie.” S ha ehhez hozzávesszük Kerényi egy másik összegző értékelését, akkor azt látjuk, hogy az életrajz a szóban forgó költői fikciót nemcsak a politikai gyakorlathoz képest, hanem önmagában is kétes értékűnek tekinti. A forradalom előtti időszakot összegezve tudniillik így szól: „1848 januárjára – több költemény tanúsága szerint is – Petőfi elérte költői pályája csúcsát, amin a hátralévő másfél év verstermésének mégoly híres darabjai sem változtattak.”
Halk, de kemény szavak.
Eszerint Petőfi költészetének az a végső szakasza, ami 1848 eleje után jött létre, már nem a csúcs. Ami már nem a csúcs, az hanyatlás.
Kerényi ezzel semmi vadonatújat sem mond, semmi olyat, amit már mások is le ne írtak volna. Hogy csak a már említett két kiváló Petőfi-kutatót említsem: Horváth János sincs elragadtatva az utolsó időszak gyűlöletrohamaitól és indulati szélsőségeitől, de ő nyereségnek tekinti Petőfi költészetének „mind nemzetibbé” válását, nem gondolva rá, hogy a nacionalizmus erősödése (nem is annyira a doktriner kozmopolitizmus, mint inkább a dolgokat magukat néző szemléletesség, a konkrét gondolkodás rovására) és az indulatok elfajulása, valamint ez utóbbi és a költői összteljesítmény hanyatlása közt esetleg összefüggés állhat fenn. Ferenczi pedig, aki benne élt a dualizmusban, és azt láthatóan elfogadta, a királyellenes verseket olvassa ellenérzéssel; ő viszont arról próbálja meggyőzni az olvasót, hogy a sajnálatos módon ádáz költemények mellett majdnem ugyanolyan arányban jönnek létre finomabb, emelkedettebb érzésről tanúskodók is.
Ám ez nem így van. Igaz ugyan, hogy a rímes publicisztika időszakában létrejön olyan finom és gyöngéd költemény is, mint az Itt van az ősz, itt van újra, olyan remek tájvers, mint a Kiskunság, olyan nagyszabású, férfias szembenézés az életvesztéssel és a költői pálya várható derékba törésével, mint Az év végén, és a Pacsirtaszót hallok megint című versben megszólal az a – sajnos, későn jövő – felismerés, „Hogy nemcsak gyilkos eszköz, katona, / Egyszersmind költő is vagyok”; ám ezek inkább kivételek.
Az is igaz, hogy a személyes tapasztalat forrósága egész költeményeket képes átizzítani, de ilyen, egészében izzó versből sincs sok, talán csak a Szörnyű idő… és a Csatában (ez utóbbi nem tévesztendő össze a harci induló jellegű Csatadal-lal, melyet Kerényi találóan így jellemez: „minden részletszépsége és mesterségbeli rafináltsága ellenére kissé sterilnek hat”).
Az is igaz, hogy a politikai propagandacéllal írt verses történelmi kiselbeszélésekben
(A király esküje, Dobzse László, Kun László krónikája) az elbeszélő kedély gazdagsága egy-egy pillanatra eltereli mind a költő, mind az olvasó figyelmét a kiszabott irányról, ám ez utóbbi mégis elég erős ahhoz, hogy lássuk: Petőfit nem érdekli sem a történelem, sem a konkrét történelmi személyiség, ő igazolást és illusztrációt keres a királyellenesség eszméjéhez.
Az sem vonható kétségbe, hogy a politikai versekben is imitt-amott fölfénylik az a költői zsenialitás, melyet az életrajzíró a pálya csúcsához társít. A Föltámadott a tenger víziója annyira monumentálisnak érződik, hogy feledteti a benne előforduló toposzok elcsépeltségét; és az 1848 című költemény lenyűgöző titanizmusa is egy pillanatra elpalástolja a beleírt fenyegetésben rejlő ellentmondást, hogy tudniillik ott nemigen létezhet szabadság, ahol „rettentőn lakol” az, „Aki mást vall”, mint a szabadság egyedül létjogosult vallását. Ám a politikai versek – hacsak nem azonosul a beléjük foglalt irányeszmékkel az olvasó fenntartás nélkül – összességükben mégiscsak sivárnak és fanatizmusuk miatt ijesztőnek érződnek. Petőfi 1848 márciusa után írt forradalmi, szabadságharcos és hazafias versei részint kordokumentumként becsesek, részint az indoktrinációt, a (mozgósított, mindig valamilyen ellenséggel szemben álló) közösséghez tartozás érzését erősíthették és erősíthetik ma is; poétikai értékük ezzel nem áll arányban.
