Török László

„VALLOMÁSOK
AZ EMBERI SZELLEM
EGYSÉGE MELLETT”

Szilágyi János György (szerk.): Voces paginarum. Magyar ókortudomány a huszadik században
Osiris, 2008. 648 oldal, 4480 Ft

Az idézet recenzióm fölött Förster Aurél 1940-ben A filológia fogalma címen megjelent írásából (a recenzeált könyvben 282–292.) való. Förster (1876–1962), a szegedi, majd a kolozsvári s végül a budapesti egyetem klasszika-filológus professzora, nem elsőként s nem is utolsóként, a régmúltat kutató tudománya helyét és szerepét a maga jelenében igyekezett meghatározni, s tette ezt, nem először és nem utoljára, egy olyan helyzetben, amikor a magyarországi ókortudomány helyéről és feladatáról művelői szélsőségesen eltérő nézeteket vallottak. Tanulmányában Förster tárgyilagos és pontos tudománytörténeti és elméleti fejtegetések alapján végül is nem annyira a filológia fogalmának, mint inkább a filológus tudósi magatartásának meghatározására helyezi a hangsúlyt: „A történelem körén belül megvan a hajlandóság a művelődés különböző ágai szerint való specializálódásra: beszélünk politikai történetről, gazdaságtörténetről, irodalomtörténetről, művészettörténetről, bölcselettörténetről stb. A filológus mindezeket a szempontokat a magyarázandó emlék természete szerint szükség esetén egyszerre és egymás mellett is köteles figyelembe venni. Bizonyára nehéz feladat, melyre ráillenek a hippokratesi aforizmusnak az orvostudományra vonatkozó szavai: az élet rövid, a tudomány hosszú, a pillanat gyors, a próba kockázatos, az ítélkezés nehéz. De még ha nem sikerül is neki feladatát eszményi módon megoldani, mégis elérte azt, ami a tudomány mai felaprózódásának korában már maga is érdemnek számít: vallomást tett az emberi szellem egysége mellett.” (292.)
A körülményekre, melyek között 1940-ben Förster érdemi feladatának tekintette ezt a fajta vallomástételt, még vissza fogunk térni. Lássuk azonban először, mit mondhatunk általános bevezetőül arról a szöveggyűjteményről, melybe Szilágyi János György, negyvenhat más XX. századi magyar ókorkutató szövegeivel együtt, Förster munkáját is beválogatta. A kötet célja – melynek címe utal az olvasás-hallás-megértés ókori hármas egységére, és részben megegyezik Balogh József klasszika-filológus (1893–1944) 1921-ben kiadott szép, a mai olvasás-, íráskutatás szemléletét sokban megelőlegező munkájáéval („Voces Paginarium”. Adalékok a hangos olvasás és írás kérdéséhez. Budapest, 1921) – az előszóban megjelölt szándék szerint nem a hazai ókortudomány XX. századi történetének bemutatása: a benne közölt tanulmányok sora „legföljebb forrása lehet a huszadik századi magyar ókortudomány történetét bemutató munkának, egy a sok közül. Alapvető rendeltetésük… annak illusztrálása, mit érdemes követendő hagyományként számon tartani… vagyis hagyománytudatosítás és… hagyományteremtés”.
Ennek értelmében a válogatás fő szempontja a kutatási irányok, módszerek, tárgyak és területek lehetőség szerinti teljes körű bemutatása a hazai kutatásban jelentős helyet elfoglaló, nemzetközileg is ismert és elismert, módszereikben úttörő, iskolateremtő kutatók egy-egy olyan munkájával (munkájának részletével), mely a teljesség bemutatását szolgálva egyszersmind szerzőjének munkásságára leginkább jellemzőnek ítélhető. Éppen mivel a fő szempont az ókorkutatás egészének bemutatása volt, a válogatás az egyes kutatók teljesítményeinek a hazai kutatás számára legjelentősebb pillanatát, akméját vette figyelembe (10.). A válogatásba bekerültek olyan kutatók is, akiknek jelentősége csak mai visszatekintésből válik igazán mérhetővé.
Magától értetődik, hogy a szerkesztő a szövegek értékét a korabeli s nem a mai tudomány állása szerint ítélte meg. A mai kor nézeteit tükrözi viszont az, hogy az ókorkutatás tárgyát nem korlátozta a görög-római kultúrára, és beválogatott a kötetbe olyan munkákat is, melyek tárgyukat a nagy közel- és távol-keleti kultúrákból vették, vagy a klasszikus kultúrák utóéletét vizsgálták. A szerkesztő döntésének hátteréhez tartozik, hogy az ókortudomány határait már az 1930-as években is csaknem ilyen tágan vonta meg Kerényi Károly (és kortársa, Arnaldo Momigliano). Az 1960-as években a magyar ókorkutatás ismét szinkronban volt a nemzetközi kutatás hangsúlyváltozásával, amikor sokban úttörő döntéssel, a modern interdiszciplinaritás szellemében fordult egyszerre az ókori Irán, az etruszk művészet, az ókori Mezopotámia, a hellenisztikus egyiptomi kultúra és művészet és a görög-római, egyiptomi vallás, a középső Nílus-völgy, India, Kína vagy a kelták kutatása felé. A térben és időben folyamatosan bővülő ókortudomány ma a globalizálódó világ kérdéseit teszi fel, s az antik világ olyan mélyebb megértésére törekszik, mely a globalizálódó világot is érthetőbbé és élhetőbbé teszi.
