Gréczi Emőke

A MŰGYŰJTŐ, ÉS AKI NEM

Ébli Gábor: Magyar műgyűjtemények 1945–2005
Enciklopédia Kiadó, 2006. 382 oldal, 2900 Ft

Ébli Gábor: Műgyűjtés, múzeum, mecenatúra
Corvina, 2008. 444 oldal, 3990 Ft

Az örök, megválaszolatlan kérdés: ki a műgyűjtő? Aki megfelelő számú műtárgyat vásárolt vagy kapott? És mennyi lenne a megfelelő? Inkább tekinthető gyűjtőnek, aki nem kap, hanem szerez, tesz valamit a műtárgy birtoklásáért, nem pedig örököl vagy munkája hozadékaként kerül műkincsek birtokába? (Az örökség egyben tartása, gondozása kizáró ok, hogy valakit tudatos műgyűjtőnek tekintsünk?) Műgyűjtő az, aki műértőként vásárol? Akinek célja van a műtárggyal (befekteti pénzét, üres falat tölt meg), vagy éppen hogy semmi célja nincs vele?
Ébli Gábor két kötete több mint kétszáz portrét, sok helyütt inkább esettanulmányt közöl, azokat mutatja be, akiket Ébli Gábor műgyűjtőnek tart – a méltatott gyűjtemények, műtárgy-együttesek birtokosait, ezt a kétszáz embert ugyanis ez az egyetlen kapocs köti össze. Vannak köztük örökösök, gyűjteményüktől már megvált vagy éppen ebbéli tevékenységük kezdetén járó emberek, olyanok, akik bármit megvesznek, ami tetszik, és amire pénzük van, és olyanok is, akik kutatnak valami után, és csak a legritkább esetben nyitják ki pénztárcájukat. Mások eltökélten egyetlen kort, iskolát, sőt művészt preferálnak, alig néhány életmű érdekes csak számukra, ezen a kategórián belül próbálják a lehető legszínvonalasabb anyagot összeállítani. Egy biztos, és ez akár újabb közös pont lehet: néhány monogramot eltekintve a többség vállalta a nyilvánosságot. A dolog természetéből adódik, hogy van, aki dolgoztatja gyűjteményét (katalógusba rendezi, kiállítja, múzeumot épít köré), van, aki letagadja, más pedig egyszerűen magánügynek tartja, hogy pénzét effajta hobbira költi.
A két kötet paradoxona, hogy akiket Ébli Gábor műgyűjtőnek tekint, vagyis két e célból összeállított kötetben – pontosabban a kötetek alapjául szolgáló újságcikkekben, tanulmányokban – megszólaltat, jelentékeny részük már az első bekezdésben vonakodik, sőt elhatárolódik attól, hogy műgyűjtőnek tekintsék. Magyarázatképpen, hogy ennek ellenére miért mutatják be mégis a tulajdonukban lévő műtárgyegyüttest, éppen a jelen írásunk elején hiányolt definíciókat adják meg, vagyis a műgyűjtő valamely meghatározását, a műtárgyvásárlás és
-szerzés különböző indítékait. Az önmeghatározásokkal mondhatni a legautentikusabb szereplők határozzák meg vagy árnyalják a műgyűjtés fogalmát: „a művészet szeretetét népszerűsítő mecénás”, „a műalkotások jó értelemben vett használója, fogyasztója”, „intuitív vásárló”, „olyan műkedvelő, akinek több képe van, mint fala”, „műgyűjtő helyett inkább műbarát”. Ám szembeszökő azok száma, akik elhatárolódnak a gyűjtő meghatározástól, de nyilatkozatukban mégis gyűjtőként viselkednek, kollekciójukat, vásárlási szokásaikat büszkén osztják meg a nyilvánossággal. Szerénység vagy a kereskedők, nepperek, betörők, adóellenőrök, elhanyagolt művészek zaklatásától való félelem lenne a gyűjtemény elbagatellizálásának oka?
