Szegő János

KRITIKUS
A KÖZÉPPÁLYÁN

Keresztesi József: Hamisopera
Kalligram, Pozsony, 2007. 264 oldal, 2400 Ft, 260 Sk.

A 2007-es kiskritika-vita betetőző és egyben záróeseménye volt Az ítélőerő kritikája címet viselő konferencia, melyet a JAK szervezett. A kérészéletű vita és a konferencia is a(z irodalom)kritikus itélőerejéről, kompetenciájáról és megszólalási lehetőségeiről szólt. A vita részletes ismertetése helyett álljon itt csupán a kritikus helyzet vázolása. A Könyvesblog nevű kritikai portál felbukkanásakor 2007 nyarán a meglévő kritikai beszédmódokkal szemben határozta meg magát. Az addigi kritikai diskurzus, az ancien régime kárhoztatott karikatúrafigurája a lila bölcsész lett, aki Valuska László szerint „piros sálban dekonstrukcióról és hermeneutikáról beszél oda nem illő helyeken, […] és Derrida vagy Gadamer felől olvas egy regényt”. (http://www.litera.hu/hirek/probalgatjuk-a-jatekrendszert, letöltés ideje: 2008. november.) A torzított kép majdhogynem teljesen hamis. A jelenlegi kritikai fórumok nagy részében, a kilencvenes évek közepén zajló kritikavita utáni átrendeződés következtében teljesen visszaszorult a másfél évtizeddel korábban dívó tudományos kritika műfaja és retorikája, amelyik valóban a kurrens irodalomelméleti iskolák szempontrendszerei felől és terminológiájával olvasott egy-egy szépirodalmi művet. Jelenleg a magyar irodalomkritikára a pluralizmus a jellemző, az irodalmárok nem Harold Bloom vagy Kittler felől olvasnak, hanem igyekeznek az olvasó felől vagy az olvasó felé olvasni.
Valahol itt, az olvasó és a kritikus viszonya között, a kritika relevanciája kapcsán lenne értelme érdemben vitatkozni. Nem a piros sálas filosz fantomjával riogatni, aki a péntek esti frász horrorjában éppen a close reading módszerével akar kibelezni egy ártatlan verseskötetet, avagy egy újabb bőrt akar lehúzni az irodalmi hermeneutikáról, és közben lábjegyzeteket csonkol, hanem a létező problémával kezdeni valamit. A Könyvesblog alapító arcának, Valuska Lászlónak a vitaindító megjegyzéseire érkezett válaszok, például Dunajcsik Mátyás publicisztikája (Az olvasó lázadása [avagy túléli-e a kortárs irodalmi élet arcvesztés nélkül az online nyilvánosság robbanását?], Magyar Narancs, 2007. 33.) fokozatosan átváltották a diskurzust arra a vágányra, hogy milyen megszólalási lehetőségei vannak a kritikának az offline és az online nyilvánosságban. Továbbá, hogy miképpen lehet funkció vagy igény alapján tagolni a kritikai műfajokat, hogy van-e igazi olvasóközönsége a bírálatoknak (ad abszurdum a bírálókon és a bíráltakon kívül), és hogy hogyan lehetne dialogikusabbá tenni egy-egy könyv kritikai értelmezését.
