Keresztesi József

OPHELIA-PROJEKT

Till human voices wake us,
and we drown

I

Egy fűzfa hajlik a patak fölé,
Mely szürke lombját visszatükrözi – – –
A nap égi útját befejezvén
Hintse fényét puhán a lomb közé,
S eszelős színek vegyék birtokukba
Mind eme tájat!
Forgók és zúgók!, a sodorvonal
Veszélyes íve bíbor fátylat ölt!
Permet szitál a sziklák szegélyén,
Horogra akadt pisztrángként dobálva,
Pörgetve a növendék szivárványt,
Az estbe hajló vad fények neveltjét,
Ki a nap s a víz nászából fogant,
S mint földeken a szorgos magvető,
Úgy szórja el a hűvös esti légbe
Konok, konok, szorgalmas mozdulattal,
Kitartó moraj konok ritmusára
– Egy halott csillag holt cafatjait.
S ki áttekint a szürke lombokon,
Pillantása az örvénybe szédül
Ott beljebb, hol a nagy mélység fölött
A skarlát vízár lassan hömpölyög.

És a holtágban szokatlan hordalék:
Csalán, kakukkfű, torma, kosbor.
Ki az, kinek fájdalma elbir íly
Tulzó beszédet?

…ám midőn a kényes egyensúlyt személyes
Ambíciók veszélyeztetik,
Változást szenved az erőviszonyok
Architektúrája.
Az udvarbéli tömeg a saját
Tehetetlenségi erejénél fogva
Úgy helyezkedik, hogy igazodási
Kényszere folytán kiszámíthatatlan
Mozdulatokra készteti magát.
Ráadásul ott a norvég trónigény.
Így fut át a pánik remegése
A vesztük érző prémes állatok
Véknyán, kik a bokrok rejtekén
Lapulva várják a hajtók sorfalát,
S ha árnyékot vet hínárzöld szemükre,
Megugrik végül az óvatos vad,
Feladva minden helyzeti előnyt.
Imígyen fordul át az életösztön
Végső vágtába, kétségbeesésbe:
A higgadt mérlegelés helyét kapkodás,
Fejveszett pánik veszi át, és józan
Távolságtartással mérlegelni nincs,
Ki képes volna a Korona főbb
Érdekeit. Eltolódnak a
Hatalmi
Centrumok.

Én egykor szerettelek.

Vajon a politika legsajátabb anyaga
Víznemű volna? Folyékony közeg?
Hajszálcsövesség törvénye vezérli?
Csak fagypont alatt formálható?
S még ha így is van, mi célt szolgál vajon
A főkamarás váratlan halála?
A trónörökös rejtekútjai
Új, sosem látott kombinációkat
Képeznek talán? A dán megnyitás?
Helsingőri vezéráldozat?

Mi készül itt e tenger ragyogásból?

Az egyensúly megbomlása a dicső észt
Csak nagyobb tettekre sarkallja – ilyenkor
Válik el, mi végre is pallérozódott!
És hát a királyfi, ez vitathatatlan,
Fényes neveltetésben részesült. Ám
Léptei járatlan utakra vezetnek:
Támogatók és szövetségesek
Híján veszedelmes különc taktikája –
Válhatik-e a hatalom művésze
Önnön retorikájának a foglyává? Vajon
Kínos elszigeteltségbe manőverezi
Önmagát éppen, vagy ma még ismeretlen
Forgatókönyvet követ? S miért, hogy
Lakosztálya díszes ajtajánál
Sehol egy avatott tanácsadó,
Sehol egy árva
Politológus?

Mi végett e szokatlan szerep?
Csupasz fővel, szennyes harisnya lábán,
Az is kötetlen csüng bokáira,
Sápadtan, mint az ünge, térdvacogva –
Mindez miféle üzenetet hordoz?
Hol itt a megszólított célközönség?
S hol jön a képbe a kamarás leánya?
Baleset volt, vagy baljós ultimátum?
Csalán, kakukkfű, torma, kosbor.
Norvégmintás girland a vizen.
Kizárható az idegenkezűség?
Szolgálja mindez bárki érdekét?
S mire következtetsz, ha épp a királyfi
Mögé áll eztán a közvélemény?

