Vincze Ferenc

LEBORULOK ELŐTTETEK, VÉREIM

Ez a nagyapám magas és szikár volt, amióta csak ismertem, tömött, rövid kefefrizurát viselt, s mindig alaposan megvágott Ferenc Jóska-szakállat. Ült a nagyszobában, a zimmerben, ő csak így hívta, ült az ablak előtti fotelban, és olvasta az újságot. Ludwignak hívták, de így szinte senki sem szólította, néha hajdani nagyanyám, mikor valamiért haragudott az öregre. Az újság számára szent volt és sérthetetlen. A postás mindennap meghozta a négy újságot, s opi délelőttje azzal telt, hogy elolvasta mindegyiket. Külföld, sport, belföld, végül a halálozások. Itt időzött a legtöbbet. Nézte a keretes gyászhíreket, s el-elgondolkozott. Gyanítom, az arcokat kereste a nevekhez. Néha felderült az arca, máskor meg bosszúsan legyintett. Ha véletlenül délelőtt érkeztem meg, várhattam egészen az ebédig, addig tudomást sem vett rólam. Ami szent, az szent. Utazhattam akár harminchat órát is, őt ez nem érdekelte. Fel sem nézett az újságból, még a köszönésemet sem fogadta. Ez volt opi. Komor Ferenc Jóska-szakállal, kefefrizurával és közel nyolcvan évvel. És az évek során szinte semmit sem változott. Már nem volt fürge, mint egy szarvas, de azért a korához képest meglehetősen eleven volt, és agyilag rettenetesen friss. Még mindig jobban számolt, mint én, ami persze nem volt nehéz. És sakkban a mai napig megver. Megvert ötévesen, tízévesen, húszévesen és így tovább. Sohasem engedett nyerni. Még csak játékból sem. Ha csinált valamit, azt komolyan csinálta. Egy idő után leszoktam a sakkozásról, mert frusztráló éveken keresztül mindig csak kikapni. Esélyem sem volt. Vagy ha igen, véletlenül úgy tűnt, hogy esélyem van nyerni, akkor a következő pillanatban mattot adott. Ezt utáltam a legjobban, amikor sakkoztunk. Nem tudtam kiolvasni a szeméből a következő lépést. Mit a következő lépést, még annak bármilyen szándékát sem. És mindig derült égből a matt. Erre soha nem tudtam igazán felkészülni.
Az első megszólalás mindig ebéd közben történt. Ültünk az asztalnál, ketten, és vártuk, hogy a bejárónő, Frau Emma, feltálalja a levest. A levest, amely mindig tűzforró kellett legyen, különben Frau Emma vihette vissza a konyhába. A levest csakis tűzforrón lehet feltálalni, szokta volt nagyapám mondani, és ebben nem ismert pardont. Ahogy semmi másban sem. Mindig mindent csak pontosan, úgy, ahogy abban a könyvben meg van írva. Persze azt a könyvet szerintem opin kívül még senki sem látta. De létezett, mert mindig erre hivatkozott. Ez volt az alap. Ebben voltak lefektetve a jogok és a kötelességek. A pontosan filozófiája. És ilyenkor, mikor vártam, hogy a leves ehetővé szelídüljön, opi előjött a soron következő történetével. Minden ebédhez akadt egy történet. Egy kiszámított, megmért, precíz történet. Amelynek volt eleje, közepe és vége. Néha még tanulsága is. A „minden ebédhez akadt egy történet” azért egy kicsit elhamarkodott kijelentés volt. Igaznak igaz, csak nem fedi a teljes valóságot, és hát féligazságokkal meg ne dobálózzunk, mondaná opi. Minden ebédhez egy történet, ami néha megismétlődik. Mert annyi története, ahány ebédje, nahát annyija azért nincs az embernek. Még opinak sem.
– Fiam, erről még nem beszéltem neked. Mindez akkor történt, mikor… – szólt opi, miközben beleszürcsölt a levesbe.
Így kezdődött az aznapi beszéd, a szpícs, ahogy viszont apám mondaná. Egy történet, amit eddig a múlt és opi emlékezete elrejtett előlem. Feltehetőleg. Ezt sohasem lehet tudni. Még az is kiderülhet, hogy a beharangozott mese már többször is elhangzott ebéd közben. Csak éppen most különleges előjelet kapott, hogy figyeljek. Hogy hallgassam. Más lehetőségem nagyon úgysem volt: a leves tűzforró, tehát enni nem lehet, s az asztaltól felállni, amíg opi be nem fejezte az ebédet, szintén nem lehet. Tehát, amit lehet: hallgatni. Odaadóan, figyelmesen, decens unokához mérten. Ezt a szót, decens, opitól tanultam. Nála ez már szuperlatívuszokat jelentett. Már ha megengedte magának valamivel kapcsolatban.
