Bíró Zsófia

VIDÉKI BESTIÁRIUM

Ma hajnalban arra ébredtem, hogy valakik nevetgélnek a sarokban. Angyalok voltak, úgy hárman-négyen, és felém mutogattak sutyorogva. Amikor odanéztem, éppen egy hatalmasat röhögtek, és az egyik mintha el is pirult volna. Akkor jött egy röndér, aki föloszlatta őket, mert ilyesmit tényleg nem illik csinálni. Én meg takaríthatok utánuk, mert mindent teleszórtak tollal, ahogy hátba csapkodták egymást.
Másnap megint ott voltak, és verték a blattot! És még én voltam zavarban, amikor kióvakodtam pizsamában a fürdőszobába. Szerencsére nagyvonalúan intettek, hogy menjek csak. Van egy kis nyugtalanság a bordáim mögött. Mintha kissé borostásak lennének. Persze csak ahhoz képest, ahogy az ember elképzeli az angyalokat. Lehet, hogy igazából mindegyik így néz ki. Röndér jön, valamit beszélnek, aztán megy. Engem végül is nem zavarnak, attól eltekintve, hogy fogalmam nincs, kik ezek és mit keresnek a szobámban. Továbbá hogy kerül ide egy röndér, és mért nem küldi őket haza vagy el. Tényleg nem zavarnának, ha reggelenként nem üvegcsörömpölésre meg cigarettafüstre kéne ébrednem. Ráadásul telehamuzták a Hét évszázad magyar verseit. A röndér reggelenként beköszön nekik, megkérdezi, hogy minden rendben van-e, és felém biccent, de éppen csak alig. Engem nem kérdez meg. Nem mindig ugyanazok vannak itt, de vannak visszatérő arcok, akiket már megismerek, nem tudom, ők is megismernek-e engem. Egyelőre semmi jelét nem adják, hogy észrevettek volna. Csak föltűnt nekik, hogy vannak valahol, ahol eddig nem, és hogy ott van még valaki!
Őszintén szólva leginkább az zavar, hogy nem értem, hogy lehet valaki angyal létére ennyire rendetlen és piszkos. El lehet felejteni a hófehér szárnyakat. Először is szürke, pecsétes, és mintha leették volna egymásét (nyilvánvaló, a sajátjukat nehéz lett volna). Talán nem túlzok, de azért még egy angyal is elég kiábrándító látvány izzadtan, atlétatrikóban és kifejezetten használtan, hogy ne mondjam, másnaposan. Reggelenként olyan szag van a szobámban, mint nyáron a vidéki kocsmákban: a vizes fagylalt szaga keveredik a tetoválásokéval és a söröskupakokéval. Meg az a másik szag, amit még soha nem éreztem: hideg, idegen és kemény. Angyalszag. Olyan, hogy az ember legszívesebben elfutna előle haza. De hát én hova fussak innét?
Arrébb tolták a virágállványt, lepakolták róla a fokföldi ibolyát, a diffenbachiát meg a páfrányt, és azon könyökölnek. Szólni fogok nekik. Ez az én szobám. A röndérnek is szólok. Igazán nem szeretnék modortalannak vagy tolakodónak látszani, de legalább mondhatnának valamit.
Vasárnap reggel. Megmosakodtak, megborotválkoztak, szépen fölöltözködtek, finom illatuk volt – angyalszag ez is, gondolom –, biztos mennek a templomba. Na de melyikbe? Gondoltam, itt az alkalom, hogy beszéljünk végre, udvariasan, de visszafogottan elmondtam nekik, hogy merre van a katolikus, a református, a baptista és a hetednapi adventista templom. Hogy lássák rajtam az elfogulatlanságot, mondtam, hogy a szomszéd faluban van egy buddhista kolostor is. Mondták, hogy jó, de ők most mégis inkább a cirkuszba mennének.
