Molnár Krisztina Rita

TITOKGAZDA

Turbuly Lilla: Szélrosta
Parnasszus, 2008. 56 oldal, 980 Ft

Turbuly Lillát eddig elsősorban prózaíróként tartotta számon a közönség. Két regénye után (Eltévedt hold; Üveghold) most líráját is megismerhetjük. A sorrend a legtöbb alkotó életében általában fordított szokott lenni, ő is lírával kezdte, de kötetben csak most, a Parnasszus Könyvek Új vizeken sorozatában olvashatjuk verseit.
Első verseskötete vékony könyv, könnyen elbújik könyvespolcon, táskamélyben, íróasztalon felgyűlt papírkazalban. Nem feltűnő nyugodtkék borítója sem. Csak a címlapon lelakatolt, mélybe vezető, szélfútta levelekkel beszórt csapóajtó nyugtalanít: hová vezet, ha kinyitom?
A szerző verseinek egy részét megismerhettük az elmúlt néhány évben, hiszen a későn kezdő költő rendszeresen publikál, negyvenkét versével valóban lezárt ajtó mögé vezet.
De különösképpen Turbuly Lilla egyszerre Kékszakáll és egyszerre kíváncsi Judit, titkot őriz és titkot les a kötet minden darabjában. Szigorú, higgadt, sőt kemény a titkok őre, őszinte, kedves és csodálkozó a rejtélyek nyomába eredő finom ujjú fürkésző. Korábbi életében bírónő volt, pontos és fegyelmezett jogász, s bár soha nem ültem tárgyalásán, el tudom képzelni, hogy ítéletet is ezzel az attitűddel hirdetett (ha létezik az ítélethirdetésnek attitűdje): pontosan, szigorúan, de úgy, hogy ne fájjon a szükségesnél jobban.
A Szélrosta versbeszéde is mentes minden fecsegéstől, átszitált szavak akadtak fenn csak rajta, s annak ellenére, hogy az alanyi költészet hagyományát folytatja, szinte érzelemmentes tónusban értesülünk a személyes élet szomorújátékairól. A rilkei távolságtartás mértéke éppen akkora, amekkora szükséges ahhoz, hogy a költő rálásson arra, ami kívül-belül történik vele. De ez a distancia nem kimódolt, nem erőltetett, inkább az udvarias ember gesztusa, aki nem lép túl közel, ne sértsen, még vizsgálata tárgyához – adott esetben önnön érzelmeihez – sem, ne sértse meg a mindenkinek – önmagának is – járó intimszféra határait. Ez az udvarias költő nem tulajdonít nagyobb jelentőséget a dolgoknak, mint amekkorát szükséges, nem nagyít, nem kicsinyít. Csak ráirányul okos, szemlélődő tekintete erre meg arra („belépsz egy lépcsőházba”), felfigyel egy-egy fontos részletre („a korlát falra vetődő csipkés árnya”), és sajátos módon asszociál róluk, szintén erre meg arra („S látod magad ősz hajjal lépni be”, „egy másik név csúszik ki a számon”) vagy éppen semmire („nem emlékeztet semmire”). Ebből a türelmes, nem kapkodó cselekvéssorból (szemlélődés, éles tekintet, asszociáció) sajátos költői megoldások jönnek létre (Színház utca).
A versfüzér egységes abban is, hogy nyitóverse felütése szerint az örök jelenbe utalja az olvasót, a tárgyilagosan létező valóságba, a szikár tények, tényállások közé, legyenek azok időbeliségüket tekintve jelen vagy múlt idejűek. Azt ígéri, és saját szabályai szerint ezt be is tartja, nem fog másról beszélni, csak Arról, ami van. „Úgy nézni, hogy még létezik. / Körülvesz any-
nyi minden itt: / még átölel és fojtogat, / ami majd egyszer elveszik.” A tömör négy sor minden egyes sora nagy költőelődök (Villon, Kosztolányi, Nemes Nagy Ágnes) rendre megírt sorait villantja fel, kerek verseket cipel magával (Ellentétek balladája, Számadás, Mennyi minden), de nem tesz mást, csupán emlékezetébe és emlékezetünkbe idézi az azokban kifejtett tárgyakat.
A kötet három arányos ciklusra tagolódik.
A felosztás triptichonszerű: a tér (Színház utca), a lélek (Szélrosta), az idő (Csillagászati ősz) pillérein ívelnek át a versek. A klasszikus szerkesztési elveknek megfelelően a kötet középpontjában áll a címadó Szélrosta, alcíme szerint Reinkarnációs gyakorlat. A vers utolsó két versszaka a lélek munkáját fejti ki az időben, a bölcsességhez vezető lelkigyakorlatot, a szelektálás tudományának elsajátítását mutatja be:

„De hogyha mégsem, nincsen semmi baj,
gyakorlat teszi a felejtés mesterét,
láttam egyszer szélrostát forogni, maradt
a mag és szállt a pelyva szerteszét.

Megtanultam előző életemben:
volt már és jön még korszakok sora,
hogy semmi kedvem lenni nélküle,
ilyet nem mondok többé már soha.”

Az értékek, amelyek magként fennmaradtak a rostán, néha pelyvaszerű apróságok, néha valóságos, lírává csendesedett sorstragédiák, melyekről olykor akkora kihagyásokkal értesülünk, képzeletünknek akkora munkát kell végeznie, mintha Arany-balladát olvasnánk (Arról, ami elmúlik). Az elhallgatások persze izgalmassá teszik ezt a költészetet, a nyomozó munkáját végezzük olvasás közben. (A kötetet ajánló Rakovszky Zsuzsa is felhívja a figyelmet a verseknek erre a sajátosságára: „Általában kihagyásos, utalásos technikát alkalmaz, így ezeket az összefüggéseket az olvasó többnyire csak visszamenőleg ismeri fel, ezért a versek olvasása olyasfajta szellemi örömöt is jelent, mintha egy remek rejtvény megfejtése »ugrana be« hirtelen vagy néha csak második olvasásra, de mindig biztosak lehetünk benne, hogy van ilyen megfejtés, és hogy minden szónak jelentősége van.”)
De egy idő után nem feltétlenül akarjuk megtudni, ki a tettes. Mert úgy tűnik, Turbuly Lilla sem őt keresi, személye ugyanis a végeredmény, „a valami hiányzik, ami eddig megvolt” szempontjából lényegtelen.
Ennek a lírának az elmúlás, a felejtés, illetve nem felejtés, a múlt jelenléte a legfontosabb tárgya. Rezignált, de nem kimondottan elégikus tudomásulvétele az elmúlásnak, annak tudása, hogy a jelen azzal teljes, ami nincs benne jelen, legyen az az elmúlt szerelem (El), egy lebontott tűzfal (Írás a falon), egy város (Búcsú a várostól) vagy a már-már banális módon eltűnt fiatalság (Mi marad a nyárból?). És ha néha egy-egy múltba tűnt tárgy megkerül, az sem azonos már múltbéli önmagával: „A receptet megtaláltam végül. / Nem lett olyan mégse, hiába / mondtad el, hogy pontosabban / nem lehetne. Képtelenség úgyis, / hogy az az íz még egyszer össze- / álljon.” (Titokgazda.) De a Camus világának gyengéd közönyét idéző rezzenéstelenség szerint ez sem baj feltétlenül: „A harmadik napon megkísért mégis, / ahogy minden évben egyszer, a gondolat: / lehetne végre semmit nem akarni, / csak hagyni, hogy teljen a hold, fogyjon a nap.” (Szünidő.) Az elmúlásban egymás mellé rendeződő kisebb és nagyobb dolgok elveszítik fontossági sorrendjüket. A halál középkori demokráciája jelenik meg ebben a szemléletben, és ismét Camus-t, a Közöny első sorát juttatja eszünkbe: „Régen nem beszéltünk, vártam, hogy hívsz talán. / Olyan furcsa nyár ez, sok vendég elmaradt. / Ma délután négykor meghalt az apám. / Felhőt se láttam ott két hosszú hét alatt.” (Négy hangra.)
A múlt és jelen szelíd, szenvedélytől és önsajnálattól mentes őrzésének legszebb példája talán a címében Babits-allúziót hordozó Esti kérés, ami már a kötet megjelenése előtt rendkívül népszerű lett, legalábbis az internetes versportálok, blogok gyakran idézik:

„Aki van, őrizze meg az este.
Aki nincs, álmomba visszataláljon.”

