Granasztói Olga

ANYÁK ÉS LÁNYOK

Egy nihilista nő újrafelfedezésének története

Nehéz eldönteni, hogy minek nevezzem azt a szövegválogatást, amellyel az alábbiakban ismerkedhet meg az olvasó. Családtörténeti kutatásnak indult, a birtokomba került hagyatékból egyik orosz felmenőmnek, Vera Goncsarovának (aki egyébként Puskin feleségének, Natalja Goncsarovának volt az unokahúga) kalandos élettörténetét szerettem volna kideríteni. Ahányszor hallottam, mindig nagy hatást tett rám a történet, miszerint üknagymamám, Vera, igen előkelő és cárhű család sarjaként, a XIX. század vége felé beleszeretett egy szibériai száműzetésre ítélt forradalmárba, segített neki elmenekülni Oroszországból, majd Párizsban kötöttek ki, ahol aztán gyermekeik is születtek. A romantikus lázadás és szerelmi kaland történetét sohasem tudtam teljesen elhinni, pedig Vera egyik Párizsban született lányának, Olga dédanyámnak a közvetítésével hagyományozódott ránk. Már csak azért is fogadtam némi kétkedéssel, mert semmilyen írásos nyom nem maradt ezekből az időkből, és a forradalmár apáról, akitől Vera a gyermekek születése után hamarosan elvált, nem lehetett tudni semmit. A hagyatékban fennmaradt orosz levelek és egyéb emlékek alapján próbáltam kideríteni valamit, ám a megoldás egészen máshonnan érkezett.1 Egy véletlen felfedezésnek köszönhetően tudtam meg, hogy Szofia Kovalevszkaja orosz matematikus és írónő 1892-ben Nigilistka (A nihilista lány) címen megjelentetett egyetlen befejezett regényében Vera Goncsarovának ezt a történetét dolgozta fel, akivel egyébként valamikor az 1870-es évek közepén került személyes ismeretségbe. A nihilista lány egy fiatal nemesi származású nő, Vera Barantzova életének sorsfordulóját beszéli el, amikor szakítva múltjával, családjával, arra az elhatározásra jut, hogy életének csak úgy adhat értelmes célt, ha a nép hasznára szolgálhat, és ha ezért az „ügyért” akár fel is áldozza magát. Felkeresi a már hírneves fiatal matematikusnőt, az akkoriban fellépő, társadalmi változásokat sürgető, új orosz értelmiségi generáció ismert alakját, hogy tanácsot kérjen tőle.
A keretes elbeszélés középső részében a főhős, Vera Barantzova korábbi életét és a döntéséhez vezető utat Kovalevszkaja saját családjának történetéből és gyermekkori emlékeiből írta meg. Ugyanakkor a mű harmadik részében ismét Vera Goncsarova életéből merítette az ötletet, amikor főhőse végül úgy dönt, hogy az éppen zajló cárellenes összeesküvés elleni per egyik vádlottjával (Pavlenkovval) névházasságot köt a börtönben, hogy ezzel enyhítsen a kiszabott büntetés súlyosságán, és támogassa a száműzetésben, ahová feleségként elkísérheti. A regényben megformált forradalmár-összeesküvő, Pavlenkov alakjához az az Izsák Pavlovszkij jelentette a kiindulópontot, akivel a valóságban Vera Goncsarova összekötötte sorsát.
Noha a regény kulcsregény, az elbeszélt történetet tekintve nem feltételeztük, hogy minden részletében megfelel a valóságnak.2 Mégis Kovalevszkaja regényéből és a vele kapcsolatban megjelent írásokból szereztem először teljes bizonyosságot arról, hogy a családi legenda igaz, sőt fokozatosan egy sokkal izgalmasabb és rejtélyesebb történet bontakozott ki előttem, amelynek egyébként legszemélyesebb vonatkozását mindmáig nem sikerült tisztázni.
Elsőre persze a regény címe lepett meg, hiszen arról sohasem hallottam, hogy Verának bármiféle kapcsolata lett volna a nihilista mozgalommal. Ugyanakkor a mű mégsem egy tipikus nihilista nő arcképét rajzolja meg, sokkal inkább ennek a maga idejében a konzervatív sajtóban és a hétköznapi használatban elterjedt sztereotip beállításnak adja cáfolatát: a férfias, intoleráns, kéjsóvár és egoista fiatal nő helyett, aki a közéleti színtér kedvéért lemond a családi életről, egy külsejében, érzelmeiben és viselkedésében mindettől éppenséggel nagyon eltérő női figurát állít a középpontba. Ráadásul a regény összességében Kovalevszkaja csalódottságát árulja el a feminizmus és a radikális társadalmi cselekvés lehetőségeit illetően, és ehhez saját tapasztalatai személyes életében és a közéletben éppúgy hozzájárulhattak, mint Vera sorsának megismerése, miután választott élettársával új életet kezdett Franciaországban. Hiszen Vera is, mint oly sok ifjú, a változásokért lelkesülő, tanulni, dolgozni és sorsáról önállóan dönteni vágyó orosz nő – nevezzük nihilistának –, ekkoriban levágatta haját, nem hordott abroncsszoknyát, és nyíltan vállalt különböző demokratikus szokásokat (így például gyermekeket szült egy férfitól, akihez törvényesen nem ment feleségül, majd elhagyta).
A valóságban persze korántsem csak az önfeláldozással járó fiktív házasság adatott meg számára mint egyetlen lehetőség a hasznos cselekvésre, hanem maga is felsőfokú tanulmányokat folytatott, hogy saját útját járhassa. Miután a kiválasztott férfiban csalódnia kellett, az orosz emigráció által kedvelt Svájcban telepedett le, itt kezdődött el az a küzdelem, amelyet leányait egyedül nevelő anyaként élt meg a folyamatos anyagi létbizonytalanság közepette, és ebben paradox módon az egyetlen biztos pont az az oroszországi családi háttér volt, amellyel eredetileg szakítani próbált.
A forradalmi hevületnek későbbi életében semmiféle nyomára nem bukkantam, de műveltsége, érdeklődése mindvégig a leghaladóbb szellemű törekvések felé közelítette. A nihilizmustól bizonyosan eltávolodott, amire egyrészt a teozófia iránti mély vonzalmából lehet következtetni, másrészt abból, ahogy a nihilista felfogással ellentétben hitt a művészetben, sőt lányai számára az önálló érvényesülés lehetőségét a művészpályán látta megvalósíthatónak. Ez az út azonban egyikük esetében sem járt sikerrel, és ehhez nem feltétlenül a tehetség hiányzott, hanem talán az az elszántság és az önmegvalósításhoz szükséges bátorság, ami unokatestvérükben, Natalja Goncsarova festőnőben megvolt.
Az alábbiakban hetven év történése a nihilistáktól a II. világháború végéig néhány válogatott szemelvényen keresztül elevenedik meg két orosz nő, anya és lánya sorsában, az egyes szövegek keletkezésének, illetve felfedezésének sorrendjében.