– A második világháború után, miután a vérmákt csúfos vereséget szenvedett, minket teljesen fel akartak számolni. Szavunk sem lehetett, csöndben kellett maradjunk. Azt mondták, mi voltunk a bűnösök. Mi, a folkszdájcsok. Mert kiálltunk a népünk mellett. Nem lehetett munkához jutni, míg aztán bekerültem valahogy egy iskolába irodalmat tanítani. Gyerekeket. Ott ültek velem szemben, nagy csodálkozó szemmel, s hallgattak. Nehéz volt, fiam, nagyon nehéz. Pár évvel azelőtt még az árokban feküdtem, és a német dicsőség lobogott a zászlónkon, s lőttem mindenre, ami megmozdult előttem. Most álltam a katedrán, puska helyett krétával a kezemben, és a német költészet csodájáról magyaráztam. Über allen gibfeln iszt rúh, ismételték a gyerekek, és mikor kiejtették a szót, gibfeln, nekem az árok jutott eszembe. Az árok és a megmerevedett kamarádok. Akik semmiről sem tehettek, akik mindvégig kitartottak a zászló alatt. Nekik is jó lett volna a rúhe. De nem így.
Opi ismét a háborúról beszélt, a háborúról és az azt követő évekről. Azóta eltelt majdnem ötven év. Már le lehetne szállni a háborúról, be lehetne fejezni. Már ezerszer hallottam ezeket a történeteket. Az árkok, a katonák, a nagy német eszme, a nagy német birodalom, a halhatatlanság és a hűség. Hősök. Háborús hősök. Ez opi világa, s ebből nem tud kilépni. S minden egyes alkalommal elmeséli. Hogy az árok, hogy a katonák, hogy kitartottak. Mások nem tartottak ki, mégis jobban jártak. Mások nem így csinálták, nem bizony, és most nem itt tartanak. Persze a volkszdájcsok, azok mindvégig. Mert ezt követelte a törvény, ezt követelte abban a bizonyos könyvben lefektetett törvény. És aztán azt mondja, nem így. Hanem hogy? Mit gondoltak, mikor odamentek? Mikor odafeküdtek a letámasztott puska mögé? Mi a francot gondoltak? Hogy a túloldalon nincs puska, csak kenyér? És megint csak kenyér? És aztán bekapták az első golyót, és a másodikat, s mind így. Míg végül megvolt a rúhe. Elég rendesen megvolt. Kakasleves volt, Frau Emma a tiszteletemre kakast vágott, és jó forrón tálalta. Éppen csak enni nem lehetett.
– A háború után elvittek minket, mindenkit, aki élt és mozgott. Mire valahogy magunkhoz tértünk, már Szibériában voltunk egy táborban. Tudod, fiam, semmink nem volt, semmink. A ruhánkat elvették, s kemény darócba öltöztettek. Reggel hideg kása, délben valami hideg lötty, amit levesnek hívtak, este száraz kenyér. Ennyi. Eleinte naphosszat ültünk a lágerben, nem csináltunk semmit. Vártunk. Hogy legyen valami. Aztán egy hónap múlva összegyűjtöttek minket, s mehettünk dolgozni. Először egy káposztaföldet kapáltunk. Reggel kihajtottak bennünket, kezünkbe nyomták a kapát, s kapálhattuk egész álló nap a káposztát. Álmomban akkoriban káposztamezőkön ébredtem, hosszú, végeláthatatlan káposztasorok között, amelyek tele voltak kukaccal, csak úgy hemzsegett tőlük a káposzta lapija. Egyedül álltam két sor káposzta között, néztem, ahogy a kukacok hersegtetik a zöld lapikat, s közben valahol a távolban az ég összeért a káposztafejekkel. Reggel hideg kása, délben valami hideg lötty, este száraz kenyér. Közben meg a kapa és a káposzta.