A kétségkívül igen nehéz, a szubjektivitás vádját legkíméletlenebbül felvető kérdést: szerepeljenek-e élő kutatók írásai, a szerkesztő azzal válaszolta meg, hogy csak lezárt életműveket vett tekintetbe. Reménye, hogy „ezáltal nem torzul el lényegesen a század egészéről alkotott kép” (9.), természetesen csak részlegesen teljesülhet: hiszen így egy sor olyan terület és irányzat maradt ki, mely a magyarországi kutatásban éppen a XX. század utolsó évtizedeiben (éveiben), ma is élő kutatók munkássága révén jelent meg (és esetenként teljesedett ki). A korban hozzánk legközelebb álló szövegek időrendi megoszlása – öt szöveg az 1970-es, kettő az 1980-as és egy az 1990-es évekből – inkább a válogatásnak ebből a szempontjából következik, mintsem a század utolsó harmadának valódi teljesítményéből. De azt bizonnyal bemutatják majd újabb szöveggyűjtemények és kutatástörténeti munkák.
A szerkesztő szerint (9.) az írások sorrendjéből (és, hozzá kell tennünk, időrendi megoszlásából) „akaratlanul is kirajzolódik a születésük kereteit meghatározó történeti események és nem utolsósorban az ókorkutatás szemléletében történt eltolódások, sőt nem egyszer alapvető változások képe”. Éppen ezért olyan lenyűgöző olvasmány (s bevallottan nem minden egyes szöveg saját érdeme okán) Szilágyi János György szöveggyűjteménye minden olyan ókorkutató számára, aki osztja Förster nézetét, miszerint „nemcsak az egyes emberre, hanem a tudományokra is fönnáll az önmegismerés erkölcsi követelménye [: h]onnan jöttél és ki vagy?” (282.), és aki tudatában van annak, hogy sem szakmája története, sem a maga szakmai érdeklődése nem véletlenszerűen alakult. A jelen recenzens (és bizonnyal sok más olvasó is) egyedül a szerkesztői bevezető akaratlanul is kitétele olvasásakor rázza meg a fejét: dehogyis akaratlanul! Ez a gyűjtemény tudatosan, kivételes éleslátással, méltányossággal és felelősséggel éppen annak bemutatására vállalkozik, hogy a XX. század folyamán miképpen alakult a társadalom tágabb és a tudomány szűkebb közegében a magyar értelmiség egy sajátos, korántsem jelentéktelen, de különösen sebezhető csoportjának viszonya hazájához és a nagyvilághoz.
Senki sem alkalmasabb ma Szilágyi János Györgynél arra, hogy a tudományos minőség biztos megítélésével számot adjon a XX. századi magyar ókorkutatás sorsáról és teljesítményéről: erre egyaránt predesztinálja tanú és alakító mivolta. Szilágyi klasszika-filológusi tanulmányait 1936 és 1941 között a valaha volt legnagyobb ókortudósok egyike, Kerényi Károly tanítványaként végezte. Kerényi – aki szerint „igazi problémák és feladatok a klasszika-filológia területén abból adódnak, hogy a filológus személyében mai ember lép érintkezésbe az antik világgal… a hagyomány tartalmához intézett új kérdésekkel” (Klasszika-filológiánk és a nemzeti tudományok. Egyetemes Philologiai Közlöny 54 [1930]. 20–35.) – egyetemi óráinak, tudományos gondolkodásának, tudósmagatartásának rá és kortársaira tett szakmai és emberi hatásáról Szilágyi számos helyen írt (legutóbb in: Mitológia és humanitás. Kerényi Károly 100. születésnapjára. Osiris, 1999, 9–27., 37–45.). Kerényi hatásához, ami a jelenkor és az ókorkutató közötti viszony kényszereinek és szabadságának, a tudós felelősségének megértését illeti, sajátos erővel és felismerésekkel járultak a háború és a hadifogság évei, melyek után Szilágyi csak 1947-ben térhetett vissza a Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményébe (melynek 1941-től máig munkatársa, 1950–1993 között vezetője), hogy ott a következő évtizedek folyamán egy összetételében a XX. század második felének klasszika-archeológiai szemléletmódját tükröző, egyszersmind tudományos műhelyként működő múzeumi gyűjteményt alakítson ki. Szorosan hozzátartozik a Voces paginarum válogatási elveinek megértéséhez, hogy az utolsó fél évszázadban az Antik Gyűjtemény mindvégig olyan szellemi közeg volt, melynek ösztönző hatását és minőségi példamutatását nem csak klasszika-archeológusok, hanem ókortörténészek, klasszika-filológusok, művészettörténészek, egyiptológusok, asszíriológusok, régészek és más humán diszciplínák művelői egyaránt érezték és követték.
De vissza a Voces paginarum-hoz. A XX. század első két évtizedében publikált munkák szerzőinek idősebbjei (Schvarcz Gyula ókortörténész [1839–1900], Hegedűs István klasz-
szika-filológus [1848–1925], Goldziher Ignác orientalista [1850–1921], Mahler Ede egyiptológus-asszíriológus [1857–1945], Blau Lajos hebraista [1861–1936], Stein Aurél orientalista [1862–1943], Némethy Géza klasszika-filológus [1865–1937]) az 1860-as évek eleje és az 1880-as évek vége között végezték tanulmányaikat. A kötetben ők még az 1870-es évek (szűk szelleme és a gimnáziumi irodalomoktatásra tett bénító hatása miatt már Arany János által is kritizált) konzervatív, görög és latin szerzők szövegeinek szűk szövegkritikai elemzésére, fordítására és ismeretterjesztésre korlátozódó klasszika-filológiáját maga mögött hagyni akaró Gründerzeitet képviselik, melynek központi problémái az ókortudomány tárgykörének szélesebbre nyitása, az ókortudomány egyes ágainak önmeghatározása, az eredeti kutatási eredményekre való törekvés szükségessége, vagyis a tágabb tárgyi és módszertani keretek között művelt magyar kutatás emancipálódása a nemzetközi kutatáson belül s ez utóbbival szoros összefüggésben annak a kérdésnek eldöntése volt: vannak-e sajátos feladatai a magyar ókorkutatásnak, s ha igen, hogyan viszonyulnak azok a nemzetközi kutatáshoz.