 

Kovalevska Zsófia

A NIHILISTA NŐ (3

Részlet

Jóleső nyugalommal ültem fotelemben a lobogó kandalló előtt, és elégedetten hordoztam körbe tekintetemet csinosan berendezett dolgozószobámon. Ötévi ide-oda vándorlás után igazán jólesett saját, kedélyes fészkemben megpihennem.
Egyszer csak csöngetés hallatszott az előszobából.
– Ki lehet az? – tettem fel magamban a kérdést, végigfutva gondolatban összes számításba jöhető ismerősömön, és némi nyugtalansággal pillantottam a tükörbe, hogy öltözékem rendben van-e.
Egy egyszerű posztóba burkolt, magas fiatal nő lépett a szobába. Minthogy rövidlátó vagyok, nem tudtam azonnal kivenni, ismerem-e az illetőt, annál is kevésbé, mivel fekete fejkendője úgy eltakarta arcát, hogy abból csak egy szabályos, fagytól vörösre csípett arcocska látszott ki.
Felemelkedtem, és szívélyesen, de a bámulat egy nemével mentem elébe.
– Bocsásson meg, amiért arra határoztam el magamat, hogy önnél alkalmatlankodjak. Vera Barantzova vagyok. Valószínűleg nem emlékszik a nevemre, habár szüleink szomszéd birtokosok voltak. Nemrégiben olvastam önről a lapokban. Tudom, hogy hosz-
szú ideig tanult külföldön, és mindenütt jószívű, komoly nőként emlegetik. Ezért egyszer csak arra az elhatározásra jutottam, hogy önhöz fordulok tanácsért.
Mindezt szaporán, egy lélegzetre mondta el öblös, de kellemes mély hangon. Zavarba hozott, de ugyanakkor hízelgő is volt a hírnevemnek köszönhető látogatása. Először fordult elő, hogy valaki ismeretlenül fordult hozzám tanácsért.
– Igazán nagyon örvendek. Kérem, foglaljon helyet. De hát tegye le a bundáját – hebegtem barátságosan és meglehetősen zavarban.
Vera levette fejéről a fekete kendőt. Szépsége bámulatba ejtett.
– Egyedül vagyok a világon, és teljesen független. A saját személyemmel egy életre végeztem. Én már semmit sem várok az élettől, és semmit sem akarok. Égő, sóvár vágyam az, hogy hasznára legyek az „ügynek”. Mondja, okítson ki, mit kell tennem – szólalt meg Vera hirtelen, minden bevezetés nélkül térve rá látogatása céljára.
Bárki mástól kellemetlen lett volna e különös, váratlan kezdés, amely hatásvadásznak is tűnhetett volna, de Vera szavaiban annyi közvetlenség volt, hangjából olyan őszinte könyörgés csendült fel, hogy eszembe sem jutott csodálkozni rajta. Ezt a magas, nyúlánk lányt sápadt arcával, okos sötétkék szemével egy csapásra a szívembe zártam, és nagy rokonszenvet éreztem iránta.
Csak attól féltem, hogy nem igazolom be velem szemben táplált bizalmát, nem tudok megfelelő választ adni és hasznos tanáccsal ellátni. Sőt hirtelen saját életmódom is, amit három-négy hónapja folytattam, olyan üresnek, semmitmondónak tűnt fel előttem. Mindaz, ami eddig lekötötte érdeklődésemet, elvesztette értékét. Egy hirtelen támadt lelkiismeret-furdalás markolt szívembe: „Mit fogok most mondani? Hogyan is segíthetnék én rajta?…”
Mivel azt sem tudtam, hogy kezdjek hozzá, ismételten arra kértem, üljön le, és teát hozattam.
Oroszországban szamovár nélkül nem lehet bensőséges társalgást folytatni.
Veránál első perctől fogva minden külsőséggel szemben tanúsított közömbössége volt a legmeglepőbb. Azokhoz a látnokokhoz lehetne hasonlítani, akiknek tekintetét annyira magához láncolja egy bizonyos tárgy, hogy képtelenek más benyomásokra.
Megkérdeztem tőle, hogy régóta Péterváron van-e, és megfelelő-e a szállása. Kérdéseimre csak zavartan felelt, egyfajta türelmetlenséggel. Az élet hétköznapi gondjai, úgy tűnt, nem érdekelték. Jóllehet még sohasem volt Péterváron, a főváros mozgalmas élete sem lepte meg, és még csak nem is érdekelte. Egyetlenegy gondolat foglalkoztatta, az, hogy megtalálja élete célját és értelmét.
Kimondhatatlanul vonzóvá tette előttem ezt a fiatal lányt, hogy olyan kevéssé hasonlított mindazokhoz, akiket korábban ismertem. Ezért igyekeztem bizalmát megnyerni és legtitkosabb gondolatait is megfejteni.
Azt mondtam neki, hogy tanácsot mindaddig nem adhatok, amíg meg nem ismertem. Megkértem, hogy látogasson meg gyakran, amikor csak teheti, és avasson be a múltjába. Vera egyetértett velem, és minden kérdésemre a legközvetlenebb nyíltszívűséggel felelt. Pár hét alatt beférkőztem a szívébe, amelyben oly tisztán olvastam, amilyen tisztán csak egy nő olvashat egy másik szívében.

