Hetényi Zsuzsa

A FORDÍTÁSOK BŰNE ÉS VÉTKE

A „Bűn és bűnhődés” címéről

Hamarosan új fordításban jelenik meg a Bűn és bűnhődés. Dosztojevszkij regényének jelentőségét aligha lehet túlbecsülni: a filozófiai egzisztencializmus, de a valóság, álom és az értelem határait feszegető mindenkori eszmélkedő kamaszok is sokat köszönhetnek neki. Felvetődhet a kérdés, minek egy ilyen kis országnak, mint Magyarország, ennyi fordítás – hiszen ez sorrendben az ötödik magyarítás lesz, és ezzel lekörözi az Anyegin-t, amelynek négy magyar fordítása alighanem önmagában is rekord, a magyar olvasó népességre vetített verses regények fordításainak számát tekintve.
Lássuk a regény magyar sorsát. 1888-ban jelent meg először, ámde nem Bűn és bűnhődés, hanem Raszkolnyikov címen, Szabó Endre fordításában, akinek mintájában, a lipcsei 1882-es kiadásban Wilhelm Henckel megérezte, milyen csapda rejlik a címadásban.
A regény kifakult, kék vászonkötéses, kiszáradt, sárga papírja miatt szétesni készülő, nagyon kopott és viseltes családi példánya itt áll a polcomon, Az Est Lapkiadó Rt. és a Pesti Napló Rt. kiadásában, dátum nincs rajta, de az év 1934 lehet. Az elején olvasom: „Dosztojevszkij Presztuplenyije i nakazanyije regényét a Filléres klasszikus regények számára fordította Görög Imre”, tehát a megszokott magyar címet Görög Imre adta. A regény köny-
nyen megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtárban is, ezt a szöveget G. Beke Margit igazította pontosabbra Görög Imre első változatából, elég jelentősen, de nem drámaian. Majd 2004-ben új kiadás látott napvilágot: a reklám szerint „Vári Erzsébet újrafordítása elhagyja a korábbi fordítások stilizáltságát… hitelesebben adja vissza a szerző modernebb, városias nyelvhasználatát, leporolva a klasszikus regényről az… elavult irodalmi ízlést, így elevenebbé és »ütősebbé« formálva a világirodalom egyik legnagyobb művét”. Ehhez annyi tehető hozzá, hogy Dosztojevszkijről sok érdekeset lehet elmondani, csak azt nem, hogy nagy stiliszta vagy nyelvművész lett volna, éppen ezért kiválóan alkalmas például középiskolai orosz nyelvoktatásra (amit fel is rótt „bűnömül” az iskolavezetés eltávolításomkor, 1982-ben).
Az Ulpius-ház kiadó megrendelésére Soproni András most elkészítette az ötödik fordítást is. A fordítót egy rendezvényen megkérdeztem, mi lett a cím, mire felettébb meghökkent: föl sem merült benne, hogy más címet is adhatna a regénynek. Holott az eredeti címnek a magyarban csak az „és” kötőszó felel meg.
Aki egy kicsit is ismeri az orosz mentalitást, kultúrájának összefonódását a pravoszláv vallással, nem fog csodálkozni azon, hogy a bűn, a vétek, a bűnös, a hibás és a bűntett, valamint a bűnhődés, a büntetés, a bűntől megváltás szavaknak más és más a tartalma, mert óriási a hagyományos kontextusok révén gazdagodott szemantikai aurája – amint egyébként a magyarban is. Az orosz cím első szava a presztuplenyije, ami közönségesen bűntényt, bűntettet, szó szerint pedig áthágást jelent (eredetileg nyilván a törvényét). Raszkolnyikov elmélete is határ átlépését célozza meg, a kisember és a felsőbbrendű ember, az erkölcs és az eszme közötti határ áthágását. Mindenesetre van egy olyan tartalma, ami aktivitást fejez ki, ami a magyarban és oroszban egyaránt meglévő bűn=greh szóban nincs benne, míg ebben, a „bűn”-ben viszont jelentős és jelentéses a morális és vallási tartalom. A cím másik szava a nakazanyije, ami büntetést jelent, kívülről jövő valamit, nem pedig bűnhődést, ami belsőleg megtett út. A megfelelő cím tehát „Bűntény és büntetés” vagy „Bűntett és büntetés” lenne. Miért lényeges ez?