A válaszok, amiként az egyes kutatók szellemi háttere is, eltérőek voltak, együttesen azonban a felnövő nemzetközi ókortudományba való maradéktalan beilleszkedés ígéretét hordozták. Goldziher a tudományos iszlámkutatás megalkotásával (itt: Az arab pogányság irodalma, 1903, 27–36.), Stein Aurél belső-ázsiai helyszíni kutatásaival (itt: Nagy Sándor nyomdokain az Indushoz, 1919, 200–220.) a maguk területén fényesen meg is valósították a beilleszkedést; s hagyományt teremtett az ókori és középkori zsidó vallás szöveges hagyatékának kutatásában Blau Lajos munkája is (itt: Ókori papy-
rusleletek, 1914, 124–133.). Tudományos színvonal tekintetében ez érvényes a Mahler Ede által képviselt egyiptológiára is (itt: A kronológiai kutatás tudományos módszereiről, 1928, 188–199.), mely azonban a nemzetközi egyiptológiától meglehetősen elszigetelve létezett, s Mahler nyugdíjba vonulása után hosszú időre intézményes folytatás nélkül maradt, mivel, az értelemszerű nemzetközi gyakorlattól eltérően, sem az Osztrák–Magyar Monarchia, sem az első világháború utáni magyar kultúrpolitika nem törekedett tudományos (régészeti) jelenlét kiépítésére Egyiptomban, és nem kínált semmiféle pályamintát egyiptológusok számára.
Maradandó intézményes keretek Mahler asszíriológiai érdeklődése körül sem jöttek létre. Nem úgy, mint a XX. századi európai és tengerentúli asszíriológia nagy központjaiban, régészeti terepmunka és/vagy hazai múzeumi gyűjtemény nem állt a következő nemzedékhez tartozó Dávid Antal (1890–1967, itt: Gygés fia, 1945, 397.) – főként írástörténeti – kutatásai mögött sem. A témája színterétől földrésznyi távolságban álló íróasztalához való kötöttsége azonban Dávid korszerűségét sem érintette. Idősebb kortársa, a sémi feliratokkal foglalkozó orientalista Aistleitner József (1883–1960) is a nemzetközi kutatás főáramába csatlakozott, amikor röviddel felfedezésük és első közlésük után az ugariti szövegek felé fordult (itt: A Keret-legenda, 1938, 293–303.). Hasonló példát kínál a nyelvész és iranista Telegdi Zsigmond (1909–1994) nagyszerű munkássága is (itt: A sémi írás útja a Földközi-tengertől a Csendes-óceánig, 1937, 434–448.). Az 1960-as években másodszor csaknem csodaszerűen kibontakozó magyar egyiptológia és asszíriológia esete pedig újra azt bizonyítja, hogy halmozottan hátrányos körülmények között is lehetséges egy-egy „új” ókortudományi szak hazai talajba ültetése s egyszersmind sikeres nemzetközi integrációja – feltéve, hogy egy-egy kiemelkedő kutató személyes elszántsága helyettesíteni tudja, vagy kellőképpen hosszú küzdelem után ki tudja vívni a kultúrpolitika elkötelezettségét. Azonban bármennyire fényes is az utóbbi évtizedek egyiptológiai és asszíriológiai teljesítménye, s bármennyire csábító lenne (amint erre a magyar egyiptológia hajlik is) utólag egy folytonos hagyományt konstruálni, be kell látnunk, hogy ezekben az esetekben ilyen nem létezett, s ami valójában történt, hősies volt ugyan, de a tudomány fejlődésének nem ez a normális módja.
Az első egyiptológusnemzedékéhez hasonló sors várt egy másik nagy kezdeményezésére, a már Winckelmann óta nyilvánvaló, de a magyar műveltségben alig észrevett felismerésből, vagyis az ókori nem szöveges, tehát vizuális, tárgyi (régészeti, művészettörténeti) emlékek egyenrangú forrásként való kezelésének szükségességéből következő kutatói és ismeretterjesztői munka feltételeinek kialakítására. A görög-római művészet kutatásának, vagyis a klasszika-archeológiának első hazai megalapítója, Hekler Antal (1882–1940) 1908 és 1918 között létrehozta a Szépművészeti Múzeum antik szoborgyűjteményét, elérte a klasszika-archeológia mint önálló tárgy felvételét az egyetemi oktatásba, és tudományos publikációival elismerést szerzett a nemzetközi klasszika-archeológiában: kudarcot vallott azonban arra irányuló igyekezetében, hogy hosszú távra létrehozza a Magyarországon kívüli területeken végzendő klasszika-archeológiai terepmunka feltételeit. Így 1918-ban felhagyott addigi klasszika-archeológusi tevékenységével. A kötetben közölt kései tanulmánya (Filozófus és tudós arcok a régi Rómában, 1940, 87–97.) rövid látogatás volt az évtizedekkel azelőtt elhagyott területen. Amikor ebben a tanulmányban az 1920-as évektől a „magyarcélú” tudomány (l. alább) áramlatába átálló Hekler a császárkori portrészobrászatban a 3. századi „világválság” direkt lenyomatát, „a hasadt lelkű ember, a világnézeti válságkorszaknak… tragikus árnyalású embertípusa, mely a tudásból és csillogó szavakból kiábrándulva, kizökkent élete számára új irányítást, új hitet keresett”, képmását kereste és vélte megtalálni, nem annyira a kései császárkornak, mint inkább a megírás idejének rajzolta meg akaratlan(?) árnyékképét.