Pjotr Alekszejevics Kropotkin

EGY FORRADALMÁR FELJEGYZÉSEI (4

Részlet

Ebben az időben nagy erejű mozgalom bontakozott ki a művelt orosz ifjúság körében. A jobbágyság már a múlté volt, de fennállásának két és fél évszázada alatt a rabság a szokásoknak és a beidegzettségeknek egész világát hozta létre. Ide tartozott az ember egyénisége iránti megvetés, az apák zsarnoksága és a feleségek, leányok és fiúk képmutató engedelmessége.
Az egész orosz életet – a családon belüli kapcsolatokat, a főnök kapcsolatát beosztottjával, a tisztét a közkatonával, a gazdáét a munkással – ez a szellem hatotta át. A jogfosztottság talaján kialakult a szokásoknak, a beidegzettségnek, a gondolkodásmódnak, az előítéleteknek és az erkölcsi gyávaságnak a maga külön világa. Még a kor legjobbjai is bőven adóztak a jobbágyság eme maradványainak.
A törvény itt tehetetlen volt. Csupán úgy lehetett leszámolni a hétköznapi életben mutatkozó régi szokásokkal és beidegzettségekkel, ha erős társadalmi mozgalom veszi fel velük a harcot, és mér csapást a bajok gyökerére. És ez a mozgalom – az egyéniségért vívott harc – Oroszországban sokkal erőteljesebb jelleget öltött, a tagadásban sokkal könyörtelenebb volt, mint bárhol másutt a világon. Az Apák és fiúk című nagyszerű regényében Turgenyev „nihilizmus”-nak nevezte el ezt a mozgalmat.
Nyugat-Európában teljesen helytelenül értelmezik a nihilizmust; a sajtóban, például, állandóan összetévesztik a terrorizmussal, és makacsul így nevezik azt a forradalmi mozgalmat, amely II. Sándor uralkodásának vége felé robbant ki Oroszországban, és a cár tragikus halálával ért véget. Mindez félreértésen alapszik. A nihilizmus és a terrorizmus összetévesztése ugyanolyan hiba, mintha egy kalap alá vennénk egy filozófiai irányzatot – például a sztoicizmust vagy a pozitivizmust – egy politikai mozgalommal, mondjuk a republikánusokéval. A terrorizmust a politikai harc sajátos körülményei hozták létre, az adott történelmi pillanatban. Létezett, és elhalt. Feltámadhat, és ismét elhalhat. A nihilizmus azonban az értelmiségi osztály egész életére rányomta bélyegét, s e pecsét nem tűnik el egyhamar. A nihilizmus – ha leszámítjuk szélsőségesen bárdolatlan megnyilvánulásait, ami egyébként minden fiatal mozgalom velejárója – kölcsönözte értelmiségünknek azt a sajátságos vonást, amelyet mi, oroszok, legnagyobb szomorúságunkra, nem találunk a nyugat-európai életben. Ugyancsak a nihilizmus egyik megnyilvánulási formája az orosz írók műveinek őszinte jellege is, „fennhangon való gondolkodásuk”, ami úgy megragadja a nyugat-európai olvasókat…
A nihilisták elítélték a szerelem nélküli házasságot és a házastársak barátság nélküli együttélését. Ha egy leányt szülei arra kényszerítettek, hogy baba legyen a babaotthonban, s érdekből menjen férjhez, inkább otthagyta szép holmiját és a szülői házat. Felvette legegyszerűbb fekete szövetruháját, rövidre vágta a haját, és beiratkozott valamelyik felsőfokú tanfolyamra, hogy függetlenségre tegyen szert. Ha egy asszony látta, hogy házasélete már nem házasélet, hogy férjével többé már sem szerelem, sem barátság nem fűzi egybe, mindent otthagyott, és bátran távozott otthonából gyermekeivel együtt, mert még a magányosságot és gyakran a nyomort is többre tartotta az örökös hazudozásnál és a benső vívódásnál.

 

Granasztói Olga levele

Tisztelt Pavlovszkij úr!

Budapest, 2008. szeptember 30.

Nemrégiben fedeztem fel Szofia Kovalevszkaja Nihilista lány című regényét és azt a tényt, hogy a főhőst az írónő egy barátnőjéről, az én ükanyámról, Vera Szergejevna Goncsarováról mintázta meg. A regényben elbeszélt történet Vera fiktív házasságáról egy börtönbüntetésre ítélt forradalmárral, Izsák Pavlovszkijjal,5 aki a valóságban az ön felmenője lehetett, nagyon meglepett, mivel eddig fogalmam sem volt arról, hogy az egyik Párizsban született leányuk, Olga – az én dédanyám – az ő közös gyermekük volt. Már több generáció óta ugyanennek a kalandos történetnek Szentpétervártól a szibériai száműzetésen át Párizsig, egy másik verzióját ismertük, pontosabban szinte ugyanezt a történetet, de egy másik férfi főszereplővel, egy bizonyos Alexander Lempitzkyvel, aki a hivatalos okmányok szerint is említett dédanyám, Olga apja volt. A nihilista nő című regény létezéséről pedig egyáltalán nem volt tudomásunk.
Most röviden elmondom, hogy mit tudok:
Vera Goncsarova, nagymamám nagymamája, 1850-ben született Moszkvában. Apja, Szergej Nyikolajevics Goncsarov, Puskin feleségének, Natalja Goncsarovának a legfiatalabb testvére volt.6 Nagymamám elbeszéléséből tudom, hogy Vera testvéreivel együtt már nagyon fiatalon lelkes híve lett a narodnyik mozgalomnak. Később, ahogy ő mesélte, megismerkedett ennek egyik vezetőjével (ez lenne Lempitzky vagy Pavlovszkij?), akit börtönbüntetésre ítéltek cárellenes összeesküvés vádjával. Nagymamám elbeszélése szerint Vera meglátogatta őt a börtönben, azt mondta, hogy a menyasszonya, majd amikor száműzték, utána ment, és együtt szöktek meg Oroszországból Arhangelszken keresztül, ahol hajóra szálltak. Párizsban telepedtek le, itt született két leányuk, Nadine 1880-ban és Olga 1881-ben. Ezt követően a kapcsolat megromlott, és Vera lányaival elhagyta Párizst. Először visszamentek Oroszországba – erről Olga keresztlevele is tanúskodik, amely szerint 1883-ban keresztelték meg Moszkvában Olga Alexandrovna Lempitzky néven. Apja eszerint Alexandr Francevics Lempitzky volt, akit a családfa mint Vera első férjét említ. Veráék nem sokáig maradtak Moszkvában, hamarosan Lausanne-ba költöztek, és ott éltek az 1900-as évek elejéig. Egyedül nevelte lányait, komoly anyagi nehézségek közepette. Kisebbik lánya, Olga az 1900-as évek elején Párizsba ment festészetet tanulni a Colarossi Akadémiára, később nővére és anyja is odaköltözött. Olga itt ismerkedett meg egy fiatal magyar festővel, Rózsaffy Dezsővel. Hamarosan összeházasodtak, és még Franciaországban két fiuk született. Harmadik gyermekük, Lucy már Magyarországon született, ahol 1910-től végleg megtelepedtek. Vera és nagyobbik lánya, Nadine 1911-ben Oroszországba mentek annak reményében, hogy hozzájutnak örökségükhöz, és könnyebben találnak munkát (Vera fordítóként dolgozott). Úgy tűnik, hogy a hosszú örökösödési per nem járt eredménnyel, és noha minden vágyuk az volt, hogy Olgát meglátogathassák Budapesten, soha többé nem tudták elhagyni Oroszországot. Valamikor 1918 táján feltételezhetően éhhalált haltak, senki sem tudja, hogy pontosan mikor, és azt sem, hogy hová lettek eltemetve.
Mi tehát a nagymamám elbeszéléseiből ismerjük Vera Goncsarova különleges és tragikus életútját, és most, hogy én vettem át az oroszországi felmenőkre vonatkozó hagyaték őrzését, megpróbálom rekonstruálni a múltnak ezt a számunkra teljesen ismeretlen, de fontos darabkáját.
Az a különös, hogy a Goncsarov család családfáján Pavlovszkij neve szerepel, mint Vera második férje. Ugyanakkor nagymamám úgy említette az ő nevét, mint egy távoli rokonét, aki rendszeresen meglátogatta Olgáékat Lausanne-ban, amikor még kislányok voltak, és mindenhová elkísérte őket, gyámkodott felettük. Nagymamám még azt is mondta, hogy megpróbálta kideríteni, ki volt ez a Monsieur Pavlovsky, de semmit nem tudott meg róla. A hagyatékban nem maradt fenn nyoma a létezésének.
Íme a rejtély, amelynek tisztázásához kérem az Ön segítségét.
Válaszát türelmetlenül várom…