Gyom-ékszerével a siró folyamba
Zuhant alá. Ruhája szétterűlve
Mint hableányt tartá fenn egy korig;
Fésülte a habok szétkuszált üstökét,
A szél fújt, és a víz fehér lett, majd sötét.

 

II

Hülasz! Hülasz! Hülasz! Virágkoszorúkkal
Ékes ifjak árnya bolyong a ligetben,
Föl egészen a kopár, szélsikálta
Hegytetőig, ahol a tekintet
Körbejárhatja Khiosz szigetét
S körös-körül a bizonytalan sávot,
Ama formátlan, kétes tartományt,
Hol ég és tenger végül egybeolvad;
Kiáltják hármul Hülasz szent nevét,
Amire hármas kiáltás felel
A tölgyerdőből, a forrás felől,
Mely forrásnál hívták a hajósok,
Míg harsogta: „Hülasz!” – majd zúgta: „Hülasz!”, az egész part.

Hülasz! Hülasz! Hülasz!
Ahol az ifjú fegyverhordozót
A mélybe vonta a vízi nimfa karja,
A lapitha herceg várost alapít.
Célszerű döntés. Minden eredetnek
Legyen forrása, fölmutatható.
Jelöljük ki a biztos kezdetet.
Kiáltsuk hát az örök áldozat
Nevét, s rejtse el a hangtalan közeg
Mögötte azt, ki megadásra csábít,
Rejtse mélyen a kezdet auktorát:
Oly teremtmény, ki a víz-elem
Szülötte és lakója.

Hülasz! Hülasz! Hülasz!
Földünk maholnap norvég tartomány.

…a trón inog. Az őrbástya fokát
Sötétvörösre színezi az alkony,
S árnyak lengnek az árkádok tövében
Forró szelek közt fennen verdeső,
Királyi zászlónk tükörképeként.
Kormányzatunk tekintélyét a leányzó
Balsorsa könnyű célponttá teszi –
Csalán, kakukkfű, torma, kosbor!
Fém siklik fémen, forró por szitál,
A vérerekben gyűlik, föltolul
A lassan izzó helsingőri nyár.

Hülasz! Hülasz! Hülasz!
Rosszul megy nekem ez a verselés –
Ám ha nem tudom
Mértékre szedni sóhajaimat,
Ne államférfiú
Legyek, hanem pór
És hajtsak lovat.

És mégis, mégis. Emberek vagyunk.
Szavaink tettek. Tetterős szavak.
Emberek, noha államférfiúk.
Szalvéta, lazacos szendvics, kis konyak.

A melltűnk lángol: tenger ragyogás!
Maszkunk aranyán szétolvad a Nap.
Forró fém ül a mosoly ráncain.
Szalvéta, lazacos szendvics, kis konyak.

Szavaink tettek, hajtsuk végre hát,
Amit diktál az adott pillanat.
Egyensúlyozzunk szent koturnuson.
Szalvéta, lazacos szendvics, kis konyak.

Játékunk úgy kell alakítani,
Hogy érződjék az igaz indulat
(Mely érthető, s így mélyen emberi).
Szalvéta, lazacos szendvics, kis konyak.

Szavaink tettek. S bölcs a hallgatás
Arról, mit említeni sem szabad,
A moccanatlan mélységben lakót,
A megnevezhetetlent, ott, a víz alatt.

És mégis, mégis.
Emberek vagyunk. Mert
Hiába oltja be az erény
E mi vén törzsünket, megérzik rajtunk
A vad íz. Én
Nem szerettelek.

Csalán, kakukkfű, torma, kosbor.

Semmit se gondolok, uram.

Hülasz! Hülasz! Hülasz!
Ringat, dajkál a mélyvíz,
Koszorúmat az örvény kapta föl,
S félek megtudni, vajon odalenn
Ki próbálja szürke homlokára?
Zöldes félhomály tapogat körül,
Ezüstcsillámos, cirógató kezek.
Az udvar népe, a királyfi, atyám,
Mind oly távoli most e pillanatban.
Mind, aki akart tőlem valamit.
Vagy kezdeni akart valamit velem.
Az áradat dobál csak körbe-körbe,
Átlök a túlpart felé, majd vissza onnan.
Két part között a mélységben sodor,
S mindazt, ami a felszínen lebeg,
Balsorsom könnyű célponttá teszi.
Semmit se gondolok.
Hülasz! Hülasz! Hülasz!
Megtartom e szép lecke bényomásit
Őrül szivemnek.