Visszatérve a Gründerzeitnek a XX. század elején még publikáló képviselőihez, beszélnünk kell formálódásuk egy fontos aspektusáról. A nemzetközi kutatás középponti problémája – még ha ezt eleinte nem sokan mérték is fel – 1872-től fogva a princeps philologorum Ulrich v. Wilamowitz-Moellendorff és Friedrich Nietzsche közötti botránynak látszó, de valójában korszakhatárt kijelölő nézeteltérésben megfogalmazódó ókortudomány-felfogások közötti döntés volt. A görögségről szóló tudomány egészére irányuló figyelmű Wilamowitz, miközben megteremtette a klasszika-filológia, régészet, ókori történet oktatásának egységes keretét, az ókori kultúrákra vonatkozó adatanyag hatalmas megnövekedésének korában az ókor lehető legpontosabb ábrázolásában jelölte ki a tudós feladatát, akinek szerinte ahhoz, hogy tárgyával való eszménynek tartott teljes azonosulása megtörténhessék, teljesen fel kell adnia magát. Ezzel szemben Nietzsche az ókorral való teljes azonosulást irreális és értelmetlen célnak látta: ő a tudománynak szentelt teljes életért a maga teljes életének kiteljesedését kérte cserébe; azt, hogy a kutatás felhalmozódó anyaga ne pusztán önmagát, hanem a jelenkort is, sőt elsősorban azt értelmezze. Mint a Wir, Philologen-ben mondja: „minden kornak új viszonyba kell lépnie az ókorral, hozzá kell mérnie magát… a filológusnak három dolgot kell ismernie, az ókort, a jelenkort és önmagát” (vö. Szilágyi János György: „Mi, filológusok”. Antik Tanulmányok 31 [1984], 167–197. = Szirénzene, 489–518.).
A kétféle ókortudomány-meghatározás és
-művelés közötti választás szükségszerűsége csak jóval később merül fel a magyar kutatásban. Ugyan Schvarcz görög demokráciával foglalkozó munkáiban (itt: Taras és Syrakusa alkotmánya, 1900, 13–26.) jól érzékelhető a liberális művelődéspolitikus (Schvarcz 1868 és 1894 között többször volt országgyűlési képviselő) modernizáló hevületű politikai és etikai motivációja, a Nietzsche ókortudomány- és ókortudósképének értelmére a század végére teljesen ráeszmélő, Wilamowitz filológiájának szűk értelmezésével szakító kutatás szelleme először a kötet egyik legmegragadóbb szövegében, Hegedűs István Aristoteles a görög tragédia karénekéről (1906, 57–68.) című cikkében fénylik csak fel; programként pedig Hornyánszky Gyula (1869–1933) ókortörténész első világháború előtti munkásságában fogalmazódik meg. Hornyánszky itt közölt, lényegében retrospektív 1931-es tanulmánya (Görög társadalomrajz, 227–253.) egy, a század első éveiben elgondolt, de soha meg nem valósult átfogó mű utólagos vázlata, mely felfogásában sokkal modernebb, mint amilyen megírásakor a szerző maga valójában volt. Hornyánszky a tervnek maradt munka nézőpontját így jelöli ki: „keressünk minél közvetlenebb érintkezést jelen környezetünkkel… tapasztaljuk ki… a szövevényes szerkezetű modern társadalmat, hogy azután… rajzoljuk meg: az egyszerűbbet, az elmúltat”. Ha ennek a célkitűzésnek részletes megvalósításához már a század elején hozzáfogott volna, Hornyánszky talán segíthette volna egy fiatalabb klasszika-filológus Németországban írott, 1908-
ban németül megjelent könyvének elmaradt hazai szakmai befogadását is. Hatvany Lajos (1880–1961) Die Wissenschaft des nicht Wissenswerten-jéről (A tudni-nem-érdemes dolgok tudománya, elkésett magyar fordítás: Szőllősy Klára, 1960; szemelvények itt: 69–86.) van szó, melyre, a két háború közötti időknek és a világháborúnak az európai szellemre tett hatását taglalva, így emlékezik majd vissza Kerényi egy 1945. február 3-án Thomas Mannhoz írt levelében: „[Hatvanynak] nem esett nehezére, hogy az 1906 körül berlini egyetemistaként szerzett élményei alapján bemutassa annak a csak historizáló filológiának emberi alkalmatlanságát, amely a későbbiekben ugyan egyre extenzívebbé lett, de csak parancsolóbbá, emberibbé nem.” (Thomas Mann–Karl Kerényi: Gespräch in Briefen. Zürich, 1960. 109. k.)