A forradalmi időszak költői termésén belül Kerényi kitüntetett figyelmet és igen részletes elemzést szentel Az apostol-nak. Nem csupán az utolsó korszak főműveként tünteti föl, hanem – elsősorban a „hősi terrorcselekedet” problémakörének exponálása és sikeres cselekményesítése miatt – világirodalmi rangú alkotásnak is tekinti. Tisztában van vele, hogy „Az apostol szabálytalan, öntörvényű mű. Nem verses regény; teljességgel hiányzik belőle a regény felépítettsége, amire Petőfi A hóhér kötelében még nagyon is vigyázott”. Úgy látja, hogy Petőfi ebben a műben a verses elbeszélés műfaját akarja tágítani mind a líra, mind a dráma felé; a cselekményt meg-megszakító lírai elemek alkalmazása kompozíciós elvvé válik, a narrátori kommentárok pedig az életrajz íróját az antik kórusra emlékeztetik. Elemzése (majd pedig Az apostol újraolvasása) arról győzött meg, hogy ebben a nagyobb ívű majdnem epikai kompozícióban sem a szereplők egyénítetlensége, sem a narrátori doktrinerkedés nem öli meg a művet. Arról már nem győz meg maradéktalanul, hogy: „Hozzávéve a tér és idő kötetlenebb kezelését, a kozmikusságot, az egy célra koncentrált főhős csaknem mitikus emberként való ábrázolását – mindez […] a Csongor és Tünde–›Leona–› Az ember tragédiája vonulatban, Vörösmarty Mihály, Czakó Zsigmond és Madách Imre alkotásainak szomszédságában jelöli ki helyét.”

*

Egy jó életrajz, a részletkérdések megvilágításán túlmenően, azt mutatja meg az olvasónak, mi az ábrázolt élet voltaképpeni tétje; mi az, amiről szól ez az élet. Ezt a kívánalmat Kerényi Ferenc munkája messzemenően teljesíti. Az olvasó láthatja, hogyan fest részletekbe menően, közelről az, amit közhelyszerű metaforával egy derékba tört élet gyors fellobbanásaként, rövid és erős ragyogásaként, majd hirtelen kialvásaként írhatunk le. Látjuk, amint egy nála nagyobb erő behúzza az életrajz hősét a költészet égisze alá, és amint néhány évvel később egy másik erő kitaszítja őt a költészet égisze alól az úgynevezett „tettek mezejére”, ahol aztán egykettőre nyoma vész. Valójában persze nem ezt látjuk, hanem a fejlődés és a vele párhuzamos karrier állomásait: erős tehetséget
és akaratot, hatásokat, barátságokat, pénzgondokat, összeveszéseket, szenvedélyeket, helyes és hibás döntéseket, az alkotóerő pillanatait, ügyefogyottságokat, dacreakciókat és még sok más effélét. Látjuk, amint a privát boldogság éppúgy közérdekű költészetté formálódik, mint a legsötétebb elkeseredés, és úgy sejthetjük, hogy költőként ez utóbbinak verssé alakításában is örömét lelhette Petőfi; legalábbis az a tény, hogy dühből és haragból is tudott hibátlan remekművet írni, erről tanúskodik.
Látunk egy sor irodalomtörténeti problémát, melyeket Kerényi szépen, sorjában szétszálaz, majd ismét összerak. A költői népiesség és a romantika örökségének párhuzamos birtokbavételéről többet tudok most, mint az életrajz olvasása előtt. Azt is tanulságos volt újragondolnom a János vitéz elemzése kapcsán, hogyan mozoghat egy „síkvidéki egzisztencialista” (ahogy Géher István nevezte volt Kukorica Jancsit) egy szentimentális műmese-kompiláció belső terében.
Az életrajzíró láthatóan szereti és nagyra becsüli az életrajz hősét; ez a szeretet a tények és a szövegek iránti tiszteletben, a már említett nagyszabású aprólékosságban mutatkozik meg.
A jelen sorok írója is szereti és becsüli Petőfi Sándort. Nem a vallomás kedvéért írtam le az iménti mondatot, hanem jelezni akartam:
a Petőfi iránti szeretet fontos része volt társadalmi és kulturális szocializációmnak. Most is, amikor ezt a recenziót írom, a verseknek azt a kiadását használom, melyet tízéves koromban, 1969-ben kaptam, és amelynek tartalmát annak idején (meg aztán később is) számtalanszor el- és újraolvastam. Számomra – mint oly sokak számára – egészen serdülőkoromig Petőfi költészete jelentette magát a költészetet.
Kérdés, hogy egyértelműen jól jártam-e ezzel. Vajon nem tudtam volna-e meg valami többet, lényegesebbet a költészetről, ha figyelmem kinyílásának időszakában – hogy magyar költőknél maradjak – Csokonai vagy Weöres verseit olvasom hasonló figyelemmel és intenzitással? Vajon egyértelműen jó hatással volt-e a magyar közönség versek iránt érdeklődő részének költészetértésére Petőfi rendkívüli népszerűsége?
Ma már egy kissé furcsállom azt is, hogy annyira magától értetődő volt bennem a Petőfi iránti szeretet. Föl sem merült, hogy másképp is lehetne tekinteni életére és műveire, mint szeretettel (túl a kötelező, hivatalos rajongáson, amivel ebben az írásban amúgy sem foglalkozom). Pedig hát az derül ki az életrajzokból és a visszaemlékezésekből, hogy nem volt kimondottan szeretetre méltó ember. Barátaival időnként komiszabbul viselkedett, mint ellenségeivel, pedig ez utóbbiakat sem kímélte. Ám ez nem a most élők gondja; nem nekünk kellett (és adatott) együtt élnünk Petőfivel.