Granasztói Olga

 

Izsák Pavlovszkij unokájának válaszlevele

Kedves Olga!
Levele nagyon meghatott. Igyekszem megírni a lehető legrészletesebben, hogy mi mit tudunk. Évek óta foglalkozom Izsák Pavlovszkijjal és tehát Verával. Biztos lesznek információk, amelyek segítenek tisztázni a dolgokat…
…Íme tehát a tények:
Izsák életrajzának Önt érintő fontosabb adatai a következők:
1876. Szofia Kovalevszkaja egy levélben (kelt „kedden este, 1876 Szentpétervár”), amelyet egy futárral küldött el, azt kéri F. M. Dosztojevszkijtől, hogy járjon közben az igazságügyi hatóságoknál, hogy Vera Goncsarova meglátogathassa férjét, Izsák Pavlovszkijt a börtönben.
1878. Izsák megérkezik Párizsba mint politikai menekült.
1879. Vera Goncsarova csatlakozik Izsák Pavlovszkijhoz Párizsban, miután tanári diplomát szerzett a moszkvai egyetemen. Unokatestvére, Jekatyerina Dimitrijevna Goncsarova ekkoriban Párizsban orvostanhallgató.
1879. március 21-én Iván Turgenyev ajánlást ír, amelyben igazolja, hogy Vera Goncsarova végzettsége és rátermettsége alapján alkalmas mindenfajta pedagógusi állás betöltésére.
A házaspárnak nincs pénze, és hol itt, hol ott húzzák meg magukat.
1882. Viharos szakítás. Vera elhagyja gyermekeivel együtt Pavlovszkijt, amiben feltehetőleg Szofia Kovalevszkaja segített neki, útlevelet és pénzt szerezve, hogy elmehessen Franciaországból.7 Fennmaradt egy képeslap Szofiától 1882 áprilisából, amit Párizsban adott fel, és arról szól, hogy mihamarabb találkozni szeretne Verával.
Vera eltűnik Pavlovszkij életéből. Egy-egy kisebb utalás erejéig felbukkan még a neve különböző szövegekben, amelyek nyomorról és betegségről számolnak be.
Svájci tartózkodásuknak némi nyoma azért maradt, mert kutatásaim során feltűnt, hogy Izsák milyen sokat utazott Svájcba.
Vera 1876-ban ismerhette meg Izsákot (ekkor 26 éves volt). A házaspár hatévi ismeretség után vált szét. Nálunk semmilyen személyes vonatkozású dokumentum nincs feltételezhetően közös gyermekeikről, de születési dátumuk alapján egyértelmű, hogy a pár Párizsban eltöltött közös évei alatt születtek.
Izsák Pavlovszkij fennmaradt hagyatékában előző életére, első „házasságára” vonatkozóan semmilyen utalás nincs.
Alexander Lempitzky nevével sohasem találkoztam.

Szofia Kovalevszkaja levele

F. M. Dosztojevszkij részére (8

Szentpétervár 1876

Kedves barátom, Fjodor Mihajlovics, kérem, ne haragudjon, hogy nem írtam ma este, ahogy korábban megígértem. Későn tértem haza, és nem volt lehetőségem elküldeni a levelet.
A leányzó, akinek kapcsán azt ígérte, hogy közbenjár az érdekében, Goncsarova Vera Szergejevna (Puskin feleségének az unokahúga). A hölgy kérése abból áll, hogy engedélyezzék számára a találkozást vőlegényével, Pavlovszkijjal, és azt, hogy levelezhessenek egymással. Kérem megjegyezni, hogy a fent nevezett hölgy nem feltételezi, hogy a nővére, akiről beszéltem Önnek korábban, Szentpéterváron tartózkodik. Nagyon bízom abban, hogy lesz olyan kedves és átadja ezt a kérést Koninak.9
Előre is köszönöm. Őszinte híve,

Szofia Kovalevszkaja

Adja át, kérem, üdvözletemet Anna Grigorjevnának.10 Minden egyes beszélgetésünk után jobban és jobban kedvelem őt.

Iván Turgenyev levele

50 rue de Douai, Paris

1879. május 21. (11

Alulírott igazolom, hogy Vera Pavlovszkij (szül. Goncsarov), aki tanítónői diplomáját a Moszkvai Egyetemen szerezte, minden tekintetben megbízható személy, és nincs nála alkalmasabb arra, hogy akár tanítson, akár nevelőként felügyelje a tanulmányokat. Különösen nagy jóindulattal ajánlom, és nincs kétségem afelől, hogy a reá bízott pedagógusi feladatokat kifogástalanul fogja ellátni, ismerve a modern nyelvekben, zenében stb. való jártasságát és tiszteletre méltó jellemét.

Iván Turgenyev

Alexander Franzevics Lempitzky levele

Bebocska!12 Úgy örülök, hogy felötlött benned az a csodálatos gondolat, hogy levelet írj nekem. Már vagy két éve annak, hogy egyszer írtam Nektek Párizsba, elég sokat írtam, de a levelem visszajött, így várnom kellett, mivel nem volt hova írnom, és borzasztóan aggódtam az elmúlt két évben, és nem tudtam kideríteni, hogy merre vagytok.
Tehát férjhez mész egy festőművészhez, aki a filozófia doktora is, mennyire szimpatikus foglalkozásai vannak a férjednek,13 és tudod, mi az érdekes: az én apám, Franc Francevics szintén majdnem Magyarországról származik, Krakkótól 3 versztányira született, még az orosz oldalon, de egészen a határon, egy Majolek nevű kis helyen. [Őszintén] kívánok nektek mindent, ami jó, kellemes és hasznos ezen a világon. Nágyenyka14 meg hivatásos drámai színésznő lesz. De hisz ahhoz, hogy egy ilyen dicsőséges és ugyanakkor nehéz életpályára szánja el magát egy fiatal és még törékeny leány, meny-
nyi megpróbáltatáson és szenvedésen kellett keresztülmennie eddigi rövid élete során. Feljutott a párizsi színpadra – de hát ez azt jelenti, hogy valami rendkívüli tehetséggel rendelkezik. Írd meg, légy szíves, hogy mi a férjed: zsánerfestő vagy tájképfestő? És nincs (véletlenül) valami illusztrációd a műveiről? Igyekszem lehetőséget találni arra, hogy teljesíteni tudjam a kérésedet, de nagyon ne számíts rám. Az egész vagyon az anyámé és nem az enyém, ugyan van meghatalmazásom, de az csak a választásokon való részvételre és a gazdaság vezetésére jogosít, ezen túl semmi fölött nem rendelkezhetem. És a jóanyám, vagy nevezhetem őt, ha akarod, nagyanyádnak, Alexandra Lvovnának, egy kegyetlen és kiszámíthatatlan zsarnok: ha éppen olyanja van, kaphatsz tőle pénzt, máskor meg hiába minden. Talán Nagyusával azt kérditek, hogy akkor miért élek vele együtt, és nem vállalok el inkább valami tisztséget, de erről hosszan lehetne beszélni, ha úgy adódna, hogy egyszer találkozunk, akkor mindent elmesélek, de most nem érek rá: Gdovba kell utaznom, megválasztani a második Állami Duma tagjait.
Minek hódol a férjed a művészetek, az irodalom, a társadalom és a filozófia tudományainak területén, és mivel rokonszenvez mint művész és mint ember? Nem vetnéd papírra csak nagyjából az alakját és az arcát, hisz Bebuszja, te olyan jól rajzoltál. Nem baj, ha a rajz művészileg nem lesz hiteles, csak küldd el nekem légy szíves. Ha Nagyusa még nem átkozott el teljesen, és nem táplál irántam túl nagy ellenszenvet, nagyon örülnék, ha tőle is kapnék valami hírt, vagy jó lenne csak úgy egyszerűen és nyíltan beszélgetni, sőt szégyenkezés nélkül zúdítsa csak rám minden mérgét, ami összegyűlt benne sokévi hallgatásom alatt. Hidegvérrel fogadok majd mindent, és mindenre részletesen válaszolok. Neki mint színésznőnek egyébként sem ártana megismerni Oblomov-féle orosz fajtánkat. Búcsúzom, a lehető legjobbakat kívánom Neked. A Te papikád

