Lator László

ZSINÓRPADLÁS

Hogy felelhessen valamit

Nem éreztem ellenállhatatlan kényszert, hogy megírjam ezt a verset. Nem jött rám az írhatnék, a lázas önkívület, az úgynevezett ihlet. (Nem mondom, hogy a versíráshoz nem kell valami ilyesmi, a tudat szakaszos kikapcsolása, féléber gomolygása.) Egyszerűen csak írni akartam valamit, talán valamelyik folyóiratnak, de leginkább azért, hogy a békéscsabai könyvtár, azt hiszem, Fodor Bandi kezdeményezte zárt bibliofil sorozatában 1976-ban kiadott vékony versgyűjteményem, Az egyetlen lehetőség után egy igazi könyvre való írásom összegyűljön. (Meg is jelent jó tíz év múlva, annyi idő kellett nekem hozzá, címe a Hogy felelhessen valamit egy sora lett, a fellobban, elhomályosul.) Szóval házi feladatot készültem fogalmazni, fogalmam sem volt róla, miről fog szólni. Nem mondom, szebben hangzana, hogy ez vagy az kikívánkozott belőlem, vagy hogy elkezdett bennem motoszkálni egy sor, valami töredék (ez többünkkel elő-előfordul), és abból a bizonytalan-iránytalan kezdeményből bomlott ki aztán az egész. De feladatverset írni azért nem olyan nagy szégyen. Az öreg Plinius sokat idézett nulla dies sine lineája azt állítja, hogy a művészet, festőé, íróé, munka, gyakorlandó mesterség, törjük hát a fejünket, mi legyen az a linea, vonal, sor, amelyet majd folytatni lehet a másodikkal, harmadikkal. Valahogy így képzelte, meglehet, nagyon polgár módra, Goethe is: a legfőbb teremtőerő a szorgalom. Oda kell ülni (vagy térdelni, a székre, ahogy Kálnoky Laci csinálta) az asztalhoz, hátha sikerül kicsiholni magunkból valami használhatót. Kiköltöztem hát az erkélyre, magam elé tettem az ócska Kappel írógépet. Jó ideje nemigen írtam kézzel, mert a kezem írását nehezen tudtam kibetűzni, a gépelt szöveget meg (szöveget? a féltudat homályából felbukó törmeléket, a hézagos, vakfoltos, mégis lehetőségeket ígérő töredékeket) szimultán láttam, együtt a bizonytalan egészet, késztetéseit és taszításait. A Hogy felelhessen valamit, az én gyakorlatomban elég szokatlanul, az első sorral kezdődött, abból kellett eljutnom valahova. Ez a tavasz felé, tavasz felé meglehetősen vacak versindítás. Talán éppen tavasz volt, azért írtam le jobb híján ezt a semmitmondó, ráadásul, csak hogy kitöltsem a teret, tehetetlenül megkettőzött időhatározót. És ennek a szószaporító nem is mondatnak még formai veszélye is volt: akár felező nyolcasnak is olvashatjuk, és ha annak halljuk, önkéntelenül valami népdalhangfélébe csúszhatunk. Még jó, hogy erős benne a jambikus lüktetés, s azt rosszul tűri az ütemhangsúlyos idom. De akárhogy is, ez a jellegtelen hangütés hívhatta elő emlékezetemből a sásvári tavaszokat. Az ázott-tölgy-szagú világot, merthogy az udvar végében, ölbe rakva, ott volt az egész évi tüzelő, leginkább tölgy, éger, ákác, néha dió is. Tavasszal hirtelen sűrű szaga lett a fának, különösen a tölgynek és a diónak, most is az orromban érzem. Csak hát jelent-e ez a verssor valamit azoknak, akik városban gyerekeskedtek, sosem érezték azt az erőszakos, nekem egyszerre izgató és émelyítő szagot? Nem tudom, a pléhtető milyen vonzásnak engedve került a képbe, a hely, az idő, a szeszélyes emlékezet képzethez képzetet társító természete lökte oda, vagy a rímhívó szó, a felé terelte a harmadik sor végére és törte ketté, jótékonyan, az összetett szót, kényszerítette ki az áthajlást, s ezzel mindjárt mondatmintát is kínált a versszöveghez. Ha kimentem a kertbe, és bal felé indultam a rücskös-varas derekú, rongyos-fehér nyírfák, a zöldes-sárgás-barnás, fényes, hámló kérgű, szúrós golyókat termő magas platán, a tömör, belül barlangos jázminbokorsziget, az ősöreg diófa (lehetett vagy százötven éves, négyen se igen értük körül a derekát), a nagy mirabella (fosószilvának hívtuk inkább) mellett elhaladva az almásba értem, nyáron a közepén a kerülő, Szocska bácsi szalmakalyibája, másféle gyümölcsfa nem is volt ott, csak