Nekünk Petőfi emlékezetével kell együtt élnünk. Ez pedig nagy kincs, de lássuk tisztán: számottevő teher is.
Tudom, hogy ezzel semmi újat nem mondok, de mégis: csupán csak jelzésszerűen hadd soroljam fel Petőfi néhány markáns versbeli megnyilatkozását költészetének utolsó időszakából! Az a költő, akit magától értetődően szeretünk, egyik versében hóhérmunkára, konkrétan akasztásra ajánlkozik. Ugyanebben a versben az utcai lincselést így üdvözli: „Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!” Egy másik versben a vélt vagy valóságos ellenfelet egy szomszéd néppel azonosítja, majd pedig „kurvanyá”-zik. Egy harmadik versben a Magyarországon élő nemzetiségeket egyszer „undok, éhes hollók”-nak, másszor „tetvek”-nek nevezi, és etnikai tisztogatást hirdet: „Ne legyen béke, míg rosz szívetekből / A vér utósó cseppje nem csorog.” Egy negyedik versben „a király”-lyal, akit az elsőként említett költemény tanúsága szerint saját kezűleg végezne ki, előtte még megásatná a sírját. Mai szemmel nézve igen könnyűnek látszik a „király” szót bármely más szóval – társadalmi osztályt, foglalkozást, vallást, etnikumot, rasszt jelölő szavakkal – behelyettesíteni; és bizony, hogy el ne távolodjunk a magyar lírától, tudunk egy olyan kiváló XX. századi magyar költőt, aki tapasztalhatta, milyen az, amikor az áldozatnak meg is kell ásnia a sírját, mielőtt belelövik a gyilkosok.
Ideje volna végre számot vetni azzal, hogy Petőfi a világszabadság hirdetőjeként, valamint „a nép”-nek járó jogok követelőjeként egyszersmind a mai magyar közéletet züllesztő populista demagógia egyik előfutára is volt.
Biztos vagyok benne, hogy Petőfi költészetét az tudja ténylegesen költészetként olvasni, aki számot vet nemcsak a költői teljesítmény egyenetlen voltával, hanem a föntebb idézett szörnyűségekkel is. Nem kevés bölcsességre
és nagyvonalúságra van szükség ahhoz, hogy Petőfit ne magától értetődően szeressük; hogy elfogadjuk költészetét olyannak, amilyennek a versélményeink mutatják, és személyiségét olyannak, amint a kulturális emlékezetben rekonstruálható – miközben azokra a gyűlöletet szító megnyilvánulásokra, melyek hivatkozási alapul szolgálhatnak mai ordas eszmék számára is, határozottan nemet mondunk.
De mindezek a meggondolnivalók szétfeszítenék a könyvrecenzió kereteit.

*

Végezetül: a recenzió műfajának határát kénytelen vagyok átlépni egy másik irányban is. Írásom elején azért kellett úgy fogalmaznom, múlt időben, hogy „Kerényi Ferenc más utat járt”, mert immár nem járja; néhány hónapja nincs közöttünk. Tudományos munkásságát, kellő felkészültség híján, nem méltathatom; csupán emlékezni tudok színház- és irodalomtörténeti ismereteinek bámulatos gazdagságára, melyet mindig áttekinthető, teljes egészként vonultatott fel, mind a tények sűrűjére, mind az eszmék röppályájára nézve. Egyetemi hallgatóként jártam a szemináriumára; első drámakísérleteimet és drámafordításaimat neki mutattam meg; beszélgetéseink utóbb a Petőfi Irodalmi Múzeumban és a Színháztörténeti Intézetben, még később a Széchényi Könyvtár katalógusterében folytatódtak. Szeretetre méltó, szerény és bölcs embernek ismertem. Ereje és tudása teljességében halt meg, fontos elvégzendő munkák közepette; Petőfinél maradva, ő rendezte volna sajtó alá a kritikai kiadás hátralevő köteteit. Fájdalmas arra gondolnom, hogy többé nem látom Kerényi Ferencet (más közelmúltbeli veszteségek mellett őt sem) a megszokott helyszíneken; és külön sajnálom, hogy mindazt, amit a föntiekben leírtam, sem neki megmutatni, sem vele megbeszélni nem tudom.

 

II

Szilágyi Márton

EGY MAGISZTRÁLIS PETŐFI-MONOGRÁFIA

Amikor e recenzió gondolatmenete formálódott, még azzal a reménnyel kívántam belefogni a munkába, hogy a szerzőjével folytatott, immáron több mint húszéves szakmai-baráti dialógus újabb, a nyilvánosság előtt is megmutatkozó szakaszaként tekinthetek a feladatra. Ám Kerényi Ferenc váratlan halála gyökeresen megváltoztatta ezeket a feltételeket. Ez a Petőfi-könyv, bármilyen fájdalmas is, szerzőjének utolsó, elkészült nagy munkája lett, s a monográfiával való számvetés ilyenformán Kerényi egész munkásságának valamiféle áttekintését is megkívánja immár – nem az extenzív teljesség jegyében ugyan, de legalább az irodalomtörténeti módszertan és elméleti alapállás legfontosabb, itt is megmutatkozó elemeinek azonosításával és értelmezésével.
