Bojtár Endre

KÉT ENCIKLOPÉDIA
A KELET-
EURÓPAI ZSIDÓSÁGRÓL

The YIVO Encyclopedia of Jews
in Eastern Europe, 1–2.

Ed. Gershon David Hundert
New Haven–London,
Yale University Press, 2008. 2400 oldal

Virgilijus Liaus(ka: XX a. Lietuvos z(ydu’ enciklopedinis z(inynas [A XX. századi litvániai zsidók kisenciklopédiája]
Vilnius, Musmire", 2007. 271 oldal

A YIVO (eredetileg: JIVO) betűszó a Jidiser Visznsaftlekher Insztitut (Jiddis Tudományos Intézet) rövidítése. A jelenleg New Yorkban (és egy fiókja révén Buenos Airesben) YIVO Institut for Jewish Research néven működő intézet, amely ezt az enciklopédiát is közel tíz év munkájával kiadáshoz segítette, a jiddis kultúra, de ezen túlmenően általában a kelet-európai zsidóság kultúrája és történelme kutatásának a legfontosabb tudományos központja. A „zsidó történészek pátriárkájának”, Simon Dubnovnak – aki a zsidóságot gazdag, noha feltáratlan, jórészt szóbeli jiddis nyelvű kultúrával rendelkező nemzeti kisebbségként határozta meg – az elképzeléseiből kiindulva, Berlinben élő emigráns orosz zsidók kezdeményezésére az intézet 1925-ben alakult meg az akkor Lengyelországhoz tartozó Vilnában, s ezzel majdnem egy időben Varsóban és New Yorkban létesült fiókja. Lengyelország és Litvánia szovjet, majd német megszállása után az amerikai fiók lett a központ, ahol számos nagy jelentőségű kutatást folytattak és folytatnak, kezdve mindjárt 1945-ben a holokauszt avant la lettre történetének a kutatásától egészen a klezmerzene reneszánszának a beindításáig.
A vilnai intézetben a fénykorban, az 1920-as évek második felében mintegy hetven fő, köztük húsz tudományos munkatárs dolgozott, ezenkívül Észak-Amerikától Dél-Afrikáig tizennyolc országban működtek segítő egyletei, amelyek a folklórtól a családi levelezésig, az irodalomtól a szokáskultúráig a zsidó kultúra minden területéről küldtek összegyűjtött anyagokat. Az intézetet az első szovjet megszállás idején (1939-ben hat hét, majd 1940–41) a tudományos akadémia felügyelete alá vonták. A német megszállás alatt a nácik 1942-ben az állomány értékesebb részét Frankfurtba hurcolták (ezt 1947-ben New York visszakapta), más részét megsemmisítették. A gyűjtemény legtöbb anyagát azonban sikerült az intézet két munkatársának, két költőnek életük kockáztatásával apránként kicsempészni és elrejteni, úgyhogy azok túlélték az intézet és az egész vilnai gettó 1943-as felszámolását. 1944 után az intézet beolvadt a Zsidó Művészet és Kultúra Múzeumába, amelyet azonban a szovjet antiszemitizmus erősödésekor, 1949-ben bezártak. A rablások és a megsemmisítések után megmaradt és még mindig több tucat tonna könyvet és kéziratot átszállították a Litván Nemzeti Könyvesházba, ahol hála a zsidó igazgatónak, A. Ulpisnak, szándékosan „megfeledkeztek” róla, így védvén a megsemmisítéstől. A gyűjtemény puszta megléte csak 1988-ban került nyilvánosságra. 1995–96-ban hosszas és elég rosszízű tárgyalások eredményeként Litvánia nem ismerte el a New York-i YIVO tulajdonjogát, de hozzájárult a levéltári és kéziratos anyag lemásolásához. Ezekkel is bővülve a New York-i intézet jelenleg 350 ezer kötetes könyvtárral és közel négyezer méternyi raktári polcon elhelyezkedő kézirat- és levéltárral rendelkező kutatóközpont.