A könyvek legfőbb erénye, hogy Ébli Gábor többéves munkával – itthon és külföldön – felkereste azokat az embereket, családokat, akikre érvényes lehet a műgyűjtő bármelyik definíciója. Minden művészettörténész, szakíró tudja, hogy néhány narcisztikus szereplő kivételével a műgyűjtők világa mennyire zárt a külvilág előtt és sokszor egymás előtt is, hogy vannak olyan rendszeres műtárgyvásárlók, akik sosem jártak árverésen, és lehetőleg még a galériákat is messzire elkerülik. Sokan tehát ezekben a cikkekben tárták ki először és talán utoljára a köz előtt lakásuk ajtaját, és engedtek betekintést a féltve őrzött birtokba. Az évek során elkészült portrékat Ébli különböző lapokban (Műértő, Mozgó Világ, Új Művészet, Balkon, Élet és Irodalom stb.) közölte – gyakorlatilag ezeket rendezte kötetekbe, szakmailag sok helyütt és szempontból nem indokolt tematika szerint. A cikkek általában megmaradtak eredeti formájukban, így született ez a műfaji sokféleség, ráadásul a választott műfaj az eredeti szöveget közlő sajtóorgánum szerkesztési elveire, nem pedig a nevezett műgyűjtő személyiségére, gyűjteményének jelentőségére utal.
Az írások műfaja változó, mélyinterjútól a hevenyészett leírásig, így néhol a gyűjtő önvallomásával, máshol Ébli véleményével, gyorsleltárával találkozhatunk: az egyikben a gyűjtő jelöli ki kollekciója fókuszát, máshol pedig a kötet szerzője keresi azt a szálat, melynek segítségével képet adhat az adott gyűjtemény lényegéről. Egy gyűjteményről beszélve a tulajdonos nyilván szubjektív, a szakíró pedig objektív szempontok szerint súlyoz, az előbbi a szívéhez közel álló, a legjobban megszenvedett vagy a legtöbb emléket felidéző műveket választja ki, a szakíró pedig a kvalitást és az egyediséget, a kollekció karakterét keresi.
A bemutatott szereplők között vannak olyan megszólalók, akik mintha maguk sem tudnák, hogy a néhány év alatt összevásárolt műtárgyak miért is állnának össze gyűjteménnyé. Vannak műkereskedők, akikről a leginkább feltételezhető volna, hogy kollekciójuk tudatos gyűjtőmunka eredménye – tisztában vannak a kvalitással, a piaci értékkel, és az általuk valaha megtekintett műtárgyak tömkelegéből bizonyára nem véletlenül éppen ezeket a darabokat hordták haza. Éppen ezért lehet a műkereskedő gyűjteménye professzionális, de lehet akár esetlen, egyenetlen is, hiszen a komoly piaci értékkel is bíró, minőségi műtárgy több hasznot hoz számára, ha áruba bocsátja, mint ha otthon őrizgeti.
Az elsőként megjelent kötetben (Magyar gyűjtemények 1945–2005) az írások a szereplők neve szerinti ábécésorrendben követik egymást (sajnos néha még ez sem támpont, mert a három-négy gyűjtőt magába foglaló csoportok esetében a névsor első helyezettjének kezdőbetűje határozza meg a tanulmány helyét a kötetben), holott akár egy kronologikus, akár egy tematikus rendezés nagyobb hasznára vált volna a műgyűjtők szubkultúrájában kevésbé jártas olvasónak, nem beszélve az utókorról. A gyűjtők egy része évtizedek óta halott (Fruchter Lajos, Oltványi Imre, Kállai Ernő, Gegesi Kis Pál, Köves Oszkár, Dévényi Iván és még sokan) – ezeknek a lezárt kollekcióknak lehetett volna egyetlen, közös fejezetet szentelni, mert így keverednek a jelen és a jövő (az éppen elkezdett műgyűjtemények) méltatásával. Nem rossz gondolat, hogy Ébli kiemeli a hivatásszerűen művészettel, műkereskedelemmel foglalkozó gyűjtőket, ám a csoportosítások önkényesek: a könyvtárosból lett nepper Deák Dénes egy cikkben szerepel a galériás Dutka Sándorral, ám ők elkülönülnek az ugyancsak műkereskedő Haas Jánostól, Kováts Lajostól, a Körmendi–Csák házaspártól, míg Kieselbach Tamás vagy a pár éve elhunyt Kovács Dezső önálló tanulmányt érdemeltek. Ugyanez vonatkozik a művészeti írókra: a „művészettörténész-gyűjteményeket” Chikán Bálint, Genthon István, Körner Éva, Kállai Ernő, Mezei Ottó és Ybl Ervin képviselik, míg az ugyanezt a hivatást űző Román József, Gombosi György, Pán Imre teljesen máshol, más csoportosítás részeként van jelen a kötetben. (Gombosinál esik szó két grafikagyűjtőről, Frankl Sándor keretezőről és Szegi Pál könyvkötőről. Valójában Frankl volt könyvkötő, Szegi pedig – bár valóban tanulta ezt a szakmát, ám csak néhány hónapig űzte – művészeti író, szerkesztő volt, többek között a Szabad Művészeté.)
