Beck Tamás

A SKIZOFRÉN SRÁC

Araszoltunk Mártival a forgalomban. A Déli
környékén járhattunk éppen, amikor észrevettem.
Tyúklépésben elbaktatott a zebra feléig,
aztán rohant vissza, mint egy tolvaj tetten érten.

A járdaszegélyen lekuporodott, s előre-hátra
ingatta fejét: működésben lévő olajhimba.
Ráripakodtam Mártira, mert rátenyerelt a dudára.
„Állj meg!” Kiszálltam, s beemeltem a testet a kocsinkba.

Kataton mozgása nem csillapult a hátsó ülésen.
Értelem? Csak annyi, mint egy plüssmaci üvegszemében.
Márti megszánta; feltekerte a kocsiban a fűtést,
mintha ezzel teremthetne szavai közt összefüggést.

Minek folytassam? Kitettük a Külső-Bécsi úton,
s nem szóltunk egymáshoz semmit, úgy robogtunk hazáig.
Az nem lehet, hogy valakiben a józan ész kihunyjon,
szólaltam meg már otthon, és ezt bizonygattam váltig.

Aztán elmúlt ez a tél is, és egyre jobban érzem:
a skizofrén srác mindent értett úgy, ahogyan én nem.
Mi gyűjtünk szorgosan, s ezzel el is szalad az élet,
ő meg a tékozló fiú, ki folyton hazatéved.

Nekem csak prófétát jelentett, Mártinak koloncot,
hisz rádöbbentett mindkettőnket, hogy mi vagyunk bolondok
mind, akik elindulunk a forgalommal reggelente,
ahogy a véráram is szétviszi a mérget az erekbe.