Köztudott, hogy a regény epilógusa a bűntényét végül bevalló főhős szibériai száműzetésében játszódik, ahol is bekövetkezik vallási megvilágosodása. Még a kezdő olvasó is tudja, hogy nincs értelme olyasmit föl sem vetni, amire mégis gyakran gondolok: mennyire jó lett volna, ha az író nem rágja a szájunkba ezt a véget… Raszkolnyikov belső útjának ábrázolása addig a felismerésig kellene tartson, hogy elmélete kudarcot vallott. De ha nem addig tart, akkor így kell elfogadnunk, ez is jelenségértékű, sőt, talán jellegzetesen orosz megoldás, a Dosztojevszkij-képhez pedig feltétlenül hozzátartozik. Azt viszont nem vethetjük az író szemére, hogy címadásában gyereknek tekintené az olvasót. A száraz, tényszerű cím – „Bűntett és büntetés” – nem előlegezi meg ezt a befejezést, amit viszont a vallásos regiszterbe helyezett szavakkal a magyar változat előre leleplez. Dosztojevszkij szándéka az, hogy magunk ismerjük föl fokozatosan, hogy nem a gyilkosságról mint bűntettről, és nem a büntetésről, azaz Szibériáról van szó, hanem az erkölcsi törvény áthágásáról, ami bűn, és a belső bűnhődés elkerülhetetlen folyamatáról.
A fordítónak javasoltam az ellenpróbát is, amit elvégeztem volna, ha én kapom a felkérést. Most mégis kikerestem a szövegben a greh=bűn és a bűnös/hibás=vina szavakat, és vinovat, vinovnik származékait, valamint a címben szereplő presztuplenyijet, miben jelentenek mást a kontextus által meghatározva. Ebből kiderül, hogy a greh szó a bűnös jelentésben szerepel, néha furcsán is, például amikor a kocsis, aki elüti Marmeladovot, így sopánkodik: „micsoda bűn!” Görög Imrénél a beszélt nyelvi helyzetet tekintve helyesen: „micsoda szerencsétlenség”, ám ezzel kiveszi a többi greh szó társaságából ezt a szót, és a magyar olvasó szemében már nem derülhet fény arra, hogy a baleset is lehet bűn. Máshol viszont véteknek fordítja, amikor a pap inti Katyerina Ivanovnát, ne mondja, hogy isten a szegényekhez nem irgalmas, mert az vétek, az asszony pedig, halott férjére mutatva, visszavág: „És ez nem vétek?” Itt egy oldalon ötször szerepel a greh=bűn szó, és a magyarban háromféle fordítást kap: szerencsétlenség, vétek, bűn. Ugyanakkor a címben bűnnek fordított presztuplenyije orosz szó emez öt között nem is fordul elő, tehát teljes a kavarodás. Szonya is bűnnek mondja, hogy prostituált, magát pedig bűnösnek (greh, gresnyica), ami semmiképpen nem eshet egybe a címben szereplő bűnténnyel (presztuplenyije), márpedig a magyarból ez világlik ki.
Döntő nyelvi bizonyíték hangzik el a vallatás közben alkalmazott cselnél. Raszkolnyikov kihallgatása közben, egy megrendezett jelenetben beront az egyik gyanúsított, Nyikolaj, és váratlanul magára vállalja Raszkolnyikov tettét, az öregasszony meggyilkolását (4. rész, VI. fejezet). Ezt kiabálja: „Én vagyok a bűnös! Én öltem meg!” Oroszul: „Vinovat! Moj greh!”, itt szerepel a vinovat és a greh, a vétkes/hibás és bűn szó is, de nem szerepel a címből a száraz bűntény. (G. Beke Margitnál: „Én vagyok a bűnös! Én tettem!”) Talán a legmegfelelőbb változat az lenne: „Vétettem! Az én bűnöm!”
A szavak közötti végső szembesítés azonban akkor következik be, amikor Raszkolnyikov mind a két szót használja egyazon mondatban. Mielőtt föladná magát, nővérének megvallja, mit tett, aki vigasztalja, hogy a szenvedés vállalásával félig jóváteszi bűntettét (a címben szereplő presztuplenyije szó áll itt). Mire a fiú kifakad, a regénynek egyébként egyik legfontosabb, sokat idézett mondatában: „Bűntett? Miféle bűntett [presztuplenyije]? Hogy megöltem egy undok, kártékony tetűt… akinek a megöléséért negyven bűn [greh] nyer bocsánatot… ez bűntett [presztuplenyije]?” (Saját ford. – H. Zs.)
Szóval bűntettel akár bűnöket lehet megváltani. A greh=bűn szó többet elő sem fordul a regényben. Görög Imrénél pedig filozófiai paradoxon helyett valamiféle tautológiába bonyolódunk: „Bűnt? Miféle bűnöm van nekem? Az, hogy eltapostam egy undok, kártékony tetűt… akinek elpusztítása száz bűnt jóvá tesz… ez bűn?” (455.)
Dosztojevszkijnél a bűnös, hibás, vétkes szavak kerülnek az egyik szemantikai csoportba, és a bűntett és bűntény a másikba. Görög Imre fordítása azonban végig következetlen (vagy következetesen vétkes).