A fentebb említett konferencia is ezzel a kritikusi önmeghatározással foglalkozott: ennek kapcsán került szóba a Könyvesblog szerepe és teljesítménye, valamint az elmúlt egy-két év emlékezetesebb irodalomkritikai csörtéi is. (A Teslár–Bárány-vita Márton László Minerva búvóhelye című regénye kapcsán, pontosabban éppen nem a regény, hanem a személyeskedés apropóján. Vagy Urfi Péter hírhedt Nádas Péter-bírálata, melynek első mondatában azt állítja, hogy a Hátországi napló szerzője hülye.) Keresztesi József ezen a konferencián Szerintem a kritika címmel tartott felszólalásában a következőket mondta a kritikáról és a kritikusról: „A kritika mindenkori tárgya ugyanis nem pusztán a könyv, hanem az olvasás során létrejövő bonyolult és sokrétű képződmény. A kritikusnak a saját olvasmányélményével kell számot vetnie, amelyet az adott olvasmányon túl a szellemi neveltetése is meghatároz. […] A kritika […] gyakorlati képességet követel, az ízlés, az ítélőerő működtetését, nem pedig állandó, diszkrét módszerek alkalmazását.” (Keresztesi József: Szerintem a kritika. Kalligram, 2008. március. 59–60.) Keresztesi megkülönbözteti a könyvet és azt az olvasatot, amely az értelmező befogadás során megszületik. Ez a képződmény egyszerre szubjektív és objektív. Szubjektív, hiszen a kritikus személye és neveltetése határozza meg, és objektív, mert tárgyiasult alakjában ez már a leendő kritika alapja. Olyan objektum, amelyen lehet építkezni. Továbbá Keresztesi hangsúlyozza, hogy a kritika gyakorlati és hatványozottan is időbeli műfaj, amely az adott pillanatban megszülető olvasói tapasztalat pillanatnyi rögzítése. Nem lehet, pontosabban nem is érdemes állandósult sémák és bevett rutinok segítségével elemezni, hiszen ebben az esetben a kritikusnak saját változó személyét, a műalkotással való találkozás egyszeriségének a lehetőségét kellene kikapcsolnia. Keresztesi elemzésében az elméletre is kitér, amikor vázolja az ideális kritikus személyleírását: „A kritikus legyen okos, ahol érvekre van szüksége, igenis, léteznek tanítható fogások, létezik retorika és érveléstechnika, és létezik a kultúrának vagy kultúráknak az a rendszere, amely értelmezési kereteket nyújt az adott olvasmányhoz (figyelem, a szerző a maga szemérmes módján itt ejtett szót az elmélet szerepéről!). Csak soha ne veszítse szem elől, hogy fontosabb dolgok forognak kockán, mint a nyomorult lapzártája vagy a húszezer leütése, tizenötezer forintja.”
Jelen sorok írója ezekben a pillanatokban a lapzártáját se tudja szem elől téveszteni, ugyanis hónapok óta itt hever asztalán Keresztesi József első kötete, a Hamisopera, elolvasva és széljegyzetelve, ám a kritikagyűjtemény kritikáját eleddig elkezdeni sem tudta. Kis túlzással azért, mert nem tud rajta mit kritizálni. A legtöbbször egyetért a szerző következtetésével, ahol pedig nem, ott is elfogadja a gondolatmenet szellemes logikáját. Még szerencse, hogy az említett konferencia előadásában Keresztesi saját könyvét is górcső alá veszi: „[a kötet anyagának olvasásakor] nem szórakoztam valami jól. Főleg a korai műbírálatokban ijesztett meg a kétségbeesett lábjegyzetek rengetege, a körülményes szerpapi mozdulatok sora. Ismétlődő retorikai fogások, stíluselemek, szögletes gesztusok. Egy vénemberarcú ifjú, aki állítólag én voltam egykor”. Nem túl eredeti a poén, ám ez esetben szó szerint igaz, hogy a kritikus önmagával szemben is kritikus, sőt önmagával szemben a legkritikusabb. Valamint, hogy a kritikák írása során a kritikus önmagáról is személyes portrét ad, így lesz az összegyűjtött szövegek halmaza a szerző számára amolyan találkozás egy fiatalemberrel. „Szembeszegülni az idővel mindig azt is jelenti egyben, hogy valami idegennel szegülünk szembe.” (Hamisopera, 260.) Keresztesi olvasatai, amelyek látványos időbeli mintázattal is rendelkeznek, egyrészt a kötet nyolc termékeny év anyagából áll össze, másrészt Keresztesi komolyan is veszi, amit mond, és úton-útfélen-lapszélen reflektál írásaiban arra, hogy korábban máshogy gondolta ezt, vagy másképpen látta azt. Az idegennel való szembeszegülés révén jutunk el az ismerőssel való találkozásig, és így az önmagunkkal való találkozásig is. Csakis azután találkozhatunk magunkkal, és lehetünk magunkkal