alma, közönségesek, parasztfajták, csecsesalma, kormosalma, cigányalma, édesalma, búzával érő, de furcsa, képzeletmozdító nevűek is, jónathán, aranyparmen, ananászrenet, pónyik, sikulai, batul, london-peppin. Ott volt, háttal az almásnak, a gépszín, benne szecskavágó, vidacs, répadaráló, triőr, mindenféle szerszám. Egybe volt építve az istállóval, az egyikkel, mert háromfelől is ólak zárták le a gémeskutas, itatóvályús baromudvart. A gépszín másik oldalán egy karám, annak a rúdjain másztam fel az épület festetlen ferde bádogtetejére, azért sebhelyek foltozta pléh, mert cirmos-ezüstös foltokkal pettyezte az ón. Már kora tavasszal áthevült, délről sütötte a nap, ingujjban, klottgatyában feküdtem rajta az alulról, felülről áradó melegben, csakugyan reszketett fölötte a levegő. Az egyszerre felvilágolnak itt, úgy képzelem, kétféle jelentése van, egy köznapi, azt mondja, amit gyerekkoromban, a nagy telek után jólesett látni, a hirtelen megnőtt fényt, az erősödő napot, de, tétovázva mondom, negyvenvalahány esztendő távolából visszanézve, mást is, többet is, de ilyesmit jobb csak versben mondani. Azt hiszem, az első strófán végigfutó mondat diktálja az egész vers szintaktikai iramát, rajzolja ki fel-alá mozduló ívét. Mi alakítja a versmondatot? Legkevésbé a szándék. Inkább gondolkozásunk természete. Kinek-kinek másképp jár az esze, másféle mondatszerkezeteket keres magának. De ez így nagyon is általános. Egy-egy versben ebbe sok minden beleszól. A képek, a szavak váratlan kapcsolatokat teremtenek, és, mondhatni, ránk erőltetik az alkalmas szintaxist, maguk is rendezik a verset.
A második versszak is földközelből indul, természetelvű rajz, láttam, hallottam, tapintottam a részleteit. A duzzad, síkos nedvvel telik, / fénylik a fűzfa sárga héja minden falusi kölyöknek ismerős lehet: tavasszal a pucér fűzfa alakot vált, elsőnek a kérge. A vékony ágak élénksárgán világítanak, megindulnak, gyűlnek bennük a nedvek. Ilyenkor már lehet fűzfasípot csinálni. Levágunk egy szép, sima, egyenes ágdarabot, ütögetjük-kopogtatjuk a kés nyelével, a kéreg elválik a fájától, le lehet húzni róla. Egyik végén félig, a másikon egészen bedugaszoljuk, egy-két lyukat vágunk rajta, ha az egyiket befogjuk, változik a hangmagasság. Ezért felel a harangszóra kettős hangu síp. De a negyedik sorban megváltozik az ábrázolás módja. Az így-úgy folyamatos leírásba ugyan beleillik a tajtékzik a hegyek taréja, de, ha első pillantásra nem is feltűnően, a körvonalak mégiscsak meglazulnak. Miért tajtékzik, miért taréja? Lehet, hogy ezt a taréjt is a sorvégi héja csalta a versbe? A közvetlen látványból kimozduló kép félálomszerű, szürrealisztikus. Egyébként Sásvárról szép időben kéken-párásan, légneműen, eső előtt tömören, sötéten, tagoltan látszottak a hosszan hullámzó mármarosi bércek. Az átrajzolt hegylánc, én legalábbis úgy érzem, visszafelé is megzilálja a verset, az egyébként valószerű képsor mintha lebegni, derengeni kezdene. Belejátszik ebbe a dallam is metrikai váltásaival. Az első sorban a jambikus alapmérték, az utolsó lábat kivéve, meglassul, csupa hosszú szótagra vált. A második, a fénylik a fűzfa sárga héja daktilikusan nekiiramodik, a negyedikben összetörik, elaprózódik a forma. Csak most vettem észre, hogy ez a vers tele van alliterációval (fénylik a fűzfa – harangra kettős hangú – tajtékzik a hegyek taréja), pedig én nemhogy nem kerestem a betűrímeket, hanem inkább viszolyogtam tőlük, nemzedéktársaimmal úgy gondoltam én is, hogy a nagy nyugatosok már annyira elnyűtték ezt az ősidők óta használt hatékony dallamképző eszközt, hogy jobb nem élni vele. De nem bánom, hogy ez a félig dal, a Hogy felelhessen valamit, mégiscsak kifogott rajtam. Talán a forma, a zene is teszi, hogy a vers a második strófa második felében alakot vált. A tajtékzó taréjú hegyek mögött, bármit mondtam is a fellazított képről, csak ott van a látható-fogható táj. De