Elegem volt! Hazahoztak egy lovat a cirkuszból! Most tényleg megtelt a szobám! Először is: én nem fogom se etetni, se ganézni! Másodszor: szerintem marhára keresi a gazdája meg a röndér is, és kicsit sem fogják elhinni, hogy fogalmam sincs, hogy került ide. És még csak meg sem tudom kérdezni tőlük, mert amikor megpróbálom megszólítani őket, úgy tesznek, mintha nem vennének észre. Persze lehet, hogy tényleg nem vesznek észre. De ez se baj, csak a lóval mit csináljak? Folyton kalapál vagy mit csinál a lábával, összenyálazta a takarómat, és beleszuszog éjjelente az arcomba. Ő sem izgatja magát. Kifejezetten közömbösen fújdogálja a nyálcseppecskéit. Szerintem Nemes Nagy Ágnes nem így gondolta. Legalábbis nagyon remélem. Mert vagy ő tudta rosszul, vagy ezek nem angyalok.
Ma reggel, miközben elpakoltam az üvegeket, és összesöpörtem a csikkeket, az egyik, anélkül, hogy rám nézett volna, azt mondta: – Lovagláshoz öltözz – és kártyázott tovább. Szerintem nekem mondta. De nem biztos. Mindenesetre úgy öltöztem, hogy abban akár lovagolni is lehessen. Még soha nem lovagoltam. Mire elkészültem, kinn állt a lopott ló a kertben összeszerelve, az egyik rajta ült. A szomszéd kisgyerek meglátott minket, és azt mondta: – Angyalka! – mire a borostás azt morogta, hogy: – Anyád az angyalka. – Mondta, hogy szálljak föl. Fölszálltam. Én ültem elöl. Nem tudom, van-e lóban is angyal, mert ez egyáltalán nem úgy viselkedett, mint ahogy szerintem egy lónak kéne. Úgy csinált, mintha a Winnetouból jött volna elő. Először csak a lábával kapirgált néhányat, mint a focisták a tizenegyes előtt, aztán megrázta a sörényét, amitől olyan illat lett, mint amilyen bizonyára nyáron szokott lenni a szénakazal, aztán nyerített egyet, mintha azt mondaná magának, hogy hajrá, és úgy kezdett vágtatni, mintha tudná, hogy hová megyünk. Szerintem nem tudta. Olyan volt, hogy egyáltalán nem zötykölődött az a marha nagy állat, és egyáltalán nem volt félelmetes, pedig ráadásul ott volt mögöttem az egyik, amelyiknek szárnyak voltak tetoválva a hátára (láttam, amikor levette a szárnyát), és nem érdekelt, hogy milyen lehet most az arca, mert úgy fogta a derekamat, hogy tudtam, hogy ugyanazt érzi, mint én, még akkor is, ha lehet, hogy ők már ismerték egymást a lóval, és most biztos kék volt a szeme, mint az enyém, még akkor is, ha előtte nem kék volt, mert nem félelmetes volt, hanem olyan, mint a filmekben, csak még olyanabb, mert a filmekben nem hallani, ahogy szuszog a ló, és nem lehet átölelni a nyakát és belecsimpaszkodni a sörényébe, és nem simogatja a szél az ember arcát, és nem kap a hajába, hogy játsszon egyet vele, aztán utána dobja, mert most ünneplőbe öltözött az arca mindkettőnknek, a lónak meg az izmai, és rohantunk a tenger felé, a dombon túlra, pedig ott nem is a tenger van, hanem a Rákos Mezeje MgTsz, de nekünk az teljesen mindegy volt, mert tudtuk, hogy ez csak tévedés, és igazából a tenger van a dombon túl, csak mindenki rosszul tudja, és már annyira hozzászoktak ehhez a tévedéshez, hogy rosszul is látnak. Különben honnét lett volna tengerillat, és honnét tudta volna a ló, hogy merre kell menni? És mikor fölértünk a dombtetőre, tényleg ott volt, hatalmas, zöld hullámokkal, amelyekbe ugyanúgy belekapott a szél, mint a hajunkba meg a ló sörényébe, aki nem hozott minket, hanem velünk jött. Néztük a tengert, mert azzal nem lehet mást csinálni, néztük a tengert, amiről az emberek azt hiszik, hogy búzamező vagy mi, és nekem nem jutott eszembe, hogy ilyen szép még zenében sincs, és az se, hogy már ezerszer jártam itt, és akkor nem tenger volt itt, hanem szántóföld, meg az se, hogy eljövök ide holnap is, és hogy akkor vajon mi lesz itt, a tenger vagy megint a kalászok?