 

[A 2. lap szélén]
Lehet, hogy kellemetlen számodra ez a közvetlen hangnem, ha így volna, kérlek, a következő leveledben akár egy vékonyka apró jégszilánkkal15 jelezd ezt, és én azonnal megértem, és minden úgy lesz, ahogy te akarod.

[Merőleges sorok]
Olyan jólesik beszélgetni Veletek, hogy már nincs is hova írnom, az egész lap betelt. Azt hiszem, édesanyátok öröme leírhatatlan, hogy annyi nélkülözés és szenvedés után most láthat Titeket, a lányait felnőttként, biztos jövővel magatok előtt. Nágyenykát pedig egy olyan megbecsült helyen (láthatja), mint a színpad, de még ráadásul milyen színpadon, magán a párizsin! Hurrá!

[A 2. lap szélén]
P. S. A leveletek sokáig bolyongott, és csak két napja kaptam meg. A következő címre kell írnotok: Szimanszkij – Luga postaállomás

 

Granasztói Pál

EGY PATRIÓTA EMLÉKIRATAI (16

Részlet

Olga – anyósom – ez utolsó, pincében töltött napokban még inkább várta az oroszokat. Talán lelkületi okokból is, hiszen ha egészében francia, „nyugati” kultúrájú lett is, és Oroszországban csak egyszer járt, amikor kisleányként oda, Moszkvába vitték megkeresztelni, orosz lélek, orosz hajlandóságok csak megmaradtak benne, a keresztlevél egyébként később került elő. Ezért a származási okmányok begyűjtése és bemutatása során apjáról csupán egy különleges és érdekes, a tizenkilencedik század közepe táján kelt okirat maradt: útlevél – vastag, sárgult, erős papíron, kézírással –, mely tudatja, hogy Lempiczky Sándor orosz nemes külföldre utazik. – Érdekessége az, hogy akkor az útlevél kevésbé az országból való kiutazás jogának okmánya volt, inkább ajánlás a külföldi hatóságokhoz, hogy orosz állampolgárként szükség esetén támogassák az utazót. A városházán, amikor bemutattam a többi okmányokkal együtt, s mondtam, hogy szüleiről más nincs, jóakaratú, jogász kollégák – úgy emlékszem, „véleményezett” – okmányként elfogadták, gondolván, hogy orosz nemes nem lehetett zsidó. A keresztlevélen minden más meglett volna, de jobb, hogy ez így alakult. Anyja ugyanis leányként Goncsarova volt, s bár ez szokványos orosz polgári név – fazekast jelent –, unokája Szergej Goncsarovnak, Puskin felesége fivérének. Anyósom, sok más családi kép, emlék között őrizte dédapja fényképét – egy daguerreotípiát, a tizenkilencedik század harmincas éveiből –, el is csodálkoztam, hogy az akkor újdonságnak számító kezdetleges fényképezés nyomban megkezdődött az orosz fővárosban is. Délceg, elegáns, javakorabeli férfiút ábrázolt. Leningrádban, a korábbi Szentpéterváron járva megtekintettem Puskin szép, bensőséges és érdekes múzeumát – egykor lakását –, és ott több olyan képet láthattam, amelyek megvoltak anyósom családi emlékei között is. Mindezt 1945 előtt titkolnunk kellett, helyesebben jobb volt titkolni, ezért, azért, majd 1945 után hamarosan titkolni kellett másért.
Főként, mert az orosz emigránsok politikailag gyanúsak voltak, lettek, holott anyósom szülei éppen haladó politikai nézeteik miatt emigráltak – nincs kizárva, hogy dekabristák voltak.17 Számos orosz nyelvű levél is előkerült később anyósom hagyatékából, s az ő keze írásával is, mert kitűnően tudott mindvégig oroszul. Sajnos vesztére.
Lelkületi oka annak, hogy várta az oroszokat, ily módon mindenképpen érthető. De politikai okokból is, ami talán egybeért mélyében a származásával – ő valóban a felszabadulást, az országnak haladó szellemű megújulását várta. Ha nem is volt aktívan kommunista, de lélekben rokonszenvezett a kommunizmussal, olyan „ideális” kommunizmussal, aminek reménye főként külföldön, a kommunista párthívekben s itthon is az addig illegális, de magukat kommunistáknak vallókban élt. S ezért történt úgyszólván máról holnapra, mihelyt túlkerültünk a fronton, Olga idealista lelkületében a keserű, mélységes csalódás. Az elsőnek érkező, majd továbbnyomuló katonákkal nem volt baj – mint megtudtuk: ezek különleges gárdák katonái voltak: tisztjeik udvariasak, előzékenyek, még mulatság, táncolás is volt a házban velük az egyik épen maradt lakásban. Nagyon megörültek, hogy Olga tud oroszul, mert ezt felszabadultan közölte, s beszélt is velük – de neki mondták: vigyázzunk, mert az őket követő csapatok mások, veszedelmesebbek lesznek. S ez így is lett. Kezdődött a mindenki által akkor megélt fosztogatás, a durvaság, nők keresése, bújtatása, férfiak munkára vezénylése, sőt az országból kihurcolása. Híre ment a közvetlen környéken, hogy Olga tud oroszul, s egyre-másra keresték fel tolmácsolásért, sőt pusztán beszélgetésért, ez utóbbiért inkább a tisztek. Ha ezért vagy azért jöttek, a bejárati ajtón dörömböltek, hiszen a csengő nem szólt, de mikor már később szólt, akkor is többnyire dörömböltek. A „ruszki mammát” keresték. Gyakran késő este jöttek, amikor már ágyban volt, tolmácsolni elhívták ide vagy amoda a szomszédba, vagy melléje ültek az ágyra, hogy beszélgessenek. Többen mondták, hogy ilyen szép orosz beszédet, mint az övé, otthon nem hallottak. Olga is furcsállta beszédüket. Mert beszéltek, beszéltek, olykor éjfélig, áradt belőlük a beszélnivaló. S kevésbé a fosztogatásokért, hanem ezért fordult Olga lelkületében a várásuk, az öröm a keserű csalódásba. Azt tapasztalta s mondta minduntalan nekünk: ezek mind primitívek, s feltételezte, hogy mind hazudnak. Hovatovább semmit sem hitt el nekik abból, amit mondtak. Mert többnyire elbeszélték élettörténetüket, s Olga hamarosan rájött, hogy mind csaknem ugyanazt mondják, kliséket, szólamokat. Hamarosan már reszketett, ha oroszok hangját, dörömbölését hallotta. Még inkább, de akkor mi is, amikor a szomszédos lakásból – az üres lakásba orosz katonák telepedtek átmenetileg – a falon kalapáltak, s a kalapálás mellett egyre erősebben hallatszott a beszédük is. Majd lyuk nyílt a mi falunkon, füst áradt be, kiabálással, mély, vaskos hangok nyomultak át hozzánk a lyukból. Olga megértette, hogy kéményt keresnek, de eltévesztették a falát. Visszafelé fújtuk a füstöt, s a nyílást kezdetlegesen valamivel elrekesztettük, a jelenetnek vége lett. De az egész, a kalapálás növekvő zaja, a lakásba kívülről bezúduló füst, az orosz nyelvű kiabálás hozzá – mi visszakiabáltunk nekik – mindmáig, jelképként bennem maradt.