Az enciklopédia nemcsak a jiddis, hanem a mindenféle más nyelvű askenázi zsidóság életének első és mindjárt páratlanul gazdag összefoglalása. Nem csak olyan értelemben, hogy az eddigi kutatások eredményeit naprakészen tartalmazza, hanem a hiányokat s ezáltal a jövendő feladatokat is feltárja. (A magyar anyagból hozott alábbi példák ezt majd jól szemléltetik.) Az ábécérendben közölt címszavakat tizenhat ország négyszázötven szerzője írta, mégpedig – ha akarta, s a túlnyomó többség akarta – anyanyelvén, s a szerkesztőség gondoskodott az angol fordításról, mindenütt feltüntetve a fordító nevét is. A címszavakon belül számos kapcsolódó térkép, táblázat és fénykép, ezenkívül pedig a 2. kötet végén több összefoglaló térkép, valamint ötvenhét színes reprodukció található. Az enciklopédia maximálisan olvasóbarát: nemcsak utalásokkal behálózott név- és tárgymutató van a végén (melyben műcímek is szerepelnek az eredeti nyelven!), hanem glosszárium, fogalommagyarázat is, valamint a szerzők névsora, ahol is nemcsak az illető működési helye és szakterülete, hanem az általa írt címszavak is fel vannak sorolva, s ezt követi egy fogalmak szerint összeállított tartalomjegyzék, amelyből képet kaphatunk az egész könyv struktúrájáról, s ahol a nagy témák (például országok, régiók, vallások, városok, nyelvek és irodalmak, életrajzok stb.) szerint vannak csoportosítva a címszavak. Ennek következtében sok olyan címszó van, amely ezekben a mutatókban három-négy helyen is megtalálható. Igaz, vannak olyanok is, amelyeket – minthogy bármiféle nagyobb egységbe besorolhatatlanok – csupán egyszer, a név- és tárgymutató említ (például az orientalista Goldziher Ignácról szóló, Simon Róbert tollából származó külön címszót).
Tartalmi tekintetben két alapkérdésről kellett döntenie az amerikai és izraeli tudós szakemberekből álló harmincöt tagú szerkesztőbizottságnak: mi számít Kelet-Európának, és ki számít zsidónak. Hangsúlyozván, hogy e kérdésekre adott minden válasz többé-kevésbé önkényes, a könyv Kelet-Európát a német nyelvterület keleti határától az Urálig s a Balkántól északra fekvő területként jelöli ki. Ily módon van címszó a balti államokról és Finnországról, de nincs Ausztriáról, Németországról, s csak a Kelet-Európában született német nyelvű irodalom, illetve több olyan németül író kapott életrajzi címszót, mint például Joseph Roth, akiknek munkássága ezer szállal kötődik a kelet-európai zsidósághoz. (Talán az egyetlen kivétel Franz Kafka, aki „területi” alapon került ide: mivel Csehországnak van külön címszava, furcsa lett volna kihagyni a prágai írót.) Nem automatikusan kapcsolódnak egymáshoz az egyes témák: például Litvániát természetesen hosszú címszó tárgyalja, de a litván irodalomról nem esik szó, még arról az összesen három, jelentősebb kortárs litvániai szerzőről sem (M. Zingeris, a magyarul is olvasható M. Sluckis és I. Meras), akiről eshetne (s akik közül az utóbbi, „a Közel-Kelet egyetlen litván írója” 1972 óta Izraelben él). Ezt azért kell külön említeni, mert az enciklopédia nem kelet-európai, hanem Kelet-Európában élő-élt zsidókról ír, tehát csak azok szerepelnek, akik egész tevékenységüket vagy legalábbis annak fő részét itt folytatták. A „ki a zsidó?” kérdését a szerkesztők tágan válaszolták meg: mindenki, akit saját maga vagy mások annak tartanak. Ez nem foglalja magában a távoli zsidó ősökkel rendelkező személyeket (például Lenint), de magában foglalhatja még azokat a kitérteket is, akik önmagukat nem érezték zsidónak (például Radnóti Miklóst).