A kakas taréja ott úszkált a tányéromban, és a leves még mindig elviselhetetlenül forró volt. Megkavargattam, tologattam benne a kakashúst, a laskát, hogy hátha kihűl végre, s akkor én is elkezdhetek enni. Opi kenyeret tört. Két kézre fogta a szelet kenyeret, kettétörte, majd azt is kettőbe. Egyik darabot megfogta, és beletunkolta a levesbe. Rátette a kanálra, lenyelte, hozzá egy adag húst kanalazott, majd azt is lenyelte. Újabb kanalazás, már csak a léből, és utána a jól ismert szörcsögés. Beleszürcsöltem a levesbe, a nyelvem ismét megégett, hát tovább kavargattam a kakaslevest. Közben két szörcsögés között opi tovább magyarázott. A lágerről, az elviselhetetlen kosztról, a patkányokról, a tetvekről. Bólogattam. Már majdnem harminc órája talpon voltam, átjöttem három határon, hegyeken, alföldeken és ismét hegyeken, és most ugyanott tartunk, ahol egy éve abbahagytuk. A láger és a patkányok. Esetleg később majd az iskola is sorra kerül. Valahogy semmi sem változott. Opi ott ült az asztalfőn, a támlás karosszékben, ingujja felgyűrve, bajszáról csorgott a kakasleves, és szörcsögött. Háta mögül omi tekintett ránk, ugyanazzal a tekintettel, mint tavaly vagy tavalyelőtt vagy azelőtt. Ismeretlen festő műve. Rezzenéstelen tekintettel nézte, ahogy Frau Emma a megszokott, csoszogós léptekkel behozta a levest, ahogy lassú mozdulatokkal kimérte, ahogy megigazította az eszcájgot a tányérok mellett, ahogy végigsimította az abroszt, ahogy elénk tette a kenyereskosarat, ahogy hátrább lépett, és várta, hogy opi beleszürcsöljön a tűzforró levesbe, ahogy opi enni kezdett. Arányos arca időtlennek tűnt, haja szigorúan oldalra fésülve lapult, márványvonásai az évekkel egyre ismerősebbé váltak, s lassan kezdtem azt hinni, hogy valamikor ismertem. A szörcsögés és a történet nem halkult. Az igazat is mondhatnád, az igazságot, mert ez a történet megint csak töltelék, megint csak a színezett emlékezeted, és megint csak untatsz minket. Lehetnél végre őszinte, lehetnél végre az, aki egykor voltál. Mert már mindhárman jól tudjuk, hogy egyszer, mikor káposztát kapáltál túl az Urálon, mikor híg, ehetetlen löttyöt ettél ebédre, mikor éjjelenként szinte megfagyott benned a levegő, mikor reggelente vacogva ébredtél, mikor a nap végére majdnem összerogytál a fáradságtól, mikor, mikor, mikor, ezt mindhárman jól tudjuk, s azt is, hogy ekkor megérett benned a gondolat, hogy megszöksz, hogy elindulsz, hogy előtte két hétig csak patkányokra vadásztál, hogy legyen mit egyél az úton, hogy jégcsapot szopogattál a tajgán, hogy majdnem lefagyott a lábad, hogy egyszer utánad lőttek az egyik faluban, hogy elfagyott lábbal futottál keresztül a mezőn, hogy a nagy menekülés közben nem vetted észre a betemetetlen lövészárkot, hogy mire megláttad, már késő volt, hogy a golyók ott füttyültek a füled mellett, hogy akár meg is halhattál volna menekülés közben, hogy beleestél abba az árokba, és belehuppantál az ott felejtett szögesdrótba, hogy igazán te sem tudtad, hogy meglőttek vagy a szögesdrót tüskéi álltak bele a fenekedbe, amit aztán bőszen mutogattál nekem azon az első és a soron következő éjszakákon, hogy annak az ároknak köszönheted az életed, hogy beleestél, és nem rohantál tovább, hogy aztán napokkal később felkapaszkodj arra a tehervonatra, ami végül áthozott a határon, hogy ott lapultál a megfagyott cukorrépák között, hogy még évekkel később is hányinger kerülgetett, ha szóba került bármikor is a cukor, a répa vagy a cukorrépa, hogy mekkora hős voltál, hogy átvágtál Szibérián, az Urálon, hogy át a Kárpátokon, ezt mind igen jól tudjuk, Ludwig. Ezt mindhárman tudjuk. Lehetnél végre őszinte, lehetnél végre az, aki az után a mondat után lettél, hogy végre igazat mondj, hogy végre elmondd mindazt, amit csak ketten tudunk, hogy mindez semmit sem ér, hogy mindez teljesen lényegtelen, hogy mindez csak emlék, hogy semmi más, csak a felgöngyölített múlt, ami már nem érdekli őt, s valld be magadnak, valld már végre be, hogy téged sem. Mert mindhárman tudjuk, hogy már jó ideje tanítottál akkor, mikor kiküldtek a helyi laptól egy újságírót, hogy írjon tudósítást a megtért szászokról, hogy írja meg, a szászok megbánták bűneiket, és elkezdték húzni az internacionalizmus pántlikás szekerét, hogy az újságíró igazából semmit sem kérdezett, csak úgy ímmel-ámmal érdeklődött, vajon miért, Ludwig, hogy tudta, hogy nem húzod a szekeret, még csak nem is tolod, hogy te erre milyen büszke voltál, Ludwig, hogy aztán egyszer csak rád nézett barnás-zöldes szemével, és halkan megkérdezte: Herr Roth, mit érzett akkor, mikor ott feküdt az árokban, hogy mondtad neki, in alen vibfeln spűreszt dú kaum ájnen hauh, s hogy erre a frájlájn elhallgatott, tollát letette maga elé az asztalra, és hallgatott, hogy sokáig ültetek ott némán, aztán nagyon lassan felemelte a fejét, bólintott, hogy aztán azt mondta, értem, Herr Roth. Vajon miért, Ludwig?