azonosak és így következetesek, hogyha előtte tisztáztuk ízlésünk különbözőségeit (elkülönböződéseit, hogyha ide illő hely ez a hasáb egy derridai műszó villantására), időbeli alakváltozatait. A kritikusnak le kell futnia a hermeneutikai köröket: ez egyszerre a bemelegítés köre és a tiszteletkör is. Ezzel pedig a kritikus attitűdjénél vagyunk, ami Keresztesi ars criticájának egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb eleme. Tanulságos ebből a szempontból Keresztesi definíciója az irodalomkritikusról: „Az irodalomkritikus olyan ember, aki szeret, vagy legalábbis valaha szeretett olvasni.” (223.) Ebben a mondatban is kettészakad az idő: van a jelen és van a múlt. A kritikus régen, ha tetszik, az ártatlanság elvesztése előtt, szűz befogadóként, mint igazi olvasó, egészen máshogy viszonyult a könyvhöz, mint jelenleg, amikor professzionális, hívatásos, de mindenképpen ipari olvasó. Keresztesi, kerülve a semmitmondó banalitásokat, az olvasás és a – csak azért is Roland Barthes metaforájával – a szöveg örömére hívja fel a figyelmet. Hogy lehet frissen és elevenen rápillantani egy recenzálandó könyvre. Az elméleti szemüvegek helyett elég az olvasószemüveg. Ebből a szempontból Keresztesi antiteoretikus alkat, de nem hőzöngve ellenzi a tudományos sémákat, elméleti kereteket, egyszerűen nincs rájuk szüksége ahhoz, hogy eljusson egy-egy irodalmi műalkotás lényegi megértéséig és interpretációjáig. Az irodalomtörténet, a filológia, a verstan vagy a regénypoétika módszereit, hogyha szükségét érzi vagy a helyzet úgy kívánja, nagy kedvvel és ügyesen alkalmazza. Itt mintha a szerző túl szigorú lenne önmagával: ezek egyáltalán nem tűnnek szerpapi mozdulatoknak, legrosszabb esetben is a túlzott igyekezet említhető, de semmiképp a pózolás.
Keresztesi kritikusi alkatához a rendetlen rend, a komolyan vett és végigvitt játék és az „inkoherencia kalandja” tartozik. Hogy mindig akar valamit kezdeni az adott művel, anélkül, hogy a művet kiszakítaná a maga nyelvi közegéből, és megpróbálná vagy ideologikusan, vagy filozofikusan befőzni, és az így kisajtolt jelentést vagy üzenetet feltenni a spájz elérhetetlen polcára. Keresztesi számára a tét lehet személyes és poétikai is – ezt a tétszerűséget Bárány Tibor Hamisopera-elemzése frappánsan csípi nyakon. (Bárány Tibor: A kritikus megteszi tétjeit. Beszélő, 2008. 6.)
A Hamisopera 1999 és 2007 között született kritikáit (két más műfajú szöveg szerepel a kötetben) Keresztesi három egységbe osztotta. A két kivétel közül az egyik a Petri György kései költészetéről szóló tanulmány (Hibát hibára), mely eredetileg előadásként hangzott el a JAK-tanulmányi napokon, és amelyben a kései Petri normaszegő hiba-poétikáját elemzi eredeti lendülettel. A másik eltérő műfajú szöveg Borbély Szilárd három verse (a döbbenetes szépségű Halotti pompa című kötetből, még annak megjelenése előtt) mellé írott meditatív széljegyzet, mely a Kalligram folyóirat hasábjain látott napvilágot. Ennek a megrendítő költészetnek a rettenetes szépségét így írja körül Keresztesi: „Valamiféle sötét, olajos csillogás, a halott vizek szépsége árad belőlük [a versekből – Sz. J.]. Nincs megváltás, semmi nem lebeg a vizek felett. Az olajos felszín vibrál csupán, fenyegető szivárványszínben, s ha valaki inna e vizekből, vagy megmártózna bennük, az beláthatatlan következményekkel járna.” (75.) Itt az elemzés nyelve az elemzett mű nyelvéhez hasonul, anélkül, hogy ez zavaró lenne. Ami kicsit ront az összhatáson, hogy csupán a széljegyzeteket látjuk a lap közepén, és a konkrét verseket, verssorokat, melyek mellé Keresztesi írta reflexióit, azokat nem. Mivel ez a beleérző-beleélő elemzés szervesen kapcsolódik Borbély verseihez, mintegy abból a versvilágból, nyelvi térből, komor fenségből születik meg, szerencsésebb lett volna, ha az ilyen külön szövegegységként tagolt sor mellett: „Abba még senki sem halt bele” – ott állna, hogy mibe nem halt bele senki. A beláthatatlan következmények említése pedig 2004 tavaszán mintegy megelőlegezi Borbély pályájának későbbi szakaszát, amelyet alighanem 2008-ban az Egy gyilkosság mellékszálai című esszékötet és az Árnyképrajzoló prózagyűjteménye teljesített ki és mélyített el az egzisztenciális botrány kontextusában.