Kerényi egy kiemelkedő írói életmű köré rendelt, szerzői monográfiát – feltűnő módon – csak pályájának utolsó szakaszában írt, s az előzőek közül is az egyik, egy rövidebb, népszerű Petőfi-pályakép1 jelen könyve előzményének tekinthető. Madáchról szóló, két éve publikált kötete2 pedig erősen igazodott az azt befogadó könyvsorozathoz, mind terjedelmileg, mind a szakirodalmi hivatkozások rendjét tekintve – nem volt tehát abban az értelemben nagymonográfia, mint ez a Petőfi-könyv. Bármennyire rutinos és profi szerző volt is tehát Kerényi, ezúttal új formáját kellett kialakítania az irodalomtudományi értekezésnek. A Petőfi-monográfia megvalósult formában mutat fel egy monográfiaeszményt, s ennek a viszonyát a magyar irodalomtörténet-írás tradíciójához akkor is érdemes felmérni, ha Kerényi – ahogyan ez egyébként jellemző volt rá – nem kívánt elméleti nézőpontból reflektálni saját gyakorlatára. Az utóbbi években megjelent új irodalomtörténeti biográfiák közül a Petőfi-monográfia nyilvánvaló előzményét Ferencz Győző Radnóti Miklósról szóló monográfiája adja3 – már csak azért is egyébként, mert ez volt annak a sorozatnak a korábbi darabja, amelyben Kerényi munkája megjelent, s Kerényi könyvének címe ugyanolyan szerkezetű, mint a Ferencz Győzőé. Ferencz Győző a Radnóti-monográfiát „kritikai életrajz”-ként határozta meg. Ennek a terminusnak a szerző nem adott pontos értelmet az előszóban – egyébként később sem –, feltehetőleg azért, mert az angolszász monográfiatradíció magától értetődő hagyományaként tekintett rá. Ferencz Győző csupán a monográfia feladatköreit bocsátotta előre, a következőképpen: „Ez a könyv kritikai életrajz. A következő rétegekből épül fel: (1) bemutatja Radnóti életrajzát, (2) alkotói pályájának alakulását, (3) költészetének és egyéb irodalmi munkásságának fogadtatását és (4) utóéletét, (5) kísérletet tesz arra, hogy költészetét elhelyezze a korszak irodalmában és a líratörténetben, továbbá (6) kísérletet tesz elemző értékelésére.”4 Ez a feladatkijelölés elég pontosan megfelel a „critical biography” általános tradíciójának, vagyis Ferencz Győző nem kívánt megújító módon viszonyulni az irodalomtörténeti életrajz vagy monográfia formaeszményéhez. Kerényi Ferenc bevallottan Ferencz Győző nyomdokain járt, amikor nagy Petőfi-monográfiáját ugyancsak „kritikai életrajz”-nak minősítette, csak a feladatkijelölés módosult nála némileg: „Adjuk (1) tüzetes életrajzát, (2) költői pályájának alakulását, (3) költészetének egykorú fogadtatását, (4) kiadás- és befogadástörténetének főbb irányait. Az egyes műveket csak az életrajz és a keletkezéstörténet vonatkozásában jellemeztük, Petőfi költészetének általánosabb, poétikai, esztétikai elemzésétől tartózkodtunk. Ugyancsak másik monográfia feladata lehet a félszáz nyelvre átültetett életmű világirodalmi befogadásának 1849 utáni története.” (9.) Ferencz Győzőnél és Kerényi Ferencnél egyaránt megvan tehát – igaz, redukált formában, az életrajz kereteihez igazítva – a műértelmezés igénye, azzal a hallgatólagos előfeltevéssel, hogy a biográfia kereteinek újraalakítása a szövegelemzés megújításához is hozzájárulhat. Ehhez a „kritikai életrajz” hagyománya kétségkívül használható példát nyújtott – s a hazai irodalomszemléleti kontextusban ez a gesztusértékű tradícióválasztás az írói biográfiáról kialakított, sematikus kép árnyalásához járulhat hozzá.