E gyors összeomlást Olga orosz lelkében betetőzte egy sokkal keservesebb emlékű esemény. A pincében kevesen voltunk, mert a lakások lakóinak jó része már korábban elmenekült, s mert a nőket egy nehezen felismerhető rejtekhelyre helyeztük, minthogy a közkatonák többnyire nőket kerestek. Egyik napon orosz katonák elhívták a közeli kertbe a férfiakat, engem is, „kicsi munkára”: árkot kellett ásnunk aknavetőknek, mert a belvárosban még folytak a harcok. Repülőgépek zúgtak felettünk, alacsonyan szállva, géppuskával tüzelve, más robajok is hallatszottak többfelől – de szinte megszoktuk, s csak ástunk. Onnan távolabbról vettem észre, hogy hófödte tetőlakásunk fele fölött hiányzik a tetőcserép. Még ezzel sem törődtem akkor. A pincében csak Olga maradt hétéves fiammal és a gyerekkocsiban fekvő másfél éves lányommal. Házunk felől puskadurranást véltem hallani. Hamarosan szabadultunk, s hazaérve üresen találtam a pincét, a gyerekkocsi is üres volt.
A bujkáló nőktől egy rekeszen át csak annyit tudtam meg, hogy puskadurranást ők is hallottak. Nem értettem, hová lettek Olgáék, a házkapu elé álltam tanácstalanul; szerencsére egy-két perc múlva megjelent a kerti ajtóban, befelé sietve, az előkerten át, a házkapu felé Olga, karján a kislány s mellette két orosz tiszt. Mint nyomban megtudtam; részeg katona jött egyedül, puskával, kihívta a lépcsőházba Olgát, és követelte, mondja meg, hol vannak a nők. Részegnek látszott, mert kissé tántorgott. Ő nem akarta megmondani. Akkor ráfogta a puskát, és azt mondta; lelövi, ha nem mondja meg. Olga azt felelte, ő már öreg, lelőheti. Majd csakugyan lőtt – a tágas lépcsőház visszhangzott a durranástól –, de maga a katona is megtántorodott. Olga egyik ujját golyó súrolta – máig nem lehet tudni, azért nem talált-e, mert tántorgott, vagy csak ijeszteni akart. Ő e pillanatban berohant a pincébe, ölbe kapta a kocsiból a kislányt, s a pince másik kijáratán át kirohant –, tudta hogy a szemközti házak egyikében orosz parancsnokság van, odarohant segítségért. Ezért jött tisztekkel, de a részeg katona akkorra már eltűnt, én sem láttam, mikor visszaérkeztem. Majd hirtelen egyszerre mindkettőnknek eszébe jutott, hol a fiam? A bujkáló nők sem tudták. Olga hirtelenében csak a kislányt vitte magával, két gyerekkel nehezebben is rohanhatott volna, esetleg úgy is gondolhatta, neki nem lehet baja. E percekben nem volt időnk ezen tanakodni. Szerencsére ismét hamarosan – mi még a házkapu előtt álltunk – a kerti bejárat felől berohant hajadonfővel, kabát nélkül a fiam. Lihegve mondta, hogy amikor nagyanyja a húgával elrohant, ő körülszaladta az egész háztömböt, engem keresett! Körülszaladta, miközben az alacsonyan szálló repülőgépek ontották a tüzet, mindenfelől robbanás, géppuskázás hallatszott. Nem beszélt erről később, sohasem. S mi a feleségemmel később nemegyszer tanakodtunk; miféle traumát okozhatott ez örökre szólóan benne – a húgát elviszik, őt magára hagyják, engem keres, és nem talál… Jobb nem gondolni rá.
E helyzetben úgy határoztunk, hogy nem maradunk itt, átmentünk az akkor még Stefánia útra rokonokhoz, akiknek tágas lakásuk, pincéjük volt, s úgy hírlett, ott már megindult az élet, az utcán járnak-kelnek, víz is van. Valóban adtak helyet, ágyat, egyedül nekem jutott csak egy szélesebb deszkapad, amin ruhástul, felsőkabátban fekhettem. Ott már csend volt, olykor orosz katonák neszét hallhattuk, amint a nagy lakásban keresgélnek, beszélnek, de a pincébe nem jöttek, azelőtt ott már jártak, s amit lehetett, elvittek. Mégis alig tudtam aludni, forgolódtam a kemény priccsen. Még mindig, sőt még inkább a nihilben. Mi lesz velünk, mi marad nekünk, mivel foglalkozhatom majd – ezen töprengtem. Az egyik orosz tiszt mondása élt s keltett reményt, kérdezte, mi a foglalkozásom, s feleltem, hogy építész, akkor azt mondta; meglátom, milyen jó dolgom lesz, az építészekre nagy szükség van, megbecsülik őket. Kevéssé hittem. De mégis, félig-meddig igaza lett.
Olga szíve, szívműködése – korábban is voltak már szívpanaszai – mind rosszabbodott, s ezt csak a történteknek tulajdoníthattuk. Kitűnő orvos kezelte, többször feküdt kórházban, nekünk az orvos azt mondta: amennyire lehetséges, rendben tartják a szívét, még élhet több évig, de bármikor hirtelen meg is halhat. Élt is még másfél évig. 1946 őszén, estefelé – akkoriban már naphosszat ágyban feküdt – hívta a feleségemet, s kérte: mosdassa meg. Majd megköszönte neki, hogy mindig olyan jó volt hozzá. Ezután visszahanyatlott, és meghalt. Feleségem zárta le a szemét. Alig volt hatvanéves. Még meleg homlokát megcsókolhattam. S ezt, e szomorú, sorsszerű véget mégis valami szép is kísérte. Marika nevű szolgálónk volt akkor – bájos, kedves, becsületes Vas megyei parasztlány, sok szép népdalt énekelt. Mi is szerettük, a gyerekek még inkább. Mikor perceken belül értesült ő is, mi történt, hirtelen fogta a két gyereket, bevitte magával az egyik kisebb szobába, díványra ülve átkarolta őket, és meséskönyvből mesélt, magyarázott nekik. Aztán valaki hívta telefonon vasárnapra egy mulatságra. Hallottuk, míg mondta: gyász van a családban, nem mehet.