Mindjárt elsírom magam ettől a nagyon megható és nagyon érzékeny jelenettől. Mindjárt. Opi mindig ezt csinálja, megideologizál mindent, ideológiát gyárt még a szőlőmetszéshez is. És összeköti az összeköthetetlen dolgokat, lehetőleg idézetekkel. Még hogy kaum ájnen hauh. Na éppen ez az a történet, amiről beszélni kéne. Éppen erről nem kéne hallgatni. Ez elől nem kéne a tűzforró leves szürcsölgetése mögé rejtőzni. És opi mindig ezt teszi, pont arról nem szól egy szót sem, ami érdekelne. Le merném fogadni, hogy most ismét megideologizálja az irodalomtanítást, a gyerekeket, akik a jövő nemzedékét jelentik, és mind így. Ez lesz. A jövő nemzedéke. Most aztán tényleg röhögnöm kell. Szerintem opi engem sohasem sorolt a jövő nemzedékéhez. Pedig akkor láthatná, végre világosan láthatná, hová vezettek ezek az ideológiák, az elvarázsolt és felnagyított féligazságok. A szászok hatalmas dicsősége, kiváltságai és büszkesége. Rühellem, hogy mindig csak ez a büszkeség. A templomban pedig az az áhítatos arc, amivel éneklik a zsoltárokat, meg hogy áldás földje a szülőföld. Egy nagy lófaszt áldás földje. Az lehetett volna, ha az ilyen öregek nemcsak a féligazságokat mesélik folyamatosan, hanem azt, ami tényleg volt. Mert most már lehet áldás földje, bőven termő vidék és minden, mi csodálatos és nagyszerű, ha már senki nem maradt itt. Most már lehet, főleg nélkülem.
Ludwig, mindhárman tudjuk, hogy a nő elment, és ott maradtál a gyerekekkel, az irodalommal és a tudattal, hogy valaki talán megértett, hogy kaum ájnen hauh, hogy ennyi történt, és igen, tudjuk, hogy két hét múlva ismét megjelent, hogy azt hitted, újabb interjú következik, hogy míg bevezetted a szobádba, már végig is gondoltad, mit fogsz mondani, hogy dí fögellájn svájgen im válde, hogy ezzel nyitottad mosolyogva a beszélgetést, hátha a frajlájn felveszi a fonalat, és ott tudod folytatni, ahol abbahagytad, hogy Herr Roth, legyen szíves, hagyja abba a sületlenségeket, mindez engem nem érdekel, mert tudom, hogy nem őszinte velem, hogy a frajlájn kitört, hogy nem volt kíváncsi a féligazságokra, hogy a szeme összeszűkült, arcizmai megmerevedtek, és mindez hideg márvánnyá állt össze amúgy kedves arcán, hogy akkor szóhoz sem jutottál, hogy ültél ott leforrázva, s lassan kezdted megérteni, miért jött vissza az a nő, hogy a nő mindent tudni akart, úgy, ahogy volt és történt, hogy te feszengtél, nem találtad
a helyed azon a széken, hogy erre a frajlájn gúnyosan elmosolyodott, nem, Herr Roth, ha ez megnyugtatja, nem írom meg, nem azért jöttem.