Mit is jelent azonban mindez a hazai irodalomtörténeti hagyományhoz képest? Sajátos feszültség mutatkozik meg ugyanis abban, ahogyan a jelenlegi magyar irodalomtörténet-írás ahhoz a műfajhoz viszonyul, amely intézményes és szakszerű megmutatkozása egyik legelső terepének tekinthető. Hiszen a biográfia volt az a szövegtípus, amelyben az irodalom történetével foglalkozó tudomány először volt képes emancipálódni: az irodalmi jelenségek életrajzi keretben való elgondolása már az antikvitásban kialakuló értelmezői paradigma, s a későbbiekben is alapvetően meghatározta az irodalom befogadását. Ráadásul az írói életrajz népszerűsége, illetve az iránta megmutatkozó olvasói igény azóta is töretlen maradt; igaz, eközben létmódjáról, sőt létjogosultságáról is komoly kételyek halmozódtak föl. Az irodalmi mű autonómiáját alapul vevő irodalomelméleti iskolák (a formalistáktól a strukturalistákon át a hermeneutákig) kiindulópontjukból következően aligha tehettek mást, mint hogy az író életrajzára irányuló érdeklődést eleve kiutasították a számukra legitimnek tűnő kérdésfelvetések közül. Ebben az eljárásban nyilván szerepet játszott az is, hogy a biográfia e szerint a gondolati előfeltevés szerint többé-kevésbé az életrajz és a műértelmezés reflektálatlan egymásra vonatkoztatását elvégző módszertannal volt egyenértékű – s ezért is egyszerűbb némi lenézéssel más tudományágak (például az irodalomszociológia) illetékességébe utalni, mintsem végiggondolni azt, hogy vajon a biográfia létmódja kizárólag így gondolható-e el. Nem csodálható persze, hogy az alapvetően remekművek interpretálásában érdekelt, szövegközpontú elemzési metódusok nem tudnak különösebb érzékenységet mutatni az irodalom funkcionális értelmezése iránt. A marxizmussal oppozícióban megformálódó, felemás módon differenciálódó hazai irodalomelméleti gondolkodás az 1970-es, 1980-as években szintén az irodalmi mű autonómiáját, a szövegközpontúságot tűzte a zászlajára, ám nálunk hiányzott az a tágasabb szellemtudományi környezet, amely finomíthatta volna ennek a céltételezésnek a rigorozitását – például nem létezett olyan, jól tagolt és világos módszertannal rendelkező irodalomszociológiai kutatás, amelyre nyugodtan át lehetett volna hárítani a biográfiával való foglalkozást. Ezt tükrözi Varga Lászlónak az életrajzi kutatások létjoga mellett érvelő, újabb áttekintő tanulmánya is, amely alapvetően egy műközpontú irodalomelmélet lehetőségéből kiindulva, defenzíven érvel – még csak nem is a biográfia, hanem pusztán – az életrajzi tények iránti érdeklődés legitim mivolta mellett.5 Ehhez mérten nem is csodálható, hogy miközben az írói monográfia legitim tudományos közlésforma maradt, nálunk ehhez egyre inkább – kimondatlanul – a korszerűtlenség, de legalábbis a megkésettség kényelmetlen érzete rendelődött hozzá. A magyar irodalomtörténet-írást még a piaci igény is csak viszonylag kevéssé tudta befolyásolni: mert bár pusztán csak az utóbbi másfél, két évtizedet figyelembe véve is több, üzletpolitikai értelemben sikeres kismonográfia-sorozat tűzte ki célul a – bizonyos, speciális szempontok szerint kiválasztott – magyar írók népszerű formában történő, monografikus feldolgozását (gondoljunk csak a Kalligram Kiadó két sorozatára vagy a Korona Kiadó Klasszikusaink című könyveire), ezek a könyvek egyrészt egymástól jelentősen eltérő módszertani alapelveket követtek, másrészt a legritkább esetben kívántak életrajzként megmutatkozni, sokkal inkább valamiféle biografikus keretet választó életmű-értelmezést valósítottak meg – ezzel vélvén kikerülni az ilyen jellegű monográfiákat övező, latens szemléleti elmarasztalásokat.
Ráadásul a létjogot illető kételyek sem explikálódtak, noha ez a feszültség akár arra is lehetőséget adhatott volna, hogy a problémákról értelmes vita alakuljon ki. Az utóbbi időben azért már megfigyelhető valamiféle változás. Talán Schein Gábor tanulmánya a legtanulságosabb hozzájárulás a kérdés exponálásához, noha érvelése mintha némileg légüres térben mozogna: alig tud és akar kapcsolódni a hazai diszkurzushoz. Schein a következőkben látja az életrajz szemléleti lehetőségeit: „Az élet-mű-kor logikájú életrajz alkalmas elbeszélésforma lehet arra, hogy megmutassa, egy ember élete sohasem egyetlen emberé, minden pillanata érintkezések, kapcsolatok, funkciók metszéspontja, és maga az alkotó életműve is metszéspontokon keletkezik. Az életrajz kétségtelenül beágyazódik a humándiszkurzus rendjébe, már csak azáltal is, hogy individuális kereteket szab. De amennyiben gondos kutatásokon alapuló, adatokban gazdag, lehetőleg minden elérhető részletet elénk táró biográfiával van dolgunk, a keretek annál inkább eltolódnak az ahumanitás irányában, feltéve, hogy célunk nem a szövegek visszahelyezése a feltételezett keletkezés életvilágbeli hátterébe.”6