S akkor vissza a hármas felosztáshoz, amelyet Keresztesi a könyv kritikaléptékű előszavában „üdvös következetlenségnek” jellemez. Az első egység a líráé, a második blokk az epika tárgyköre, a harmadik szakasz pedig úgynevezett értekező művek (esszé-, publicisztika-, de legkivált kritikakötetek) bírálatait tartalmazza. Ez a mozgásirány Keresztesi József kritikusi perspektívája is. A szerző a líra műneme felől olvas. Ezt az állítást az üdvös következetlenség elvének szerkesztési gyakorlata is alátámasztja, ugyanis Térey János Paulus, Szálinger Balázs Zalai passió és Varró Dániel Túl a Maszat-hegyen című verses epikai műve az epikát taglaló fejezetbe (Péntek bekeríti házát) került, miközben Tolnai Ottó Költő disznózsírból című beszélgetős könyvéről a lírafejezetbe helyezte el recenzióját. Ez is hozzátartozik a szerző kritikusi alkatához: felvet, vázol, eldob.
Az áttekinthető hármas felosztás mellett a Hamisopera lényegi struktúráját két tartógerenda teszi ki. Az egyik a tágan felfogott líraértés, amelybe a lírai művek mellett a verses epikai művek vizsgálata is beletartozik, a másik pedig a kritikákról írott kritikák csoportja, amelyek a belső elmozdulások, véleményváltozások, a kritikusi észjárás fejlődésregényét vázolják és teszik izgalmassá a bírálatokat.
Hogyha a továbbiakban a nagy lírakoncepciót fogadjuk el, akkor azt kell látnunk, hogy ez a döntés mennyire mélyen átrajzolja a kötet belső arányait. A hármas tagolás alapján a lírai rész (Hibát hibára) 68 oldal, az epikai fejezet pedig 121 oldal. De hogyha a lírai nagykoalícióra szavazunk, és az említett három verses epikai műalkotást a lírához vesszük a 44 oldalnyi középbázisával (erre mandátumot ad, hogy a Zalai passió és a Maszat-hegy esetében a költőszerepet és a poétikai-verstani dimenziókat vizsgálja, a Paulus pedig most érdekünkben egyszerűen átszavaz), akkor már a lírának van alapos és kényelmes kormánytöbbsége 112 oldallal, szemben a kisebbségbe került epikával, amelynek így 77 oldalnyi képviselet jut. Ez a műfajelméleti tilitoli mindenesetre megmutatja, hogy a verses epikának centrális, ha nem is királycsináló, hanem kritikuscsináló pozíciója van Keresztesi koncepciójában. A kötet legalaposabb és legátgondoltabb elemző kritikái közé tartozik az említett három mű bírálata. Keresztesi a líra felől olvasva jut el a kettős identitású műfaj epikai oldalához. A Paulus értelmezésekor (A nagy szabásminta) a műfaji konvenció, a verses regény honi és világirodalmi hagyományának problémájából indul ki.
A verses regényben az elbeszélő maga is szereplővé válik, emellett a regény orosz, anyegini és német, titáni karakterjegyeit vizsgálva, a fenséges iróniáját járja körül a gyűrűk útjában. Összességében kritikája szerint „az anyegini forma és beszédmód ellenáll az eposzi nagyszabásnak” (86.). Egyúttal hosszúkritikája végén (kelt 2003. január havában) fordulatot prognosztizál Térey írásművészetében, amely igazán a színházi Térey megszületésével és újabb útkereső kísérleteivel, azaz mostanában áll röppályára. Nem azt akarom állítani, hogy Keresztesi a krakkói csodarabbi mintájára mindent előre lát, pusztán azt, hogy rendelkezik olyan beleérző képességgel, melynek segítségével a művek belső, lényegi problémáit ragadja meg. A Térey-kritika után következő Zalai passió elemzése szintén tanulságos, hogyha megfigyeljük a bírálat elkészültének időpontját, amely 2001 szeptembere. Szálinger Balázs berobbanó művét Zala megye területi revíziójáról 2000-ben írta, és 2008 nyarán jelentette meg harmadik nagyobb terjedelmű verses epikáját, A százegyedik év-et, mely ugyancsak klasz-
szikus eszközökkel és dikcióval beszéli el ezúttal az egyik pesti peremkerület pitiáner politikai perpatvarait. Szálinger és Térey alkati rokonsága mellett a belső hármas harmadik tagját, Varró Dánielt is behozza a képbe. „Varró Dániel költészetében inkább a versírás aktusa, Szálinger Balázséban inkább a költő szerepe esik nagyobb súllyal a latba.” (113.) A Maszat-hegy elemzésekor a verstani trükkök, retorikai játékok végigolvasásával Varró művének interaktív pedagógiáját, nevelő hatását gondolja végig, és „nem a virtuozitásban, hanem a magas fokú költői tudatosságban” (124.) látja legfőbb erényét.