A kakastaréj még mindig ott úszkált előttem, ha néha opi két szörcsögése között megkevertem a levest. Átlibegett egyik oldalról a másikra, csónak szeli így a Boden-tó vizét, óvatosan, megfontolt evezőcsapásokkal irányítja a csónakos, nem akarja elérni soha a túlpartot, talán nem is hiszi, hogy létezik, hogy van odaát valami, néha abbahagyja az evezést, maga mellé fekteti az evezőket, és nézi, nézi a fodrozódó vizet, az arcot, ami szembenéz vele, keresi saját tekintetét, ami visszanéz keserűen a mélyből, keserűen és intőn, ilyenkor újra evezni kezd, megmártja az evezőket a jéghideg vízben, ismét megáll, ismét maga mellé teszi az evezőket, ismét lenéz, keresi visszanéző tekintetét, keresi a fodrozódó emlékeket, amelyek óriási farkcsapásokkal elúsznak a csónak alatt, ezüstös pikkelyeiken megcsillan a fény, de már nem kavarnak örvényt, már csak szinte imbolygó, billegő vonaglásuk látszik, árnyékuk vetül a felszín felé, s a csónakos hiába mereszti a szemét, a tó hideg, elsimuló felszíne alatt már csak a mély felé vonagló farkcsapást látja, s már semmit sem lát, a tekintetét sem, s a csónakos a csónakkal ott imbolyog billegve a tavon. S a leves még mindig forró, ehetetlen, opi szörcsög, és a kakastaréj visszaindul, kicsit imbolyogva a tányér másik széle felé.
Ludwig, mindhárman tudjuk, hogy a frajlájn miért jött vissza, hogy te nem értetted, mit is akar tőled, nem akartad érteni, hogy nem akarta, hogy újra és újra belekezdjél abba a végtelen történetbe, hogy hogyan és miként szöktél haza Szibériából, hogy ott kapáltad reggeltől késő estig a káposztát, hogy etted a hideg, ehetetlen löttyöt, hogy éjjelente káposztaföldről álmodtál, mindhárman tudjuk, hogy a frajlájn mindezt nem akarta hallani, hogy nem akarta tudni, hogy arra volt kíváncsi, mindezt miért hiszed, miért hiszed a legendákat és mítoszokat, miért akarod áltatni magad, mikor tisztán látod, hogy mindez illúzió, hogy az egész nem több egy nyolcszáz éves álom szétfoszlásánál, hogy az egész álom volt, hogy könnyebb lenne mindezzel szembenézni, hogy erről kellene meggyőzni a padokban ülő diákokat, hogy már senkit sem érdekelnek a vérbe fagyott kamarádok, hogy senkit sem érdekel miháel vájsz hősiessége, roth kivégzése, hogy mindez már csak foszló szövet, lyukas, s maholnap annyit sem ér, mint az utolsó kapcarongy, amit gyerekként a lábadra csavartál, mindhárman tudjuk, hogy nem akartad ezt megérteni, dühös voltál a frajlájnra, hogy mindezt felkavarta, hogy nem érdekelte a háború, a dicsőség, hogy csak rád volt kíváncsi, hogy az embert akarta látni, téged, aki csak ültél a széken, meredten bámultad szoborszerű tekintetét, s lassan megértetted, hogy mit tettél magaddal. Ludwig, mindketten tudjuk, hogy ez a gyerek nem hülye, hogy már nem is gyerek, hogy látja, amint lassan kettétöröd a kenyeret, amint beletunkolod a levesbe, amint húst falsz hozzá, amint utána felszürcsölöd a levest, látja, amint elrejtőzöl, amint két szörcsögés közben előadod a történetet, amit a frajlájnnak is előadtál, Ludwig, ez a gyerek mindent lát, hiába teszel úgy, mintha nem látnád, hiába teszel úgy, mint annak idején a frajlájnnal, hiába keresed a kibúvókat, mert lát, lát téged, látja, hogy elbújsz, s előbb-utóbb megunja a történeteidet, megunja a féligazságokat, megunja az utazást, megun mindent, ami már nem köti ide, Ludwig, ez a gyerek a te véred, a tiéd, te is tudod, ő is tudja, és nem azért van itt, mert újra és újra hallani akarja a szibériai történeteket, hogy hogyan zuhantál a szögesdrótba, nem érdekli a rojtosra szaggatott segged, az elesett kamarádok, Ludwig, ez a gyerek miattad van