Hülasz! Hülasz! Hülasz!

Nem jól imádkozol.
Vedd, kérlek, a torkomról ujjaid.

 

III

Poggyászom a hajón; Isten veled:
Aztán, ha kedvező szél lesz, hugom,
S indúl hajó: ne szunnyadj ám, hanem
Halljak felőled.

Íme, Helsingőr, a dán Riviéra.
Turistanyüzsgés a rakpartokon.
Zsonglőr a plázson, vidám mímusok,
Bakfiskacaj, messzihangzó dobszó,
Bennszülött árukkal zsúfolt bazársor.
– tá-ti-ti-tá-tá –

Tarka napernyők, korzózó családok,
Helyi fűszerek, grillezett karaj,
Mézeskalács, szárított halfüzér –
Kimondhatatlan jól van, ami van.
Alabárdosok a lovas szekéren.
– tá-ti-ti-tá-tá –

Íme, Helsingőr. Tarka, szárított,
Kimondhatatlan – – –

Kisasszony, ölébe fekhetem?

…hisz a Korona
Iránti bizalom egyre csökkenőben,
S gyilkos erő a suttogó viszontvád:
A trónörökös mint vérparázna dán!
A bástyafokon végighúzódó
Repedésekben így kapaszkodik,
Telepszik meg a fölfutó borostyán,
Mely hosszú időn át végzi láthatatlan,
Porlasztó munkáját, s mire észbe kapsz,
Siethetsz dúcolni, megtámasztani
Az ingatag falat, mely az építőt is
Kész eltemetni önmaga alá.
Száz sötét zugból vinnyog a panaszszó:
Nem kérhet ő, mint közsorsú személy,
Leányt magának; mert egész haza
Jólléte, üdve, lépésén forog.
– tá-ti-ti-tá-tá –

Ám a szégyen nem intézményi kérdés.
Ős szabály, hogy minden épület
Az ellensúlyok elvén alapszik.
És ha megbomlik e finom összhang,
Káosz lesz úrrá bármely rendszeren.
Csapdába estünk: itt gyanú
Lehet nagyon rossz; semmi bizonyosság.
A leány őrült. A leány halott.
A tágas kristálytermek lakója immár.
Hallgatása fehér zaj fülünkben.
Mély áramlatok hívják táncba most,
Hűvös és zöld és tiszta lobogás.
Finom és selymes: ugyanaz a víz, mely
A rakpartok mentén jóval szennyesebb.
S véssük jól észbe: minékünk – igen! –,
Minékünk erre is tisztünk ügyelni!
Felelős munkánk karbantartani,
Hisz a gondozatlan kikötő látványa
Más nemzeteknél csúnya hírbe hoz.

Kemény hideg van.
S nem jól vagyok.

Nem akarok beszélni a leánnyal.

A trónörökös megközelíthetetlen.
A leány halott. A Korona iránti
Bizalomnak – tá-ti-ti-tá-tá –
Maradékát kell most mentenünk,
Határozottan cáfolván a vádat:
Cáfolván és kikérvén magunknak.
A királyfi hallgat. Vagy ha épp beszél,
Szavaival még inkább fölkavarja
A tények iszapját. S hogy vajon
Kinek szolgálhat hasznára mindez,
Kinek a malmára hajtja a vizet
(E szójátékot nézd el most nekünk),
Váratlan húzásra mily lépés a válasz:
Átláthatatlan. Vakon szimultán.
Túlérett gyümölcs minden győzelem. –
Miféle poggyásszal fogunk útra kelni
Ha megérdemelt pihenésünk napja
Felvirrad egykor? Miféle poggyászt
Görget a keskeny pallón majd a hordár,
Ráncos majomkezét baksisért kinyújtva,
Miféle érdemrendek gyűjteményét,
Midőn kifutunk a vágyott Dél felé,
Hol a Boldogok Szigete ringatózik?
Ne menekülhess a rágalom elől.
Vonulj kolostorba; menj; Isten veled.
– tá-ti-ti-tá-tá –

Erővel jönne; megfogá
Csuklón felül kezem, s tartá erősen,
Megrázva kissé a karom.