A magyar ókortudomány Gründerzeitjének csaknem ideális sokoldalúságát a század első évtizedeiben működő, Schvarcz és Hegedűs nemzedékét követő, 1870–1880 táján született nemzedék kiemelkedő tagjainak munkássága igazolja. A kötetben szerepel a kiváló, ámde sajnos főleg magyarul publikáló indogermán nyelvész, Schmidt József (1868–1933), akinek aztán 1924-es kényszernyugdíjaztatása után szakterülete Magyarországon hosszú évtizedekig műveletlen maradt: itt szemelvényekben közölt Buddha-tanulmánya (Buddha élete és nyilvános tevékenysége, 1923, 160–173.) a XX. századi magyar esszé legmagasabb mércéjével mérhető. Heller Bernát orientalista-hebraista (1871–1943) mesekutatói munkáinak egyetemes kontextualitása (itt: A mese a Szentírásban, a Talmudban és Midrásban, 1921, 145–159.) viszont éppúgy iskolateremtővé lehetett, mint egy egészen más szakterületen Somló Bódog jogtörténész (1873–1920) jogfilozófiai és jogszociológiai munkássága (itt: Platon államtana, 1920, 134–144.).
Heller Bernát iskolájának későbbi képviselője Marót Károly klasszika-filológus és folklórkutató (1885–1963), akinek itt közölt, Fedics Mihály meséit tág történeti (és tudománytörténeti) kontextusba helyező tanulmánya (Idios EN koinwi, 1940, 254–264.) az irodalomtörténész számára ma is gondolatébresztő olvasmány lehet – feltéve, hogy Marót nehézkes, irritálóan kimódolt irálya nem veszi el a kedvét idő előtt (ez csaknem egyedülálló lenne a kötetben, de azért lásd az inkább bizantinológusként ismert Ivánka Endre [1902–
1974] filozófiatörténeti tanulmányát is: Arisztotelizmus, 1941, 398–402.). Részben a Hellertől induló hagyományba tartozik a nagy hebraista és folklórkutató Scheiber Sándor (1913–
1985, itt: Lót leányai, 1938, 304–311.), aki, mint ókortörténész-hebraista kortársa, Hahn István is (1913–1984), a sors különös kegyelméből szakmája folyamatosságát fenntarthatta a vészkorszakon túl is. Ám aligha kétséges, hogy amikor a felejthetetlen tanár, Hahn István itt közölt 1982-es szövegében (A megváltás csillaga. Társadalmi válság és megváltáshit Augustus korában, 486–503.) minden „természetfölötti” kontextusba emelt ókori politikai diskurzust a sivár gyakorlati politikai manipuláció szintjére szállít le, valójában nem csak Plinius és más ókoriak szkepticizmusát, de még csak nem is
a marxizmus történetfelfogását véli igazolni a történész eszközeivel: tollát a megélt rettenetes XX. század mozgatja. Ami a Somló Bódog munkásságával induló hagyományt illeti, ott ez a szörnyű mozgató kevésbé látszik hatni: a jogtörténet Somlónál megjelenő szemléletmódjának további formálódására és az egyetemes ókortörténethez való viszonyának alakulására példák Horváth Barna (1896–1973) a századelő liberalizmusára támaszkodó, de végének előítélet-mentességét is megelőlegező tanulmánya (Szókratész, 1942, részletek: 372–
396.), majd később Ferenczy Endrének (1912–
1990) a római jogot történészi nézőpontból vizsgáló munkái (itt: A római állam a királyság és a köztársaság között, 1982, 460–467.).
Az Osztrák–Magyar Monarchia öngyilkossága az első világháborúban, majd a trianoni békeszerződés történeti korszakváltója; a konszolidálódó, aztán mind vészesebben eltévelyedő, uralkodó nélküli neobarokk királyság ugyan ragyogó teljesítményeket is látó, de ellentmondásokkal teli kultúrája fokozatosan a hazai ókortudomány krízisét, meghasonlását, majd sok remek képviselőjének elhallgatását vagy éppen pusztulását okozta, másoknak távozását érlelte – de az 1930-as években egyúttal addigi történetének legnagyobb pillanatát is elhozta. A Trianon utáni szellemi azonosságkeresés és a revízió céljainak szolgálatába álló hivatalos művelődéspolitika az ókor kutatóit együttesen állította választás elé, mit tekintenek feladatuknak: egy, az egyetemes antikvitás megismeréséből is táplálkozó jelenépítésben való közreműködést, ahogyan ez következhetett volna a magyar klasszika-filológia olyan kezdeményezéseiből, mint a már említett Hegedűs István, Némethy Géza (itt: A római elégia viszonya a göröghöz, 1903, 37–56.), Hornyánszky Gyula, Révay József (1881–1970, itt: A palatinusi gúnyfeszület, 1913, 98–108.) vagy Huszti József (1887–1954, itt: Diderot és Terentius, 1913, 109–123.) munkássága – vagy pedig magyarcélúként meghatározott munkát: azaz az egyetemesből kishitűen lehatárolt kutatást, csak a magyar föld történetének és régészetének művelését, a magyarországi latinság és humanizmus, a magyar–bizánci kapcsolatok, a magyar antikrecepció kutatását. Az egyetemestől való programszerű elzárkózás nem volt egészen új: 1895-ben, szembefordulva a Gründerzeit főáramlatával, a millennium nemzeti lelkesedését gazdagon támogatott kutatások érdekében mozgósítani akarva, Vári Rezső már ugyanezt javasolta, miután megállapította, hogy „egész philologiai tudóskodásunk, úgy, ahogy van, áttétetett mi hozzánk az egész idegen talajfölddel együtt, előttünk idegen problémáival, idegen feleleteivel” (idézi Szilágyi J. Gy.: Szirénzene, 503.). Most azonban a mozgatóerő a történeti traumából felemelni képes nemzeti öntudat és önazonosság dacos keresése, a „magyar kultúrfölény”-nek az utódállamok és egyáltalán a világ előtti bizonyítására irányuló szándék volt, nem pedig a kisebbrendűség érzését nemzeti büszkeségbe fordítani akaró, naiv (ál)tudományos populizmus.