E három nagyobb terjedelmű verses epikai műről írott kritikák egybenyíló szövegteret alkotnak, Szálinger kapcsán utal Téreyre és Varróra egyaránt. Noha Keresztesi nem kánonkeverő, mégis látszik, hogy van véleménye egy-egy konkrét irodalmi művön túl a kortárs magyar irodalom folyamatairól és horizontjairól is. Hogyha ez a szekció némiképpen homogénnek tűnik a hasonszőrű problémák és jelenségek miatt, akkor a szűken vett, tehát voltaképpeni lírafejezetre a heterogenitás a jellemző. Míg KAF szómetafizikája és Parti Nagy Lajos tükördarája (előbbi kritika a Saltus Hungaricus, utóbbi a Grafitnesz versvilágáról) valamelyest egyivású (egyírású) is, addig Bertók László, Lakatos István, Csoóri Sándor, Müller Péter Sziámi és Várady Szabolcs kötetei nem ugyanazon a polcon vannak eredetileg. S tehetjük hozzá rögvest, hogy sajnos, mert Keresztesi rövidebb kritikáiban is olyan relevánsan mutatja fel egy-egy verseskönyv izgalmas teljesítményeit, rejtett oldalait, avagy Várady Szabolcs könyvcímével játszva: rejtett kijáratait, hogy ennek hatására egybenyílik a széttagolt magyar irodalom. Néhány oldal erejéig legalábbis. Keresztesi nyitott füllel olvas verset.
Az epika frakciója, akár kiegészül a középutas verses epika csoportjával, akár nem, meghatározó erővel bír, némi képzavarral, a Hamisopera kórusában. Ezeket a kritikákat olvasva az első dolog, ami szembeötlő, hogy Keresztesi mennyire kerüli az üresjáratokat, a felesleges szóhegyezést. Krasznahorkai László Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó című regényének bírálatát fenntartásainak számbavételével kezdi, majd bevallja, hogy „az ötvenedik oldal tájékán egyetlen mozdulattal lesöpörte válláról a kisördögöt”. (125.) Ha már ördög, akkor itt kell szólni az egyik legjobb kritikacímről is: Leverkühn slágert fütyül. Kertész Imre Felszámolás-át minél közelebbről és alaposabban olvassa, annál több hibát vesz észre annak mélyszerkezetében. De itt sem törni-zúzni akar, a bírálat zárósoraiban pedig elhelyezi a regényt a korábbi művek kontextusában. A Sorstalanság, A kudarc és a Kaddis hármasához képest az elemzett mű mint a három tragédiát követő szatírjáték kerül a képbe. Arra, hogy a címmel már értelmez is, remek példa a Fogság kritikája, melynek az Egy újabb apa-regény címet adta. Itt az első mondat is telitalálat: „Spiró György regénye istentelen könyv.” (191., kiemelés az eredetiben – Sz. J.) Tömör, lényeglátó, és a regény antropológiai tétjeit ebből a szentenciából bontja ki. Hasonló eszközzel él a Párhuzamos történetek regényfolyamának elemzésénél, ahol egyetlen jól feltett kérdéssel és egy központi metafora segítségével sikerül a nyolcoldalnyi rövid terjedelem ellenére érzékeltetni a nagyregény lenyűgöző vállalásait. Az érzékiség és a kultúra konfliktusos viszonya kapcsán és az érzéki tapasztalatok közösségén töprengve, azt kérdezi, hogy „Vajon létezik-e két különböző fogfájás?” (176.) Persze, a kérdést úgyis fel lehet tenni, hogy létezik-e két azonos fogfájás. Gyanítom, hogy nemhogy minden fájdalom, de minden gyönyör és minden érzet is különböző, noha voltaképpen ugyanaz az ember szenvedi el. A metafora pedig az írás címe is: A jéghegyről. Ezt a hidegen fenséges, láthatatlan kiterjedésű képződményt hajózza körbe Keresztesi óvatosan. Kísérlete során nem kap léket, és amennyire lehet, a jéghegy közelébe megy. Azzal pedig, hogy megosztja az olvasókkal a regény számára legemlékezetesebb pontjait, remek módszert talál arra, hogy valamit felmutasson ebből a különleges képződményből. Megoszt az olvasókkal egy kis jégdarabot a hegy anyagából, anélkül, hogy az elolvadna.
