G. István László

TIZENKETTEDIK NAP-MONOLÓG

Ki szabad inni eső után az
erdei út kerékvájatából az agyagos
levet. Nem szomjúság. A felszáradás,
mint öreg arcról szélben az érzelem
nélküli könny higanyfutással hullik
a hajtókára, a felszáradás
öregség jele, ebben a délutánban
megöregedtem, magam se értem, mennyire.
A gödörben a sárrovátkák rajza
jósolhatatlan tenyérvonal, elnyúló
kéz az út, láng tud így megnyújtani
egy végtagot. Ez a végtagút, pedig csak
nyom, keréké, szélben sárcsíkkal integet,
barázdabillegető feje, üres igenlés,
mintha tetszést aratna, ideges
helyeslést, hogy néhány sugaramra ennyire
kiszárad a táj, ahova, eső után,
megérkezem.