Miközben magyar kultúrintézetek jöttek létre külföldön, elősegítve a magyar kultúra jelenlétét a nagyvilágban (de nem a nagyvilágét Magyarországon), a „magyar kultúrfölény” szánalmasan abszurd eszméje magával hozta a római Pannónia tanulmányozásának szembeállítását az ókori Mediterráneum és Közel-Kelet önálló kutatásával. Miközben a két feladatot a maga munkásságában korántsem választotta így külön, a tudománypolitikai programhirdető Alföldi András (1895–1981) az 1926-os Budapesti Szemlében a kettőt élesen szembeállította, arra híva fel az ókortudomány magyar művelőit, hogy minden erejüket a honkutatásra fordítsák, mert az sokkal előbbre való. Ugyanakkor sürgette e célkitűzés eléréséhez nemzetközi színvonalon álló kutatási eszközök és intézmények létrehozását is: folyóiratokét, központi szakkönyvtárét rendszeresen gyűjtött külföldi szakirodalommal, régészeti intézetét és az eredmények közlését világnyelveken.
Hasonlóan igényes módszerű, magas minőségű, de körülhatárolt perspektívájú kutatást folytatott az Alföldi programjához csatlakozó Moravcsik Gyula bizantinológus (1892–1972, itt régimódi és száraz munkája: Sapphó ismeretének nyomai Bizáncban, 1937/1964, 221–226.). Miközben Alföldi az iskolájában megvalósuló, nagy tudatossággal központosított, nemzetközi színvonalú „honkutatást” új programhirdetés nélkül saját, a régi programból hamarosan kijózanodó, mind egyetemesebbé váló ókortudományi koncepciójának szolgálatába állította (az ebben a koncepcióban 1947 utáni berni, baseli, majd princetoni tevékenysége során fogant könyveit és tanulmányait a római történelem egyik legnagyobb kutatójának műveiként tartjuk számon azóta is), e koncepció megjelenését a tanítványok munkájában már nem követelte meg. A máig élő pozitivista pannóniai „reálrégészeti” hagyomány (legjobb képviselői közül a kötetben: Láng Nándor [1871–
1952]: Egy pannóniai föliratról, 1937, 265–
281.; Nagy Lajos [1897–1946]: Aquincumi múmiatemetkezések, 1935, 335–356.) a koncepció és a szisztematikus aprómunka elkülönítésének ebben a mozzanatában gyökerezik. Alföldi maga egyetemes, ugyanakkor egyelőre félreérthetetlenül a tekintélyuralom nagy mintaképeitől ihletett választ keresett a két háború közötti Európa szorongó kérdéseire, amint ezt a kötetben kivonatosan olvasható, 1946-ban kiadott könyve tanúsítja (Az utolsó pannon császár, 312–324.). A kései harmincas, korai negyvenes évek arrogáns szellemi konzervativizmusának hátterében érthető meg az a szenvedélyes elfogultság is, mellyel az egyháztörténész Artner Edgár (1895–1972) szemlélte Porphyriost, aki előadásában „sátáni gyűlölettel támad az egykor még szentnek tartott kereszténység ellen. Az újplatonizmus keresztényellenes fellépése voltaképpen Porphyriosra vihető vissza, akit… a hitehagyottak gyűlölete fűtött ez irányú tevékenységében. Miként a Júdás tragédiája óta annyiszor megismétlődött. Kleine Ursachen, grosse Wirkungen (A keresztényellenes újplatonizmus: Porphyrios, 1940, 357–371., idézet a 370. k. oldalról).
A „magyarcélú” ókortudomány egyetemes alternatívája Kerényi Károly (1897–1973) 1920-as években írott, a részben Wilamowitz iskolájából kikerülő, de annak korlátait felismerő és átlépő német tudósok (mint Walter F. Otto vagy Karl Reinhard) kezdeti hatását mutató munkáiban körvonalazódott, hogy aztán a harmincas években olyan programként fogalmazódjon meg, mely a másikat nem kizárni, hanem integrálni akarja: míg Kerényi Nietzsche ókortudomány/ókortudós felfogását tette magáévá, Wilamowitz eredményeit sem utasította el. Ahogyan 1930-as Klasszika-filológiánk és a nemzeti tudományok című cikkében írja, „igazi problémák és feladatok a klasszika-filológia területén abból adódnak, hogy a filológus személyében mai ember lép érintkezésbe az antik világgal… a hagyomány tartalmához intézett új kérdésekkel”. Az ókortudomány céljainak megfelelő tudós életforma lényegét Kerényi 1938-ban megjelent Religio Academici című tanulmányában fogalmazta meg (itt: 325–334.). Szilágyi János Györgyöt idézem erről a megrendítő szövegről: „a religio Academici a soha-meg-nem-elégedés vallásossága, a szaktudás legmagasabb műhelykövetelményének egyesítése a felelet keresésével emberi létezésünk legaktuálisabb és legégetőbb kérdéseire, azon az áron is, hogy az örök ellenzékiséget tartja sorsszerű hivatásának”. (Szirénzene, 14.)