Jegyzetek

1 A levelezés fordítását és a Goncsarov család történetének feltárását orosz forrásokon keresztül Avar Ludmilla készíti, akinek munkája nélkül – amelyért nagy köszönettel tartozom – nem juthattam volna el idáig a kutatásban. A nihilista lány című regényt új fordításban, kiegészítve a főszereplőre és környezetére vonatkozó dokumentumokkal (levelezések, napló, fényképek stb.), önálló kötetben szeretnénk közösen megjelentetni.
2 A két nő megismerkedésének történetét és azt, hogy Vera a fiktív házasság mellett dönt, Kovalevszkaja egy korábbi szövegében a szereplők eredeti nevével már megírta Találkozásaim Vera Szergejevna Goncsarovával címen.
3 A regény második, a teljes eredeti orosz szöveg alapján készült magyar fordítása 1904-ben jelent meg Kövér Ilma írónő munkájaként. Egy korábbi kiadás 1897-ben még Baranzov Vera címmel jelent meg Szalay Erzsébet fordításában, de ennek alapjául egy rövidebb, svédül írt és kidolgozatlanabb szövegváltozat szolgált, amely 1895-ben jelent meg angolul.
4 Pjotr Alekszejevics Kropotkin (Moszkva, 1842. december 9. – Dmitrov, 1921. február 8.) orosz herceg, földrajztudós, a darwini evolúciós elmélet híve. A cárizmus ellen lázadó radikális értelmiségiként bebörtönözték, de sikerült nyugatra szöknie, s rövidesen az anarchista mozgalom vezetője lett. A forradalom (1917) után visszatért Oroszországba, de csalódva a bolsevik rendszerben, visszavonult a politikától. Az Egy forradalmár feljegyzései-t 1902-ben fejezte be. Az itt közölt szövegrészlet az 1966-os magyar kiadásból származik (Kulcsár István fordítása).
Vera Goncsarova egyik unokahúga, Olga Petrovna Goncsarova 1911-ben az anarchista Kropotkin herceg közeli rokonához, Andrej Szergejevics Kropotkinhoz ment feleségül. Vera egyik Budapestre címzett levelében így számol be lányának az eseményről (Moszkva, 1911. augusztus 3.): „Azt hiszem, már írtam a nagy újságot Olga Petrovnáról. Elvált, és férjhez megy Kropotkin herceghez, aki moszkvai bíró és ügyész, nagyon jó ember, és szereti Olga Petrovna gyerekeit. Kropotkin is elvált, két testvére van, akik leánygimnáziumot nyitottak ebben az évben, náluk fog tanulni Olga Petrovna lánya. A gyerekek vele maradnak, az egész család a Povorszkaja utcában lakik, Kropotkin herceg házában, Olga Petrovna sugárzik a boldogságtól. Annak ellenére, hogy első férjéhez, Novickijhoz szerelemből ment férjhez, házasságuk boldogtalan volt. Már három éve, hogy otthagyta férjét, és külföldön lakott, ahol bába- és ápolónőképző tanfolyamot végzett. Most is a városi középiskolában ad órákat. Az a nagy szerencséje, hogy mostani férje nagyon jószívű ember.”
5 Pavlovszkij (Izsák Jakovlevics, írói álnevén I. Jakovlev): újságíró. 1853-ban Taganrogban született, néhány éven keresztül az Orvosi és Sebészeti Akadémián tanult. Később tevékenyen részt vett a forradalmi propaganda szervezkedéseiben, amiért a bíróságon az ún. 193-as számú eljárást folytatták le vele szemben. Hat hónap börtönre ítélték. Szabadulása után egy másik ügyben újból elítélték, ezúttal azonban száműzetés várt rá Pineagába, Oroszország északi részére, Arhangelszkhez közel. Radikális szimpatizánsok segítették a szökésben. Miután emigrált, 1879-ben debütált a Le Temps folyóiratban En Celulle – mémoires d’un nihiliste című elbeszélésével, melyben börtönéveiről számol be. Az emigránsok körében ezzel nagy felháborodást keltett. Turgenyev kiállt Pavlovszkij mellett, amiért később hatalmas botrány tört ki, és az írót súlyosan elmarasztalták. Az 1880-as évekre Pavlovszkij gondolkodásmódja alapjaiban megváltozott, és ekkor már a szentpétervári Novoje Vremja külföldi tudósítója lett, akinek Párizsról szóló beszámolói rendszeresen megjelentek a lapban. Szoros kapcsolatot Tyihomirovval és Csehovval ápolt. Tyihomirovot mint emigránst ő vette rá arra, hogy kegyelmi kérvényt nyújtson be a cárhoz. Souvenir sur Tourgueneff című könyvével, amely 1887-ben jelent meg, irodalmi körökben heves vitát váltott ki, mert Turgenyevnek több francia íróval kapcsolatban megfogalmazott szigorú ítéletét tette közzé. Pavlovszkij 1891-ben újra megnősült, ebből a házasságból négy gyermek született. Újságíróként jelentős karriert futott be Franciaországban. 1907-ben meglátogatta Csehovot a Krím félszigeti otthonában. 1924-ben Párizsban halt meg.
6 Szergej Nyikolajevics Goncsarov (1815–1865) először katonai pályára lépett, majd négy évvel később főhadnagyi rangban szerelt le, és egy moszkvai bankban lett tisztviselő. Natalja Goncsarova fiútestvérei közül ő állt legközelebb Puskinhoz. Barátságukat tanúsítja, hogy 1834-ben Szentpéterváron együtt laktak, Puskin Nataljanák írott leveleiben gyakorta tesz róla említést. Szergej Nyikolajevics első házasságából született egyik fia révén az avantgárd festőnő, Natalja Goncsarova dédapja is volt. Vera a második házasságából született, az öt lánytestvér között ő volt a legidősebb. Amikor Vera az 1910-es években visszatért Moszkvába, szoros kapcsolatba került unokahúgával, az akkor még Oroszországban élő fiatal festőnővel.