Jó ötlet volt, és bizonyára ez kívánta a legtöbb energiát Éblitől, a külföldi magyar magángyűjtemények feltérképezése, és a szerző meg is próbálja országok szerint rendezni a kollektorokat, ám ennél többet adott volna, ha ezekből a gyűjtőkből egy közös fejezet áll össze: a könyvben elszórva nem érzékeltetik kellő hangsúllyal, hogy mit jelent magyar műtárgyak között élni a világ másik felén.
A kötet töredezettsége és a tanulmányok, cikkek véletlenszerű sorrendbe helyezése (nem beszélve a névmutató elmaradásáról) azt a lehetőséget mulasztja el, hogy kirajzolódjék a világháború utáni évtizedek műgyűjtői kapcsolatrendszere, mely különösen az 1948 és 1985 közötti időszakban életben tartotta ezt a kor társadalmi elvárásaitól igen távol álló úri passziót, megkerülve az államilag felügyelt BÁV és Képcsarnok Vállalat fémjelezte műkereskedelmet és az állam szándékát, mely a valamirevaló kvalitású művek (olykor szinte teljes életművek, mint Csontváryé, Munkácsyé) védetté nyilvánítására irányult. Ugyanez a kapcsolatrendszer, gyűjtői (szociális) háló tartott el művészeket (Bálint Endrét, Korniss Dezsőt, Vajda Júliát, Veszelszky Bélát, Anna Margitot, Gedő Ilkát), akik a műkereskedelemnek csak a szürke vagy fekete szférájában voltak jelen, de ott talán aktívabban, mint a rendszer – és a Képcsarnok – némely kiválasztottja.
Nagyon más attitűd szükséges a klasszikusok és a kortársak gyűjtéséhez. Ez csak azokban a cikkekben rajzolódik ki, ahol a gyűjtő vall a művészekkel való kapcsolatáról, a művészek szerepéről a gyűjtemény létrejöttében, felépítésében. Kevéssé lehet öntörvényű az a vásárló, aki közvetlenül a festőtől vesz. Itt-ott kiütközik, de nem hangsúlyos, hogy más viszonyt jelentett az ötvenes, hatvanas, hetvenes években kortárs művészetet gyűjteni, mint ma, amikor evidens a művészet és a műkincspiac kapcsolata. Gyarmathy Tihamér előbb felmérte a kollekciót, hogy elég előkelő helyre kerül-e műve, Bálint Endre, ha gyűjtőre talált, gyorsan bemutatta a nélkülöző Ország Lilit, hátha rajta is segít. Sok művész érzett késztetést arra, hogy beavatkozzék a gyűjtemény további sorsába, befolyásolja összetételét, véleményezze a vásárló ízlését.
E kötetben három tanulmány festi le a szocialista műtárgypiac világát. (Ez rettenetesen kevés, lévén, hogy a tárgyalt időszak kétharmadát érinti. A hiányt a Műgyűjtés, múzeum, mecenatúra-kötet vonatkozó fejezetei enyhítik.) Gömör Béla orvos egy interjúban beszél
a csereberélésről mint a gyűjtemény bővítésének ekkoriban leginkább elterjedt eszközéről, a BÁV és a mindenható becsüsök szerepéről, a grafikákat sokszorosító, kisplasztikákat kiöntető műbaráti körről, a korszak meghatározó személyiségeiről, a legnagyobb kollekciókról. Rácz István és Kovács Dezső az MTA Művészettörténeti Kutatóintézetében őrzött visszaemlékezéseinek részleteit olvashatjuk. A szektaszerű csoportosulások, szellemi vezérek és a kapcsolatokkal, a legális piacot messze elkerülve szerzett főművek sorsa rajzolódik ki. Ha valaki veszi a fáradságot, megpróbálja a neveket egymással összefűzni, akkor láthatja, hogy két, egymást részben fedő kapcsolati háló épül fel: a gyűjtők és művészek közötti, illetve a gyűjtők egymás közötti viszonya, mely lehet egyenrangú vagy alá- és fölérendelt. Ugyancsak kemény munkával, ám a portrék alapján tipizálható a műgyűjtő: a hobbista, a nemzeti kulturális örökség birtokosa, a spekuláns, a kalandor, az öntörvényű, az exhibicionista, az elmélyült, a domináns és így tovább. Nyilvánvalóan nem mindenki osztja meg szívesen személyi adatait a nyilvánossággal, ám lényegesen izgalmasabbak és szakmai szempontból
is érdekesebbek azok a portrék, ahol szó esik a gyerekkorról, a szülő-nagyszülő szerepéről, szakmáról, családi háttérről, így képet kaphatunk a gyűjtés okáról, céljáról és mikéntjéről. Azok az írások, amelyekben szinte semmilyen adat nem szerepel, néhány sor után érdektelenné válnak: egy üzletember gyűjteményéből felidézett hat Rudnay- és négy Csók-festmény nem ad karaktert a kollekciónak, sem birtokosának.