A párbeszédre s nem pedig központosításra törekvő Kerényi köré finom hallású pályatársak és tanítványok gyűltek, akik megértették a szakmaiság legmagasabb szempontját megfogalmazó fejtegetéseit, s azokat a maguk munkájában követni és mindenkori érvényességüknek felismerését további nemzedékekre örökíteni törekedtek. Kerényi és a hatását kereső kutatók művének fénye elér napjaink magyar ókortudományáig, amint ezt a kötet második felének számos szövege mutatja és igazolja: itt elsősorban Honti János etnológus, folklórkutató (1910–1945), Trencsényi-Waldapfel Imre klasszika-filológus (1908–1970), Brelich Angelo vallástörténész (1913–1977) és Szabó Árpád klasszika-filológus, tudománytörténész (1913–
2001) életművének hatására gondolok.
Trencsényi-Waldapfel itt újraközölt, Heller Bernát előtt hódoló tanulmánya 1941-ben félreérthetetlen segélykéréssel idézte fel Erasmus mosolyát, „amelyet minálunk, a Végzet talpai alatt vergődő Közép-Európában a kor legjobbjai önmagukból is szerettek volna kiküzdeni” (Az oxfordi symposion, 403–413., idézet a 409. k. oldalról). A Kerényi iskolájából elágazó kutatások autonómiájára példa Kövendi Dénes pályája (1894–
1965, itt: Hérakleitos és Mimnermos, 1937, 333–
334.); a mítoszkutató Honti János költői hevületű európaiidentitás-keresése (a kötetben: A sziget kelta mythoszáról, 1937, 427–433.), Brelich 1960-as vallástudományi remekműve (A politeizmus, 449–459.) vagy Szabó Árpád mesteri előadása a XX. századi tudománytörténetről, benne a „leghosszabb nap” csillagászati-tudománytörténeti problémájának lenyűgözően bravúros tárgyalásával (A leghosszabb nap, 1980, 468–485.).
Kerényi tanítványa volt az egyiptológus Dobrovits Aladár is (1909–1970). Itt bocsátom előre, hogy Dobrovits – nem éppen tudománypolitikai koncepció alapján történt – professzori kinevezése 1958-ban a budapesti egyetem Ókori Keleti Történeti Tanszékére lesz az, ami majd újra lehetővé teszi Magyarországon az intézményes egyiptológusképzést. Dobrovits tanítványa és utóda, Kákosy László (1932–2003) egyiptológusok tucatjait képezte, akik közül többen nemzetközi elismertségre tettek szert (Kákosytól itt: Csillagok és lelkek, 1978, 604–
633.). Ebben nagy szerepe van annak, hogy Kákosy szívós erőfeszítései eredményeként rendszeres terepmunka kezdődött Egyiptomban: tanítványai és tanítványainak tanítványai az 1983 óta Thébában folytatott ásatásaik révén az újbirodalmi nemesi temetkezések kutatásának specialistái (is) lettek. Dobrovitsnak itt újraközölt esszéje (Természetlátás és gondolkozás az ókori Egyiptomban, 1937, 414–426.) talán az a szövege a kötetnek, amely a legelevenebbül demonstrálja a mai olvasó számára egy szaktudomány ismereteinek és módszerének gyors fejlődését és így az 1930-as évek egyiptológiájának meghaladottságát – de ettől függetlenül is, a tudósnak tárgyáért rajongó Egyiptom-eszményítése (ebben vannak ma is követői a magyar egyiptológiában) különösen ellentmondásra ingerlő.
A második világháború után hamarosan kiderült, hogy az újjászerveződő hazai tudományban sem az egyetemesség igényét térben, időben, módszerben egyaránt mindenkor valló Kerényi Károlyra, sem a „nemzeti célú” ókortudományt a háború éveiben mind nyíltabban az egyetemes részének tekintő Alföldi Andrásra nincs szükség. Kettejük távozása korszakhatár, a magyar ókortudomány szomorú sorsfordulója, melynek keserűségét azonban csakhamar felülírta a tény, hogy az itt maradottak és tanítványaik hirtelen olyan diktatúrában találták magukat, mely az értelmiségi létezésbe mélyen beavatkozó ideológiai igényeket támasztott a teljes magyar értelmiséggel szemben. Kerényi és Alföldi után a kiváló nyelvész Szemerényi Oszvald (1913–1996), Ivánka és Horváth Barna is elment. Szemerényi itt közölt, már külföldön íródott tanulmánya példaszerű arra a szükségszerűségre, hogy a jó indoeurópai nyelvésznek egyben jó irodalomtörténésznek is kell lennie (A római dráma eredete, 1975, 504–525.). Az egyetemi vagy kutatóintézeti állásukban meghagyott, de az ideológiai elvárások elől kitérni próbáló tudósok egyfajta pozitivizmusban kerestek menedéket. Hogy Kerényi religiója és „egészre tekintése” mégis mindeközben ki nem mondott, de létező attitűd maradhatott, s Kerényi és Alföldi csak világszínvonallal megelégedő szakmai igényessége (sokszor titkos) normaként tovább élhetett, annak számos tudatos és véletlenszerű oka volt. A magukat meggyőződésből, kényszerből vagy alkalmazkodásból marxistának valló ókorkutatókat is sokkal inkább az antik világ politikai és szellemi története érdekelte, mint az antikvitásnak a „valóságosan létező szocializmus” más régióiban lényegesen könyörtelenebbül számon kért összefüggő, dogmatikus „elméleti” leírása és magyarázata.