itt, egyedül miattad, rád kíváncsi, és nem a történeteidre, arra a mondatra kíváncsi, amit a frajlájntól kaptál, mert ugye mindig így szólítottad, hogy frajlájn, mindig így nevezted, kezdetektől fogva így hívtad, így gondoltál rá álmaidban, vagy mikor a kisszobában a fotel mögött kiverted a farkad, mikor már többé nem tudtál hazudni magadnak, mikor többet nem gondoltál már a szibériai erdőre, mikor már nem érdekelt a dicsőség, a zászló, mikor már rájöttél, hogy csupán ember vagy, se több, se kevesebb, egy ember a többi közül, Ludwig, ez a gyerek erre kíváncsi, ez a gyerek szintén egy ember, se több, se kevesebb, és hiába építed neki a már ledöntött mítoszaidat, hiába rakod halomba, magas toronyba az elfoszlott emlékeket, ledőlnek újra, mint a csutából épített vár, ledönti őket, mert nem akar mást, csak látni téged, ahogy a frajlájn sem akart mást, csak látni azt, aki vagy, aki aztán lettél, most se legyél más, nézz végre szembe vele és velem is, hiszen azóta háttal ülsz nekem, átültél az én helyemre, mindig háttal, sohasem fordulsz felém, sohasem nézel a szemembe, Ludwig, azt hiszed, nem vettem észre, azt hiszed, nem látlak, és ezt a gyerek is látja, hát mesélj neki a frajlájnról, meséld el, hogy vártad a vonatnál, hogy sohasem beszéltél róla senkinek, hogy imádta a gyöngyvirágot, hogy ledöntötte az összes mítoszodat, és közben újakat épített, hogy imádtad, ha hozzád ért, hogy megremegtél, mikor megláttad, mikor kibontotta a haját, és föléd hajolt, mikor forró és nedves öle magába fogadott, mikor semmivé foszlottál a tekintetében, meséld el neki, Ludwig, a mi vérünk, a lányunk vére, joga van tudni mindezt, hogy mindennap kimész a frajlájnhoz a temetőbe, hogy mindennap leülsz a sírja elé, leülsz a gyöngyvirágokkal benőtt sírhoz, és minden egyes nap úgy sírsz a síromnál, mint aznap.
Opi befejezte a szörcsögést és a történetet is, mindenki meghalt, kihalt és elhalt, lassan már csak ő maradt egyedül. Rendíthetetlen nyugalommal ült a székében, még csak nem is pislogott, kihúzott derékkal, mint ahogy abban a nagy és poros könyvben meg lehetett írva. Az utolsó oldalak valamelyikén, bizonyosan egy megfakult ábra vagy kép is mutatta, hogy így ül az utolsó szász az asztalnál: közel nyolcvanévesen, kihúzott derékkal, Ferenc Jóska-szakállal, rendíthetetlen arccal, mint valami kibaszott csingacsguk az észak-amerikai ormok fölött, rendben tartott kefefrizurával, acélos tekintettel. És addig ül a székén, míg a nehézség le nem szedi onnan, mert az ilyen nem ismer sem embert, sem Istent. Ültünk, előttem a már kihűlt leves, az elsüllyedt kakastaréj, elment az étvágyam a nagy hősiességtől, a még nagyobb dicsőség tudatától, s lassan kezdett a fáradtságtól lekoppanni a szemem, már rég nem láttam opit a karót nyelt tartásával, csak a tányért, azt a rohadt tányért a hideg levessel. Ekkor opi elvette az odakészített szalvétát, letörölte a száját, hátratolta a székét, és felállt.
– Menjünk, fiam, menjünk ki a temetőbe – adott mattot opi az utolsó pillanatban, és elindult az előszobába, ahol felvette a kabátját. Már csak ez hiányzott, már csak a hősök sírja, az elesett katonák emlékműve hiányzik a mai napból, hogy ott álljunk előtte, hogy nézzük a névsort, az ábécébe szedett neveket, melyek mögött valaha minden bizonnyal remek emberek emelkedtek, remek szászok, akik hittek a lobogóban, az eszmében és a dicsőségben, és elhullottak a harcban, mert a legjobbak mindig elhullnak. Menjünk, menjünk a temetőbe, mert akkor ott újra leborulok a szász nemzet nagysága előtt, és természetesen opi nagysága előtt. És megcsókolom a nagy, szent anyaföldet.