Másnap reggel a ló nem volt sehol, de ők ugyanott és ugyanúgy. Most ugyan jobban elférünk megint, de nekem hiányzik az a négy mázsa nyugalom és lószag meg a szeme, ami olyan volt, hogy az ember nem érti, minek egy lónak ilyen hatalmas és gyönyörű szem, és folyton eszébe jut. Nem óvakodtam ki a fürdőszobába, ahogy eddig, hanem úgy mentem el mellettük, ahogy az ember a barátai mellett megy el, szerettem volna mondani nekik valamit, de semmi nem jött a számra, vártam, hogy majd ők mondanak valamit, bármit. Hiszen tegnap elmentünk a tengerhez a lopott lóval, és ez biztos, hogy így volt, mert nekem ma iszonyúan fáj a combom. De senki nem szólt egy szót sem, úgyhogy kióvakodtam a fürdőszobába. Akkor szólt utánam az egyik, hogy: – Hé, tudsz bridzselni? – Mondtam, hogy nem, mire a másik: – Nem baj, majd megtanítjuk. – És megtanítottak bridzselni, ami nagyon izgalmas volt, de nem beszélgettünk semmiről.
Vajon vannak lány angyalok is? Mert ezek itt mind fiúk. Ha nem tudnám, nem mondanám meg róluk, hogy angyalok. Nem olyan jó, ha az ember szobájában angyalok vannak, mert nagy rendetlenséget meg koszt csinálnak, és nem mondanak semmit. Elviszik az embert lovagolni, de akkor se mondanak semmit.
Ma reggel nem voltak sehol. Csak a tollak, csikkek, üvegek meg a fecnik, amelyekre a robbereket írtuk tegnap. Nincsenek sehol. Jött a röndér, kicsit fújkálta a tollakat, de ő se mondott semmit, aztán el is ment. Talán visszajönnek, csak azért mentek el, mert dolguk volt. Az a hideg és kemény dolog megnőtt a bordáim mögött. Kitakarítottam. Mindent úgy hagytam, ahogy ők. Reggel sokáig aludtam, semmi üvegcsörömpölés. Elmentem a domb mögé megnézni a tengert. Szántóföld volt. Nem baj, sejtettem. Igazából tenger, csak rosszul látom. Tényleg nem baj, mert végül is ugyanúgy hullámzik, meg ugyanolyan zöld. Ha holnapra se kerülnek elő, meg fogom kérdezni a röndért, hova lettek.
Másnap. A röndér se jött. Megnéztem videón a Berlin fölött az éget, nem ilyenek voltak. Jó lenne egyet bridzselni. Lehet, hogy szólok néhány haveromnak, hogy ugorjanak föl játszani egyet kedden.
Ma sem. Röndér sem. Ha holnap se lesznek, lehozom a padlásról a szobabiciklit, oda vitték, mert nem fértek el tőle. Letörték a számlálóját.
Álmomban újra éreztem az illatukat, de hiányzott belőle az üvegcsörömpölés meg a cigarettafüst, és nevetgélés sem volt. Amikor kinyitottam a szemem, akkor láttam, hogy nem álmodtam. Az egyik ott ült a szőnyegen, és régi NatGeókat olvasott. A borostás, amelyiknek szárnyak vannak tetoválva a hátára. Amelyikkel lovagoltam. Amikor észrevette, hogy fölébredtem, azt mondta, hogy arra gondolt, visszajön, és itt marad. Tulajdonképpen nem zavar, lehet, hogy még egy kicsit örülök is, mert bevallom, nem volt jó érzés, amikor egyszer csak eltűntek, bár az is igaz, hogy meg is könnyebbültem. Meg aztán nem nagyon merek vele ellenkezni, ki tudja, nem változtat-e gyíkká, ha éppen olyanja van. Kicsit bizalmatlan vagyok velük. Egyáltalán nem olyanok, mint a könyvekben meg a filmekben. Nem úgy néznek ki, mint valami transzcendentális felsőbbség, akik lángpallossal mutogatnak alkalomadtán. Valahogy eszembe se jutna rájuk bízni a sorsomat vagy mimet.