Az elmondottakat illusztrálja a magyar anyagnak, szűkebben a magyar irodalomnak a szemrevételezése, annak a ténynek a figyelembevételével, hogy a szerkesztőbizottságban nincs egyetlen magyarszakértő, s ezért az idevágó címszavakat nyilván szerzőik válogatták. A közel húszoldalas Magyarország címszót hárman írták: a zsidóságról a magyar történelemben a kezdetektől 1918-ig a jeruzsálemi Héber Egyetemen tanító Michael K. Silber, az 1918–1945-ös időszakról Haraszti György s az 1945 utáni magyar zsidó történelemről Kovács András. Ezenkívül számos régióról (Bánát, Erdély), városról, a magyarországi héber és jiddis kultúráról, vallási mozgalomról, közéleti szereplőkről (Aczél Györgytől Wahrmann Mórig), képző- és filmművészről, újságról stb. van külön címszó.
A magyar (zsidó magyar, magyar zsidó vagy ugyanez kötőjellel) irodalomról nyolcan írtak, de a negyvenhárom életrajzi címszó döntő többségét három ember jegyzi: Haraszti György (5), Sanders Iván (9) és Kőbányai János (21). Kőbányai írta a magyar irodalom általános címszavát is, de csak 1945-ig, azzal magyarázva a hiányt, hogy a holokauszt olyan törést jelentett a magyar nyelvű zsidó írók munkásságában, hogy az már 1945 után egy másik történet. Akár elfogadjuk ezt az indokot, akár nem, azt mindenképpen el kell ismerni, hogy – a magyar irodalomtudomány mulasztása, politikai okokra is visszavezethető tartózkodása miatt – nem áll rendelkezésünkre semmiféle komoly, átfogó előtanulmány, s ennek hiányában szinte lehetetlen akár csak áttekinteni is az 1945 utáni igen gazdag – a térségben messze a leggazdagabb – termést. Érdemes felsorolni a külön címszót kapott írókat: Acsády Ignác, Ágai Adolf, Alexander Bernát, Bánóczi József, Bíró Lajos, Bródy Sándor, Fenyő Miksa, Füst Milán, Gerő Katalin (az 1853 és 1944 között élt, mindössze két, nem szépirodalmi publikációval rendelkező s nálunk jórészt teljesen elfeledett Gerőnek, aki a kezdeti zsidó nőmozgalomban játszott jelentősebb szerepet, nyilván azért szentelhetett a svájci feminista, Julia Richers külön címszót, hogy növelje az enciklopédiában a közéleti női szereplők arányát), Hatvany Lajos, Ignotus, Karinthy Ferenc (az apa, Frigyes nem, amit a fiúról szóló címszó szerzője, Sanders Iván azzal indokol, hogy egyrészt életében az apa még nem volt zsidóként számon tartva, másrészt munkásságának sincs köze a zsidósághoz), Kertész Imre, Kiss József, Kóbor Tamás, Komlós Aladár, Löwisohn Salomon (az 1789 és 1821 között élt héberül író nyelvészt és költőt tévedésből sorolta ide a címszó szerzője, a jeruzsálemi O. Menda-Levy, pusztán azért, mert Löwisohn Móron született és halt meg), Makai Emil, Molnár Ferenc, Pap Károly, Patai József, Radnóti Miklós, Szabolcsi Lajos, Szép Ernő, Szerb Antal, Szomory Dezső, Újváry Péter, Vámbéry Ármin, Vas István, Zsolt Béla. Ezekhez járul még a Magyar irodalom címszó függelékeként tizenhárom rövidebb és a másutt kötelező bibliográfiát nélkülöző íróportré (Gelléri Andor Endre, Heltai Jenő, Kaczér Illés, Komor András, Lesznai Anna, Markovits Rodion, Molnár Ákos, Nagy Endre, Rejtő Jenő, Révész Béla, Somlyó Zoltán, Vészi József, Zsoldos Jenő). Mint minden névsor, ez is bírálható, kiegészíthető, de figyelembe kell venni, hogy az egyes életeknek és műveknek csak a „zsidó részéről” van szó, ami sokszor azonos az egésszel (például Pap Károly esetében), sokszor azonban valóban csak egy ilyen-olyan rész. (Az amerikai Mary Gluck például Lukács György pályájának csak arról az 1918-ig tartó szakaszáról ír, amelyben a filozófust legalábbis megérintette a zsidó miszticizmus.)
Mindent összevetve olyan kézikönyv született, amely a térség történelme, kultúrája iránt érdeklődők hosszú ideig nélkülözhetetlen segítője lehet.