a szabálytalan, meglóduló, / meg-megbicsakló lüktetések hátterében nincs minta, körülírható tárgy. Absztrakció, igaz, megtestesült absztrakció, de nem metaforája a földben készülődő, felfelé nyomakodó életnek. A szavak jelentése bizonytalan. A nyirkos öblű fészek valami növényi csírázásnak, formát keresésnek a színhelye, de lehet akár majdnem mitologikus képlet is, a teremtésé. És lehet persze az asszonytest pars pro totója. Erre a képlékeny érzékfeletti tartományra megint egy fantáziátlan képsor következik. A gépszín menedékes tetejét megbarnult, mohos, hasadozott deszkafal választotta el a marhaistállótól, túl rajta üszők, tinók, egy-egy borjas tehén, láncát meg-megcsörrentő, takarmányt rágó, kérődző jószág. Szerettem az ól langyos homályát, az állatszag, tejszag, ganészag elegyét. Alig merem leírni, hogy nekem, nyilván csak az emlékezetemben, a nyirkos vályogfalaknak, a mozgolódó állatoknak, a zajoknak, szagoknak volt valami sugárzása, trágyaszagú metafizikája. De akárhogy is, a vers a második strófa testetlenebb tartományaiból a harmadikban visszaereszkedik a földre. Minden részlete-darabja, legfeljebb egy kicsit válogatva, átrendezve, átrajzolatlanul kerül egymás mellé az egyszakasznyi térbe. A záró strófában az ellenkezője történik: minden mozaikdarab elválik lehetséges mintájától, elveszti tárgytestét, nehézkedését. Mégis úgy kellett volna egy elvont tartományba költözniük, hogy azért kötődjenek valahai fészkükhöz, helyükhöz, idejükhöz, s hozzák magukkal és közvetítsék a mindenfelől, mindenfelé áradó anyag ki-kicsapó feszültségeit, impulzusait. Úgy kellene, hogy a vers két helyszínen játszódjon, egy érzékin és egy érzékfelettin. Ehhez képest szerkezete, íve így alakulna: lentről indul, felszökik, visszaesik, felszökik. Akár a forma képletének is gondolhatom a felszökken, forrására hull, / egy mozdulat egyszerre kettőt. De értelmezhetem másképp is, úgy is, mint egy újabb változatát nemegyszer megírt mániámnak, a hétköznapi világteremtésnek. A versbeli mozdulat (egyszerre kettő, mert lehet a folytatása ilyen is, olyan is) nem egyetlen lényé, hanem az egész nyüzsgő tenyészeté, az anyag soha el nem nyugvó hullámveréséé, a darabjaiban még el nem különült, de alakját kereső létezésé. Hol itt, hol ott bukik fel valami lenni készülő, ahogy a véletlenek szeszélye és a sejtekbe írt terv rendeli. Ezt az eszmélésem óta csodált, ezúttal a sásvári tavaszba ágyazott, kicsiben is egyetemes drámát, az üzekedést, a születést, a váltakozva fellobbanó, elhomályosuló, nekilóduló-meghőkölő, kudarcaival is szakrális történetet szerettem volna (a vers késztetéseihez is igazodva) színre vinni. A fény, az ösztönök vagy a vizek felett lebegő Lélek képtelen (mert valószínűtlenül gyönyörű) szólítására küszködve és hatalmasan elősereglő életet. Vajon megérinti-e az olvasót az az egyszerre súlyos és súlytalan hullámverés, amelyet a záró nyolc sor, remélem, sokféle féljelentéssel irizáló képsorának, a mondatok nyitott futásának, a verselemek együttes zenéjének kellene kiadnia?

HOGY FELELHESSEN VALAMIT

Tavasz felé, tavasz felé
az ázott-tölgy-szagú világból
a sebhelyek foltozta pléh-
tető egyszerre felvilágol,
ezüstjei, fehérei,
a levegő fölötte reszket,
hogy áthevül, hogy égeti
az ingen át a vézna testet.

Duzzad, síkos nedvvel telik,
fénylik a fűzfa sárga héja,
harangra kettős hangu síp,
tajtékzik a hegyek taréja,
szabálytalan, meglóduló,
meg-megbicsakló lüktetések
készülődnek a föld alól
keresni nyirkos öblű fészket.

A ragyás deszkák résein
érezni melegét az ólnak,
a neszeket, a szalmaszín
üszőket, ahogy mozgolódnak.
Az édes tejszag, trágyaszag
hullámaival sűrű pára
forog, sóváran rátapad
az ól hályogos ablakára.

Felszökken, forrására hull,
egy mozdulat egyszerre kettő,
fellobban, elhomályosul,
önnön homályán süt keresztül,
próbálja körvonalait,
díszeket rak a gyönge vázra,
hogy felelhessen valamit
erre a képtelen hívásra.