LÁSZLÓFFY ALADÁR
1937–2009

Hosszú betegség után, 2009. április 20-án Budapesten meghalt Lászlóffy Aladár.
Tordán született, 1937. május 18-án, az egykori Református Kollégiumban érettségizett Kolozsvárt (1954), majd az ottani tudományegyetem magyar irodalom szakán végzett (1959). 1961 után több erdélyi irodalmi lap és könyvkiadó szerkesztőségében dolgozott (Irodalmi Könyvkiadó, Napsugár, Dacia, Előre, Utunk – illetve Helikon). 1994-től meghívott előadóként művelődéstörténetet tanított a kolozsvári egyetemen.
1962-ben jelentkezett első kötetével (Hangok a tereken), amely egyszersmind az erdélyi magyar fiatalok Forrás-sorozatának első verseskönyve. A kritika elismeréssel fogadta az ígéretes indulást, pályatársa, Székely János így üdvözölte: „Lászlóffy az idő költője – ez már tematikájából és szókincséből is kiderül –, de magát az időt egyáltalán nem nyugodt és egyirányú (hogy úgy mondjam, objektív-epikai) folyamatában, hanem egy-egy költőileg érzékelt pillanat eleven feszültségében, honnan- és merre-tartásában ragadja meg.” Székely János több mint tíz évvel később ugyanezt írta Lászlóffy kibontakozó, érett költészetéről: „Az idő költészetét műveli. Darabos, már-már alaktalan szabadverseiben (de végsőkig egyszerűsített dalaiban is, melyeknek hangvételét éppoly egyénivé alakította) feltűnően csillogó gondolat-szemcsékre bukkanunk. Csaknem valamennyi az időre vonatkozik.”
Lászlóffy Aladár termékeny és sokoldalú író volt, jóformán minden évben megjelent egy verseskönyve, regénye, esszéje, novelláskötete, fordítása. (Fontosabb verseskötetei: Hangok a tereken, 1962; Színhelyek, 1965; Szövetségek, 1970; A hetvenes évek, 1971; A következő ütközet, 1974; A hétfejű üzenet, 1976; …hogy kitudódjék a világ, válogatott versek, 1980; Ledőlési határidő, 1985; A repülés a zuhanásban, 1997; Felhősödik a mondatokban, 1998; Bársonyok és Borgiák, 2000.)
Prózai ciklusa (Héphaisztosz, 1969; Papírrepülő, 1973; Az ólomkatona hadifogsága, 1975; A képzeletbeli ásatás, 1987) – költészetének szellemében – a családi múlt képeinek és a jelen viszontagságainak ellenpontozásával „avat be az író emlék- és hangulattolongásába, ébredő nosztalgiával a régi iránt” (Balogh Edgár).
Műfordítói munkássága is gazdag és sokoldalú, főként román költők verseit fordította (Stefan Augustin Doinas, Mircea Dinescu, Eugen Jebeleanu stb.).