Egy másik prózai műről írott kritikában is szerepel a hegy szó. A cím újfent Keresztesi nagy ötlete: Túl a Maszat-hegyen. Ez a kritika nem tévesztendő össze a Varró-opusszal (annak a műbírálatnak a címe: Új időknek új dalaival). Závada Pál A fényképész utókora című regényéről Keresztesinek nagyobb terjedelme van írni, és meg is tölti izgalmas felvetésekkel a hasábokat. Závada regényének értelmezéstörténetét két megközelítésmódra lehet lebontani. Az egyik ág a regény tétjét a történeti emlékezet kórushangjának megszólaltatásában látta, és a társadalomtörténeti kontextust emelte ki, a másik pedig a következetesen végigvitt Flaubert-allúzión, az Érzelmek iskolájá-nak az újraíró újraolvasásán (újraolvasó újraírásán) indult el, a kontextust eleve intertextuálisan tételezve. Előbbi interpretáció remek teljesítménye Radnóti Sándoré, mely már címében is utal arra, hogy hová helyezi a fő hangsúlyokat (Egy magyar kérdés. Jelenkor, 2005. 7–8.), a másik megközelítést pedig Bazsányi Sándor aknázta ki a leginkább, amikor Flaubert fonalán Balassa Péter regénypoétikáját és Fehér Ferenc regényelméletét is összevetette (És a léghajó száll… Beszélő, 2005. 5.). Keresztesi egyszerre foglalkozik az emlékezetkonstrukciók kérdésével, és részletesen kitér a Flaubert-narratíva következményeire is; olvasatában „a történeti tudat alakváltozásai adják a regény fő témáját”. (152.) Keresztesi hasonló nyomon jár a legújabb Závada-regény, az Idegen testünk elemzésekor is: „ezek a szereplők nem fordítanak, nem fordíthatnak hátat a történelemnek. […] Závadát nyilvánvalóan nem az emberi psziché totalitása érdekli, nem az emberi lélek térképén végbemenő finom határátrendeződések, hanem az egyedi történetekből összeálló — használjunk nagy szavakat? – közös sors”. (Magyar danse macabre. Műút, 2008. 9.) Tóth Krisztina Vonalkód-járól, anélkül, hogy a nagy szavak hangtölcsérébe görcsösen kapaszkodna, a következőket írja: „történetei a korról beszélnek önmagukon keresztül. Nem példázatosan és nem dokumentumjelleggel, hanem önmaguk természetes közegeként megmutatva”. (165.) A műalkotás önmagajellege, a természetes közeg – Keresztesi azokat a vájatokat, üregeket kutatja rendületlenül, ahol a barlangok formái visszhangoznak valamit. Így kerül Márton László Testvériség-trilógiá-jának egészekor az értelmezés homlokterébe a játék és az omnipotens elbeszélő fogalma. Márton esetében éppen a fordítottja megy végbe, mint Tóth Krisztina novellisztikájánál, Keresztesi fentebbi szavait átrendezve, a történet beszél önmagáról a koron vagy korokon keresztül. Innen a cím: Biankó regény. Keresztesi alaposan felfejti az elbeszélés bravúros szőttesét, és a vizsgálódásba még a borítófülön található, tükörszilánkokba sokszorozódó szerzőt ábrázoló fényképet is bevonja.