Csalán, kakukkfű, torma, kosbor.
Illetted-é zokszóval közelebb? Mi?

Kemény hideg van.
S nem jól vagyok.

Sós fuvallat kél a tenger felől,
Sirály kiáltásával érkezik.
A rakpartok mentén útra kész
Utasszállítók, óriás tankhajók
Vetnek nagy árnyat. Menj; Isten veled.
Emlékünk eloszlik a nyomvízzel együtt.

Apró halak a műanyag szatyorban,
Egy halott csillag holt cafatjai.
Csuszamlós iszap a lépcsők tövén,
Piszkosszürke, súlyos kotyogás,
Olajszivárvány és sárga hab.
Folytonos légszomj a szégyen brakkvizében
– És mégis, mégis: ugyanaz a víz.
Hol hullámot vet, hol elcsendesül.
Lassan mozdul, de végül láthatóan
Úrrá lesz rajta őstermészete,
A belső kényszer, melynél fogva, lám,
A formálhatatlan közeg ellenáll.

Az egyensúlyi helyzet
– Merthogy mindez nem intézményi kérdés –,
Íme, jó urak, eleve adott.

Isten áldja meg az ebédjöket.
E világban a szégyen
– tá-ti-ti-tá-tá –
Összege konstans.

 


Jegyzet

Az Ophelia-projekt Varga Rita festőművész Valamit hoz a víz című kiállításának társalkotásaként jött létre. A három tétel a tárlat három sorozatához kapcsolódik. Az első festménysorozat a vízbe fúlt Ophelia témáját dolgozza fel, a másik kettő pedig ennek kapcsán egy-egy közelmúltbeli, nagy figyelmet kiváltó és jogilag a kiállítás pillanatában sem lezárult eseményt: Malina Hedvig, illetve E. Zsanett ügyét. A két fiatal nő saját vallomása szerint Malina Hedvig szlovákiai magyar diáklányt 2006-ban etnikai indítékból támadták meg a szlovákiai Nyitrán, E. Zsanettet pedig szolgálatban álló rendőrök erőszakolták meg 2007-ben Budapesten. A sajtóban mindkét esetet súlyos eljárásjogi kétségek övezik, amelyek a közhatalom elfogulatlanságát kérdőjelezik meg.
Az Ophelia-projekt e konkrét ügyeket nem emeli be a világába, hanem bizonyos hatalmi vonatkozásaikat igyekszik beleolvasztani a shakespeare-i Ophelia-történetbe. A célom az volt, hogy tágítsak a festmények kontextusán – s bár meghatározott, kész koncepcióhoz kellett kapcsolódnom, cserébe viszont utólag alakíthattam az összképen.
A kurzivált részek Arany János Hamlet-fordításából valók, ezenkívül a szövegben – olykor torzított formában – idézetek találhatók Pilinszky Jánostól, T. S. Eliottól és Vergiliustól (Kálnoky László, illetve Lakatos István fordításában).
Hülasz a görög mitológiában Héraklész szépséges fegyverhordozója; mindketten az aranygyapjú megszerzésére induló argonauták közé tartoznak. Amikor az Argó kiköt a müsziai Khiosz szigetén, Hülaszt egy forrásnimfa magával ragadja. Héraklész és Polüphémosz lapitha királyfi nem hagy fel a keresésével, így végül mindketten lemaradnak a hajóról, és Polüphémosz megalapítja Khiosz városát. A szigeten Hülasz kultusza dívott: a résztvevők minden évben áldozatot mutattak be a forrásnál, majd a hegyekben bolyongva kiáltozták a nevét, felidézve az egykori hasztalan kutatást.
Az angol nyelvű mottó ugyancsak Eliottól származik: nevezetes versének – The Love Song of J. Alfred Prufrock – a zárósora.