A kétségtelenül a biográfia létjoga mellett érvelő gondolatmenet első pillantásra meglepően védekező jellegű hangütését alighanem az a sajátos tudománytörténeti helyzet indokolja, amelyben az életrajz „korszerűtlennek” minősül. Schein Gábor érvei azonban azért tűnnek túlságosan is sterilnek, mert az ő tanulmánya sem teszi kérdésessé, hogy a tőle „életrajz”-nak nevezett irodalomtörténeti értekezői forma milyen belső változatokat mutathat. Schein gondolatmenetében, amely egyébként történeti visszatekintést is alkalmaz, mintegy önmagával azonos, időtlen műfajként jelenik meg az „életrajz”.7 Ez a nem kizárólag nála megmutatkozó értekezői eljárás – ellentétes előjellel, negatív minősítésű kitételek részeként – persze jóval könnyebbé teszi a biográfia műfajának szemléleti elmarasztalását vagy legföljebb szükséges rosszként való elfogadását. Mert azért az igencsak feltűnő, hogy az utóbbi évtizedek hazai irodalomtörténeti vállalkozásai nem kívánták programosan kitűzni a maguk számára a biográfia módszertanának és elméletének megújítását, noha a nemzetközi példák (akár az angol, akár a francia, akár a német nyelvű kutatásokra gondolunk) ösztönözhettek volna arra, hogy az írókról szóló életrajz műfaját kiszabadítsuk abból a rossz hírű skatulyából, ahová besorolódtak. Ezen a ponton érdemes idézni Varga László megfogalmazását arról a tradícióról, amelynek árnyéka – szerinte – rávetült az „életrajzkutatásra”: „Egyrészt mindmáig éreztetik negatív hatásukat azok az óriási szakmai apparátussal működő, de a műalkotás lényegének feltárásában kevés hozadékú pozitivista, illetve szellemtörténeti iskolák, amelyek vagy egy öncélúvá vált adathalmazt tártak fel az író életéből, vagy önkényes magyarázatokkal fűzték össze a műveket az író egyéniségével, karakterének, lelkivilágának feltételezett elemeivel.”8 Ez az álláspont sem látszik azzal számolni, hogy létezik-e más szemléleti alapállású életrajzírói tradíció. Pedig a biográfia nem kizárólag a pozitivizmus és a szellemtörténet horizontján gondolható el, s az utóbbi évtizedek nemzetközi szakirodalma képes volt másféle megközelítések fölmutatására is.
Ehhez mérten tulajdonítható jelentőség annak, hogy Ferencz Győző és Kerényi Ferenc egyaránt egy angolszász életrajzírói hagyomány meghonosítására tett nagyszabású kísérletet.9 A mindkét könyvön szereplő „kritikai életrajz” terminus azonban közel sem teszi azonossá a monográfiák módszertanát, s ha meg akarjuk érteni Kerényi Ferenc biográfiaírói jelentőségét, akkor ennek az eltérésnek az értelmezésére kell vállalkoznunk.
Kerényi Petőfi-monográfiája, amely igazi, koncepciózus nagymonográfia, s nem is elsősorban terjedelme miatt, nem egyszerűen újrafogalmazása és átértékelése mindannak, amit a magyar irodalomtörténet-írás az utóbbi száz évben, mondjuk Ferenczi Zoltán műve10 óta fölhalmozott – hiszen ezúttal egy olyan életrajz jött létre, amelynek, szemléletét tekintve, előzménye sem volt a XIX. századi magyar írókról szóló biográfiák között. Nem az a célja ugyanis, hogy összefoglaljon „mindent”, amit Petőfiről tudni lehet, hanem mindannak, ami Petőfi biográfiájából azonosítható, megragadható vagy kikövetkeztethető, egy erőteljes koncepció építőköveként van létjogosultsága szerepelni a kötet lapjain – többek között ezzel is összefügg, hogy Kerényi mennyire takarékosan bánt a jegyzetekkel, s mennyire nem törekedett arra, hogy mintegy a hiányzó Petőfi-bibliográfia annotált változatává avassa munkájának jegyzetapparátusát. Éppen ezért a monográfia megítélésekor aligha elégséges arra rácsodálkozni – noha a szakmai recepció egy részében megjósolhatóan ez lesz majd a reakció –, hogy a könyv mennyire adatgazdag, s szerzője mennyi mindent tud tárgyáról; ez ugyanis, ha úgy tetszik, pusztán a minimális kiindulópont Kerényi számára. A Petőfi-életrajz legfőbb módszertani-elméleti újdonsága abban keresendő, ami ezen túl van, s ami csupán az irodalomtörténészi konstrukció tüzetesebb elemzése révén tárulhat föl. A kérdés ugyanis úgy tehető föl: mi az, amit Kerényi problémaként érzékel, s hogyan teremti meg az ehhez szükséges „tényeket”?