7 Az együttélés körülményeiről és a szakításról további részletek derültek ki Szofia Kovalevszkaja már említett önéletrajzi írásának jegyzeteiből: Vstrechi s V. S. Goncharovoi (Találkozásaim Vera Szergejevna Goncsarovával). In: Vospominaniia I pis’ma. Ed. Solomon Ia. Shtraikh. Moscow: Akademii nauk, 1951. 2. kiadása: 1961, 484. o.:
„Kovalevszkaja megkereste Goncsarovát Párizsban, és borzasztó körülmények között találta. Mendelszon-Jankovszkaja nevű barátnőjének elmesélte, hogy milyen siralmas sorsa lett az ő »nihilista nő«-jének: – Csak nagyon nehezen ismertem fel benne a két évvel korábban még gyönyörű, fiatal hölgyet – mondta Szofia Vasziljevna. – A bánattól elgyötört arcvonások, a kivörösödött szemek, a holtsápadt tekintet annyira megváltoztatták küllemét, hogy szinte felismerhetetlenné vált. Zokogva tárta föl előttem élete keserű valóságát: egykoron hőn áhított lovagja egyszerű házi zsarnokká vált, a feleségéről és gyermekeiről gondoskodni nem akaró egoistává, aki elherdál az utolsó fillérig minden pénzt, amit egyébként a leányuknak küldenek szülei. S míg ő klubokban és színházakban töltötte idejét, felesége sok mindenben szükséget szenvedett, gyakran az is előfordult, hogy nem volt pénze egy falat kenyérre a gyerekek számára.
Kovalevszkaja gyakran meglátogatta V. Sz. Goncsarovát, és azt kellett tapasztalnia, hogy a valóság még annál is elkeserítőbb, mint azt Vera Szergejevna előadta.”
8 Kovalevszkaja, Szofia: Vospominaniia I pis’ma, i. m. 247. Kovalevszkaja eredeti levelei A. G. Dosztojevszkaja archívumában találhatók (Moszkva, Lenin-könyvtár, Kéziratok osztálya). A levelek 1876–1878-ból származnak, amikor Kovalevszkaja Szentpéterváron élt. Kovalevszkaja futárral küldte a leveleit. (A levelet Avar Ludmilla fordította.)
9 Anatolij Fjodorovics Koni (1844–1927). A szentpétervári körzeti bíróság elnöke volt Vera Zaszulics ügyében (1878), aki merényletet követett el a szentpétervári polgármester, Trepov tábornok ellen. Dosztojevszkij 1873-óta ismerte Konit, amikor Koni segített az írónak egy irodalmi tárgyalás ügyében.
10 Dosztojevszkij felesége.
11 Iván Turgenyev francia nyelven írott ajánlólevele megjelent: Patrick Waddington: Turgenev and Pavlovsky: A Friendship and a Correspondence. New Zeland, 1998.
12 Bebocska = Olga Lempitzky. Ez az egyetlen levél, amelyet a két lány „hivatalos” apja, Alexander Franzevics Lempitzky írt „lányához”, Olgához, akinek beceneve Béba volt. A levélen nincs keltezés, de a borítékon lévő pecsét alapján 1907-ben kelt, amikor Olga már menyasszonya volt Rózsaffy Dezsőnek, és még Franciaországban éltek. Ez a levél bizonyítja Lempitzky létezését és azt, hogy noha alig volt kapcsolata „lányaival”, mégis apaként lép fel. (A levelet oroszból Avar Ludmilla fordította.)
13 Rózsaffy Dezső festő, művészettörténész (1877–1937). A M. Kir. Tudományegyetem Bölcsészkarán szerzett diplomát, majd közel tíz évig tanult külföldön, Németországban, Ausztriában és hosszú ideig Franciaországban. Franciaországból feleségével 1910-ben tért haza, évekig a gödöllői művésztelepen éltek. 1912-től a Szépművészeti Múzeum könyvtárának és modern szoborosztályának igazgatóőre lett. 1920-tól a segédgyűjtemények munkáját, így a Magyar Művészeti Adattárat is ő gondozta. 1912-től 1915-ig a Magyar Teozófiai Társulat folyóiratának, a Teozófiának volt a szerkesztője. Számtalan népszerűsítő előadást tartott, és cikkei jelentek meg (magyar és francia nyelven) többek között a Művészetben (1905-től), a Magyar Hírlapban (1908-tól), a Revue de Hongrie-ban, a Nyugatban (1910-től), később a Magyar Művészetben és a Revue Continentale-ban. 1911-ben az Újság műkritikusa volt. 1927-ben és 1928-ban a Gazette des Beaux-Arts-ban számos tanulmányt jelentetett meg Munkácsy Mihályról, Szinyei Merse Pálról, Zichy Mihályról és Ferenczy Károlyról. A francia–magyar kapcsolatok ápolásáért megkapta a francia becsületrend tiszti keresztjét. Festőként számos kiállításon mutatkozott be. 1900-tól a Nemzeti Szalonban, a Művészházban. Párizsban 1906 és 1909 között minden évben kiállított a Salon d’Automne-ban. 1933-ban a Fränkel Szalonban rendeztek műveiből gyűjteményes kiállítást, 1939-ben pedig az Ernst Múzeumban emlékkiállítást.
14 Nadine-ról, Olga nővéréről van szó, aki soha nem ment férjhez, és szintén Oroszországban halt meg anyjával egy időben, a forradalom idején. Eleinte Münchenben tanult festészetet, majd Párizsban színésznő lett, Moszkvában matematikát tanult, és végül visszatért a festészeti tanulmányokhoz, unokatestvére, Natalja Goncsarova festőnő tanítványaként.
15 Az eredeti szövegben szó szerint ez áll, ami oroszul is furcsán hangzik. A levélíró valószínűleg szellemesen és eredeti módon akarta kifejezni magát. (A ford.)
16 Kiadatlan kézirat, 1978–1982 között keletkezett. Granasztói Pál (1908–1985) építész, író felesége Rózsaffy Lucy volt, Rózsaffy Dezső és Olga Lempitzky lánya. Önéletrajzi ihletésű műveiben, többek között a Vallomás és búcsú-ban sokat írt felesége családjának életformájáról és különösképpen anyósáról, Olgáról. Ebben a kiadatlan kéziratból származó részletben Olga 1946-ban bekövetkezett halálának sorsszerűségét beszéli el.
17 A szerző itt téved, a narodnyik mozgalomra gondolhatott, a dekabristák Puskin idején működtek.