A Hamisopera harmadik része a könyv talán legizgalmasabb egysége. Hogyha a líra- és az epikafejezeteknél már szóba került a parlament allegóriája, akkor a szépirodalmi bírálatok nevezhetők a törvényhozás alsóházának, a kritikuskritikák halmaza pedig a szenátusi felsőháznak. Keresztesi nagy kedvvel, kíváncsisággal és megértéssel kopog be kritikustársai műhelyébe. Anélkül, hogy túl sok kritikusi dioptriát kellene egymásra helyezni, és a nagyításban már nem látnánk magát a tárgyat, ebben a szenvedélyes és racionális érdeklődésben elődje az a Radnóti Sándor, akinek esszé- és kritikakötetét (Műhelymunka – benne három fontos kritikusportréval) Keresztesi is bírálja. Mielőtt a kritikus kritikuskritikák, mint a Matrjuska-babák, menthetetlenül egymásba térnének, érdemes megnézni közelebbről, mi ennek a műfajnak a tétje. Noha a vizsgálódások középpontjában ez esetben is konkrét könyvek állnak, a valódi szándék egy kritikusi észjárás vagy gondolkodásmód értő rekonstruálása. Ezeknek a szövegeknek az egybekapcsolódó kontextusa Keresztesi kötetének arkhimédészi pontja. Az „üdvös következetlenség” szimpatikus figurája itt is visszaköszön, legalábbis Keresztesi önértelmezésében. Egymás mellett olvashatjuk a Bán Zoltán Andrásról és Angyalosi Gergelyről szóló írást, melyek között érdekes kapcsolatot rajzol ki, hogy amiért Keresztesi megrója Bánt, ugyanazért dicséri Angyalosit. Mindezt kétségbe vonja már említett kritikájában Bárány Tibor, szerinte „Keresztesi nem azért dicséri meg másik pályatársát, Angyalosi Gergelyt, amiért Bánt elmarasztalja. Angyalosi és Bán írásai egyaránt abból a módszertani feltevésből indulnak ki, hogy a kritikus »értékeket képvisel«, és ennek alapján értékítéleteket fogalmaz meg – ám ennek Keresztesi diagnózisa szerint nem szükségszerű következménye a művek saját kérdései iránt érzéketlen »kultúrkritikai hevület«, hiszen Angyalosi írásaiban semmi ilyennek nem találjuk nyomát”.
Keresztesi BZA „izgalmas, élvezetes és bosszantó kötetében” (Az elme szabad állat) a normatív forma fogalmat tartja középpontinak, előbb összeszedi, hogy mennyire sok mindent jelent a forma (műfaj, elbeszéléstípus, esztétikum, nyelv, stílus), majd lehorgonyoz Bán következő, az ifjú Lukács esszéiben megalapozott tézisénél: „a valódi forma képes az anyagot szellemmel telíteni”. (214.) Bán, akárcsak Keresztesi, tétben utazik, úgy is mondhatjuk, hogy nem tud tét-lenül, tét nélkül értelmezni. Ahol eltérnek álláspontjaik, az a dologi tartalom és az igazságtartalom Walter Benjamintól eredő fogalomkettősének az alkalmazása és értelmezése. Keresztesi szerint: „Az igazságtartalom és a dologi tartalom megkülönböztetésének kritikai magyarázóelvként való használata azért történetietlen, mert dekontextualizál: ezáltal válik lehetségessé, hogy elválasztó és megítélő gesztusa egyes alkotásokat a »minden ponton megoldott, teljesen szerves, átfogó világlátással megformált«, klasszikus remekművek pozíciójába helyezzen, míg a többi pedig puszta dokumentumként nyerje el megérdemelt helyét a felejtés időtlen archívumában.” (Kiemelés az eredetiben, 217.) Bán Zoltán Andrásnak ez a folyamatos szempontja amolyan kritikai útelágazás: az egyik út erre vezet, a másik pedig arra. Ehhez kapcsolódik a remekmű fogalmának kultúrkritikai definíciója. Bán kultúrakritikája más szempontból a magyar irodalmi kultúra pesszimista történetfilozófiája. A remekmű hiányfogalomként kerül a képbe, amely a magyar próza- és drámairodalom szervetlen fejlődését demonstrálja, ha megszületik egy remekmű, akkor az a környezettel szemben megy végbe. Ami Keresztesi és Bán kritikusi alkatát rokonítja, a konok elemzőkedv és kivételes íráskészség, ám erről később.
Angyalosi Gergely Romtalanítás című kötete kapcsán a szerző már a hasonlóságok meglétére figyel, erre már az első mondatban szereplő „az írások személyes tétje” rögtön felhívja a figyelmet: „A bírálat Angyalosinál mindig diagnózis is egyben. […] Kritikusi tevékenységének legfőbb erénye az a képesség, hogy műhelyproblémák, illetve egzisztenciális dilemmák bonyolult szimbiózisaként vegyen szemügyre egy-egy irodalmi művet.” (224–225.) Ezek Keresztesi kritikáira is érvényesek. Ez a portréváz akár róla is szólhatna. Miképpen róla is szól talán. A kritikusi műhelyekbe látogató érdeklődő kritikuskollégái szövegtükrében mindig megpillantja saját magát is, és ahogy ránéz a műhelyben található tárgyakra, rögtön kedvet érez, hogy ő is fabrikáljon valamit.