Ahol első alkalommal szerepel, ám rögtön nyolcszor is a címből a presztuplenyije szó, Görög először bűnténynek fordítja: „miért derül ki aránylag könnyen minden bűntény?” (Itt nem is lehetne helyettesíteni a bűn szóval, amely a magyar szövegben e bekezdés előtt már számtalanszor előfordult, a greh fordításaként – igen félrevezető kontextusteremtés.)
Majd „a bűnösben rejlő lelki okok” következnek. Az elcsúszás talán a már megalkotott címben szereplő bűn szó hatására következik be.
Utána: „minden bűnözőnél a bűntett pillanatában meghibban az akarat…”
(G. Beke Margit felettébb furcsán jár el, valamiért megcseréli a fenti kettőt: „a legfőbb ok […] inkább magában a bűnözőben [rejlik]. A bűnös ugyanis […] akarat- és ítélőerő-fogyatkozásban szenved” – az „egy orosz szóra két magyar szó” képlet így megmarad, s ráadásul egyik magyar mondat sem adekvát. G. Beke ugyan belenyúl, de nem javít a helyzeten, amely a nehézkes stílussal „csak fokozódik”.)
Görögnél aztán következik „a bűncselekmény elkövetése”.
Végül ismét váltás: „a betegség szüli-e a bűnt?”
Mint láttuk, a presztuplenyije szóhoz tartozó, cselekvő embert jelölő főnevet akár ugyanabban a sorban hol bűnösnek, hol bűnözőnek fordítja, holott Raszkolnyikov csakis a bűntett elkövetőjéről, azaz a bűnözőről filozofál, nagyon is hideg fejjel, az író pedig azonos szótőt használ: presztuplenyije, presztupnyik.
Akkor itt van előttünk az egyik csoportban bűntett, bűntény, bűncselekmény, bűnöző, a másikban bűnös és bűn, bár oroszul mindez egy és ugyanaz a szó a regény szövegében. Görög megszegi azt az általános szabályt, hogy azonos szót azonos szóval fordítunk, tehát a greh legyen mindig bűn, és csak a greh legyen bűn, hiszen csak így alakulhat ki az olvasóban, mit is értett ezen a szón az író.
Volt valaha egy olyan iskolai szabály, hogy a szóismétlés csúnya, sőt helytelen. Lehet, hogy Görög Imrének is az orrára koppintottak az iskolában ilyesmiért. Talán még százszor le is kellett írnia, hogy „a szóismétlés rontja a stílust”. Emlékszem, egyik első fordításomat vágták vissza finnyásan ezzel a bírálattal, ahol a „férfi/férj” és „nő/asszony/feleség” szavak ismétlődtek sokszor egy házaspár beszélgetésében („mondta/kérdezte/nevetett/ordította/csodálkozott/ismételte a férfi/nő”), amelyben oroszul csak a személyes névmások álltak: on/ona. Nem jobb a helyzet az angol he/she esetében sem… Ám itt valódi szavakról van szó, amelyek ha az eredetiben ismétlődnek, akkor a fordításban is ismétlődniük kell. Egyszerűnek tűnik, de senki nem meri követni ösztönösen a műfordítótanoncok közül az egyetemen, külön kell nekik megtanítani. A szóismétlések mai megítélésére kíváncsian körülnéztem, és egy 2009-es „kompetenciaalapú szövegértési felmérés” javítókulcsában fedeztem föl döbbenten a következő sorsszerű sorokat: „Jó megoldás: a kifejezés lényegét visszaadó magyarázat szóismétlés nélkül (például nem fogadható el: nagy bűn), például: nagy vétek, megbocsáthatatlan gaztett, hatalmas vétség stb.” (http://www.budapestedu.hu/data/cms26836/szovegertes_9_JK_AB.pdf)
Eredjünk a címfordítás nyomába Európában. Angolul Crime and Punishment, franciául Crime et châtiment, korrekten. Németül Schuld und Sühne. Meg is van a bűnös: innen jöhet a túlmagyarázás bűne, illetve a magyar fordítás vétke, amely a korábbi korokhoz hasonlóan, német közvetítéssel, német szövegből dolgozott, hiszen akkoriban kevés oroszul tudó irodalmár akadt. Nem véletlen, amit csak most látok az interneten: 1994-ben született egy új német fordítás: Verbrechen und Strafe, amely viszont végre az eredeti orosz cím tartalmát és száraz tényszerűségét követi.
Hogyan fordítsuk akkor a címet? Ha nem Bűn és bűnhődés lesz, vajon nem tudná az olvasó, miről is van szó? A hagyomány kötelez? Bizonyára ez is igaz. És mégis: Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bűntett és büntetés. Még az összehangzás is megmarad. Én megkockáztattam volna.