Ennek az érdemi kérdéseket feltevő érdeklődésnek kiváló példája Castiglione László klasz-
szika-archeológusnak (1927–1984, itt: Az alexandriai Sarapieion hellénisztikus kultusz-szobra, 1958, 556–574.) a görög-római, egyiptomi művészet történetét történeti-társadalomtörténeti kontextusában vizsgáló munkássága, mely több tekintetben is máig érvényes irányt szabott a posztfáraónikus Egyiptom vizuális kultúrája 1960-as évek óta kibontakozó nemzetközi kutatásának. Miközben az első világháború után feladott egyetemi klasszika-archeológiai oktatás is újraéledt, a Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményéhez kötődő klasszika-archeológiai kutatás a hatvanas–hetvenes évektől folyamatosan jól érzékelhetően hatott a hazai ókortudomány látókörének alakulására. Klasszika-archeológiai terepmunka azonban mindmáig nem indult, s ez óhatatlanul hátrányosan befolyásolja a kutatás irányát.
Az egyszerre doktriner és felületes tudománypolitika az ötvenes évektől fogva olyan szemléleti konzervativizmust váltott ki a kutatókból, amelyet sokszor nehéz megkülönböztetni a „marxista történettudomány” konzervativizmusától. A hatvanas–hetvenes években pályájuk csúcsán álló ókortudósok savoir vivre-jének köszönhető, hogy a hatvanas évekre mégis kialakulhatott egy a Gründerzeitre, esetleg a nyugatabbi ókortudományra emlékeztető tárgyi és módszertani sokszínűség. A szerkesztő ennek külön hangsúlyt adott Bökönyi Sándor paleozoológus (1926–1994) egy könyvrészletének (forrás: Az európai állattartás története, 1978, 575–579.) beiktatásával, emlékeztetve arra, hogy a hazai régészetet, látszólagos izoláltsága ellenére, már korán megérintette az Amerikában kibontakozó, majd nemzetközivé szélesedő processzuális régészet („újrégészet”), mely a régészeti jelenségeket mint társadalomtörténeti-kulturális folyamatok adatait vizsgálta, elsősorban kvantitatív természettudományos módszerekkel.
A század második felében, utolsó harmadában, amennyire ez egyáltalában lehetséges volt, az egykorú egyetemes ókortudomány és nem pedig a hazai politikai valóság világában íródtak az ókortörténész-nyelvész Harmatta János (1917–2004, itt: Egy hettita törvény magyarázatához, 1968, 526–542.), az ókortörténész-régész Mócsy András (1929–1987, itt: Plus est provinciam retinere quam facere, 1962, 543–
555.), a fájdalmasan fiatalon meghalt jogtörténész Diósdi György (1934–1973, itt magával ragadó érvelésű, minden tekintetben imponáló tanulmánya: Gaius, a jogtudós, 1976, 580–
597.), a sinológus Ecsedy Ildikó (1938–2004, itt: Mítosz és történelem a régi Kínában, 1974, 598–603.), a nyelvész Herman József (1924–
2005, itt: A vulgáris latin, 1997/2003, 634–
648.); Kákosy László, Szabó Árpád, Ferenczy Endre művei – amint ezt munkájuk nemzetközi fogadtatása is mutatja. Nagyrészt ennek a sokszor itthoni elhagyatottságként, elszigeteltségként is érzékelt függetlenségnek köszönhető, hogy 1989 után a magyar ókortudomány anélkül létezhetett tovább, hogy szégyenkezve hagyományokat és iskolákat kellett volna megszüntetnie: megőrizhette azt a hagyományát, hogy csak a minőséget keresse és becsülje, s legyintsen azokra az elkerülhetetlenül minden korban felmerülő és pártolókra találó „teljesítményekre”, melyek nem a tudomány talajából nőttek ki, s amelyek nem állják meg helyüket az egyetemes ókortudományban.
Mint a bevezetőben mondottakból kitűnik, a XX. század magyar ókortudománya valójában átnyúlik a XXI.-be, s így a XX. század második felében, harmadik harmadában megindult folyamatokat a kötet sem teljes spektrumukban, sem kimenetelükben nem mutathatta meg. Miközben a recenzens igyekezett megérteni és, amennyire a terjedelem engedte, kommentálni a kötetbe válogatott szövegek tudománytörténeti és történeti kontextusát, egyre imponálóbbnak tűnt előtte az oly szerényen induló és annyi szirt között hajózó magyar ókortudomány XX. századi története. Elérve azonban az időben hozzánk legközelebb eső munkákhoz, bevallja, elbizonytalanodik. A „mai” magyar ókortudomány sokoldalúsága és nemzetközi integrációja örömmel tölti el, az önmagukban kivétel nélkül eredményes részterületek utánpótlásának egyenetlensége, a szakkönyvtárak (közöttük is elsősorban a Magyar Tudományos Akadémia könyvtára) valamennyire is megfelelő szintre fejlesztésének nehézségei azonban nagyon is aggasztják. De nem lenne méltó a kötethez a lemondó hangú befejezés. Aki a XX. században lezárult negyvenhét életmű szemelvényeit a szerkesztő szempontjait megértve végigolvassa, nem tehet mást, mint hogy végül mély elismeréssel adózzon a – sokszor nehéz és kedvezőtlen – idők és körülmények árapályában céltudatosan navigáló, egyes képviselőiben ugyan az egyetemesség zászlaját néha el-elhagyó, de főáramában mindvégig az „egészre tekintő” magyar ókortudománynak; s hogy sorsában és teljesítményeiben egy olyan forrást ismerjen fel, amelyből a magyar szellemi élet új- és legújabb kori történetének kutatói még sokat meríthetnének.