Kerényi Ferenc ugyanis az adatok ténnyé minősítésekor rendkívül erős értelmezői műveleteket végzett el, már előzetesen is. Ezért volt lehetséges az, hogy különböző típusú szövegekből (Petőfi saját kézirataiból, egykorú sajtóhírekből, későbbi visszaemlékezésekből, különböző archivális forrásokból stb.) kiemelt apró elemek egyaránt részeivé válhattak egy költői életpálya fölrajzolásának. S itt nem egyszerűen egy forráskritikai szembesítés műveletéről volt szó, hanem inkább arról, hogy Kerényi a monográfia fókuszát tudatosan egy evangélikus vallású, alföldi, sőt kiskunsági mezővárosi környezetből kinövő honorácior-pályafutás társadalomtörténeti érdekű folyamatára állította rá, s ebből a nézetből tudta Petőfi pályáját egy, minden eddiginél szélesebben és árnyaltabban elemzett kontextusba illeszteni. Ezért és csak ezért lesz jelentősége annak például, hogy Petőfi aszódi iskolatársainak, barátainak rendre megtudjuk a származására vonatkozó adatokat (40–41.), hiszen ilyenformán lehet megragadni a Petőfi körül ekkor kirajzolódó kapcsolatháló társadalmi jelentőségét, s lehet eljutni ahhoz a következtetéshez, hogy „mennyire homogén” társaságról van szó. Ez a megállapítás pedig azért lehet igencsak fontos a monográfia gondolatmenete számára, mert ehhez mérten lesz jelentősége annak, hogy a későbbiek során mennyire átalakul Petőfi ismeretségi köre. Vagy más példát említve: a Petőfi-versek fönnmaradásának mikrofilológiai tanulságai (a keletkezésük éppúgy, mint első megjelenésük adatai vagy a szövegeknek a versgyűjtő füzetekbe történt összemásolásai) mind a költői szemlélet alakulásának az adalékaiként kerülnek elő – nem önmagukban lesznek tehát érdekesek, hanem azért, mert hozzájárulhatnak egy költői fejlődési pálya megrajzolásához. Kerényi nem is hagy a könyvében értelmezés nélküli adatokat – nyilván tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mi választja el a monográfia műfaját attól az életrajzi kronológiától, amelyet nálunk a legmagasabb szinten Radó György Madách-könyve képvisel11 –, s ilyenformán a kötetnek inkább ez a koncepciózussága lehet az, amely majdan vitára ingerelheti a későbbi Petőfi-kutatást. Mert azt persze lehet vitatni, hogy a magyarázatok célelvűsége nem tűnik-e – elsősorban a versek és egyéb művek vonatkozásában – időnként rigorózusnak; hogy csak egyetlen példára utaljak, bizonyos-e, hogy Petőfi egyes műveit valóban a „neopanteista” szemlélettel lehet-e a legjobban összekötni. Ám ne feledjük, Kerényi saját kiindulópontjának következetes megvalósításával, azaz egy „kritikai életrajz” kereteinek a megteremtésével egyáltalán nem állítja másféle, akár ahistorikus értelmezések illegitimitását. A választott nézetből valóban Petőfi költői pályájának a „fejlődési” íve tűnhetett megrajzolandónak, s Kerényi itt határozottan állást is foglalt az életmű csúcsteljesítményeinek kijelölésével: szerinte a költő 1847–1848 fordulójára érte el a legmagasabb szintet, azaz „fejlődése” addig tartott. A monográfia szövegelemzései, különösen a versek funkcionalitására irányuló figyelem ezt egyébként alá is támasztják – ami persze nem jelenti azt, hogy más kiindulású értelmezési metódusok ne juthatnának ugyancsak meggyőző, noha ezzel ellentétes következtetésre. Aligha állítható azonban megalapozottan, hogy Kerényi valamiféle, az adatok önértékének bűvöletében álló metódust követne. Kerényi szemlélete kapcsán – talán nem leírva, de kimondatlan vélekedésként – korábban is el-elhangzott már a „pozitivista” minősítés. A kifejezés persze már régóta kissé meghatározatlanná vált a hazai irodalomelméleti diszkurzusban, hiszen egzakt tudománytörténeti tájolás nélküli szitokszóvá is vált, a korszerűtlenség tulajdonításának eszközévé – mintegy annak kifejezőjévé, hogy az illető irodalomtörténész kizárólag csak a tőle összegereblyézett adatmennyiség miatt tekinthető nélkülözhetetlennek, de egyébként nem veendő igazán komolyan. Messzire vezetne annak fölvázolása, miért alakult ki a szónak ez a sajátos jelentésárnyalata, s milyen tudománytörténeti kondíciók alakították ezt a szemléleti kettéosztást – Kerényi Petőfi-monográfiája szempontjából most csupán azért érdekes mindez, mert még ebben a furcsa konnotatív jelentésárnyalatban is a fentebbiek értelmében teljesen pontatlan az itt követett módszer pozitivistának minősítése.