A kötetet olvasván áttételesen és lehetőleg némi tájékozottságot feltételezve, de azért kirajzolódik, hogy miként öröklődtek át a háború előttről származó gyűjtői attitűdök és mechanizmusok, kik voltak a gyűjtői irányok és ízlések meghatározói, kik a nagy elosztók, a felbujtók, akik elfeledett életműveket (Scheiber Hugó, Kádár Béla) tettek piacképessé egy (műtárgy)piacmentes korszakban. Ám nem tudjuk meg, hogy mi lett a sorsuk, hová kerültek az egykori nagy gyűjtemények, melyek újabb és újabb kollekciókat alapoztak meg, hogy azután a sors és a vásárló szeszélye folytán – akár a kaleidoszkóp kristályai – napról napra más művekkel álljanak össze műgyűjteményekké.
A Műgyűjtés, múzeum, mecenatúra című kötet láthatóan tanulni próbál a Magyar gyűjtemények hibáiból, és megkapta az Esettanulmányok a jelenkori magyar gyűjtéstörténetből alcímet
– ezzel a sok kérdést felvető műfaji besorolás problémáját igyekszik kiiktatni. Ugyancsak itt jelenik meg, igaz, pusztán egy fejezetindító tanulmányként az a bevezető, mely nélkül az első kötet mintha kizárólag az avatottak figyelmére tartott volna igényt: a korszak rövid társadalomtörténeti és kultúrpolitikai vázlata.
Akad néhány félreérthető megjegyzés e tanulmányban (a Klasszikus minták továbbélése a magyar gyűjtéstörténetben fejezet bevezetője). „A korábbi privilegizált csoportok hátrányos megkülönböztetése” valójában nem „termelte ki az új műgyűjtést”, azt ugyanis főként a Képcsarnok Vállalat ügynöki hálózata és részletfizetési lehetőségei tették lehetővé. Igaz ugyan, hogy az árak még a BÁV árverésein is – eltekintve néhány művészétől, mint Munkácsy vagy Ferenczy Károly – igen kedvezőek voltak, ám a licitálók nagy része a régi polgári miliőt rekonstruálva, a családi hagyományt követve vásárolt. A műgyűjtés új hullámai a Képcsarnok tevékenysége, majd a rendszerváltás körüli évek szélsőséges gazdasági hatása (gyors elszegényedés vagy meggazdagodás) és az új műkereskedelmi infrastruktúra nyomán indultak el. Azt sem lehet egyértelműen állítani, hogy „a gyűjtés […] a politikai véleménykülönbség kifejezése lett”, mert akkor eltekintenénk a pártfunkcionáriusok, politikusok, intézményvezetők (Mihályfi Ernő, Aczél György, Aradi Nóra és mások) kollekcióitól. Megőrizni, rejtegetni, visz-
szaszerezni bizonyos tárgyakat, emlékeket, vagy vásárolni bizonyos művészeket – ezt a viselkedést szemlélhetjük ellenzéki attitűdként, magát a műgyűjtést nem.
A Műgyűjtés, múzeum, mecenatúrá-t Ébli Gábor nem nevekre és gyűjteményekre, hanem gyűjtői módokra alapozva szerkesztette, és ebben ez a könyv mindenképpen korszerűbb, mint az előzményének, de nem „első kötetnek” tekinthető Magyar gyűjtemények. Ugyanakkor ezek a gyűjtői módok olykor átfedésben vannak az első könyv csoportosításaival, sőt akadnak szereplők, akik más hangsúllyal vagy megközelítésben, de ismét bemutatkoznak az olvasó számára. Belekerült a Kádár-rendszerben oly népszerű, a klasszikus értelemben vett, nagy anyagi potenciált igénylő műgyűjtés alternatívájaként megjelenő műbarátkörök működési mechanizmusának leírása – ezek
a grafika-, kisplasztika-, exlibris-, érem- és bélyeggyűjtő társaságok azt a célt szolgálták, hogy ellenőrizhetővé tegyék az effajta piaci folyamatot, ugyanakkor ezrekben keltették azt az illúziót, hogy mindenkinek lehet otthon műkincse.