*

A XX. századi litvániai zsidók kisenciklopédiája az első litván nyelvű lexikon, hogy kikről, az mindjárt magyarázatra szorul. A litvániai zsidókat a jiddisből átvett szóval litvákoknak hívják. Simon Perez izraeli miniszterelnök is így említi őket a kötet elején olvasható, az Izrael és Litvánia közötti diplomáciai kapcsolatok 1991-es felvételének 15. évfordulóján mondott beszédében. De a litvák többet jelent, mint litvániait: nagyjából a középkorban fennálló Litván Nagyfejedelemség, majd 1569-től a Lengyel–Litván Nemzetközösség litván és fehérorosz területeinek, vagyis a mai Litvánia, Fehéroroszország és Kelet-Lengyelország egy kis csücskének a lakóját. A litvák és a litvániai eltérése abból adódik, hogy az utóbbi többszörös jelentésváltozáson ment át a XX. században: az orosz birodalomban 1917–18-ig Litvánia nem létezett, csak mint az úgynevezett Északnyugati Vidék szándékosan nem elkülönített része. A két világháború között viszont nem tartozott a független Litván Köztársasághoz a lengyelek által elcsatolt s közel felerészben zsidók lakta Vilna. (A fővárost 1939 őszén szovjet kézből kapták vissza a litvánok, az ezt megelőző átmeneti hat hétben persze a szovjet katonáknak a lengyelekkel összefogva volt még idejük pogromokat rendezni a vilniusi litvákok körében.) 1940 nyarától egy évig tartott a szovjet megszállás, melynek során létrejött a Litván Szovjet Szocialista Köztársaság, amely az 1941–44-es német megszállás után, amikor is Litvánia (Bezirk Lithuania) közigazgatásilag az ún. Reichskomissariat Ostlandba tartozott, egészen 1990-ig állt fenn. A történelem eme közmondásos viharai következtében a körülbelül 250 ezer litvákból mára három-négyezer maradt.
Mivel e fogyásban finoman fogalmazva a litvánoknak is volt némi szerepük, a kisenciklopédia litván szerzője (vagy ahogy ő maga szerényen nevezi magát: összeállítója) most egy kicsit kompenzál: a pártmunkásoktól a zeneszerzőkig minden ismertebb személyt felvett
a fényképekkel gazdagon illusztrált, fogalommagyarázattal is ellátott lexikonba, aki valamiképp litváknak minősülhet. Abból a szempontból könnyű dolga volt, hogy legalább azon nem kellett sokat töprengenie, ki zsidó: itt nem volt asszimiláció, zsidók és nem zsidók errefelé nem együtt, egybekeveredve, hanem még békében is csupán egymás mellett, elkülönülve éltek. Így például egy kézen meg lehet számolni a litvánul író zsidó írókat. Liauška néha megmosolyogtató módon, de rokonszenvesen kisajátít (ami összehasonlíthatatlanul jobb, mintha kirekesztene): szinte bármi megfelel a litvákság kritériumának. Kérdéses például, hogy a francia író, Romain Gary vagy másik álnevén Émile Ajar (1914–1980) címszót érdemel-e csupán azért, mert Vilnában született, és Varsóba költözésük előtt, kilencéves koráig ott lakott (a házon ma emléktábla), s 1960-as La Promesse de l’aube című, orosz anyjának emléket állító regényében – amelyről egyébként Szőllősy Klára írt meleg hangú ismertetést (Nagyvilág, 1961/6.) – vilnai, de főként varsói gyermekkoráról is beszámol. Vagy litvák-e a jiddis nyelvtörténet világhírű tudósa, Max Weinreich (1894–1969), aki Lettországban, Kursföldön (Kurland) született német zsidó családban, és az USA-ban halt meg, azon az alapon, hogy 1925-ben ő volt a vilnai JIVO három alapítójának egyike, s 1931 végén a lengyel fasiszták egy pogromban a városban verték ki a fél szemét.
Mindezzel együtt a könyv újabb dokumentuma és egyúttal segítője annak, hogy a litvánok szembe akarnak nézni múltjukkal.