Az mindazonáltal tagadhatatlan, hogy Kerényi szemlélete valóban szokatlannak hat a jelenlegi, hazai irodalomtörténészi gyakorlatban, sőt ez a különállása pályája egészére is érvényes – ennyiben tehát az idegenkedés nem csodálható, s az sem, ha mindez egy olyan megnevezésben látszik testet ölteni, amely valami régebbi s ezért ismerősnek vélt jelenség különös maradványaként tudja csak meghatározni ezt az érdeklődést. Pedig Kerényi nem reflektálatlan folytatója volt egy korábbi irodalomtudományi paradigmának, hanem inkább előfutára egy antropológiai vagy kultúratudományi szemléletű irodalomtörténet-írásnak. Az elemzésbe bevont, igen nagyszámú, nem esztétikai érdekű szöveg elemzésére irányuló figyelme éppúgy erre utal, mint az is, hogy milyen összetett módon alakította ki a számára tényként elfogadható értelmezői elemeket, s ebben az intézménytörténeti, politikatörténeti, társadalomtörténeti, helytörténeti szakirodalom ismerete éppúgy szerepet játszott, mint a folklorisztikáé. Ezért tűnhet úgy bizonyos nézetből, hogy feláldozza az irodalmiságot egy történeti megközelítés oltárán. Csakhogy ezen a ponton nem árt arra sem felfigyelnünk, hogy Kerényi irodalomértelmező módszere alapvetően és tudatosan kontextualista. Méghozzá abban az értelemben, hogy az irodalom társadalmi használatának értelmezésére törekszik, s ezért is lesz számára modellértéke Petőfi honoráciorpályájának, amely a szabad értelmiségi pálya egyik korai megvalósulásaként is felfogható. A Petőfi-monográfia ilyenformán nem csupán a magyar irodalom egyik legnagyobb hatású költőjének pontos pályaképeként olvasható, hanem aprólékos társadalomtörténeti esettanulmányként az irodalom intézményrendszerének átstrukturálódásáról. S ez a két szál pedig egymást erősítve jelenik meg, mivel Kerényi mindegyiket a lehető legpontosabban igyekszik megrajzolni. Már csak ezért sem szorul rá Kerényi Ferenc Petőfi-könyve annak bizonygatására, hogy ennek a kontextualizálásnak heurisztikus ereje van a XIX. századi magyar irodalom irodalomtörténeti interpretálásában. Annál is kevésbé, mert hiszen egy ilyen érdeklődésnek a nyomai már jelen vannak az utóbbi évtizedeknek a XIX. századi magyar irodalomra vonatkozó szakirodalmában,12 ám inkább a kérdésfelvetés vagy az óhaj szintjén; Kerényi azonban képes volt arra is, hogy ehhez a kérdésfeltevéshez a szükséges kontextust is a kellő árnyaltsággal meg tudja ragadni, Petőfi köré fölrajzolván a XIX. század első felének rendi társadalmát jellemző szereplehetőségeket is.
Ebben a törekvésben Kerényi páratlan eredményt ért el – csak remélni lehet, hogy ezt képes lesz majd a történetiség szempontjából is újraszituálódó hazai irodalomtörténeti kutatás nemcsak felismerni, hanem tovább is gondolni. Mert afelől nincs kétségem, hogy rövid távon a társadalomtörténeti vagy történeti folklorisztikai szakirodalom felől jóval egyszerűbb lesz belátni, hogy Kerényi Petőfi-könyve az utóbbi évtizedek legfontosabb áthidaló gesztusa az irodalomtörténeti kutatás és az előbb említett diszciplínák között, tehát alighanem jórészt ennek a kötetnek lesz köszönhető, ha az irodalomtörténeti megközelítés lehetőségei legitim érvrendszerként meg tudnak jelenni a XIX. század társadalomtörténeti leírási kísérleteiben. Ám mindez nem mentesít bennünket attól, hogy irodalomtörténészként megpróbáljuk továbbépíteni azt, aminek Kerényi Ferenc ebben a könyvében megvetette az alapjait.

 


Jegyzetek

1. Petőfi Sándor. Elektra, 2002 (élet-kép sorozat). Még korábbi példaként persze számon kell tartanunk az életrajz és a képes album kombinálásával létrejött kötetét is: Petőfi Sándor élete és kora. Írta és összeállította: Kerényi Ferenc. Unikornis, 1998.
2. Madách Imre (1823–1864). Kalligram, Pozsony, 2006 (Magyarok emlékezete).
3. Ferencz Győző: Radnóti Miklós élete és költészete. Kritikai életrajz. Osiris, 2005 (Osiris monográfiák).
4. Ferencz Győző: i. m. 11.
5. Varga László: Életrajz-kutatás és irodalomelmélet = Visszapillantó tükör. Tanulmányok Lukácsy Sándor 75. születésnapjára. Szerk. Kerényi Ferenc és Kecskeméti Gábor. Universitas, 2000. 318–323.
6. Schein Gábor: Az életrajzok visszatérése? Jelenkor, 2008. szeptember. 972.
7. I. m., különösen: 965–967.
8. Varga László: i. m. 318.
9. Ennek kapcsán azért az is megemlítendő, hogy ugyancsak a legújabb fejlemények közé tartozik egy másik, XX. századi íróról szóló, érdekes és jelentős monográfia is, amely ebben az összefüggésben ugyanehhez a tendenciához kapcsolható. Szirák Péter: Örkény István. Pályakép. Palatinus, 2008.
10. Ferenczi Zoltán: Petőfi életrajza, I–III. 1896.
11. Radó György: Madách Imre, Életrajzi krónika. Balassi Bálint Nógrád Megyei Könyvtár, Salgótarján, 1987. Megjegyzem, ennek a könyvnek is Kerényi Ferenc volt az egyik lektora.
12. Csak egy példát említve: Margócsy István: Petőfi és az irodalmi gépezet = Uő: Petőfi Sándor. Kísérlet. Korona Kiadó, 1999. 48–74.