Mondtam, hogy jó. Erre nem mondott semmit, csak tovább olvasta a NatGeókat. Vajon be kell jelentetnem az önkormányzatnál vagy nem?
Észrevettem, hogy megöntözte a virágokat, és elmosogatott. Nem rossz. Hívott a Pikó, hogy átjönne néhány képregényért. Azt hiszem, elé megyek a vonathoz, hogy beszéljünk. Basszus! Meg se lepődött! Azt mondta, hogy ő egyszer manókat látott a patakparton, de az angyal, az jobb. Lehet, de a Pikó füvezik. Ezt meg meg tudom neki mutatni. Már ha látja. Látja. Kezet is fogtak, de nem mondta meg a nevét. Mégis hogy szólítsuk? Angyal Bandinak? Ez a Pikó egy alligátor! Megkérdezte tőle, hogy van-e kedve egy cigarettához! És volt! És a Pikó adott neki tüzet! És a második slukk után megkérdezte az angyalt, hogy hogyhogy? Az meg azt mondta, hogy unta a perecrágást. Meg amióta egyszer leküldték Afrikába, és látta a gyerekeket meg a legyeket, azóta folyton fáj a feje. Akkor a Pikó megkérdezte, hogy csak így le lehet lécelni, erre csak vonogatta a vállát, és mondta, hogy elég sokan leléptek már. Akkor én megkérdeztem, hogy olvasta-e az Angyalok lázadását, mire mondta, hogy nem. De a Pikó akkor már beindult, és mindenféle vallásfilozófiai kérdést tett föl neki, hogy köztes lét meg tükörélmény meg újratestesülés, amelyekre aztán nem hagyta, hogy válaszoljon, mert végig ő pofázott, mindig ez van, aztán meghívta holnap vacsorára. Szerintem én is mehetek. Nem tetszik nekem ez a nagy haverkodás.
Nem megyünk mi sehova. Azt mondta, szívesebben maradna itthon, és olvasgatna. Adtam neki egy csomó IPM-et, mert lassan végez a NatGeókkal. Tegnap egész nap nem szólt egy szót sem. Ma is csak annyit, hogy szívesen vágna egy kis fát, ha gondolom. Mondtam, hogy ha akarja, szerzek neki fát, hogy vághassa, de padlófűtés van. Azt mondta, majd meggondolja.
Minden reggel főzök neki egy liter kakaót, azzal elvan, amíg dolgozom (tulajdonképpen örülök neki, hogy van valaki a házban, amíg nem vagyok itthon, mert mostanában megszaporodtak errefelé a betörések). Nagyon szereti a tejbegrízt, én nem annyira, de azért sokszor csinálok neki, egyébként nem válogatós, mindent megeszik. Nem mondhatnám, hogy sokat beszélgetünk, úgy vettem észre – ellenben a Pikóval –, hogy nem szereti a kérdezősködést. Elég házias, de azért nem viszi túlzásba. Sűrűn eljár sétálni a kutyával, de a szomszédban lévő nagy, fehér ló egyáltalán nem izgatja. Múltkor kimosta a cipőfűzőimet, de csak a fehéreket. Mostanában már elég hideg van, úgyhogy csinált egy madáretetőt, de általában elfelejt bele magot rakni. Vettem neki egy csomó mindent (borotvát, inget, zoknit), mert csak az az egy kockás inge volt, amit nekiadtam. Mindent megköszön, de csak úgy, mintha azt mondaná, zöldbab. A vendégszobában lakik, úgysincsenek soha vendégeim. Nem tesz csodákat. Még mindig nem tudom, bejelentsem-e az önkormányzatnál. Egyáltalán nem látszik rajta, hogy miféle. Nem tudom, régebben, amikor még a barátaival járt ide, akkor látszott-e, és mostanra egyszerűen csak elmúlt, vagy már ilyen volt akkor is. Nem tudom, hová tette a szárnyait. Nem is emlékszem, mikor láttam rajta utoljára. Pedig a Pikó nagyon be akarta vizsgáltatni a laborban. Fogalmam nincs, mit vegyek neki karácsonyra.