Újdonság az előző kötethez képest, és ehhez bizonyosan kellett a két könyv megjelenése között eltelt két és fél év, a műkincspiac speciális intézményi képződményeinek bemutatása, melyek a mecenatúra, a szponzoráció, a spekuláció és gyűjtői önimádat valamely fantázianévvel ellátott megnyilvánulásai – sok közülük több kategóriába is besorolható. Itt olyan alapítványokról, céges gyűjteményekről, magánmúzeumokról, művésztelepekről esik szó, melyek valóban csak az elmúlt néhány év termékei, és arra engednek következtetni, hogy a mögöttünk álló két évtizedben felhalmozott gyűjtemények sorsának rendezése igen problematikus – nincs ugyanis megnyugtató, követendő példa a magyar műgyűjtés történetében. Nem lehet kellemes szembesülni azzal, hogy az örökösök, utódok máshogy viszonyulnak a kollekcióhoz, mint ahogyan a létrehozó viszonyult, vagy a lakóhely, iroda befogadóképességén messze túlnőtt anyag biztonságos és méltó elhelyezést igényel. Sajnos a XX. század egyszer sem hagyott két évtizedet egy műgyűjtemény zavartalan gazdagodásához vagy megtartásához, így a jelenlegi felhőtlennek tetsző állapot a megoldások lázas keresésére ösztökéli az érintetteket.
A könyv érdeme, hogy kitér a műkincspiac – itthoni – perifériáján tengődő iparművészeti tárgyak gyűjtésére, a megszólaltatott szereplők valóban elvezetik az olvasót a kortárskerámia- vagy kortársékszer-gyűjtők szűk közösségébe. Ugyancsak nagyszerű a Murádin Jenő kolozsvári művészettörténésszel felvett beszélgetés az erdélyi (magyar és román) műgyűjtésről (az interjú rövidebb változata megjelent 2007-ben az Élet és Irodalomban).
Sajnos Ébli ebben a kötetben is elköveti azt a hibát, hogy teljességre törekszik, vagyis jóhiszeműen mindenkit érdemesnek tart a bemutatásra, aki több műtárgyat birtokol, vagy valóban igényes gyűjteményt, csak éppen magáról nem árul el semmit. Itt is akadnak hevenyészett portrék, felsorolás jellegű gyűjteményméltatások, melyekben nem rajzolódik ki a főszereplő karaktere, ha pedig neve helyett csak az „üzletember” vagy „orvos házaspár” titulust kapta, az olvasó végképp elvesztette a fonalat. Ezek a portrék sajnos egyáltalán nem járulnak hozzá a jelen magyarországi műgyűjtésének ismertetéséhez.
Égetően hiányzik a korszak ismertetéséhez a két kötetben sokak által emlegetett Deák Dénes portréja: egy műgyűjtés-történeti munkában átlépni rajta olyan, mintha a XX. század magyar művészetében csak éppen megemlítenénk Vajdát vagy Rippl-Rónait. Napjaink műkereskedelmi és műgyűjtői szcénáját hangsúlyozottan azok a művészek és műgyűjtők határozzák meg, akiket ő fedezett fel vagy ő nevelt ki. Ellentmondásos személyisége és jogi, etikai normákat sokszor figyelmen kívül hagyó tevékenysége bizonyára elriasztotta Éblit attól, hogy e szűk keretek között portrét rajzoljon Deákról, ám két-három oldalt még egy óvatos méltatás is érdemelt volna.
Ébli Gábor néhány év alatt interjúk százait vette fel, sokszor olyan emberekkel, akik talán soha többet nem állnak a nyilvánosság elé. Két könyve a témában végzett kutatásainak lezárását jelenti. A szerkesztési koncepció mindkét kötet esetében megkérdőjelezhető, a két portré-, illetve esettanulmány-sorozatból mégis valamifajta képet kaphatunk az elmúlt hatvan év műgyűjtéséről, a jelen állapotáról. Ez a két munka alapanyagul szolgálhat majd olyan dolgozatoknak, amelyek azt a bizonyos kapcsolatrendszert, hálót, azt a folyamatot kívánják bemutatni, melyből kirajzolódhat a műgyűjtés 1945 és a jelen közötti története. Ez kétségbevonhatatlan érdeme Ébli Gábor két tanulmánykötetének.