Aradi Varga Imre

ODÜSSZEUSZ EMLÉKEI

Lógok a gyökéren

Igen, így volt: beszélhettem nekik,
hogy más marháit nem lopjuk, nem öljük,
fülük süketté zárult, hülyén, sunyin
a földet nézték, vagy fejem fölött
a véresen sötétlő naplementét,
de tarkón vert a fáradtság, s az álom
reám szakadt, s a fölkelő Nap, láttam,
dögtetemeken lépkedett: Héliosz kedvelt barmain –
a megtorlás elől, hiú remény,
gyorsan hajóra kaptunk, de sóhajnyi idő,
annyi se telt el, s őrjöngő vihar
zúdult le ránk,
s az utolsó hajó, az utolsó hajóm!
tűnt el a mélyben és valahány jó legényem is –
egy üvöltő örvény húzott le és köpött elő
Kharübdisz gyilkos torka felé hajítva,
szerencsém volt? szerencsém van, egy nagy gyökér
lóg a tenger fölé, azt markolom most,
izmaim már görcsben feszülnek, szemeim
kigúvadnak, tarkómon égető, parázsló villanások,
egy közömbös gyökér kegyelmére utalva
lógok az űrben ég és víz között,
s csak hörgöm, hogy: nem adod föl, Odüsszeusz,
magam vagyok,
a szétesett világ magánya bennem
s az alvilági rettenet –
most élvezkedtek istenek, igaz?

 

Árnyak beszélnek

Agamemnón mondja

Bizony régen nem láttuk egymást, jó Odüsszeusz,
Trója parázsló palotái mögöttünk, s odalenn
az izgatott hadak, a győztes maradék
zsibong a parton, indulunk haza, igen,
így volt, mikor elváltunk, s most már láthatod,
hogy mindörökre –
jó széllel járt a hír előttem, kikötőmben
tülkökkel, üdvrivajjal fogad a népem, hű alattvalók,
s ha ünnep, ám legyen:
hetvenkilenc rabszolga hordja, hordja
egykor volt Trója kincseit,
s kivont királyi kardomon
negyvenkilenc vagy ötven trószi vére barnul,
s bal lábamnál a trójai jós, Kasszandra,
az örök balek üget –
Odüsszeusz! Odüsszeusz!
nem létező szakállam lengetem: vigyázz!
nem létező ujjammal intelek: vigyázz! –
a palotámban ünnepi asztalok, s előtte még
jó illatú meleg fürdő megfáradott
testemnek üdülés, Klütaimnésztra
engem, hites urát, a harcból
megtérő győztes hadvezért így fogadott,
arcán mézes mosoly, száján illő szavak –
s lemészárolt, akár egy vágómarhát.

Akhillesz mondja

Okos fiú, Odüsszeusz, okos fiú
voltál mindig s az is maradtál, látlak,
elüldögélsz a Sztüx átellenén,
s Akhillesz, én, nyomorult, bornírt szoldateszka
holtak vezére lettem, fejedelme is
a semminek,
kóborlok itt a piszkos félhomályban
rothadó hullahalmokon, derék
fiúk voltak pedig, jó harcosok,
vidám legények, tökös szeretők,
s lettek mind áldozataim,
nem vádolnak, dehogy, csak bűzlenek,
konokan bűzlenek,
s a szép, tavaszmosolyú lányok is,
kiket aláztam, meggyaláztam, tönkretettem,
hisz hős voltam, s ennek így kellett lennie –
tündöklő nap alatt, jó szélben, édes illatokban
bár lennék együgyű szolgalegény odafönt,
mint hős Akhillesz itt e didergő semmiben –
lassan bomló agyam
játszik velem, s holnap talán
már nem tudom, ki vagy te és
ki voltam én,
és nincsen visszaút, Odüsszeusz, nincs vissza út –
az istenek
átvertek, jó ithakai.

Egy méloszi felvilágosítása

Hát tényleg nem zavarsz el, jó uram?
nekem is jut egy cseppnyi vér? elég bizony,
ha ujjamat bemárthatom, elég lesz,
lenyalogatom, holtomban is hű ebetek
meghúzódva e nagy hősök mögött, hiszen
ki voltam én, uram?
egy névtelen méloszi kecskepásztor,
senki, semmi, uram,
harchoz nem értő s mégis elveszejtett,
s nagyon ronda, mondhatnám nagyon ocsmány
hulla vagyok, igaz, de vétlen ebben, jó uram,
nem én ontottam ki a belemet,
megtette más, s hiába kérdezem: miért?
néhány állat, vagyonom ennyi volt,
s a kisfiam, kis gödölyém apátlanul
növekszik majd, és újabb áldozat lesz
gonosz, gyilkos játékotokban, uram,
s csúnyácska, nekem mégis kedves asszonyom
mást mit tehet?
meghágják vagy meghágatja magát
s jövőre új fiút szül másnak –
a fenevad csak akkor öl, ha éhes,
mért öltetek meg, délceg daliák?

– Miért? miért? mert emberek
vagyunk csak, nem vadállatok.