A Hamisopera a kortárs magyar irodalomkritika önreflexiója. Az elmúlt egy évben ennek az önismereti terepmunkának izgalmas és polémiákra sarkalló eredményei születtek. A Hamisopera mellett Schein Gábor Traditio – folytatás és árulás és Bezeczky Gábor Irodalomtörténet a senkiföldjén című kötete, valamint a Kalligram Kiadó gondozásában megjelenő Az olvasó lázadása? tanulmánygyűjteménye tesz ki különleges kontextust. A Hamisopera az irodalomkritika lehetőségeit egyetlen kritikus pályaszakaszán mutatja. Schein Gábor új tanulmánykötetében a Nyugat örökségének kritikai elemzésére vállalkozik, és a tradíció fogalmát viszonyfogalomként értelmezve, a hagyomány történetiségére és mibenlétére kérdez rá. Szintén a tágan értett kritikai gondolkodás önismereti szövege tehát. Bezeczky Gábor vitairatnak is felfogható könyvnyi léptékű tanulmányában az irodalomtudomány jelenlegi helyzetét mutatja be, kritikusan és kíméletlenül, amint azt a címe is mutatja, deklaráltan irodalomtörténetről beszélve, amelyik légüres térbe került. Ez a könyv nem az irodalomkritika, ha képesítjük, kávéházi berkei, hanem az irodalomtudomány egyetemi falai között szólhat elsősorban nagyot. A negyedik ebbe a sorba tartozó kötet pedig a cím végén álló kaján kérdőjellel, a bevezetőben említett kiskritika-vitát lezáró konferencia újabb hozzászólásokkal bővített anyaga. E négy könyvet az a szándék sodorja egybe, hogy kezdeni próbál valamit azzal a helyzettel, amiben mozog. Pontosabban mozogni szeretne egy olyan térben, amelyik egyre inkább rögzített lesz, hogyha nem tisztázzuk folyamatosan a feladatokat és a lehetőségeket.
Keresztesi József kötete elevenen szemlélteti például, hogy mekkora szükség lenne a más irodalmi kultúrákban klasszikus, egykoron magyar nyelven is őshonos, mára majdnem kihalt zsurnálkritikára. Ez ugyanis a Hamisopera egyik műfaja. A két-három oldalas írásokban szellemesen és lényeglátóan lehet vázolni egy-egy új műalkotás főbb vonásait, irányait. El lehet indítani a reménybeli olvasót. A könyvesboltba, és az olvasásban is. Ehhez a műfajhoz két dolog elengedhetetlen. A stílus, a frappáns íráskészség és a megjelenési felület, ahol igény van rá. Erre az internet ugyanúgy alkalmas lenne, mint bármelyik napilap. Jelenleg a Magyar Narancs és az ÉS közöl ilyen típusú kritikákat, de ezen kívül még nagy potenciál lehet benne, és egyszerűen tudná dinamizálni az olvasói kultúrát. A Hamisopera másik jellemző műfaja a nagyrecenzió, a tanulmányléptékű esszékritika. Ennek a műfajnak az 1990 után kiteljesedő folyóirat-kultúrában kitüntetett helye lett, és a mostanában születő-újjászülető folyóiratok (Árgus, Műút) igyekeznek újabb fazont adni ennek az írástípusnak.
Keresztesi József mind a két fentebb röviden jellemzett műfajban otthonosan mozog. Ő az irodalomkritika középpályása, aki a néhány oldalas zsurnálkritikákban felvet, a hosszabb írásokban pedig feltérképez. A pályán két funkciót is ellát. Támadó zsurnálkritikusként feladata a támadások előkészítése, az, hogy gólpasszt adjon, vagy ha már olyan közel került a kapuhoz a középkezdés után, akkor belője az első adandó gólt. Ilyen spíler a már szóba hozott Bán Zoltán András. Védekező esszékritika-szerzőként az alapos felderítés, a védelem átmozgatása, a szélek fedezése tartozik rá. Kollégái közül hogyha egy nevet kellene említeni ezen a poszton, akkor Bazsányi Sándorét mondanám.
Egy-egy keresztlabdával Keresztesi (nomen est omen, és nem is a vicc íratja) új játékhelyzetet teremt. Annyi labdát gyűjt, mint a spanyol Xavi, olyan ügyesen mozog a pálya középső harmadában előre-hátra, mint John Lampard, végezetül olyan rafináltan és néha láthatatlanul támad, mint az olasz Andrea Pirlo.
S még mindig az első félidőben jár, a pálya közepén.