A kevés beszédű versnyelv sajátsága, hogy ebben a kötetben, bár vannak vágyak és így óhajtó mondatok is, de nincsenek felkiáltások és felkiáltójelek: „Bárcsak megint abban a másik parkban állnék, / ahol tíz év előtt, hol dönteni kell, már tudnám: / hogy csak visszhang tudott lenni, csak árnyék, / sem boltozat, sem megtartó meder.” (Búcsú a várostól.) A mondatok modalitása higgadt kijelentésekben, esetleg halk, olykor ironikus kérdésekben váltakozik. Indulat nélküli a versek intonációja, annak ellenére, hogy intenzív érzések feszülnek a kiegyensúlyozottnak tűnő sorok mögött. Mondhatnánk, angolos eleganciájú ez a líra, ott a szenvedélyt a nyugodt „kedvelem Önt” fejezi ki, itt félénk mosoly: „Járomcsontok íve / a vékony bőr alatt, / félénk mosoly mögött / felfénylő indulat.” (Fénykép.)
Turbuly Lilla verseinek igazi ízét (amitől már bátran mondhatjuk azt, hogy olyan „Turbuly Lillá-s” versek ezek) azonban meglepő hasonlatai, metaforái, versben különös, a hétköznapi nyelvből beemelt, így más, egészen új értelmet kapó szavai, kifejezései, a jelentéssíkokkal való játékok adják. Nézzünk néhány „Turbuly Lillá-s” hasonlatot: „Vízcsepp szalad a karcos üvegen…” Amikor itt tartunk, már mondjuk is magunkban tovább Kosztolányi csodaszép hasonlatát az Őszi reggeli-ből, „és elgurul, akár a brilliáns”, de itt a hasonlat lefelé ível, akár a hasonlat első sorában a vízcsepp: „mint pulóveren az elrontott szemek…” (Arról, ami elmúlik). Ez az elrontott kötésminta jelzi, a költő (bűn nélküli) bűntudatát mind az eleredő eső, mind az elrontott kötés, mind az elrontott (elromlott) kapcsolat miatt. A hasonlat egyfajta „úgy tűnik, lúzer vagyok, nekem nem sikerül semmi” életérzést jelenít meg, ami elő-előfordul a kötet más verseiben is, egészséges és az olvasóból derűt fakasztó öniróniával. Annál inkább, mert az elrontott kötés – mosolyra késztető – allegóriáját „csakazértis-morállal” vállalja a költő: „mégis, ha tehetném se bontanám / vissza elfuserált kötésemet”. Egy másik, igen jellemző hasonlat a Színház utcá-ból: „…ez a meghitt idegenség / vonz magához, mint bársony a pihét?” Az idegenség bár-
sonya, a költői persona pihe léte szép, igazán költői szavak és képek, csupa kellemes képzettársítással, de mégis érezzük, valami bosszantó apróság zavar bennünket a gyönyörködésben, valami, ami nem több, mint egy bársonygallérra tapadt, zavaró és lepöckölendő pihe.
Tárgyilagosságukkal hátborzongató hasonlatai a fájdalom mértékéről, mégis elviselésének technikájáról árulkodnak: „Hogy kifordítják a szívedet, a tüdőt / mint egy kopott nagykabátot, megrémít…” (By-pass.) A test máshol is megreparálandó szerkezetként bukkan fel, akár a Szív, ritmus, zavar toronyórájának és az anya beteg szívének párhuzamában, ahol az állítás paralel vonatkozik mindkettőre: „Mintha / befejezte volna, elhallgat, / aztán kevés meggyőződéssel / kongat még kettőt, de olyan / rekedten, mint akinek megártott / a sok fagylalt.”
A jelentéssíkok egymásba játszását másutt is szívesen alkalmazza a szerző, példa erre a Négy hangra hétköznapokban elcsépeltté vált praktikus mondatának elégikus átalakulása: „Most leteszem, mert mindjárt lemerülök”, ahol a „lemerülök” ige a lelki megrázkódtatástól bekövetkező, gyakorlatilag félájult fizikai állapotot idézi, azt, amikor az ember a mobiltelefon akkumulátorához hasonlóan további kommunikációra, működésre átmenetileg alkalmatlanná válik, és ezt, a telefonhoz hasonlóan, praktikusan és megdöbbentő módon előre jelezni képes.
A költői képek gyakorlati életből merítettsége otthonossá teszi Turbuly Lilla verseit, hiszen ki ne tudná, milyen is a „mézbe hulló morzsa” (Mi marad a nyárból?)? Hogy az árvíz magasságát jelző vonal „egy nyíl… a Rókus oldalán” (Négy hangra)? És ki ne tudná maga elé képzelni, hogy „A boltos jégkrémet, napolajat rendel” (Holnaptól nyár lesz)? Ki ne örülne, amikor sarka alatt „egy gesztenye / zöld burka feslik roppanva föl”? Jólesők a mindennapok meghitt képei, az olvasót nem éri sokk, éppen azzal lep meg bennünket ez a líra, hogy mer nem pukkasztani polgárt, mer nem hódolni kordivatnak, nem tülekszik, nem akar mindenáron érvényesülni. Nem is célja ez. Türelmes költő türelmes költeményei.
A már említett szemlélődő attitűd némileg kívülállóvá teszi a szemlélődőt magát is, érdekes módszere pedig azonossá teszi a befogadó és alkotó nézőpontját, a szerző velünk együtt van az elsötétített nézőtéren, kívül az eseményeken. Az elmúlt szerelem (szerelmek), az elválás(ok), elköltözés(ek), a betegség(ek) mind valamiféle panoptikumban zajlanak, a költő velünk együtt nézi – finom részvéttel, együttérzéssel, de kitörő katarzis nélkül – a kivilágított színpadon (az éppen tragédiát, fájdalmat átélő) önmagát:

„1
Szobák közt téblábol szakadatlan,
bőröndöket kinyit, majd visszazár,
és benne van az is a pillanatban,
válthat retúrt, mégsem jön vissza már.

2
Felejt, de részletekben: az az annyit
hívott szám – már nem tartja észben,
de gondol rá, ha látja ugyanazt a
cigarettát egy még eresebb kézben.

3
Nem hitte volna, hogy majd ez hiányzik,
másféle tájat várt, vadabb vihart,
a hosszú pányva napról napra vásik,
az nem lehet, hogy örökké kitart.”
(A hosszú pányva)

Itt a katarzis ugyanis éppen abból fakad, hogy nincs. A kihagyásos, rejtvényszerű történetmondás mellett ettől a költői fogástól válik izgalmassá a Szélrosta.
Még akkor is, ha néha fennakadunk a gyengébb rímeken, a néha közhelyes sorokon. A kötetben szabad és kötött formájú versek egyaránt olvashatók. Leggyakrabban klasszikus négysoros versszakok fordulnak elő, keresztrímes, páros rímes képlettel. A rímek minőségén néha felszisszenhet a Nyugat költőin nevelkedett olvasó, aztán mégis inkább meglepődik azon a bátorságon, hogy a szerző bennhagy a szövegben olyan rímeket, amilyeneket régóta nem merne senki (Dsida Jenőt kivéve): előtt / azelőtt; forgatag / sós latyak; tudomány / talány. Végül megbarátkozik ezzel a rímtechnikával, hiszen a soráthajlások: „Maszatos gyerekkéz dob egy marék cseresznyét / a fagottot fújó utcai zenésznek” (Merülősúly), a soha nem vulgáris, de nagyon is hétköznapi stílusrétegből beemelt szavak („elfuserált”, „citrompótló”, „garzontea”) annyira a belső beszédhez, gondolatáramláshoz közelítik a versek egy részét, hogy elfogadjuk, ezekben a darabokban erőltetettnek, mesterkéltnek tűnhetnének a tökéletes vagy éppen szándékosan rontott rímek. Az időnként felbukkanó közhelyekkel hasonló a helyzet. A helyenként a hatvanas évek slágereibe illő bölcsességek („ami talány volt, maradjon talány”) először meghökkentenek, aztán az a benyomásom támad, a költő egész egyszerűen nem akar eltartott kisujjal úgy tenni, mintha bizonyos közhelyes válsághelyzetekben nem használnánk saját megnyugtatásunkra szolgáló közhelyes frázisokat.
A költői nyelv azonban érdekes módon éppen a szabad versekben erősödik fel. Ellentételezett szép szavak emelik a versolvasót a költészet hagyományosan gyógyító terébe:

„egyszerűen elalszom – citromfű meg levendula
sem kell – […] halottaim nem bújnak
elő az eső dallamára – s ha kint eloldalog az égről
a hold farkasa – akkor úgy lesz – ahogy rég
álmodtam – felébredek egy más városban”

(Egy este majd)
Máshol az igekötőkkel, névutókkal (el-vissza; tőle-felé), módosítószókkal (igen-nem), állandósult jelzős szerkezetek felcserélésével (otthon, édes) való komoly játék bizonyítja, a nyelv kifejezőerejét nagyon is tudatosan használja a költő. Érdekes megfigyelni, hogy ezek a nyelvi játéknak tűnő megoldások szinte kivétel nélkül filozofikus tartalmakat közvetítenek. Az El és a Szélrosta ellentétes irányt jelző szavai a bizonytalanság, a hová is tartunk kérdését feszegetik, ahol az irányok még intenzív mozgás esetén sem biztosak: „futottam tőle vagy felé talán”. A Szélrosta, ahogy erről esett már szó, Reinkarnációs gyakorlat, az, hogy az irányok nem egyértelműek, esetleg önmagukba visszatérők, ahogy a korszakok is az ember életében („Megtanultam előző életemben: / volt már, és jön még korszakok sora”), többet jelent, mint bizonytalanságot, a keleti filozófiák bölcsessége, az önmagába visszatérő, sehova nem fejlődő idő, az elkerülhetetlenség tudása tükröződik a sorokban, ahogy a szélrosta forgásában is.
A Félbeszéd megidézett telefonbeszélgetése, ahol a vers – természetesen – csupán az egyik fél válaszaiból áll, bibliai allúziót rejt, Jézus szavaira utal: „A te beszéded legyen igen, igen; nem, nem, ami ezen felül van, az a gonosztól van.” A versszakokat váltakozva nyitó Nem és Igen válaszok valójában mindvégig következetesen egy magatartásformát, tántoríthatatlan állásfoglalást fejeznek ki, amit a vers utolsó szakaszában ismétlődő két igen tovább erősít, az utolsó kétsoros szakaszban pedig egyér-
telműen kimond: „Igen, / ugyanaz vagyok, aki voltam.”
A kötet egyik legerősebb verse A pillanat szobrászai. A két összefüggésbe tagolt hét háromsoros versszak a szótagszámok ellenére haikuszerű. A központozás nélküli rövid sorokba írt – majdnem azt írtam, rajzolt – képek erős vizuális erővel bírnak, és a haikuhoz hasonlóan meditációra késztetők. A megragadott és a versszakokba keretezett pillanatok valóban időzésre késztetik az olvasót. A második és a hetedik versszakot idézem is:

„földre csorgó néma ár
síkos padló mélyedése
gyűjti össze ott megáll”

„van de ha ideje letelt
szellőtől is szétesik mit
egy vadkacsa szárnya kelt”.

A képek a kötet további erősségei. Földrajzilag hiteles (Színház utca, Vizslapark, Lőverek) s átvitt értelmű tájak (Zsákutca) és hasonlóan két jelentéssíkot egymásba játszó konkrét és metaforikus idők (Csillagászati ősz, November) árnyalják a verseket.
Megnyerő ez a békés, ráérős költészet, amiben van idő és igény egy régi receptre (Titokgazda), egy elveszett medálra („perzselt fűcsomók közt megvillanni / látod az elveszett medált”), a tűnődésre, milyen teát is válasszunk: „…sokáig / tűnődünk az itallap vagy a / szagolgatni kitett mintadobozok / felett: matét igyunk, jázmint, / esetleg krémes eper rooibost?” (Garzon.) Állásfoglalásnak
is rokonszenves, amolyan mindenféle széllel nem törődő. Jó lehet így élni, gondolhatja az olvasó. Mert Turbuly Lilla költészetében a nagy tragédiák és a lehullott gesztenyék egyenrangúságának bölcsessége fogalmazódik meg. Kevés beszédű, nem minden titkot feltárni akaró, sebeket nem sebesre vakaró poézis az övé. Ez a titka. Mert a titokgazda ő. Aki ismeri a receptet.